Grimm testvérek összegyüjtött meséi

Abban a pillanatban beröppent a konyhára két fehér galamb, két fehér galamb után egy sereg gerlice, aztán még egy sereg mindenféle madár, aztán szedték, szemelgették, lencsemagot csipegették, mit begyükbe, mit kosárba s még nem is volt egy órája, készen voltak, elrepűltek, ki a kertbe, ki erdőbe.

De repűlt Hamupipőke is a lencsével, mutatta a mostohának nagy örvendezéssel.

– Jó, jó, mondta a mostoha, de még sem jöhetsz, mert nincs ruhád bálba való, nincs cipellőd táncra való.

Sírt Hamupipőke keservesen, hullott a könnye, mint a záporeső, de bizony sírhatott, a mostoha most meg azt mondta:

– Ha két véka lencsét kiszemelsz a hamuból egy óra alatt, nem bánom, jere te is.

Bizonyos volt abban adta gonosz lelke, hogy annak már nem lesz képese. Azzal beleöntött a hamuba két véka lencsét, Hamupipőke pedig kiszaladt a kertbe, szólította az ő kedves galambjait:

Jött a két fehér galamb azonnal, beröppentek a konyhára s repűltek a két fehér galamb után a gerlicék s mindenféle madarak, aztán szedték, szemelgették, lencse magot csipegették, mit begyükbe, mit kosárba s még nem is volt fél órája, készen voltak, elrepűltek, ki a kertbe, ki erdőbe.

Repűlt Hamupipőke is a mostohához. Gondolta: no, most már őt is elviszik a bálba.

– Hiába, hiába, mondta a mostohája, nincsen ruhád bálba való, nincs cipellőd táncra való. Azzal bement a lányaihoz, azokat felcicomázta s ment velük a bálba. De ment Hamupipőke is az anyja sírjához, kisírta magát szíve szerint, aztán feltekintett a diófára s kérte szépen:

Ott repkedett a fehér madárka az ágak között, ágról ágra röppent, szökkent, s im húllott az ágak közül aranyruha, ezüst kendő, selyemcipő, aranycsattos, kaláris gyöngy, fehér, piros, hej! de szép volt, gyönyörü volt minden, ami reáhullott!

Fölment a királyi palotába Hamupipőke is, de mikor belépett, minden szem csak reá nézett, a királyfi meg szaladt hozzá, táncra kérte s egész este mind csak vele táncolt, másra nem is gondolt. Mit gondoltok, vajjon megismerték-e Hamupipőkét a mostohák? Dehogy ismerték, dehogy ismerték, hanem azért majd megpukkadtak az irigységtől.

A királyfi folyton faggatta Hamupipőkét, hogy kinek a lánya, de Hamupipőke nem mondta meg.

– Hiszen majd megtudom én, gondolta magában a királyfi s hogy a bálnak vége lett, utána sompolygott. De Hamupipőke, mikor a házukhoz ért, a sötétben félresurrant, felmászott a galambok házába. Abba a pillanatba ért haza a Hamupipőke apja is s mondja neki a királyfi, hogy az a csodaszép leány felmászott a galambok házába, vajjon nem az ő leánya-e.

– Talán csak nem Hamupipőke, gondolta magában a gazdag ember s fölmászott utána, de már nem talált ott senkit, s mikor bementek a házba, Hamupipőke már ott feküdt a hamuban, piszkos ruhájában. A szép ruhát s mindenféle ékességet már azelőtt kivitte az anyja sírjára, a madárka elvette s mint a gondolat olyan sebesen hazaszaladt.

Másnap mikor ismét bálba mentek a házbeliek, Hamupipőke kiment a temetőbe, s ismét kérte a diófát:

A fehér madárka most még ragyogóbb, még díszesebb ruhát vetett rá s mikor Hamupipőke belépett a palotába, majd megvakult a vendégsereg a szertelen ragyogástól. A királyfi tüstént szaladt hozzá, kézen fogta, táncoltatta s egész este mással nem is táncolt, mással nem is gondolt.

Mikor a bálnak vége lett, a királyfi megint utána ment Hamupipőkének, de a háznál hirtelen besurrant a kertbe, ottan felmászott egy nagy körtefára, s a királyfi nem tudta elgondolni, hová tünhetett. E közben haza jött a Hamupipőke apja s mondta neki a királyfi:

– Idáig kisértem azt a csudaszép leányt, de itt eltünt a szemem elől. Azt hiszem, hogy a körtefára mászott.

– Talán csak nem Hamupipőke? – gondolta magában az apja, szaladt a házba, fejszét ragadott, ki a kertbe s levágta a körtefát, de nem volt azon senki lélek. Azalatt Hamupipőke már megjárta a temetőt, ott hagyta ragyogó ruháját, s mire a házbeliek bementek, ott feküdt a hamuban.

Harmadik nap, mikor a házbeliek mind elmentek, Hamupipőke ismét kiment a temetőbe s kérte a fát:

De volt, amilyen volt eddig a ruha, most a madárka olyan pompás, olyan ragyogó, olyan tündöklő ruhát vetett le, s cipellőt is, színaranyat, hogy mikor Hamupipőke belépett a palotába, a vendégsereg nem győzte csudálni. A királyfi mindjárt mellette termett, Hamupipőkével táncra kerekedett s el sem eresztette, míg a bálnak vége nem szakadt. Most is haza akarta kisérni a királyfi, de Hamupipőke addig került, fordult, hogy a palotából nagy hirtelen eltünt s a királyfinak szeme-szája koppant. No de nem baj, mert a királyfi sem esett a feje lágyára: a bál alatt a garádicsokat szurokkal behintette s mikor Hamupipőke nagy sietve szaladt le a garádicson, a ballábáról leesett az arany cipő s ott ragadt. A királyfi kiment, a cipőt fölvette, eltette s másnap reggel ment egyenesen a gazdag ember házába s mondta neki:

– Ihol, itt a cipellője annak a csudaszép leánynak. A kinek a lábára talál ez a cipellő, az lesz az én feleségem.

Bemegy a gazdag ember a feleségéhez, mondja neki, hogy mi történt. Tyhű! lett erre öröm! Egyszeribe hivták a legidősebb leányt, hogy próbálja fel a cipőt. Az ám, csakhogy hiába kínlódott, a sarkát nem tudta belenyomni az ici-pici aranycipellőbe.

– Vágd le a sarkadat, biztatta az anyja. Ha királyné leszel, úgy sem kell gyalog járnod.

A leány nem sokáig gondolkozott, a sarkát lenyiszentette egy késsel s kibicegett a királyfihoz. Az meg csak nézte, nézte a leányt, sehogysem hasonlított ahhoz, akit ő három este táncoltatott, de hát nem másolhatta meg a szavát, merthogy talált a cipellő. Lóra pattant, ölébe ültette a menyasszonyát s elvágtatott vele. Éppen a temető mellett haladtak el, ott ült a diófán a két fehér galamb s mind azt bugta, burukkolta:

Hallja a királyfi ezt a búgást, burukkolást, nézi a leány lábát s hát csak úgy csurog a vér az arany cipőből. Nosza, mindjárt megfordult, hazavitte a leányt s ezt mondta: ez nem az igazi menyasszony. Van-e még leány a háznál?

– Van, hogyne volna, mondták s a második leány is levágott a sarkából, felhuzta a cipőt s a királyfi most ezzel vágtatott el. De mikor a temetőhöz értek, a két fehér galamb megszólalt s mind azt búgta, burukkolta:

Nézi a királyfi a leány lábát s hát csakugyan csurog a vér ennek is a lábából. Nosza, hirtelen megfordult, hazavágtatott s mondta nagy haraggal:

– Ez sem az igazi! Mutassátok meg nekem az igazit. Nincs itt még egy leány?

– Van, mondta az ember, de az amolyan Hamupipőke, piszkos, rongyos, mindig a hamuban fekszik, nem hozzád való az, felséges királyfi.

Eleget beszélt a mostoha is, hogy így meg úgy, de a királyfi nem engedett, be kellett vezetni Hamupipőkét.

Na, bejött Hamupipőke, de nem volt ám piszkos, arczát, kezét szépen megmosta s bár rongyos volt a ruhája, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Mindjárt felpróbáltatták vele a cipellőt s hát olyan könnyen csusszant fel, hogy az csupa csuda!

– Te vagy az én igazi menyasszonyom! kiáltott a királyfi nagy örömmel.

Hej de elfehéredtek a leányok, hej de pukkadtak a méregtől, a boszuságtól. De a királyfi ügyet sem vetett rájok, szépen kézen fogta Hamupipőkét, fölemelte a nyeregbe s elvágtatott vele. Most is a temető mellett haladtak el s a fehér galambok már messziről bugták, burukkolták:

Mikor aztán odaértek a fa alá, a két fehér galamb leröppent a fáról, az egyik szállott Hamupipőkének a bal vállára, a másik a jobb vállára. Így mentek a király palotájába, ott mindjárt megtartották a lakodalmat s éltek együtt mint két gilice madár.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A hét holló.

Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött, hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiut, hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a gyermeket, nehogy kereszteletlen haljon meg. Szaladtak a fiuk az erdőbe, de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a korsó szépen beleesett a kútba. Bele ám, s merthogy mély volt a kút, nem tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak. Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett velük.

– Bizonyosan játékba kaptak, mondta, s megfeledkeztek a vízről.

Hát csak nem jöttek a fiuk s az apjok mind haragosabb lett. Azon való nagy boszúságában, hogy most majd kereszteletlen hal meg a leányka, el kezdett átkozódni:

– Bárcsak mind a heten hollókká változnának!

Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, kárrogást hall. Föltekint az ember s hát hét fekete holló repked felette.

Hej, édes Istenem, nagy erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, ríttak, a hajukat tépték, de sírhattak, ríhattak, a fiuk bizony hollók maradtak. Na, még szerencséjük volt, hogy a kislány nem halt meg, de sőt inkább napról-napra erősödött, szépült. A kis lány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak, de egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét testvére s azok miatta hollóvá lettek.

Jaj, Istenem, de elszomorodott erre a leányka! Futott az apjához anyjához s kérdezte:

– Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem volt hét fiu testvérem? Hol vannak, hová lettek?

– Hát bizony, mi türés-tagadás, – mondotta az apja, volt hét fiu testvéred, de azok szegények hollóvá változtak, mikor te a világra születtél. Siratjuk is őket halálig.

E pillanattól kezdve nem volt nyugodalma a leánykának. Fejébe vette, hogy a testvérei miatta lettek hollóvá s föltette magában – egy élete, egy halála – addig meg nem nyugszik, míg a testvéreit meg nem találja s az átok alól meg nem szabadítja. Mondotta is a szüleinek, hogy mit akar, de bezzeg azok még csak most sírtak, ríttak igazán! Nem elég, hogy elvesztették hét drága szép fiukat, most még kifogyjanak egyetlenegy leányukból is! De hiába sírtak, ríttak, a leánykának nem volt otthon maradása. Volt egy kicsi gyűrűje, amit emlékbe kapott a szüleitől, csak ezt vitte magával, na meg egy darab kenyeret, egy korsó vizet: így indult világgá.

Ment, mendegélt a kis leány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn keresztül, addig ment, mendegélt, míg éppen a világ végére ért. Ott a világ végén azonban olyan forrón sütött a nap, hogy a kis lány rémülten szaladt tovább: azt hitte, abban a helyben hamuvá perzselődik. Szaladt a holdhoz, de az meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Szaladt szegény esze nélkül s meg sem állott a csillagokig. Ezek oly kedvesen ragyogtak, mosolyogtak, leültették maguk közé, kérdezték, mi jóba jár, hogy került ide s mikor elmondotta, hogy a testvéreit keresi, mondotta az esthajnali csillag:

– No, jó helyen jársz, kis leány. A jéghegyen van a te hét testvéred. Nesze, adok egy kulcsocskát, ezzel majd kinyitod a jéghegy kapuját s ott megtalálod a testvéreidet.

Megköszönte szépen az ajándékot, elbúcsuzott a csillagoktól s szaladott fel a jéghegyre, mint a sebes szél. Ahogy fölért, keresi a kulcsot, hogy kinyissa az ajtót, keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Mit gondolt, mit nem, vette a kis kését, lenyisszentette a kicsi ujját, bedugta a kapuba s ihol, abban a pillanatban felnyilt. Belépett a kapun, de még kettőt sem léphetett, elébe áll egy törpe s kérdi:

– Mit keresel itt, te kis leány?

Felelt a kis leány:

– A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e?

– Itt, itt, mondotta a törpe, de most nincsenek itthon. De ha várni akarsz rájuk, míg haza jőnek, akkor csak jere be.

Bementek a hét holló szobájába, ott a törpe megterítette az asztalt, rátett hét tányért, hét poharat, mind a hét tányérba ételt, mind a hét pohárba italt. A kis lány sorba kóstolgatta mind a hétnek az ételét, mind a hét tányérról evett egy keveset, ivott a poharakból is s az utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét.

Egyszerre csak nagy szárnycsattogást, kárrogást hallott a kislány, a törpe meg jelentette:

– Na, kislány, jőnek a holló urak!

Jöttek is a hollók, beröppentek az ajtón, letelepedtek az asztal mellé, elkezdettek falatozni, de mindjárt észrevették, hogy valaki evett az ételükből, ivott az italukból.

– Vajjon ki evett s ki ivott itt? kérdezték egymást. Valami ember volt, az bizonyos.

Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár fenekére pillantott s ott meglátta a gyűrűt.

– Nini, gyűrű! kiáltott. Ez a mi szüleink gyűrűje volt! Nézzétek!

– Az ám! Ez a mi szüleink gyűrüje! kiáltották mind nagy álmélkodással.

– Óh, Istenem, mondotta a legidősebb, ha itt volna a kis hugunk, azonnal megszabadulnánk az átok alól!

Abban a pillanatban elészaladt a kis lány az ajtó mögül, a hová elbujt volt, s im, halljatok csudát, a hét holló egyszeribe fiuvá változott! De milyen szép fiuk voltak! Sorba ölelték, csókolták a kis lányt, aztán se szó, se beszéd, indultak haza, megsem álltak, míg hazáig nem értek. Hát még otthon! Ott volt csak az igazi öröm!

Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak.

Piros sapkácska.

Volt egyszer egy kis leányka, egy nagyon kedves kis leányka, a kit mindenki szeretett. Különösen a nagyanyja szerette ezt a kis leánykát: ha lehetett volna minden szépet rárak erre a kis leányra, annyira szerette, becézte. Egyszer egy piros bársony sapkácskát ajándékozott neki a nagyanyja s mert ez nagyon jól állott a kis leánynak s egyebet nem is akart viselni, elnevezték Piros sapkácskának.

Mondja egyszer az édes anyja a kis leánynak:

– Hallod-e, Piros sapkácska, a nagyanyád beteg, eredj, vidd el neki ezt a kalácsot s ezt az üveg bort. Kalácsot ha megeszi, bort ha megissza, jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz, sehol az útról le ne térj, az üveget el ne törd, mert akkor a te nagyanyácskád sohasem gyógyul meg.

– Ne féljen, édes anyám, mondta Piros sapkácska, útról le nem térek s addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok.

A nagymamácska pedig kint az erdőben lakott, a falutól egy félórányira s Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt, csakhamar beért az erdőbe s egyszerre csak találkozik egy farkassal. Piros sapkácska nem tudta, hogy milyen gonosz egy állat a farkas, nem félt tőle, ment vele szembe nagy bátran.

– Jó napot, Piros sapkácska, köszönt neki a farkas.

– Adjon Isten, farkas koma, fogadta Piros sapkácska.

– Hová ilyen korán, Piros sapkácska?

– Megyek a nagyanyácskámhoz, farkas koma.

– Mi van a kötényed alatt, Piros sapkácska?

– Kalács meg bor, farkas koma. Viszem a nagyanyácskámnak, hogy kalácsot megegye, bort megigya s meggyógyuljon.

– Hol lakik a te nagyanyácskád, Piros sapkácska?

– Bent az erdőben, farkas koma, innét még egy fertályórányira, három öreg tölgyfa alatt van az én nagyanyácskám háza.

Gondolta magában farkas koma:

– Ez a kis lány jó volna nekem, még jobban ízlenék, mint a vén asszony, hát csak ügyesen, koma, hogy mindakettőt kaparintsd meg.

Közel húzódott a kis leánykához, ballagott mellette, aztán egyszerre csak megszólalt ártatlan pofával:

– Hallod-e, Piros sapkácska, hát te meg sem nézed a virágokat? Nézd csak, mi tenger virág van itt, szebbnél szebbek! Hát a madarak énekében sem gyönyörködöl? Úgy mégy éppen, mintha iskolába mennél, ahelyett, hogy ugrálnál, táncolnál, virágot szednél s a madarakkal versenyt énekelnél.

– Igaza van farkas komának, gondolta magában Piros sapkácska. Bizonyosan örülne nagyanyácskám is, ha virágot vinnék neki. Aztán korán is van, még elég jókor érek hozzá.

Nem sokáig gondolkozott, letette a kosarat, leszaladt az útról, be a virágos erdőbe, virágról virágra szökkent, mind beljebb, beljebb, farkas koma pedig ezalatt sietett egyenesen a nagyanyácska házához, kopogtatott az ajtón.

– Ki az? kérdezte nagyanyácska.

– Én vagyok, Piros sapkácska, – felelt a farkas – nyissa ki az ajtót édes nagyanyácskám, kalácsot s bort hoztam magának.

– Nyomd meg a kilincset, szólt ki nagymamácska, gyönge vagyok, nem tudok felkelni.

Farkas koma megnyomta a kilincset, belépett a házba, se szó, se beszéd, ment egyenesen az ágyhoz s hamm! bekapta a nagyanyácskát. Azzal magára vette a nagyanyácska ruháját, föltette a fejkötőjét, belefeküdt az ágyba s maga elé húzta a függönyöket.

E közben Piros sapkácska annyi virágot szedett, hogy már alig birta, visszament hát az útra s sietett a nagyanyácska házához. Na, meg is érkezik hamar, de bezzeg elcsudálkozott erősen, mikor látta, hogy nyitva az ajtó. Belépett a szobába, s amint ment beljebb, olyan csudálatosan érezte magát. Köszönt mint máskor, „jóreggelt nagyanyácskám“, – de senkisem fogadta, aztán ment az ágyhoz, félrehúzta a függönyt, de most csudálkozott még igazán! A nagyanyácska mélyen a szemébe húzta a fejkötőjét s olyan nagy füle volt, hogy megirtózott tőle.

– Jaj, édes nagyanyácskám, de nagy füle van magának! csapta össze kezét Piros sapkácska.

– Azért van az, édes leányom, hogy jobban halljalak téged, mondotta farkas koma.

– Hát a szemed? Az is mekkora!

– Azért, hogy jobban lássalak.

– De a kezed is mekkora, édes nagyanyácskám!

– Hogy jobban megölelhesselek, édes lányom!

– Jaj Istenem, de hát a szájad! Mily szörnyű nagy az!

– Azért, hogy könnyebben bekaphassalak! mondta farkas koma s abban a pillanatban kiszökött az ágyból s hamm! bekapta Piros sapkácskát.

Azzal visszafeküdt az ágyba, elaludt s úgy elkezdett horkolni, hogy kihallatszott az útra a horkolása. Éppen arra járt a vadász, hallja a szörnyű horkolást, megáll, fejét csóválja, hümget: No még ilyen horkolást sem hallottam világéletemben! Valami nagy baja lehet az öreg asszonynak!

Bement a házba s ahogy az ágyhoz közeledett mindjárt meglátta farkas komát.

– Áhá! Hát te vagy, komám? No, várj csak! Már rég kereslek téged!

Már éppen fogta a puskáját, hogy agyondurrantsa, de hirtelen eszébe jutott, hátha lenyelte az öreg asszonyt farkas koma s okkal-móddal még kiveheti belőle. Nosza, ollót keresett, azzal egyet nyisszentett a farkaskoma hasán s im, a nyíláson – kukk! kikukkantott a Piros sapkácska, s utána a kis leány is.

– Jaj de megijedtem volt, – mondta Piros sapkácska – de hogy is ne, lelkem bácsi, olyan sötét van a farkas koma gyomrában.

A másik szempillantásban elé mászott a nagymamácska is, Piros sapkácska pedig nagy hirtelen elszaladt a patakra, a kötényét telerakta kővel, aztán szaladt vissza, a követ belerakták farkas koma hasába, bevarrták jó erősen. Na, most eredj, farkas koma! Az ám, mikor felébredt, csak lesuppant az ágyról, egyet nagyot nyekkent s vége vót – úgy meghót!

Haj, Istenem, volt öröm a háznál. A kalácsot megették, a bort megitták, farkas koma bőrét a vadásznak adták, nagyanyácska meggyógyult, Piros sapkácska pedig megfogadta, hogy soha, soha többé le nem tér az útról, ha egyszer az édes anyja megtiltja azt.

Holnap a kis Piros sapkácska legyen a vendégetek!

A muzsikusok.

Egyszer volt egy ember s annak egy szamara. Vén volt a szamár s merthogy kevés hasznát vették a vénsége miatt, még a bogáncskórót is sajnálta a gazdája s azon járatta az eszét, hogy túladjon rajta. Azért, hogy szamár a szamár, mégis észrevette a gazdája szándékát s gondolta magában: elinal, mielőtt lebunkóznák. Mert, haj, háladatlan az ember, még az is kitelik tőle! Na, nem is sokat gondolkozott, búcsut mondott a kapufélfának s elindult – ugyan hová indult? Ő bizony egyenesen Brassóba indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem – föltette magában, hogy beáll ott muzsikusnak. Ért ő ehhez is, hogy ne értene!

Ment-mendegélt a szamár s útközben találkozott egy kopóval. Vén volt ez a kopó is, ott feküdt az út szélén s sóhajtozott magában: hej, de megöregedtem, hej, de legyengültem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam szaladni, de jó dolgom volt!

Megáll a szamár s kérdi:

– Mit sóhajtozol, mit keseregsz, kopó barátom?

– Hogyne sóhajtoznék, hogyne keseregnék, mikor leöregedtem, nem tudok szaladni! A gazdám már ki is mondta rám az itéletet: meglő, mivelhogy nem veszi hasznomat.

– No bizony, ha meg akar lőni a gazdád, jere velem. Én megyek Brassóba, ott beállok muzsikusnak, beállhatsz te is. Jó hangod is van, meg értesz bizonyosan a doboláshoz is, majd meglátod, milyen uri dolgod lesz. Én trombitálok, te dobolsz – ez lesz ám csak a szép muzsika!

– Mondasz valamit, mert jár a szájad, – mondotta a kopó s a szamárhoz szegődött: indult vele Brassóba.

Még egy fél órányira sem haladtak, találkoznak egy vén macskával. Az út szélén támolygott szegény feje s olyan szomorú volt, mint a három napos esős idő.

– Hát neked mi bajod, vén bajuszvitéz? – kérdezte a szamár.

– Ó ne is kérdezd, felelt a macska. Megöregedtem, a fogamat elhullattam, nem tudok egeret fogni s vízbe akar fojtani az asszonyom. Hát ezt érdemlem én? Hej, bezzeg becézett, mikor százával fogtam az egeret!

– Soh’se búsulj, mondotta a szamár. Tarts velünk, jere Brassóba muzsikusnak. Te úgyis értesz az éjjeli muzsikához, olyan dolgod lesz ott, amilyen még nem volt világéletedben.

Egy percet sem gondolkozott a macska, kezet csapott a szamárral, hozzájuk szegődött s most már hárman mentek Brassó felé. Mentek, mentek, mendegéltek, aztán egy faluba értek s ott egyszerre csak meglátnak egy vén kakast, amint a kapu tetején gubbaszkodik nagy búsan. A fejét lecsüggesztette, a szárnyát eleresztette: a ki látta, megesett a szíve rajta.

– Adj Isten jónapot, sarkantyús vitéz! Hát neked mi bajod? Ejnye, de levitézlettél!

– Hát hogyne, lelkem szamár atyámfia, mikor az asszonyom vendéget vár holnapra s az én öreg húsomból akarja megtraktálni.

– Ó, te bolond, mondotta a szamár, csak nem engeded, hogy megöljenek. Jere velünk Brassóba, állj be a mi bandánkba. Neked szép hangod van – éppen csak te hiányoztál!

Hopp! lerebbent a kakas a kapuról, egyet nagyot kukorékolt s ment a bandával nagy gangosan.

Mentek, mentek, mendegéltek s estére egy erdőbe értek. Ott mindjárt szállást vertek: a szamár meg a kopó lefeküdtek egy nagy fa alá, a macska meg a kakas fel a fára, a fának a tetejére. De minekelőtte elaludtak volna, a kakas széjjelnézett s hát nem messzire valami tűzvilágot pillantott meg. Mindjárt szólt a társainak:

– Halljátok-e, ide nem messze tűzvilágot látok, ott bizonyosan ház van.

Mondta a szamár:

– No bizony, akkor kászolódjunk fel s menjünk oda, mert ez nem valami kényelmes szállás.

Nem sokáig gondolkoztak, hanem felszedelőzködtek s mentek a tűzvilág felé. Amint mentek, mind nagyobb, nagyobb lett a tűzvilága s egyszerre csak ott állottak a ház előtt. Rablók háza volt az! A szamár, mint legnagyobb a bandában, egyenest az ablakhoz ment, benézett:

– No, mit látsz, vén szamár? – kérdezte a kakas.

– Hej, haj! terített asztalt, rajta étel, ital, de mennyi! Asztal körül zsiványok ülnek, esznek, isznak, vígan vannak.

– Bezzeg jó volna, ha mi is asztal mellé telepedhetnénk, mondotta a kakas.

– Elhiszem azt, hagyta helyben a szamár.

Összedugták a fejüket mind a hányan voltak s tanakodtak, hogy mint tudnák széjjelugrasztani a zsiványokat. Merthogy mind nagyon okosak voltak, nem sokáig tartott a tanakodás. Halljátok csak, mit csináltak. Azt, hogy a szamár a két előlábával feltámaszkodott az ablak párkányára, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska a kutyára s a kakas a macskának a feje tetejére. Mikor így szépen elhelyezkedtek, egyszerre elkezdettek muzsikálni: a szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorikolt, aztán e mellett a víg muzsikaszó mellett betörték az ablakot, uccu, be a házba! Haj, Szűz Mária, Szent József! megijedtek a zsiványok, azt hitték, hogy kísértetek járnak, nosza, felugráltak az asztal mellől s hanyat-homlok szaladtak ki az erdőbe. Egyéb sem kellett a muzsikusoknak, letelepedtek az asztal mellé, ettek, ittak, muzsikáltak s olyan virágos kedvük fakadt, hogy szinte kirugták a ház ódalát.

Éjfél felé elálmosodtak, a tüzet eloltották s lefeküdtek. A szamár kiment a szérűs kertbe s egy kazal tövében feküdt le, a kopó az ajtó mögé heveredett, a macska a tűzhelyen nyult el, a kakas pedig felszállt a kakasüllőre. Egy perc mulva, kettő mulva aludtak, mint a bunda, de bezzeg nem aludtak a zsiványok: ezek jó messziről nézték, lesték nagy ijedten, hogy mi történik az ő házukban. Egyszer csak látják, hogy a tűz világa elalszik, a ház elsötétedik, gondolják, hátha eltávoztak a kísértetek.

– Eredj, nézd meg, mondotta a vezér egyiknek, hadd lám, elmentek-e?

Elment a zsivány, betapogat a szobába, megy egyenest a tűzhelynek, merthogy ott parazsat látott pislákolni. Az ám, a macska szeme volt az. De azt a zsivány nem tudta, hogy tudta volna? – a gyufát a macska szeméhez tartotta. Hiszen tarthatta, a gyufa nem gyult meg, de történt egyéb! A macska a zsiványnak az arcába szökött, ráfujt s összevisszakarmolta. Tyhű, megijedt a zsivány, szaladt esze nélkül, de amint az ajtón kifelé szaladt, a kutya az inába harapott, mikor meg az udvaron szaladott szörnyű jajgatással, a szamár a kazal mellől hatalmasan ódalba rugta. Csak a kakas nem bántotta: ez a nagy lármára felébredt s torka szakadtából kiabált: kukuriku, kikeriki! s csapkodta a szárnyát.

Szaladott a zsivány esze nélkül s alig tudta elmondani, hogy mi történt vele.

– Jaj, jaj, fussunk, ameddig a szemünk lát, nincs itt maradásunk. A tűzhelyen egy vén boszorkány ül. Ez, mikor tüzet akartam gyújtani, a szemem közé fujt s az arcomat össze-visszakarmolta; az ajtó mellett egy ember állott, ez meg egy nagy késsel az inamba vágott; szaladok az udvarra, el a szénakazal mellett, ott meg valami fekete szörnyeteg úgy ódalba vágott egy doronggal, hogy egész életemre arról koldulok. A ház tetején ül a bíró, az meg mind azt kiabálta: hozzátok ide a zsiványt, hozzátok ide!

Na, többet még a ház felé sem mertek tekinteni a zsiványok, szaladtak, mintha szemüket vették volna, a muzsikusok pedig ottmaradtak a házban, éltek vígan, a mig volt miből.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Az okos Kati.

Egyszer volt egy ember s annak egy leánya: okos Kati volt a neve. Mikor okos Kati eladó leánnyá serdült, egymásnak adták a legények a kilincset, de okos Kati szóba sem állott akárkivel. Azért volt ő okos, hogy megnézze, kivel köti össze magát. Igaz-e? No, jó. Hanem egyszer mégis csak jött egy legény, aki megtetszett Katinak, Kati is a legénynek. Ez a legény – János volt a neve – megkérte az okos Kati kezét s a szülei azt mondták: a mi lányunk ritka okos, reá bizzuk, kihez adja magát.

Mondta okos Kati:

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a legény okos legény, felesége leszek hát.

Na jó, mindjárt felvetették a konyhát, főztek, sütöttek, aztán asztalhoz ültek. Vacsora közben mondja az asszony Katinak:

– Eredj, leányom, a pincébe, hozzál bort.

Okos Kati vette a korsót, lement a pincébe, csapra ütötte a hordót, leült s csurgatta a bort. Amint a bor csurgott, véletlenül felnézett a falra s hát ott éppen a feje felett egy nagy kalapács lóg a szegen. Mit gondolt, mit nem, okos Kati elkezdett sírni, keseregni: Istenem, Istenem, ha János feleségül vesz, gyerekünk születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére esik s szörnyet hal!

Ezen úgy elkeseredett, hogy nem szünt a sírása, jajgatott, kesergett, hullott a könnye, mint a záporeső. Fenn a házban csak várták, várták a bort, de okos Kati nem jött. Mikor a várást megunták, mondja az asszony a szolgálónak: eredj menj le a pincébe, lássad, hol marad, mit csinál Kati.

Lemegy a szolgáló, látja, hallja, hogy milyen keservesen sír okos Kati, kérdi tőle: hát te mért sírsz?

– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne sírnék! Ha János feleségül vesz, gyermekünk születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére esik s szörnyet hal!

– No, az szent igaz, hogy éppen így lesz, mondotta a szolgáló. Ő is leült okos Kati mellé s úgy sírt, hogy majd megszakadt a szíve.

Odafenn csak várták, várták, de hiába várták s leküldötték a szolgát, hogy lássa, mit csinálnak a leányok. Lemegy a szolga, kérdi, miért sírnak, mi bajuk esett.

– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne rínék! Ha János feleségül vesz, gyermekünk születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére esik s szörnyet hal!

– No, az éppen úgy is lesz! hagyta helybe a szolga s ő is elkezdett ordítani.

Odafenn pedig csak várják a bort. Hiszen várhatták. Mondja az asszony az urának:

– Hallá-e, menjen le kend, mert ezeknek valami bajuk eshetett, hogy még mindig nem jőnek.

Lemegy az ember, hallja az éktelen sírást, rívást, kérdi az okát, mondja okos Kati, nosza! az apja is leül közéjük s ordít, mintha megverték volna. Várják, várják odafenn a bort, de várhatták. Mit volt, mit nem tenni, lement az asszony is, egyedül maradt a vőlegény.

– Hát ti mit csináltok, mért sírtok ilyen keservesen? – kérdezte az asszony.

No, mindjárt meghallotta, hogy mért s ő is leült közéjük, sírt, jajveszékelt a többivel.

A vőlegény várhatta a háznépét, egy lélek sem jött fel. Egyszer aztán ő is megunta a várakozást, lemegy a pincébe, hallja az éktelen ordítást, sírás-rívást, jajgatást, megijed szörnyen, kérdi, mi történt, mondják mind ahányan, hogy mi.

– Na, mondta János – sok országot bejártam, de ilyen okos lányt még nem láttam, ez éppen nekem való!

Még másnap megtartották a lakodalmát s élt a fiatal pár boldogan, mint két gilice madár.

Telt, mult az idő, egyszer mondja János okos Katinak:

– Hallod-e, feleség, én elmegyek a vásárra, te pedig menj ki a határba s arasd le a búzát.

János elment a vásárba, okos Kati ment a buzaföldre s ahogy oda ért, kérdezte magában:

– No, most mit csináljak? Arassak vagy egyem először? A’ biz’ a, eszem először.

Leült, evett, amennyi csak beléfért, aztán ismét kérdezte magában:

– Hát most mit csináljak? Arassak vagy aludjam elébb egyet? Én bizony előbb jót alszom egyet. Lefeküdt a buzába s aludt mint a bunda.

Este felé hazajött János a vásárból, de okos Kati még nem volt otthon.

– Lám, lám, okos asszony ez a Kati, mondotta János, nem jön haza addig, míg az egész földet le nem aratja. Ez ám az asszony!

Hanem mikor sötét este lett s még sem jött haza, nem volt otthon maradása, kiment a buzaföldre, hadd lássa, mit csinál okos Kati. Hiszen volt, amit lásson. A búzából egy szál nem sok, annyi sem volt learatva, Kati pedig aludott, mint a fekete föld.

– Hm, hm, morrogott János, ennek fele sem tréfa.

Nem költötte fel okos Katit, hanem haza szaladt, volt neki egy kalitkája, kalitkában egy sereg madár, azt kivitte a buzaföldre, okos Katinak a derekára kötötte, azzal ismét haza ment, az ajtót bezárta s lefeküdt.

Éjfél felé felébred okos Kati, feltápászkodik, elindul, de amint ment, a madarak elkezdettek repdesni s okos Kati úgy megijedt, hogy majd kirázta a hideg.

– Vajjon én vagyok-e én? – kérdezte magától s vacogott a foga.

Nem tudta, hogy mit feleljen s szörnyű ijedten állott egy helyben sokáig, aztán mégis meggondolta magát:

– Elmegyek haza s megkérdem, vajjon én vagyok-e én, ott majd tudják.

Szaladva szaladt haza, megy az ajtóra, nyomja a kilincset, de az ajtó nem nyilik; megy az ablakra, kopogtat, s beszól:

– János, itthon van-e Kati?

– Itthon, felelt János.

– Ó Istenem akkor én nem vagyok én! – kesergett okos Kati.

Ment tovább házról-házra, de sehol sem eresztették be. Addig ment, hogy kiért a faluból, s úgy elment, hogy többet soha nem látták.

Hüvelyk Matyi.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak, imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb annál.

Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.

Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt Hüvelyk Matyi s mondja:

– Egyet se búcsálódjék, édes apám, majd kihajtom én a szekeret az erdőre.

Nagyot nevetett az apja:

– Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag. Nem tudsz te lovat hajtani.

– Dehogy nem tudok. Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe, onnét elhajtom én úgy, hogy más sem külömben.

– Jól van, mondta az apja, próbáljuk meg. Hadd lám, mit tudsz.

Elment a szegény ember s délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe, Matyit beültette a ló fülébe, Matyi pedig jó hangosan, legényesen nagyokat rikkantott: gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi!

Bezzeg hogy ment a ló s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ott is, ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek s Matyi nógatta a lovat, arra vetődött két ember s hogy hallották a nógatást s nem látták, ki nógat, megállottak, csudálkoztak.

Mondja az egyik:

– Látod te, hogy ki nógatja a lovat?

– Nem én, felelt a másik. Látom, hogy a ló mellett áll egy ember, de az semmit sem szól, azt is lassan mondja.

De Matyi nemcsak nógatott, hanem mikor megállott a ló, kiáltotta nagy büszkén:

– No lássa, édes apám, ide hajtottam a lovat! Most már vegyen le!

A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, aztán leültette a földre, – az ám, nem a földre, hanem egy gombára. Ott éppen jól elfért.

De már most csakugyan ámult-bámult az a két ember. Mondta az egyik:

– Hallod-e, vegyük meg ezt a gyereket s a nagyvárosokban mutogassuk. Meglásd, annyi pénzt szerzünk, hogy Dáriusnak sem volt több.

– Biz’ a jó lesz, – mondta a másik. – Vegyük meg.

Odamentek a szegény emberhez, köszöntek s kérdezték, hogy nem adná-e el ezt a gyereket. Becsületes árát adják.

– Hát ha a világ minden kincsét nekem adnák kendtek, eladnám-e az én drága jó fiamat! – felelt a szegény ember.

Hanem Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára, s a fülébe sugta:

– Adjon csak el, édes apám, úgy is visszajövök kigyelmedhez.

– Az már más, gondolta magában a szegény ember s eladta Matyit egy jó marék aranyért.

Örültek az emberek, erősen a kedvébe jártak Matyinak, még azt is megkérdezték, hová ültessék.

– Csak ültessen kend a kalapja karimájára, mondotta az egyiknek, ott fel s alá sétálhatok s látom, hogy hol s merre járunk.