Grimm testvérek összegyüjtött meséi

Az aranyfonál.

Egyszer volt egy szegény molnár s annak egy szép leánya. Hol járt, merre járt, nem tudom, elég az, hogy találkozott a királylyal, az szóba áll vele, kérdezi, ki s miféle ember, hogy megy dolga. Mit gondolt, mit nem a molnár, bizonyosan azért, hogy többre tartsa a király, elkezdett dicsekedni, hogy van neki egy szép leánya, szép, mint égen a ragyogó csillag, de ez semmi, az ő leánya olyan leány, hogy a szalmából aranyat fon.

– No, mondta a király, ilyent sem hallottam világéletemben. Hallod-e, molnár, ha csakugyan olyan ügyes a leányod, hozd el holnap a palotámba, hadd lám, igaz-e a beszéded.

A molnárnak egy kicsit lefittyent az ajaka, mert szépnek szép volt a leány, az igaz, de hogy a szalmából aranyat fonjon, – sült hazugság volt az. De ha már járt a szája, meg nem másolhatta s másnap elvitte a leányt a királyhoz. Bezzeg hogy nem szólt a leányának semmit, csak bevitte a palotába, aztán Istennek ajánlotta s elszaladt a palotából.

Bemegy a leány a királyhoz, köszön illendőképpen, a király fogadja, aztán se szó, se beszéd, bevezette egy szobába. Az a szoba tele volt szalmával s mondta a király a leánynak:

– Ihol ez a szalma. Itt a rokka. Ha holnap reggelig ezt a szalmát aranynak fel nem fonod, halálnak halálával halsz meg.

Még szóra sem nyithatta a száját a szegény leány, a király rázárta az ajtót. Hej, Istenem, sírt a leány, vetette fel a gond s a bánat, hogy ő most mit csináljon. Hiszen még fonni sem tudott jóformán, nemhogy szalmából aranyat fonjon.

Amint sírdogált magában, egyszerre csak nyílik az ajtó, belép egy kicsi, öreg emberke s köszön:

– Adjon Isten jó estét, molnár szép leánya! Hát te mért sírsz olyan keservesen?

– Hogyne sírnék, lelkem puja emberkém, mikor a király azt parancsolta, hogy ezt a sok szalmát fonjam fel aranynak!

– Mit adsz, ha én felfonom? kérdezte a kicsi emberke.

– Neked adom piroskaláris gyöngyömet, mondotta a leány.

A kicsi emberke elvette a gyöngyöt, aztán leült a rokka mellé, pergett, forgott a rokka s minden három perdülésre tele lett egy orsó arany fonállal. Még alig pitymallott, a szalmából egy szál sem volt, mind ragyogó aranyfonál lett belőle, s mire a király bejött, hire, nyoma sem volt a kicsi emberkének. Ámúlt, bámúlt a király, s gondolta magában: ha már olyan ügyes ez a leány, hadd fonjon még többet s bevezette egy másik kamarába. Az is tele volt szalmával s azt mondta a leánynak, hogy reggelre mind felfonja, ha az élete kedves. Azzal rázárta az ajtót, a leány meg sírt magában, de nem sokáig sírt, mert nyílt az ajtó, jött a kicsi emberke s mondta:

– Mit adsz, ha ezt a szalmát is felfonom?

– Neked adom az aranygyűrűmet, lelkem puja emberkém!

A puja emberke elvette a gyürűt s reggelre mind egy szálig felfonta a szalmát: csakúgy ragyogott a kamara az aranyfonáltól.

Jön a király, ámúl, bámúl s mondja a leánynak:

– No, te leány, jere velem a harmadik kamarába. Az is tele van szalmával s ha felfonod aranyfonálnak, feleségűl veszlek!

Bevezette a leányt a harmadik kamarába, az ajtót rázárta, a leány meg csak sírt-rítt keservesen. De nyílt az ajtó, jött a kicsi, öreg emberke s kérdezte:

– Mit adsz, ha ezt is felfonom?

– Nincs már nekem semmim, lelkem puja emberkém! rítt a leány.

– Hát igérd meg, hogy, ha királyné leszel, nekem adod az első gyermekedet.

Gondolta a leány, ki tudja, lesz-e, nem-e, már ahogy lesz, úgy lesz, megigérte, a mit a kicsi emberke kivánt, az meg reggelig felfonta a szalmát: majd megvakúlt a király a szertelen ragyogástól, mikor reggel bejött.

A király nem másolta meg a szavát, feleségűl vette a molnár leányt, s esztendő hogy eltelt, egy gyönyörű, szép gyermeke született a molnár leányból lett királynénak. Gondolt is, nem is a kicsi emberkére, de bezzeg gondolt reá az s még az nap beállított:

– Itt vagyok, királyné! Add meg, a mit igértél!

Hej, megijedt a királyné, igért fűt-fát, mindent, tenger kincset, csak a gyermekét ne kivánja, de a kicsi emberke azt mondta:

– Nem kell nekem a te tenger kincsed, a gyermek kell nekem.

Sírt a királyné, hogy zengett belé a palota, a kicsi emberkének megesett a szive s azt mondta:

– No, jó! Adok neked három napot, ha azalatt megtudod, mi az én nevem, nem tartok számot a gyermekedre.

Azzal elment a kicsi emberke, a királyné pedig az órától fogvást folyton azon törte a fejét, hogy micsoda neve lehet a kicsi emberkének. Össze-vissza gondolt mindenféle nevet, a mellett követeket küldött szét mindenfelé az országba, hogy gyüjtsék össze, ami nevet csak hallanak, majd ezek közt lesz a kis emberke neve.

Másnap már jött a kis emberke, a királyné meg elmondott egy csomó nevet, elmondott százat is, de a kicsi emberke csak rázta a fejét. Második nap, mikor eljött a kicsi emberke, a királyné a legcsodálatosabb, a legritkább neveket sorolta elé, de bizony sorolhatta, egy sem volt ezek közűl a kis emberke neve. Harmadik nap vissza jöttek a követek, de egy sem hozott új nevet. Hanem mikor éppen esteledett, alkonyodott, jött nagy fáradtan egy inasocska s ez elémondta a királynénak, amint következik:

– Felséges királyném, új nevet én sem hallottam, de amint jöttem át az erdőn, láttam egy kis házat; a ház előtt égett a tűz, a tűz körűl meg táncolt, ugrált egy fura, kicsi emberke s mind azt kiabálta:

Hej, örűlt a királyné, mikor ezt hallotta! Hiszen ez az ő kicsi emberkéje! Egy perc, kettő alig hogy eltelék, jött a kicsi emberke nagy bizakodva:

– No, királyné, mi a nevem, tudod-e?

A királyné úgy tett, mintha nem tudná, próbálgatta a csodálatos nevet:

– Riki, úgy-e?

– Nem, nem!

– Roki, úgy-e?

– Nem, nem!

– Nohát akkor Riki-roki-rokka Pál, igaz-e?

– Az ördög mondta azt meg neked, senki más, toporzékolt dühében a kicsi emberke. Kifutott a palotából s mérgében úgy levágta magát, hogy derékig süppedt a földbe, aztán megint kiugrott, a fején átbucskázott, s úgy elszaladt, hogy soha többet emberi szem nem látta.

Ha Riki-roki-rokka Pál el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A veréb.

Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje, hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna. Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:

– Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?

– Hogyne búsúlnék, – felelt a kutya – három napja nem ettem, majd felfordulok az éhségtől.

– Egyet se búsúlj, jere velem a városba, majd keresek én ott neked eleséget.

Elindúltak együtt, bementek a városba s a mikor egy mészárszék elé értek, mondotta a veréb:

– Várj csak, kutyapajtás, mindjárt kapsz húst, a mennyi beléd fér.

Abban a pillanatban leröppent a vágópadra, körülnézett, nem látja-e valaki, azután elkezdette a húst csípegetni, rángatni s puff! egy nagy darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt rest, felkapta, bekapta a húst.

– No, most, mondotta a veréb, gyerünk egy másik mészárszékbe, hadd szerzek ott is húst neked.

Mentek egy másik mészárszékhez, ott is szerzett a veréb egy jó nagy darab húst s mikor azt is bekapta a kutya, kérdezte tőle:

– Jól laktál-e, kutyapajtás?

– Jól, – felelt a kutya – de jó volna még egy darab kenyér is.

– Hát csak jere velem, – mondotta a veréb.

Elmentek egy pékbolt elé, ott a veréb beröppent, egy pár jó ropogós cipót lerugott a padról, a cipók kihenteregtek az ajtó elé, ott a kutya felkapta, bekapta s merthogy ez még nem volt elég a kutyának, elvezette egy másik pékbolt elé, ott is szerzett neki két ropogós cipót.

– No, kutyapajtás, most már csak jól laktál?

– Jól laktam, jól laktam, – mondotta a kutya most már mehetünk tovább.

Kimentek a városból s mentek, mendegéltek az országúton. De rekkenő meleg volt s a kutya azt mondta a verébnek:

– Verébpajtás, fáradt vagyok, feküdjünk le egy kicsit.

– Jól van kutyapajtás, feküdjél le itt ni, éppen ahol kanyarodik az országút, én meg felszállok egy ágra s ott pihenek.

Lefeküdt a kutya s abban a szempillantásban el is aludt. Hát egyszerre csak jő egy fuvaros ember három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A fuvaros egyenesen a kutyának hajtott, látszott, hogy nem akarja kikerülni. Leszólt az ágról a veréb:

– Hallod-e, te fuvaros, ne hajts keresztűl a kutyán, mert bizony mondom, koldussá teszlek, ha elgázolod.

A fuvaros elkacagta magát.

– Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl hajtok rajta.

Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra gázolta.

Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:

– Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!

– Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, – kacagott a fuvaros s azzal tovább hajtott.

A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.

Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik, kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt bor, nincs bor.

– Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.

– Lesz még ennél nagyobb károd is! – nyelvelt a veréb s abban a pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.

– Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! kesergett a fuvaros.

– Lesz még szegényebb is a te fejed! – ingerkedett vele a veréb s míg a fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.

Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva nem fakadt.

– Ó, szegény fejem, mi lesz velem, – kesergett a boldogtalan.

– Lesz az még szegényebb is, – gúnyolódott a veréb s röppent a második lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az egyszeribe fel is fordult.

– Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – óbégatott a fuvaros.

– Lesz az még szegényebb is, – fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a páráját.

– Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – sírt a fuvaros. – Se lovam, se borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.

– Dehogy vagy, dehogy, – szemtelenkedett a veréb. Még csak otthon leszel igazi koldus.

Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat, úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az asszony is elkezdett panaszolni:

– Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy elverték, hogy egy szem sem maradott!

Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket szedegették s lakmározták nagy vígan.

– Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, – kesergett a fuvaros.

– Még nem eléggé, – mondotta a veréb. Az életeddel is megkeserülöd, hogy az én pajtásomat megölted!

Azzal tovább repült a veréb.

A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt, kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s beszól:

– Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!

Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan megfogta a verebet.

– Üsd agyon! – bíztatta a felesége.

– Dehogy ütöm, – kiabált a fuvaros – ez nagyon szép halál volna neki: lenyelem azon elevenen.

Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb, fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl csiripolt:

– Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!

– Várj csak! – mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének: – No, feleség, most üsd agyon!

Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy, hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss! kirepűlt az ablakon.

Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A libapásztor királykisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy öreg királyné s annak egy szép leánya. Amint a királykisasszony eladóvá serdűlt, a királyné feleségűl igérte egy királyfinak, aki messze, nagyon messze lakott s aki nem is jött a királykisasszonyért: úgy egyeztek, hogy a királykisasszony felül az ő táltos lovára s azon megy az ő mátkájához. Hát, eljött a házasság ideje, a királyné felöltöztette a leányát aranyos, gyémántos ruhába, adott neki aranyat, s mindenféle drágaságot, amit csak magával vihetett s melléje adta a szobalányát is, hadd kisérje hosszú útján a királykisasszonyt. Minekelőtte azonba’ útnak indúltak volna, a királyné bement a szobájába, ott az újját egy késecskével megvágta, s három csepp vért eresztett egy üvegecskébe. Ezt az üvegecskét átadta a leányának s mondta:

– Tedd el, lelkem gyermekem, s vigyázz reá, mert útközben szükséged lehet rá.

Azzal elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt, a királykisasszony felült az ő táltos lovára, a szobalány is egy lóra s útnak eredtek. Mikor úgy egy órányira haladtak volna, a királykisasszony megszomjazott s mondta a szobalányának:

– Szállj le a lóról s hozz vizet nekem az aranypoharamban.

– Ha szomjas vagy, – mondta a szobalány, eredj s igyál, nem vagyok én a cseléded.

Bántotta a királykisasszonyt ez a kemény szó, de nem mert szólni, leszállott a lóról, ment a patakhoz, úgy ivott belőle, aztán felsóhajtott: Istenem, Istenem, mi lesz velem! A kebelében volt az üvegecske s megszólalt benne a három vércsepp: Hej, ha tudná ezt az anyád, meghasadna a szíve!

A királykisasszony semmit sem szólt, félt a szobalánytól s mintha semmi sem történt volna, visszaült a lovára.

Tovább mentek, erdőn, mezőn által, egy nehány mértföldet elhaladtak s merthogy nagy hevet sütött a nap, ismét megszomjazott a királykisasszony. Már elfeledte, hogy milyen durván szólt hozzá a szobalánya, mondta neki ujra:

– Szállj le a lóról s hozz nekem vizet az én aranypoharamban.

– Szállj le s igyál, ha szomjas vagy, vetette oda nyersen a szobalány.

A királykisasszony egy szót sem szólt, csak leszállott, ment a patak mellé, lehajolt s keservesen sóhajtozott: Istenem, Istenem, mi lesz én velem!

Szólt a három véres csepp:

– Ha tudná az anyád, megszakadna a szíve.

E közben ivott a királykisasszony, s nem vette észre, hogy az üvegecske kiesett a kebeléből, bele a patakba s az meg vitte, Isten tudja hová, merre. Ám látta ezt a szobalány s örűlt nagyon mer tudta, hogy azzal a három csepp vérrel elvesztette a királykisasszony az erejét s most már akármit csinálhat vele. Nem engedte, hogy a királykisasszony visszaüljön a táltos lovára, a másik lóra ültette, ő meg ült a táltosra; de még az aranyos, gyémántos gúnyát is elvette tőle, magára vette s a királykisasszonyt az ő szobalányi ruhájába öltöztette. Mikor ez megtörtént, megeskettette a királykisasszonyt, hogy soha senkinek el nem árúlja, máskülönben itt ebben a helyben szörnyű halálnak halálával halatja meg.

Bezzeg hogy a táltos ló látott, hallott mindent jól!

Na, jó. Tovább mentek, hol lassan, hol sebesen s egyszer csak megérkeztek a királyfi országába, királyfi országában a királyi palotába. A királyfi messziről meglátta őket, eléjük szaladt, a szobalányt szép gyöngén leemelte a lováról, fölvezette a palotába, az igazi királykisasszonyra ügyet sem vetett. De az öreg király jól látta az ablakból a királykisasszonyt, s azt is látta, milyen szép, milyen finom teremtés. Kérdezte is a menyét, már mint a szobalányt, hogy ki az a szép lány, akit az udvaron hagytak?

– Azt én magammal hoztam az útra, hogy ne legyek egyedűl, mondotta a szobalány. Adjanak neki valami munkát, hogy ne lustálkodjék itt.

– Na, én nem tudom, mi dolgot adjunk neki, mondotta az öreg király, ha csak a libapásztor fiú mellé nem állítjuk.

Mindjárt kiüzentek az igazi menyasszonynak, hogy álljon Gyurka mellé, a libapásztor fiú mellé, őrizzék együtt a libát. Hanem a szobalány mégis nyugtalankodott, hátha kisül a hamisság. Különösen a táltos lótól félt, hogy az majd elárulja. Mondja egyszer a királyfinak:

– Lelkem uram, volna egy kérésem, megtennéd-e?

– Hát én hogyne, csak beszélj.

– Hívasd el a sintért s üttesd agyon azt a lovat, a melyiken jöttem, mert az úton nagyon sokat rakoncátlankodott; csuda, hogy élve kerűltem ide.

– De hiszen, ha ilyen kutya rossz természetű, még ma megüttetem, mondotta a királyfi.

No, szegény táltos, meg kell halnod, kimondotta rád a királyfi a halálos itéletet! De az igazi királykisasszony, hogy-hogynem, meghallotta, hogy mi készűl. Suttyomban szólt a sintérnek, hogy szép ajándékot kap tőle, ha megteszi, amit kér tőle. Volt a város végén egy nagy fekete kapu, azalatt járt el minden reggel, minden este a libákkal s arra kérte a sintért, hogy a táltos ló fejét szegezze föl a kapu alatt, hadd láthassa azt ő mindennap. A sintér megtette ezt, ugyan mért ne tette volna meg?

Másnap reggel, mikor az igazi királykisasszony s Gyurka a libákat hajtották a kapu alatt, a királykisasszony felsóhajtott:

Felelt a lófej:

Sírt a királykisasszony, keservesen sírt, úgy ment ki a rétre. Ottan leült a földre, aranyhaját kibontotta, fésülte, Gyurika meg ott ült mellette s jaj de szeretett volna kihúzni belőle egy pár szálat. Jól tudta ezt a királykisasszony s mondta szép csendesen:

S im, kerekedett rettentő sebes szél, fölkapta Gyurika fejéről a kalapot, vitte árkon-bokron át, Gyurika szaladott utána, s mire visszajött, a királykisasszony a haját kibontotta, megfésülte, befonta. Mérges volt Gyurika, de mérgelődhetett, egy szálat sem kapott a királykisasszony aranyhajából. Egész nap nem szóltak egymáshoz, úgy mentek haza este.

Másnap reggel, mikor a kapu alatt mentek el, a királykisasszony ismét felsóhajtott:

Felelt a lófej:

Aztán kimentek a rétre, ott leült a királykisasszony, bontogatta a haját, Gyurika meg odakapott, hogy kihúzzon belőle egy pár szálat, de szólt a királykisasszony szép csendesen:

Kerekedék erre rettentő nagy forgó szél, Gyurika kalapját felkapta, vitte árkon, bokron át, s mire Gyurika visszakerűlt, szépen kibontotta arany haját, megis fésülte, be is fonta rendesen.

Látta ezt jól a vén király a palota ablakából s este, mikor hazamentek, vallatóra fogta a királykisasszonyt.

Mondta ez:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, nem szólhatok, mert megesküdtem, hogy soha senkinek sem szólok arról, ami velem történt.

Hiába vallatta, faggatta, egy szót sem tudott kivenni belőle.

– Hát ha nekem nem szólhatsz, bújj be a vaskemencébe s panaszold el annak, a mi a szívedet nyomja! – mondta a király haragosan s ott hagyta a leányt.

A királykisasszony be is bújt a kemencébe s ott hangosan elsírta az ő búját, bánatját, keserves panaszát, kezdettől végezetig. De bezzeg a király nem ment messzire, mindent jól hallott. Akkor oda ment a kemencéhez, beszólt: jere ki, lányom, jere ki.

Ahogy kibújt a kemencéből, felöltöztette aranyos, gyémántos ruhába, aztán hivatta a fiát, s mondja neki: nézzed, fiam, nézzed, ez az igazi menyasszony, szobalány a másik.

Hej, örült is, haragudott is a királyfi. Örült, mert világéletében nem látott még ilyen szép leányt. Nosza, mindjárt hívták a szobalányt, elé egy nagy hordót, abba belé bújtatták, a hordó elé fogtak két tüzes paripát, közéje csaptak, a lovak vágtattak, mint a sebes szél, árkon-bokron át, még talán ma is vágtatnak. Aztán még az nap nagy lakodalmat csaptak, szólott a muzsika, hogy zengett belé a palota, ettek, ittak, táncoltak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A szerencsés János.

Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt mondta a gazdájának:

– Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse ki a béremet.

– Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen szógáltál, itt a béred.

Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy lovasember s János elkezdett sóhajtozni:

– Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon, akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis halad előre.

Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:

– Hát aztán mért jársz gyalog?

– Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell vinnem – hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd leszakad a vállam.

Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te meg add nekem az aranyat.

– Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a zsákot.

A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó tanácscsal is ellátta:

– Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s úgy szalad, mint a sebes szél.

Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej, hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s addig billent erre, arra, míg egyszer csak – supp! belefordúlt az árokba.

Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:

– Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?

– Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.

– Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.

– Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!

– Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy elvágtatott, mint a sebes szél.

János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még, János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele, megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen eregéltek hazafelé.

Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte, de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el is ájúlt a boldogtalan.

Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:

– Mi baj, ecsém?

Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet, megcsóválja a fejét s mondja:

– Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez, nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.

De bezzeg elszomorodott János!

– Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?

– Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s valahogy csak eladom a többi hús között.

– Ó, az Isten áldja meg kendet, – hálálkodott János.

A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s János elindúlt vele.

Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő, most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szerencséjét, a suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.

– Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.

János kezébe vette a lúdat, megemelte.

– Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!

Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett. Egyszer aztán megszólal:

– Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.

– Mért gyűlne meg, te?

– Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem, hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé. Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.

De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne kerűljön.

A suhanc egy darabig kérette magát, aztán – isten neki – oda adta Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette magában a cserét.

– Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az, hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is, abból vánkost töltünk, – hej, de megörűl az édes anyám!

Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton énekelt:

Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:

– Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!

– Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön, mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem ürül, mindig tele van pénzzel.

– Ugyan bizony?

– Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?

– Nem vettem, cseréltem egy malacért.

– Malacért? Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– S hát a malacot hol szerezted?

– Kaptam egy tehénért.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– Hát a tehenet?

– Azt egy lóért kaptam.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– S hát a lovat?

– Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.

– No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.

– Meghiszem azt!

– Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.

– Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.

– Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit. Te meg add nekem a lúdat.

– Jó szívvel, öreg, – rikkantott János nagy örömmel.

Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba köszörűkövet, s ráadásúl felvett a földről egy nagy követ, azt is neki adta:

– Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket – használd egészséggel.

Na, volt öröm.

– Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt, nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, – hej, hej, bizony nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő belecsobbant a kútba.

– Hopp! de jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon, mint én!

Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.

Holnap legyen János a ti vendégetek.

Az okos leány.

Volt egyszer egy szegény ember s annak egyetlen leánya. Ennek a szegény embernek a házikóján kivűl nem volt semmije az ég világán, még csak egy darab földecskéje sem. Azt mondja egyszer a leány:

– Édes apám, menjen el a királyhoz s kérjen tőle bár egy darabocska földet. Hallottam, hogy jó szíve van a királynak, ad az bizonyosan, mért ne adna?

A szegény ember el is ment a királyhoz, előadta kérését s a király adott is neki egy darabocska földet, de még pénzt is, hogy ökröt, meg ekét vegyen, mert mit ér a föld, ha nincs a mivel megszántsa.

Hát mikor volt ökör is, eke is, kimennek a földre, hogy megszántsák, de még kettőt sem fordulnak, az ekevas csak kifordít a földből egy arany mozsarat. Nézik erről, nézik arról, vajjon csakugyan arany-e. A bizony arany volt, akármerről nézték.

– Na, mondja a szegény ember, ezt a mozsarat elviszem a királynak. Ő földet adott nekünk, illő, hogy mi is ezt neki adjuk.

Mondja a leány:

– Jobb lesz, ha itthon marad kigyelmed s hallgatunk a mozsárral.

– Mért hallgassunk? Nem loptuk!

– Hiszen nem loptuk, az igaz, de a mozsárnak nincs meg az ütője s meglássa kigyelmed, hogy még emiatt bajba kerűl!

De már ezt nem hitte a szegény ember, hiába beszélt a leánya, elvitte a mozsarat a királyhoz. Bezzeg hogy a király mindjárt kérdezte:

– Hát aztán egyebet semmit sem találtál?

– Nem én, felséges királyom, semmit.

– Az lehetetlen, mondta a király. Amellett a mozsár mellett ütőnek is kellett lenni.

Hiába fogadkozott, esküdözött a szegény ember, a király nem hitt a szavának, tömlöcbe záratta s azt mondta, hogy onnét ki sem eresztik, míg a mozsár is elé nem kerűl.

Telt, múlt az idő, nap-nap után, a szegény ember csak kesergett, sóhajtozott a tömlöcben s mind azt sóhajtozta:

– Istenem, Istenem, mért is nem hallgattam a leányom szavára!

Hallották ezt az inasok, akik kenyeret s vizet vittek a szegény embernek, jelentik a királynak, hogy mit hallottak.

– Mindjárt hozzátok elém! parancsolta a király.

Viszik a szegény embert a király elé, az meg kérdi:

– Mért sóhajtod folyton, hogy bárcsak a leányodra hallgattál volna? Mit mondott a leányod?

– Azt, felséges királyom, hogy ne hozzam el a mozsarat, mert akkor az ütőt is elő kell teremtenem.

– No, ez okos egy leány lehet. Eredj haza s küldd ide, hadd beszélek vele.

Haza megy a szegény ember, küldi a leányát, az megy is a király elé, köszön illendőképpen s még meg is kérdi, hogy s mint szolgál drága egészsége.

– Szolgál, amint szolgál, mondotta a király, de most egyébről akarok veled beszélni. Hallottam, hogy nagyon okos leány vagy, szeretném tudni, hogy igaz-e? Hát hallgass ide. Feladok neked valamit, ha azt végbeviszed, feleségűl veszlek.

– Csak mondja, felséges királyom, mit akar, végbeviszem én, olyant nem tud mondani.

– No, jó. Eredj s aztán jere hozzám, de úgy, hogy se fel ne légy öltözve, se meztelen ne légy; gyalog se jöjj, kocsin se jöjj, semmiféle állatra fel ne ülj s mégis jöjj; úton se járj, de út mellett se. Ha ezt megteszed, itt a kezem, feleségűl veszlek.

Elment a leány haza, levetette minden ruháját, tehát nem volt felöltözve; akkor jól belégöngyölödött egy nagy hálóba, tehát nem volt meztelen; vett egy szamarat, a hálót a szamárnak a farkához kötötte s az úgy vonszolta maga után, tehát nem jött gyalog, nem jött kocsin, sem semmiféle állaton s mégis jött; a szamarat beléállította egy kerékvágásba, csak abba lépett, tehát nem járt az úton s az út mellett sem. Így érkezett a királyhoz.

Mondta a király.

– Végbevitted, amit vállaltál, én sem másolom meg a szavamat – s még az nap megtartották a lakodalmat.

Telt, múlt az idő, éltek vígan, boldogan. Egyszer a király kilovagol a palota udvaráról s látja, hogy a kapú előtt egy sereg parasztember áll, ki lóval, ki ökörrel: fát hoztak a városba, azt árúlták. Megáll egy percre s hallja, hogy két paraszt ugyancsak veszekedik, osztozkodik, vikotálódik. Azon veszekedtek, hogy az egyik parasztnak a csikaja lefeküdt a másik paraszt ökre mellé s ez a paraszt magának akarta tartani a csikót. Na, éppen jókor jött ki a király, mindjárt hozzá fordúltak, hogy tegyen igazságot. Mit gondolt, mit nem a király, olyan igazságot tett, hogy azé a csikó, kinek a marhája mellett fekszik.

Azzal a király tovább ment, de a lovas paraszt nem hagyta annyiban a dolgot. Hallotta, hogy a királyné paraszt ember leánya volt s jó szívvel van a szegény emberek iránt, fölment hozzá, elkeseregte a baját.

Mondta a királyné:

– Ha megfogadod, hogy el nem árúlsz, adok neked egy jó tanácsot. Holnap jókor reggel, mikor a király kilovagol a rétre a katonákhoz, ülj le az útra egy hálóval, tégy úgy, mintha halásznál.

Megmondta aztán azt is, hogy mit feleljen, ha a király megkérdezi.

A paraszt ember úgy tett, ahogy a királyné tanácsolta: másnap reggel leűlt az út szélén, a hálót betartotta az út közepére, emelgette, mintha igazán halásznék. Bezzeg, hogy megállott a király, mikor meglátta ezt a bolond dolgot. Kérdi:

– Hát te mit csinálsz, szegény ember?

– Halászok, felséges királyom.

– Nincs itt víz, hogy fogsz itt halat?

– Hát bizony, ahogy az ökörnek csikaja lehet, úgy az úton is lehet halat fogni, felelt a paraszt ember.

Szeget ütött a királynak a fejébe ez az okos felelet, mindjárt sejtette, hogy erre az ő felesége tanította ki. Vallatni kezdette a parasztot, hogy ki tanította erre az okosságra, de a paraszt folyton csak azt felelte, hogy maga eszitől találta ki.

– Hiszen mindjárt megmondod te az igazat! kiáltott a király szörnyű haraggal. Azon a helyen lekapatta a húsz körméről s olyan huszonötöt vágatott rá olvasatlan, hogy a szegény paraszt az eget is bőgőnek nézte. Végre is bevallotta, hogy a királyné tanította ki.

Megy vissza a király, szörnyen rátámad a feleségére, hogy hát ez mi dolog? Az ő háta megett hogy mer szövetkezni mással? Hogy meri őt kicsúfolni?

– Na, mondotta, mehetsz, a honnét jöttél, haza az apádhoz, itt nincs helyed többé!

Sírt, rítt a királyné s mert sírás-rívás nem használt, arra kérte a királyt, hogy bár csak egyszer még együtt ebédeljenek s aztán vihesse magával, a mi neki legkedvesebb. Na, ebbe beléegyezett a király. A királynénak sem kellett egyéb, álomitalt töltött a király poharába, az egy húzásra ki is itta, el is aludt mindjárt. Akkor a királyné befogatott hat lovat egy aranyos hintóba, a királyt kivitette a hintóba, ott lefektette, úgy vitte haza, az apja házához, ott meg puha ágyat vetett neki, beléfektette s várta, mikor ébred fel. Estefelé felébred a király, körülnéz, ámúl, bámúl, csudálkozik, s kérdi:

– Ugyan bizony, hol vagyok?

– Te bizony itt, lelkem uram, az apám házában, mondotta a királyné.

– Hogy mertél ide hozni? förmedt rá a király.

– Hát nem engedted meg, hogy magammal hozzam, ami nekem a legkedvesebb? Te vagy nekem a legkedvesebb, hát elhoztalak téged.

Tetszett a királynak ez a beszéd, hogy még a könye is kicsordúlt belé. Azt mondta:

– No, de most már ásó, kapa s a nagy harang választ csak el egymástól, lelkem feleségem!

Egyszeribe eléállott a hat lovas hintó, beleültek, hazamentek s máig is élnek, ha meg nem haltak.