ELSŐ RÉSZ.
RIUMIN.
I. AZ ARANY SZIMATJA.
A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.
Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.
A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat, ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.
Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.
Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.
– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. Mehetsz!
Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.
Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.
Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»; negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.
Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!
A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.
Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.
Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.
Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin «hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra, követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.
A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett oda. A veres márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós czikornyával.
Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon, ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma, Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.
A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.
Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.
Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.
Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal Weljaminoffhoz.
Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.
– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.
– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá gúnyorosan Riumin.
– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?
– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.
– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.
– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, a mit nem értek.
– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanuskodnak.
– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.
– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.
Riumin csodálkozva rázta a fejét, hogy jön ez most mind szóba?
– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.
– Hanem hát mind ennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?
– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre. Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.
– S mi köti össze?
– Ugyanez a sziklabirodalom.
Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.
– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek csakugyan nincs második a kerek földön.
– S tudod, hogy miért kell nekünk birnunk mindezt a gyűjteményt?
– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek, vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a keletindiai útnak.
– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre nagyobb tömegben aranyat1) Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,2) Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.
Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.
– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi, miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.
Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá).
– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.
– És tudják már, hogy merre van az?
– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak «láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se synagógába, se samán imahelyre, se buddha bálványhajlékba, se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is? Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?
– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a «saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve.
– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabbkori tökéletesített mívelés alá?
– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.
– Az «Udi» vagy «Láz» nép tartományában.
– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.
– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.
– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit, és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.
– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több, mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők száma, mint a férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az «adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket «odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?
– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?
– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az érdemrendeid.
– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: – könyveket irni.
– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül». Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.
– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem szándékozom.
– De ha küldve volnál?
– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.
– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást» s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a «kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek. Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod, lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat, harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha ezt a megbízást intézném hozzád?
Riumin most már egészen komoly arczot mutatott.
– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van. Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit másnak engedem.
Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig családiasan mosolygó arczát.
– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?
Riumin összerezzent.
– Jó barátom; felelt ezután nyugodtan.
– Ön szokott vele levelezni is?
– Ugy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.
– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a neve «orosz phœnix».
– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok ismertetésére vonatkozott.
– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás történt, önnek a hazaküldött levelei után.
– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.
– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki várőrségben.
Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.
– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.
– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy parancsolva van.
S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».
– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték Szibériába deportáltatásra.
– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang elszorúlt a torkában.
Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy viaszalak beszélné el mindezeket.
– Egyelőre csak Jekaterin várba küldték őt fogságra.
– Meghal, ha anyámtól elszakítják! rebegé Riumin reszkető ajakkal.
– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a fogságba.
– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva minden kényelemtől, a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden ápolástól!
A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban kérgesült meg.
– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff tábornok. Ott lesz mellette leánya is.
– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy menyasszony volt!
– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba keveri.
Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené; aláereszté kezét s csendes hangon szólt:
– Mennyi időre van atyám elitélve?
– Fogsága csak három évig tart s a szelídebb fokozatú.
Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az ember.
– És ha a három év letelt?
– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját, úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.
– És azután?
– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe, a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se szokja meg az ember…
Riumin most már elhallgatott.
– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer: eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között; igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat, a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; – nem nevetnél ki vele?
– Elfogadom azt; suttogá Riumin.
– Ez már okos szó volt. – Most már rajtad áll a választás.
Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez nem kell egyéb, mint egy czitera.
– A cziterát választom.
– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem folyik.
– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy nyomorát enyhíthesse vele.
– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán. Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.
– Megtudják?
– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap. Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.
– Köszönöm.
– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.
S azzal kezét nyujtá neki.
Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt infamiával sújtja.
II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.
Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előre küldött oszszet kalauz.
Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum porto.»
A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»
– Te fogsz a vezetőm lenni? kérdé tőle cserkeszül.
– Én.
– Tudod hová megyünk?
– Egy országba, a mit nem tudunk hol van.
– Hiszed, hogy rátalálunk?
– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.
– Miről gondolod?
– Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.
– Megölték őket?
– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.
Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.
– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent.
– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.
Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle ragadva.
– Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.
– Hát a cserkeszek bort is isznak?
– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.
– De a próféta megtiltotta a boritalt.
– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.
– Hát az kicsoda?
– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.
– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?
– Csak az «elátkozottak» völgyein áthatolhassunk épkézláb.
– Kik azok az elátkozottak?
– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve; vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a «bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.
– Hát te nem vagy keresztyén?
– Oh igen, mi oszszetek mind keresztyének vagyunk.
– Mikor kereszteltek meg?
– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.
– Tehát hétszer?
– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jól esik.
– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre elszoktál-e járni?
– Ha hozzájutok, eljárok a duchobortzikhoz.
– De hát miért a duchobortzikhoz?
– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.
– De tudod-e, hogy azok nem igazhivők, hanem eretnekek?
– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett. Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?
Riumin el se mosolyodott.
Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.
– Mi a neved? kérdezé Riumin az oszszettől.
– Mčzchetisz.
– Furcsa!
– Biz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.
– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek? Mčzchetisz!
– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)
Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha birokra kerül a dolog.
Riumin ennek se nevetett.
Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.
– No hát nem vagy a legszebb cserkesz?
És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.
– Még az anyád sem ösmerne rád, mondá az oszszet.
– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te?
– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?
– No, és elég mélyen vettem a hangot?
– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?
Riumin, belőled jó cserkesz lesz!
Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az érdemrendet is.
– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.
– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.
– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?
Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.
– Mi az? kérdezé tőle az oszszet.
– Egy ukáz! felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.
Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.
«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett a szökevény személyleirása.
– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:
– Tudsz te olvasni?
– Hogy ne tudnék!
– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)
– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!
Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a hirdetményt fejével lefelé.
– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te «durák».
S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.
A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.
– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.
Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a sötétben világlik.
S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek.
Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.
A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.
III. A DUCHOBORCZIK.
A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől körített völgybe.
A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.
Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.
Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?
– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.
Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.
Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül kivillant.
Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.
A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.
– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik. Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.
– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre Riumin Oleg.
– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.
– Annak az örömére?
– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.
– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? kérdé Riumin hitetlenül.
– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és tsinovnikjai3) s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.
Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.
Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.
– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.
A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)
«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szent lélek «ellen» küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.
A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban. Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)
Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak marad az oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az áhitatoskodásnak.
E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az urvacsorájához.
Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.
A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.
A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret huzott elő az üregből.
Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duchoborczik.
A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.
– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.
– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? dörmögé vissza Riumin.
– Az ám, de ne beszéljünk róla.
Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.
Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.
Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a fekhelyére, már a másik perczben horkolt.
De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro» (magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van: «voncsik» (szökött rab).
És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!
Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar, mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?
És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.
Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.
Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani? Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés áll az ember inaiba.
– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja társát.
– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.
A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s aztán mély csendesség lett.
De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.
Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.
Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:
– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva.
– Ki az? kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.
Nem felel senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga fekhelyén.
Kevés idő mulva megint hangzott:
– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva!
Riumin most már fölczibálta hajánál fogva utitársát.
– Hallgasd, mi szól itt?
Nemsokára ismét hangzott a kisérteties ümmögés.
Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul használt, felcsapta fejére.
– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.
– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.
Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem látszott tréfálni.
– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és a «murtizigátorok.»
A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből kikeveredni.
Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:
– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duchoborcziknál?