Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott, figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket, megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!
Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.
– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.
– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.
Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.
– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak tüzes szemeit észrevette.
– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.
Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot, azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz, kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején mulatoztak.
IV.
A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.
Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?
És ez mi volna? kérdezé a gróf.
Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.
És te mit felelsz neki?
Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arra való, hogy magányosságban éljen.
Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel, cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az atyja rajzolta.
Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és bolondságaikról álmodozott.
Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba, hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.
Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön. Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy útját ismét meglelhesse.
Egynéhány legelő nyájon kívül semmi egyébre nem akadt. Az erdő széléhez jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött, Rósafi Pál viczispán úrnak a faluja és gyönyörű kastélya tűnt szemébe. Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt. Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt, hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet, melybe magát elrejthesse.
Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén, megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte, mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit. Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai jutottak eszébe. Fején a bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt, dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat mondott!
Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd, kellemetes és hízelkedő szózattal.
Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én, úgymond, Laczi vagyok.
A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?
Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.
A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig szép hangú volt.
De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.
A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.
Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment hozzá.
A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.
Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.
A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.
Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már harmadszor kérdezem.
Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.
Hát neved nincsen?
Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.
Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.
A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod nézni, jer velem, megmutatom.
Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?
Az vagyok.
Leány?
Az.
Hány esztendős vagy már?
Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.
Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd földig ért.
A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.
Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a lábadat.
Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal felkötve. Kár, hogy te is viseled.
Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.
De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván, megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a hol felette sok urak és asszonyságok ültek.
Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott. Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett, kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette, kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk. Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.
Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény, úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy – – Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó ajtajáig.
Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és aranyzsinóros ruháját és nem felelt.
Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.
Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira fordította.
S hát itt mit keresel?
Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei örömében.
Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel közelítvén hozzá.
Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.
És te ezt honnan tudod?
Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.
Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság. Termete nem rút.
Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.
Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.
Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném, ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk.
Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.
Manczi tehát neked tetszik?
Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért. Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?
Manczi elpirult és hallgatott.
Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé kiki a mellette állótól.
Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkinálta egy tányér piskótával.
Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint kenyeret.
Gyümölcsünk nincsen.
Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit, oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és elpirult.
V.
Gróf Kaczajfalvi László a nagyvilágnak társaságában.
Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.
Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg, a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette a kertből. Utánuk ment az egész társaság.
Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján egy koldus.
Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.
Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.
Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?
Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.
Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?
Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.
Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal, eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk, gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?
Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az emberi szívek nagyon kemények.
Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír. De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak hárman vagyunk.
Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen mosolygással nézte.
Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még sípolni is.
Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és kottákból? kérdezték egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy egy travért hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott, hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.
Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim! A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé: állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van? s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte. Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én tégedet?
Most már a társaság át kezdte látni, hogy az ifjú grófnak helyén van az esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni, hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a Viczispánnak kérését teljesítse.
Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.
A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki mindezek? Ti, úgymond, valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag, mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?
Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak lopva nézegetett reá.
Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.
– És hát ott azután mit csináljon? – kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi anyjának a bátya.
Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk. Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe. Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk, dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg el nem aludnál.
Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván, lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.
Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s felöltöztették egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.
Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát, hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az ostromhoz.
Manczinak szemei könnybe borulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz, mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.
– Kicsoda? – kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét, megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és egyszersmind bámuló vizsgálásain.
Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában, úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában érzett, Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről, melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa által természetlenségekre ragadtatik.
VI.
A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben.
Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkat bírni, hogy menjen be Manczihoz, mielőtt felkel. Bezzeg Laczi, úgymond, nem volna ám bolondság, Manczit felverni s ezt mondván, öltözködni kezdett.
Manczit felverni? felelé az ifjú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány? Hisz azonkívül, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne és reám méltán megharagudna.
Ne légy oly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A mi pedig a felijedést illeti, nem szükséges, hogy nála lármát üss. Költsd fel csendesen és hívd el magaddal a kertbe.
Potrohosinak az volt egyedül a szándéka, hogy ezen ártatlan költésből okot vehessen húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött és Potrohosi után csendesen Manczi ajtajához lappangott, mely be volt zárva. A vén legény, nem akarván igyekezetével felhagyni, különféle kulcsokat hordott össze, melyek közül az egyik a kisasszony szobáját végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe s Laczinkat betolván, az ajtót utána ismét bezárta. Az ifjú a lebocsátott kárpitok miatt homályosnak lelvén a szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele, illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótól szólítgatta Manczit egynehányszor, hogy felkelvén jőjjön vele és vastag bátyjával a kertbe. Szavát mindenik felszólításnál feljebb és feljebb emelvén, Manczitól pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fennszóval szólította meg, a min Potrohosi az ajtón kívül nem győzött eleget nevetni. Ennek biztatására elment azután az ágyhoz és Manczinak hűlt helyét találta. Sok édes álmodozásai után, melyeknek fő tárgya az ifjú Kaczajfalvi volt, korán felébredvén, oly teli volt szíve, hogy a szűk szobában nem maradhatott. Felkelt tehát s éjjeli köntösére egy könnyű palástot vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe és ott egy galyfödél alatt a hantszófára dőlt.
Hallván Potrohosi, hogy Manczi a szobából már kirepült, kieresztette a grófot, ki megvetéssel tekintvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek látszol lenni. Ha Manczimnak bátyja nem volnál, én többé, azt tudd meg, rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejösz és kint maradni, sőt még az ajtót is rám zárni!
Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi szavát hallottam volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonynyal a kertben van a munkásoknál. Jőjj velem, keressük fel!
A kertben nekem nem kellesz. A munkások, a kik ott Manczival vannak, náladnál jobb emberek. Eredj, feküdj le és hortyogj! a kertben nekem nem kellesz. Ezt mondván, leszaladt a kertbe; Potrohosi pedig utánna lappangott s hugának kedves galyfödelét ismervén, közelebb úton a hantszófa mögé vette magát a sűrű galyak közé, melyek miatt őtet sem huga, sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét, a madarak csevegésénél a hűsben szintén elszenderedett. Laczi lábhegyen közelített hozzá. A legszebb és leggyönyörűbb paradicsomnak látása el nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az alvó Manczinak tekintete. Megállott, mintha a földhöz lett volna bűbájolva s mosolygó arczával vizsgálta kellemetességeit. Alig mert lélekzetet venni. Az egész legény csupa szem volt. Kezei lecsüggödtek, szemei a szerelemtől szinte csillogtak, arczái úgy megpirultak, hogy egy pár nyílt rózsának gondoltad volna lenni, tagjain pedig egy gyenge remegés futott keresztül. Így állott ő egy darabig lelketlen kép gyanánt, mely az emberre meredt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe térni. Egynéhány ismeretlen indulatok zűrzavar gyanánt gomolyogtak fel mellének mélyéből. Leereszkedett Manczi előtt egyik térdére, s megcsókolta kinyujtott lábára lecsüggő kezét, ily szókra fakadván: édes szép Manczim! A kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó reggelt, Manczim! mondá Laczi s odanyujtotta kezét örvendetes és érzékeny tekintettel. Manczi el akarta magát kiáltani, de az álmosság, mely megkábította és az ijedtség, hogy maga előtt ily véletlen vendéget látott, elfojtották mellében a szózatot. Ajkai megnyíltak ugyan, de hangot nem adhattak.
Mily szép vagy, édes Manczim! kezdette ismét Laczink s mily nagyon szeretlek! E szókkal egy pár könnyecske forrott ki szép szeméből s legördült mosolygó ajkára. Szívéhez vonta azután csendesen Manczi kezét s melléhez szorította.
Manczi visszavonván karját, mit akar itt a gróf? úgymond komor tekintettel. Menjen dolgára! E két szót nyughatatlan keménységgel ejtette ki.
Laczi ellenben felemelvén összetett kezeit s oly tekintetet vetvén reá, mely szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, miként szeretlek. Engedd meg, hogy nálad maradjak. Hidd el, úgy szeretlek, mint magad magadat. Oly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az egész világnak legszebb virágjai!
De mit akarsz itt, kérlek?
Fel akartalak az ágyból verni, hogy jönnél le velem ide a kertbe. Te engem megelőztél. Oh Manczi! alig alhattam miattad valamit. Egész éjszaka láttalak, de úgy, szakasztott úgy, a mint most látlak. Óh Manczi! az én mellem oly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom kellett. Jobb kezeden feküdtél álmomban és bal kezed – – itt bal kezét megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, miként szeretlek!
Ezen igék félénken jöttek ki szorúlt melléből és könnybe borúlt szemei kérlelő szelídséggel függöttek Manczi szemein, kinek kezét majd melléhez, majd ajkaihoz szorítgatta. A kisasszony semmikép végbe nem tudta vinni, hogy a legényre megharagudjon. Eredj, jó Laczi! úgymond, eredj! Menj amoda a munkásokhoz; én azonban felmegyek a szobámba és felöltözködök.
Elmegyek veled én is.
Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.
De mond meg hát nékem előbb, hogy szeretsz-e te is viszontag engemet?
Erre sem felelhetek meg.
S miért nem?
Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az illendőséget sérteném meg.
Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg mégis, ha igazat mondanál?
Még akkor is. Kelj fel térdeidről, jó Laczi! menj a munkásokhoz és légy nyugodt szívvel. Ezt mondván, a mint Laczinknak karjait megfogta, hogy térdeiről felsegítse, arcza amannak arczához oly közel esett, hogy a hátul leselkedő bátyja csókra gondolta a legényhez lebocsátkozni. Brávó! derekasan! kiáltotta ez a galyak közül, te kis boszorkányka! Régen jövendöltem már én ezt a mi szent Viczlipuczlinkról. Ihol karjai között a szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgatja, mint hímjét a gerlicze! Ha ide nem hozott volna az eset, tudj Isten!
Ah, hogy bánhat urambátyám velem ily igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok! ezt mondván, elfakadt sírva.
Ártatlan? brávó, szent Viczlipuczlim, brávó!
De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E miatt a vastag ember miatt? Azután Potrohosira tekintvén, ez, úgymond, nevet, Manczi pedig sír. Mondjátok meg nekem, miért? Manczi, gyere te velem sétálni. Ez a hízott ember, a ki tégedet minduntalan megríkat, maradjon itt.
Potrohosi erre oly hangosan kezdett kaczagni, hogy nemcsak a munkások, hanem még azok is meghallhatták, a kik a kastélynak azon a részén háltak, mely a kert felé volt.
Ah édes urambátyám! az egész házat felveri szavával az álomból. Gondolja meg, mily veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.
Az ifjú gróf Manczira tekintvén s fejét megrázván, azt akarod, úgymond, hogy a kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindjárt magam megcselekszem.
Maradj! rikkantotta Potrohosi kaczagva. Mi a manó jut eszedbe, hogy te az embereket álmukból felverd? Hallod-e Laczi? mond meg nekem igazán, ha tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?
Laczink tetőtől fogva talpig megvizsgálván Potrohosit: Neked, úgymond, vastag ember, a mint látom, egy csöpp eszed sincs. Eredj dolgodra! Manczi sír! Eredj, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.
Már az más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; s betakarván magát hálóruhájába, menni kezdett.
Az Istenért! vigye magával, urambátyám, óh! vigye el magával, kérem.
Alkudjunk, hugomasszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán, hogy szereted. Akkor azután elviszem magammal.
Urambátyám! az egekre kérem, mit gondol?
Egyébiránt itt hagyom, és – –
Manczi látván, hogy bátyja menni akar, megkapta a kezét.
De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a szép leánynak? kérdezé komor tekintettel Laczink. Megmondja ő azt nekem nálad nélkül.
Annyival jobb, mondá Potrohosi, s kirántván Manczi markából kezét, elsietett.
– Szeretem, édes urambátyám! szeretem; csak vigye el magával amazon az úton.
Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástól fogva nem vagy szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredj a szobádba és öltözködj. Te pedig, Laczi, gyere velem amarra haza.
Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki szobájába szaladván, az ágyra dőlt és mérgében sírt. Bementek szobájokba a férfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merült, Potrohosi pedig felöltözvén, húgához ment. Hallod-e Manczi, én az egész esetet eltitkolom és így legkisebb okod sincs sírni. De mondd meg nekem minden tréfa nélkül, ha ez a természetes legény tégedet el akarna venni, elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelj.
Édes urambátyám, az ifjú gróf az ő tökéletlen nevelése miatt mindenben hátra van.
Nem igaz, hogy te őróla ebben a vélekedésben vagy! Minek pirultál el tehát, mikor kérdeztelek? Hogy ti lányok az ily dolog körül úgy kerengetek a felelettel mindig, mint a macska a forró kása körül! Mindent láttam én, mindent hallottam, a mit a kertben mondottál és cselekedtél. Felelj egyenesen, elmennél-e hozzá?
Manczi lesütötte szemét, és újjaival egy selyemszálacskát ki s be sodorgatott. Ösmerte bátyját és tudta, hogy az ily dolgoknak kinyomozásában nagyon járatos.
Öltözködj fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a dologból? Én nekem ez a legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az aranyzsinóros, ezüstgombos, nagy kalapú, széles kardú, nyirott hajú széltömlők, a kik egyebet nem tudnak, hanem tanúlt főhajtással fogat mutatni, mint a hamis kutyák, s vigyorogva egy-két complementumot mondani, melyek puszta levegőmozgásból állanak. Ezzel Potrohosi elment.
Manczi a dologról mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának, hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen. Szerelmének bizonyításait azonkívül oly igazaknak és szembetünőknek találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A tükörhöz ülvén, maga sem tudta, mikép történt, hogy ma oly együgyűen öltözködött fel, a mint csak lehetett. Ha bátyjának csúfolásától és önnön magának áruló pirulásától nem tartott volna, semmit sem vett volna magára olyast, a mit Laczink rajta megnevetett. A tükörbe tekintvén, elijedt magától, oly piperétlen volt. Hajtaraját tehát felemelte még egy keveset, csak hogy a módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi időt vesztett, hogy a früstöknél utolsó volt.
VII.
Laczink az atyjához visszatér.
Szinte édesdeden nevetett Laczink azon, hogy az emberek fekete vízbe fehér tejet töltenek, és ezt a vegyületet früstökül iszszák, a mint látván, hogy minden ember az ajtóra tekint, megfordúlt és Manczit együgyű ruhájában bejönni megsajdította. Ah az én Manczim! úgymond fenn szóval, az én kedves Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Alig győztelek már várni. És ah! mily szép, mily gyönyörű vagy ma! Tedd le, kérlek ezt a kalapot! s ezt mondván, fejéről a bandzsal kalapot maga levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a gyönyörű leányt!
A földbe bújt volna szégyenletében a kisasszony, mikor a kaczagást hallotta, melylyel a vendégek fogadták.
De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a mi természetes Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a kertben a galyfödél alatt. Ah! mikor ott oly szépen feküdtél – –
Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván: Akármi legyek, úgymond, ha a természet ezerszer nem alkalmatlanabb a titoktartásra, mint a hiúság!
Nosza erre a vendégek, és kivált az ifjú legények, körülvették azonnal Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtón. Laczi utána repülvén, megfogta, s melléhez szorította ily kérdéssel: haragszol talán, Manczim? Légy jó, édesem, és ne haragudj!
Azonban utánok érkeztek a szobából a vendégek is, Manczi pedig nagy háborodással kiragadván magát karjából, s haragos tekintetet vetvén reá, takarodj, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem elejébe. Ezt mondván, felszaladt a garádicsokon szobájába.
Laczi meredt tekintettel nézett utána; azután pedig lassan megfordúlván, a földre sütötte szemeit, összeránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta fejét, s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény leányka! Az atyám igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekintett, mondván: ah, az atyám! E szavak után pedig nyíl gyanánt repült ki a kastélyból a kertnek, beugrott a vízbe, átúszott a túlsó partra, a legsűrűebb bokrok és csipkék között felmászott a hegyre, s két óra múlva meglátta atyjának kellemetes völgyét, melybe örvendetes kiáltások között sebesen leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírül adták azonnal az öreg grófnak, hogy az elveszett ifjú visszatért. Hamar kitörölvén szemeiből a könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodt tekintettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén magát, ah, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimat láttam.
Az öreg gróf ellappangott vele egy galyfödél alá, a hol egy rövid beszélgetés által, mely hidegvérűnek és indúlat nélkül valónak lenni látszott, egyenes szivű fiából az egész esetet kivette. A természetes nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azután az öreg gróf mély gondolkodásba merülvén, átérezte, itt lenni már az idejét annak, hogy fiát a nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak Manczi kisasszonya mélyen behatott Laczi szívébe; mely vélekedésében őtet az ifjú is minduntalan megerősítette. Egyenesen megvallotta ő, hogy Manczit az egész világon legjobban szereti, és amaz ellenvetések, melyeket neki az öreg gróf Manczinak öltözetéről, nyírt hajáról és magaviseletéről tett, oly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta, hogy fiával az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg, a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozofiáját, melyből ő a nemzeteknek különbféle religióit, kormányait és szokásait a cultúrának nevekedésével együtt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvén kívül a németet, francziát, olaszt és angolt rész szerint beszélvén, rész szerint értvén, többféle könyveket olvasott e nyelvekben az emberi nemzetnek tetteiről, és így nem csak a száraz históriát, mely puszta nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll, hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is megtanulta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg reszketett rémületében, a mint a különféle jelenéseket olvasta, melyek között az országok a világ kezdetétől fogva habzottak.
Meghallván édes atyjától, hogy őtet a sors egy-két száz szegény embernek urává tette, megduplázta serénységét a különféle tanulásokban, hogy jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkül átlátta ő tudniillik amaz arany igazságot, melyet édes atyja naponkint elejébe terjesztett, hogy az olyan földes uraságok, melyek mindent másokra bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel írnak, idegen észszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbágyaiknak iszonyú rövidségeket és helyrehozhatatlan károkat okoznak. Arra ugyan, hogy oly ruhába öltözködjön, a minőt a hozzá hasonló ifjak viselnek, nagy nehezen ráállott az ifjú gróf, de haját lenyírni teljességgel nem engedte.
Az öreg Istók véghetetlenül örült, mikor e változásokat látta, s az nap, hogy a gróf a völgyet fiával együtt legelőször elhagyta, térden állva köszönte az Istennek, hogy a természetes nevelésnek végét szakasztotta, melyből soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind és szívszorongató reménységekkel ment atyja mellett a völgynek sűrű erdején keresztül, s a mint a gyönyörű térség szemébe tünt, örömében elpirúlt és megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes atyja alig győzött utána sietni.
Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a kerten a pompásan épült palotába. Ehhez bejutván, az öreg gróf csengetett, s azonnal mindenfelől összeszaladtak cselédjei, s mély tisztelettel megállván előtte, parancsolatait várták. A gróf szemmel tartotta fiát minden jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok meg fiamnak a zöld szobákat, mondá a gróf. Egy inas megnyitván az ajtót, mely e szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a te szobáid, fiam! ezek pedig inasaid! Ezt mondván, három emberre mutatott, kiknek egyike élemetes, ketteje pedig ifjú volt. Laczi megvizsgálván őket tetőtől fogva talpig, alázatos állásaikat mosolygással nézte és a szobába bement.
Első tekintete ama képekre esett, melyek Hogárth rajzolásai után rézre metszve a szobában függtek. A rajtok lévő szatirás carricatúrákat meg nem foghatván, szüntelen csak fejét rázta. Megnyitotta azután az ablakot, s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt össze, mivel az öreg gróf összehivatta jobbágyait, hogy fiát velök megismertesse. Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, melyek az első mellett voltak, s álmélkodva nézte a pompát, mely a viczispán szobáinak pompáját messze túlhaladta.
Egy inas kávét hozott, s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánjon az inassal, s egyáltalában, mikép viselje magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre az inast.
Jánosnak, nagyságos uram!
Hallod-e János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a képek?
Nem tudom. Ő méltósága, az öreg gróf, fogja tudni.
Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg gróf elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbágyai már sorban állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a jó úr, ismét nálatok vagyok, s hozzátok hozom fiamat is. Nektek neveltem én őt. Ha én egyszer meghalok, ő szinte oly jó és kegyes uratok lesz, mint én vagyok. Igyekezzetek rajta, hogy szeretetét megérdemeljétek. Ő a tiéteket meg fogja érdemelni.
Az úr Isten áldja meg a mi jó urunkat, felkiáltottak erre a jobbágyok. Áldja meg a fiát is, utána vetette egy öreg ember, és tegye oly jó és kegyes úrnak, a minő az atyja!
Laczi csendes tekintettel és ránczolt homlokkal vizsgálta őket.
Nézd jövendőbéli jobbágyaidat, fiam, mondá azután Laczinak az atyja. Nincs sziveden semmi, a mit nekik mondani akarnál?
Laczi még egyszer áttekintvén őket, s a legöregebbiket megszólítván, hány esztendős vagy? úgymond, s egyszersmind kezet adott neki.
Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes urfim! mondá az öreg ember, Laczi kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókolja.
Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, s az öreg embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.
Szereted-e ezeket az embereket, fiam? tudakozá tőle az atya.
Hogy szerethetném őket, mikor nem ismerem? felelé az ifjú gróf fennszóval.
Akarsz-e velök, ahol lehet, jót tenni?
Hogy is tehetsz ily csodálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink s elfordulván, bement a palotába. Szobájának közepén megállván, megrázta fejét egynéhányszor és gondolkodásba merült. Mily különös ma, mondá magában, az én atyám!
VIII.
A természetes ember szeret vigadni s vigasságában másokkal jót tenni.
Egyszerre muzsika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg gróf oda rendelte előre a szomszéd mezővárosból a czigányokat. Laczink majd nyakát törte, úgy repült le a garádicsokon s a falunak mind a két nembéli ifjúságát egy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájuk sietvén, még messzirül csodálta a falusi leányokat könnyű ruhákban csoportonkint állani s amint odaért, épen tánczolni kezdettek. Bámuló szemmel vizsgálta a tánczolókat, mosolygott, a kurjongató legényekkel el-el rikította magát s végre közéjük ugorván, egy ifjú szép leánynak kezét megragadta s a lejtőt úgy járta vele, amint tudta. A táncz után melléhez szorítgatván a szemérmes leányt, nem győzte ápolgatni s amint az új tánczot a vidám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnőjét ő is és öröme oly zabolátlan lett, hogy szüntelen kurjongatott. Elfáradván, maga mellé vonta a leányt egy padra s érzékeny ápolgatások között beszélgetni kezdett vele. A leány elpirulván, már elfordult tőle, már fejét mellére sütvén nevetett, már meg üléséről felszökött. A gróf ellenben meg-meg kapván, vissza vonta a padra és nyájaskodását megujította.
Jó vagy-e hozzám? leányka! Szeretsz-e? kérdezé tőle minduntalan. A leány pedig semmit sem felelvén, le-le sütötte fejét és nevettében mind csak czinczogott. Végre egy falusi legény elejükbe állván, így szólította meg a grófot: Nagyságos uram! Margitnak énkívülem senkit sem szabad szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! Jöszte velem! Még rossz hírbe is hozza utoljára nagyságod a leányt! Gyere Margit!
A te jegyesed? kérdezé a gróf meredt tekintettel. Az annyit tesz, hogy feleséged legyen?
Annyit, nagyságos uram!
Hát miért nem teszed feleségednek?
Mert az atyám nem engedi.
Az atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?
András a grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá mosolyogva. Ha egy jó szót akarna neki nagyságod érettünk adni!
A gróf hozzá menvén: Hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked ahhoz, ha a te fiad házasodni akar?
De nagyon is nagy hozzá a közöm, nagyságos uram! mondá viszontag az öreg ember. Azt a leányt ő nekem el nem veszi, ha a fejére áll is; mert látja nagyságod, az egész leánynak, amint előttünk áll, semmije sincs, hanem ami rajta van.
Rendes! De hát ha a fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, amint előttünk áll?
De én ám nem akarom, hogy akarja.
Nagy álmélkodással nézett a gróf az öreg emberre; azután pedig megfordulván és a leányt megsejtvén: Mondd meg nekem öreg! úgymond, mi hijával van ez a szép leány?
Legalább kétszáz forint hijával, nagyságos uram!
Az én atyámnak van-e kétszáz forintja? kérdezé a gróf és hallván, hogy még több is van, felszaladt az atyjához és kétszáz forintot kért tőle. Az öreg gróf minden kérdés nélkül kezébe adta. Visszaszaladván tehát, már messziről kiáltotta Andrásnak: Házasodj, itt a kétszáz forint!
Körülvették azonnal a grófot a falusi legények s amint András kezéhez vette a pénzt, felemelte azt s örömében idestova szökdösött vele, mint az őrült. A gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodjon meg tüstént.
Szivesen, felelé András, ha a prédikátor nem ellenzi.
Hol van a prédikátor? kérdezé a gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e dologhoz mi köze van?
Ő ád bennünket össze.
Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!
Megértvén, hogy erre csak a prédikátornak van hatalma, megfogta az új párnak kezeit s magával a prédikátor háza felé hurczolta. A tánczolók nézőikkel együtt mind utánuk mentek. Az öreg gróf az egész esetet látta és szivesen nevette. A prédikátor házához látván közelíteni egy ifjú úrnak vezérlése alatt a sereget, nem győzött rajta csodálkozni. Meghallván cselédjeitől, hogy a seregnek vezére maga az ifjú gróf, elébe ment és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjük való érkezésén; de ez ki sem hagyván őtet beszélni, hagyj te most békét ezeknek, jó öreg, úgymond. Ime egy pár jegyest hozok hozzád, kik össze akarnak házasodni. Azt mondják, hogy csak te csinálhatsz belőlük férjet és feleséget. Add hát őket össze mindjárt!
A prédikátor elbámult; de hallván, hogy a dolog nem tréfa és hogy maga a méltóságos gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a helyben való összeadást kéreti s az új pár elejébe állván, az agyendábul olvasni kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond és tedd meg most e párral, amire kértelek. A prédikátor erre megharagudván, keményen nézett a grófra és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább folytatta. Egy gazdaember megsúgván a grófnak, hogy épen ezen olvasás által adatnak össze a jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott és félre vonván magát, csendes gondolkodásba merült. A prédikátor attól tartván, hogy a gróf ismét megtámadja, majdnem hideg veritéket izzadott. Eljutván pedig amaz igékhez, hogy az Úristen az első embert a paradicsomba helyeztette, a gróf tovább nem hallgathatott. Az első embert? úgymond? Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.
A prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén: Ahha! úgymond nagy buzgósággal, ne háborgassa gróf uram az Úrnak szolgáját, mikor hivatalában foglalatoskodik!
A gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélj nekünk még többet az első emberről!
Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem nagyságodat, úgymond, várakozzon kérdéseivel mindaddig, míg a czeremóniának vége nem szakad. Szót fogadott a gróf és a prédikátor nagy szívszorongatások között összeadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a grófnak a kérdezgetésre azok iránt, amiket olvasni hallott, de meggyőzte magát még is. Csak mikor az első emberre szállott átkokat hallotta tőle, el nem tűrhette azokat szó nélkül, mivel abban a vélekedésben volt, hogy azokat a prédikátor az új párnak fejére mondja. Eredj, úgymond, jó öreg! a te csodálatos zsémbeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokat, hanem szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldjük. A prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta s a szobából azonnal kitakarodott. A gróf utána sietett ugyan s különféle kérdésekkel ostromolta; de a prédikátor el nem tudván magával hitetni, hogy ezt ő jó szívből és tudományra való vágyakodásból cselekszi, a feleleteket különféle kifogásokkal mind elmellőzte.
Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm, táncz és nevetkezés között az egész este.
Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott, arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg, hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide hozom.
Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága. Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.
Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt. Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.