IX.
A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.
Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.
Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.
Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek, könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival hathatósabban megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi szívet megérzéketleníti.
Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt. Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?
Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül hagyják.
Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját, kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész a síránkozó asszonyig és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét, hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.
Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette, erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt, már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.
A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?
A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te vagy talán az igazság?
A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a leányt azzal a szándékkal, hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni nem mert.
A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány inassal hozzájuk érkezett.
Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt keresel te e háznál?
Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!
Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét megcsókolván.
Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni – – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed csak kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.
Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.
A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván, a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető tekintettel nézegetett.
Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.
A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat utána vezette.
X.
A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást.
A szoba ajtaja megnyilván, Manczinak repült a gróf és elragadtatása kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem kézcsókolásai. A szegény kisasszony erőtlen prédája volt indulatának, ápoló ajakinak és ölelő karjainak. Hasztalan igyekezett e galambocska azon, hogy karjai közül magát kifejtse s rokoninak hangos hahotáit hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve mégis a gróftól el nem idegenkedett. Ápolásait édeseknek találta s öleléseit emelkedő mellel fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokat bajnokné gyanánt ellenzette. A grófnak első szélvészes öröme elvégre lecsillapodott és Manczi egy székre, mint a lakodalom után való reggel a menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit s a grófot szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de oly lassú morgással, hogy szavait senki sem érthette.
Azalatt Potrohosi elbeszélte a grófnak vitéz cselekedetét s végtére azt kérdezte tőle, mikép jutott legyen e csatához? A gróf oly természetesen s egyszersmind oly indulatosan adta elő e kis történetet, hogy a hallgatóknak már nevetniök kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre gerjedniök. Míg beszélt, addig Manczi szüntelen szemmel tartotta, de csak lopva. A nemesszívűség, a mely testállásából és arczvonásaiból kiragyogott, a bátorság, mely homlokán ült, szabad tekintetei s az embereknek kegyetlenségéről és bolondságairól való merész jegyzései! Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne legyen.
A mint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a kisasszonyhoz fordulván: Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak magaddal akarok szólani, mert az a vastag ember megint megríkatna. Jer velem a kerbe.
Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek mutatván magát: Gróf uramtól, úgymond, én semmit sem akarok négyszemközt hallani.
Kérlek Manczi! hagyd el te nekem azt a gróf uramat, mikor velem beszélsz. Tőled ez nekem nagyon fáj. Mondd: te! és nevezz Laczinak.
Potrohosi a többieknek intvén, a szobából egymás után mindnyájan kimentek. Utánuk indult Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos szóval a bátyja. A gróf szomorú szemmel tekintvén Manczira és kezét szeliden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak. Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy szeretsz.
Manczi nem tudta, mit tévő legyen? s a földre tekintvén, a grófnak kezét meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá egyszerre a gróf, minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.
Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirult és kezét a gróf kezéből kiragadta. De szűnj már meg egyszer nevetni, te kobak ember! mondá Potrohosinak a gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a kertbe; ott kezemet annyiszor nyomhatod, a mennyiszer akarod.
Menjen az úr, a hová tetszik, gróf uram… Ezt Manczi bosszankodva mondotta s egyszerre meggondolva magát, félbe harapta szavait.
Gróf uram szép legény! azt akarod mondani, úgy-e! kérdezé nevetve Potrohosi.
Manczi az ablakba ment és rákönyökölt, a gróf pedig majd az egyikre, majd a másikra tekintett. Végre Potrohosi is elosontott.
Édes Manczim! mondá a gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk. Manczi körülnézte magát s a gróf mondását igaznak találván, elpirult. Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam s ifjú feleségével egy hantpadon találtam. Édesen apolgatták egymást és senki sem nevette ki őket, mert házasok. E jelenetnél eszembe jutottál s azonnal feltettem magamban, hogy feleségemmé teszlek. Elmentem az atyámhoz s megmondtam neki, hogy én elveszlek.
Manczi rátekintett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá továbbá a gróf, melléhez szorítván a kisasszony kezét; jobban szeretlek, hogysem szóval megmagyarázhatnám.
Manczi ismét rá tekintett és szemeit könnybe borulni látván, megnyomta kezét. S mit felelt… mondá hirtelenében és szavát azonnal félben szakasztotta.
Az atyám? kérdé a gróf. Oh ő sokat, felette sokat felelt és olyast is, a mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a többi között, ha tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a szívét? Ha ő rossz szivű volna, akkor hozzá való szereteted a házasságban megszünne és így boldogtalan lennél. Ezekhez odafüggesztette azt is, hogy azon esetben, ha rossz volna a szíved és anya lennél, – a kisasszony itt kezét a gróf kezéből kivonta – még gyermekeinket is gonoszaknak, vagy legalább bolondoknak nevelnéd.
Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind elhitted?
Nem hittem el, Manczi! hanem idejöttem, hogy megkérdezzelek, ha olyan vagy-e, vagy sem? Mondd meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim! ha szeretsz-e?
Hogy szeretnélek? Hisz én tégedet szinte oly keveset ismerlek, mint te engemet.
Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére tette kezét. Én tégedet sohasem bántalak meg. Gyermekeink…
Óh! hallgass, kérlek! mondá viszont Manczi, a gróf ajakira nyomván tenyerét. Ne beszélj nekem ilyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifjú vagyok én még a férjhezmenésre, valamint te is a házasodásra.
Azt az én atyám nem mondotta és ő, kedves Manczim! ezeket a dolgokat mind tudja. Azért hát ne vonakodj, kérlek, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?
Manczi eleinte egy-két szempillantásig hallgatván, e szókra fakadt: Rendes ember! melyek után ismét elhallgatott s fejét vagy kétszer megrázván, majd a grófra tekintett, majd meg az ablakra. Nem tudta egyszóval, mit feleljen? Végre a grófhoz imígy szólott: ha az atyád akarja, az én atyámmal eziránt beszélni fog, s akkor azután majd meglássuk!
Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni; úgyszintén a tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes Manczim! mondd meg nekem, szeretsz-e? E kérdéssel fejét Manczi vállára eresztette. Manczi pedig csak egy sóhajtással felelt. Mit fohászkodsz, édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mondd meg nekem egyenesen.
Manczi a grófot átfogta és egy keveset magához szorította, a nélkül, hogy észrevette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a gróf is, szinte magán kívül ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajak voltak. A grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonozni kezdte már a grófnak apolásait, a mint ennek szemeiből szilaj tüzet lövődni látván s karjait reszketni, mellét pedig magasra emelkedni érezvén, egy homályos érzeménytől megborzadott s magát a grófnak karjai közül kiragadta. Laczi! úgymond törött szózattal, s ezt mondván, a szobából kirepült.
A gróf az ablakra támasztván homlokát, ismeretlen édességet érzett mellében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom, nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás után s egynéhány könny híg gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeiből. Manczi engem nem szeret! mondá még egyszer s nedves tekinteteit a földre függesztette. Az ajtóra nézett azután egy darabig azzal a reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az ajtó megnyilt és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.
XI.
A természetes leánykérő.
Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?
Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem; pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.
Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy szeressen.
A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart, alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi; Manczi a te feleséged legyen.
A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz, mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar. Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s megértvén, hogy tudja, azt találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?
Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.
Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!
Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.
Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni, szaladj.
Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott, ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.
Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom, hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám. Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?
Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek.
Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére? Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei szerint értem.
Kedves urambátyám!
Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván, reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi! akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?
Kérem édes urambátyámat – –
Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket, tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki szaporán, akarsz-e vagy sem?
Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg élek? kérdezé törött szózattal.
Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell beszélni, mint az ujságok szoktak.
Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.
Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe fogván, melléhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez, feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?
A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond, kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e napokban még te rajtad is…
Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában befödte.
A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan akarja nevelni?
Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.
Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább, mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak.
Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?
Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.
Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a paphoz, hadd adjon bennünket össze.
Ez a legény még mindnyájunkat elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva. Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.
Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog megvan.
Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik mellette állottak.
Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén, ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz.
Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.
Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván, esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott. Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott. Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem találták.
A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz! kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?
Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek, szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és könyhullajtásival áztatgatta.
Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült. Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel, bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki, ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi! úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!
XII.
A jó ebéd és az éhezők.
Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a szokásba vett convenientiát feltaszította.
Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a garádicsokon lerohant a faluba. A szarvashus eszébe hozta neki ama leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.
Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.
Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?
Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr. Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony kegyelméből.
Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.
Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek hála! egy pár egészséges karom, melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele még, a mit sajátomnak mondhatok.
Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?
Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség! úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének! Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond, szükséged?
Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.
Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele. Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.
Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.
Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot lefizeti.
Holnap? Hát az úr kicsoda?
Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.
Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?
Az!
Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós?
Minek? Én irni nem tudok.
Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom neki minden jószágát. Ezzel elment.
A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit: Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.
Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?
Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál; annak adom.
Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett szegények háládatos áldásaikat.
Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél fogva tartóztatta.
Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran. Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt Veronkának az atyja.
Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.
Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy? Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza nyargalt.
Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az orvossal sokáig beszélgetett.
XIII.
A halál és a prédikátor.
Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról, Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész helységben csak egy sincs.
A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért kinyilatkoztassa.
Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván, bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok! A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni kezdettek. Ágyánál egy kesergő öreg ember és egy siránkozó öreg asszony állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.
Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott. Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad. Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.
A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.
Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette! Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra lerogyott.
Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz, teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted!
A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy könyörgésemet meghallgattad!
Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel, ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.
Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is, melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.
Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű, szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e házassággal sietne. Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért. Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.
Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz? micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek előtte mindeddig ismeretlenek voltak.
Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje meghalt?
– Az özvegy engem nem hivatott.
– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?
– Az éjjeli őrnek ez kötelessége.
Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.
Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek átellenében.
A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván, oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt, mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte. Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.
Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl megigérte.
A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.
XIV.
A szerelemféltés.
Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után, melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott. Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját kezével sok törököt levagdalt.
A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott, már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem győzött.
Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban ismét elpirúlt.
Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.
Manczi? kérdezé hevesen a gróf.
A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.
A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide, itt vagyok!
A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván, kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább folytatta.
A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő tekintettel.
– Menjen a gróf, a hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit harapdálván, nagy méreggel haza ment.
A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?
Hadasi az ütközetnek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem szorítgatta. Közepén a legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el, úgymond, a többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vevén, a kastélyba ment. Manczi, a mint a grófot bejönni látta, szobájába ment és bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancscsal rá nem vehette a bátyja, hogy szobájából kijöjjön. A gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit egész este nem láthatta. Baját még csak messziről sem gyanítván, betegnek vélte.
Másnap reggel előtalálván, szíves sajnálkozással imígy szólította meg: Édes Manczim! mi bajod volt néked tegnap? A kisasszony ellenben semmit sem felelvén, oly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviseletében a jelenvalók közül kiki megbotránkozott. Manczi bátyja össze akarta őket békéltetni, de a gróf a kisasszony elébe állván, nyers szózattal és férfias tekintettel imígy szólította meg: Reám te, a mint látom, neheztelsz. Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg?
– Semmivel sem! legkisebbel sem! – mondá viszontag Manczi, a grófnak tekintetétől egy keveset megijedvén.
– Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?
Manczi erre meggörbítvén szép száját: Hm! úgymond, tartozok tán a grófnak cselekedeteimről számot adni?
A gróf feszült szemmel nézett egy darabig reá. Azután mind a két kezét szemével együtt az égre emelvén: Jól mondta az atyám, úgymond fennszóval, hogy megcsalatkozol! Egy könyörű tekintetet vetett még egyszer Manczira és szemei könnybe borúltak. Oly szép, mondá elkeseredve, és oly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú lépésekkel lováért, az istállóba ment.
Potrohosi Manczihoz közelebb menvén: Lányka, úgymond, neked nincs eszed.
Manczi sírva fakadt s kezeivel arczát eltakarta.
– Haza lovagol, mondá tovább a bátyja és soha sem látod többé. Eredj, javaslom és békülj ki vele. Ahol, nézd! kivezeti már az istállóból a lovat. Fogadj szót, lányka! s enyhítsd meg. Ezzel a legénynyel, látod, nem lehet játszani. Ő a te labdád soha sem lesz.
Manczi részint erőltetésből, részint jó szerével kiment a kapu elé, hol a gróf a lovára akarván felülni és paripájának nyakát simogatván: Csak tudnám, úgymond elég fennszóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt az egyet tudnám, mit vétettem neki?
– Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony, hát csak elmégy?
A gróf megfordulván, meglátta a könnyező Manczit s visszament hozzá. A kisasszony elébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta és könnyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak másik kezét, a gróf nyakára tette és a kisasszonyt karjai közé lökte. Alig nézhettek egymás szemébe, máris egymás ölében voltak. Egy pár szempillantás alatt megújult köztük a békesség. A grófhoz mutatott hidegséget mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a feje fáj. A gróf tehát minduntalan összenyomogatta két kezével a fejét, szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a főfájás ellen nagyon foganatos.