EGYIPTOMBAN.
(Gerard ur, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok. – A szfinksz.)
Mi e hajóval egyelőre Alexandriába akartunk jutni, de e hajó a szentföldre is ment s Francziaországból hozott utazókat.
Hozott egy nagy csapat zarándokot is. A zarándokok vezetője volt egyik érdekesebb uj ismeretségünk.
Ez Gerard ur volt. De nem az, a ki az oroszlánokat és egyéb vadállatokat lövöldözi, hanem a másik, a ki a vakbuzgó embereket és asszonyokat fogdozza. Amaz a maga életével játszik, ez pedig mások üdvösségével, no meg erszényével játszik.
Ez a Gerard ur fedezte fel ugyanis azt a jámbor leányt, a kinek a szűz Mária elevenen megjelent. Az a szűz Mária, a kit a hiszékeny franczia közönség »Notre Dame de la Salett«-nek nevezett. Ezren meg ezren hittek az ábrándos lánynak, a kit nevezetes látomása után Gerard gondozott. Ez a jó ur szép hasznot látott ebből a szent üzletből.
Most is bucsujárást rendezett a szentföldre s e czélból egy zarándoktársaságot állitott össze. Ő volt a társaság ügynöke, vezetője, gazdája és a mi fő: pénztárnoka. Pár száz főből állott a társaság. Férfiak, nők vegyesen. Voltak köztük fiatal és csinos nők is. Elég mulatságos társaság lehetett, noha az imádkozáshoz és olvasó-pörgetéshez nagy kedve volt. Volt köztük pap is egy-kettő. Gerardnak rendszeres utiterve volt; mindenféle ajánló levéllel is el volt látva a jeruzsálemi főpapokhoz, zárdafőnökökhöz és kegyes szállóhelyekhez. Azt mondta, hogy ő a pápának is különös kegyencze, mutatott is Rómából holmi ákom-bákom irásokat.
Hogy ez a tisztelt ur, ez a Gerard akár kegyes hivő, akár csak vakbuzgó is lett volna: én el nem tudtam hinni. Ha vagy egyik, vagy másik: akkor nem csinál üzletet se kegyes hitéből, se vakbuzgóságából. Üzletet pedig csinált, tehát képmutató volt.
Bucsujáró serege azonban kegyes hivőkből és vakbuzgókból állott. Ez bizonyos. Nagy áldozattal, sok költséggel, nagy időpazarlással s tömérdek fáradalommal nem mentek volna Jeruzsálembe, ha nincs bennük hit.
De mi hát az a vakbuzgóság?
Hogy szűz Mária annak a hajadon leányzónak meg nem jelent, az már csak olyan bizonyos, mint, a hogy mondani szokták, a szentirás. Hogy Gerard ur nem is hitte egy pillanatig se szűz Mária megjelenését: erről ne is beszéljünk.
De utitársai hitték. Ha nem hitték volna: Gerard urat nem követik, mert akkor neki se hisznek.
Ki magyarázza meg ezt a hitet?
Ha egy ember látást lát: azt értjük. Különösen értjük, ha fiatal koru, ideges, beteges, gyönge szűznek van látása. Gyöngesége akkora, hogy elméje belebetegszik. A beteg elmét naponként látjuk öregnél, fiatalnál. Értjük tehát az elme betegségét, mert tüneteit száz alakban látjuk.
De hogy együtt, egy helyen, egy időben sok embernek, egész tömegnek legyen ugynevezett hitbeli látása: ez a csodálatos. Pedig van. Száz példa bizonyitja.
Ez az elmék tömeges megbetegedése. Talán ragadós is ez a betegség, mint a nátha vagy mint a hagymáz.
Ezt fejtsék meg a tudósok.
Mikor Párisban laktam: megismerkedtem a hires Pasteur professzorral. Már akkor száz meg száz ebet felbonczolt s a veszettséget tökéletesen ismerte. Lépfene, tyukkolera s egyéb efféle nyavalya rég nem volt már titok ő előtte.
Egyszer elbeszéltem neki jeruzsálemi utamat s akkor rákerült a sor arra a betegségre is, melyet vakbuzgóságnak nevezünk. Érdekes, a hogy nyilatkozott.
– A hivő lélek – ugymond – a hivés állapotában nem beteg lélek. Semmi jogunk és semmi okunk a kegyes lélek hivő állapotát betegségnek tekinteni. Sok ezer év óta él a hit különféle népek és különféle egyházak természete és tanitása szerint, más meg más tartalommal, de a hitnek természete minden alakban s minden változó tartalom mellett ugyanaz. S a hit mellett nagy, szép, okos műveket végeztek sok ezer év óta egyesek is, nemzetek is. De néha a hit a vakbuzgóság, sőt majdnem az őrjöngés alakjában mutatkozik. Időnként és helyenként ily alakban ragadja meg a tömegeket s vidékről-vidékre s népről-népre látszik terjedni. A történet kétségtelenül bizonyitja ezt. Nem egyszer tünődtem e fölött. Ezt egészséges lelkiállapotnak tekinteni nem lehet. Ez a gondolkozástól függ, a gondolkozás az agytól, az agy betegségének pedig elvégre fizikai okai vannak. Én nem tartom lehetetlennek, hogy egykor, ha tudományunk mélyebb és biztosabb lesz, az ilyen vakbuzgóság okaira is rájövünk.
Nagy vita lett ebből. Komoly és pajkos vita. Az én felületességem, mindenki elgondolhatja, engem a kérdés pajkos felfogására inditott. Kivált a mikor visszaemlékeztem arra a seregre s annak miveleteire, melyet Gerard ur vezetett Jeruzsálembe.
Minket is meg akart nyerni társasága számára és az egész uton rábeszélni törekedett együtt is, egyenként is bennünket, hogy álljunk a bucsujárók közé. Kényelemmel, üdvösséggel, bűnbocsánattal és a rablók közt a franczia császár tekintélyének védelmével biztatott.
– Hiszen mi nem vagyunk francziák, – mondám, – hanem magyarok.
– Ez nagy baj, – ugymond, – de ő még a magyarok számára is tud égi malasztot szerezni.
Fölingerelt e bolond beszéd s gunyolódva mondám neki:
– De nekem kutyám is van és káromkodni is szoktam.
– Az nem baj, uram, majd közbenjárok a gyóntató atyánál.
Láttam, hogy ennek a jó urnak csak nevünk és pénzünk kell. Nem álltunk kötélnek.
No hiszen jól jártunk volna mi itthon, ha valamikor kitudódik, hogy mi szent zarándoklást végeztünk Jeruzsálem környékén. Mezitláb, szőrkötéllel, olvasóval, böjtölve és imádkozva. Minden becsületünk oda lett volna itthon a mi társaságunkban, kivált az akkori felfogás szerint.
Lefülelte azonban egy öreg spanyol barátunkat. A kivel igazán csak később barátkoztunk meg, noha a »Moeris«-en lettünk ismerősök.
Ez öreg barátunk spanyol volt. Bankár Barcellónában és sokat uzsoráskodhatott, hogy vénségére kegyes életre adta magát. Neve Vidal Guadrez s mint később a szentföldön meggyőződtünk róla, kedélyes, művelt, jóravaló öreg ur s nem is uzsorás. Ő is a szentföldre ment buzgólkodni s neki addig-addig beszélt Gerard, mig csakugyan beállott társaságába. Még nekünk is dicsekedett, milyen szerencse, hogy Gerarddal találkozott. Mennyivel olcsóbban, kényelmesebben s az utonálló rablók ellen mennyivel biztosabban s kellemesebben teszi meg majd a hosszu utat.
No csak várj öreg spanyol bankár! Mi az ő szavára se hajoltunk s e miatt ugyan okos emberek lettünk mi később az ő szemében.
Alexandriában mi kiszálltunk s a hajótól és szenteskedő társaságtól elváltunk. Nem is gondoltunk arra, hogy velük valaha az életben találkozzunk.
Ez egyiptomi nagy kikötővárosban csakhamar átengedtük magunkat a kényelemnek és vidám szórakozásnak. Gondtalan életünk azonban néhány nap alatt elborult annál az egyszerü oknál fogva, hogy pénzünk nem érkezett.
Mi még Algirból intézkedtünk pénz iránt s megjelöltük azt az időt, a mikor Alexandriába érünk. Oda is értünk alig pár napi késedelemmel, de pénzünk nem ért oda.
Volt ugyan még akkor, mikor kikötöttünk, néhány száz frankunk, csakhogy egyikünknek se jutott eszébe takarékoskodni addig, mig pénzünk meg nem érkezik. Elköltöttük mi minden nap a szokott összeget. Hiszen holnap majd csak megjön a pénz, ha van esze.
De hát a mi pénzünknek nem volt esze. Fölosztottuk aztán magunk közt a postára járást. Minden reggel, délben, este egyikünk a postára ment zaklatolódni, de hiába. Táviratoztunk is erre-amarra, az is hiába volt. A merre táviratoztunk: arra rendesen meg volt szakitva az összeköttetés.
Végre utolsó ötven frankosunkat váltottuk fel. Ez már komoly dolog volt.
Deuchmannak volt ugyan hitellevele vagy utalványa, de ez Kairóra vagy Bairuthra szólt, itt nem adtak rá egy fillért.
Mit volt tenni, nyakunkba vettük a várost, hátha valami ismerősre akadunk.
Én voltam szerencsés. Volt a piaristáknál egy tanulótársam, Finale, Fialla vagy Finály nevü. Valami Hugó, Brúnó vagy mi volt a keresztneve. Budapesti orvosnak volt a fia. Később megnősült, gazdag lányt vett el, a lánynak volt sok milliós nagybátyja, ez a nagybátyja folyton pénzelte a lányt is, férjét is, végre a férj Párisban telepedett meg, ott nyitott bankházat s ma is gazdag, ha még meg nem bukott s ma is él, ha még meg nem halt. Házasságáról sok mindenféle ostobaságot beszéltek. Nos hát ez a tanulótársam az 1860-as évtized elején Alexandriába került s egy előkelő angol bankháznál volt alkalmazva. Ezt valahogy felfedeztem s közöltem vele fenakadásunkat.
Rögtön ment főnökéhez s ajánlott ennek, hogy ideiglen adjon hitelt.
A bankár elkérdezte: kik vagyunk, hányan vagyunk, hová valók vagyunk, mi az utazási czélunk, meddig maradunk Alexandriában, mért fogyott el pénzünk. Megfeleltem röviden s már-már hajlandó volt tárczáját kinyitni, mikor azt kérdezte Finálytól:
– Mennyire becsüli Ön a nemes grófok családi vagyonát?
– Negyven-ötven millióra.
Persze bolondságot mondott az én Finály barátom. A mi kitünt nyomban, mert a bankár azonnal becsapta tárczáját s hidegen kijelentette, hogy kölcsönt nem adhat, előbb majd Londonon át tudakozódik utánunk, egy hó mulva keressem föl.
– Akkor csak üljön ön a pénzére, nem egy hónap mulva kell nekem, hanem ma vagy holnap.
Némi gondolkodás után kérdezte: miféle igazoló papirjaim vannak?
Mutattam neki párisi, madridi és algiri barátaink leveleit, látogatójegyeit s ezek közt Mac-Mahonét is. Nem adott rá semmit.
De mutattam neki Buchanan látogatójegyét is. Ez az ur az amerikai szövetséges államok elnökének volt testvére, vele együtt utaztunk Marseilléből Algirba s bizalmas ismeretség fejlett ki köztünk. Ennek jegyére megadta magát az angol s adott elegendő pénzt.
Kérdeztem azután, miért zárkózott el előlünk, mikor Finály megmondta családi vagyonunk értékét.
– Hjah tisztelt gróf ur, negyven-ötven milliós vagyonu ember nem szokott pénz dolgában fenakadni. Ez a szám gyanut költött bennem.
Pár nap mulva visszavittem a kölcsönpénzt, melyről azonban utólag meg kell még jegyeznem, hogy az angol ezt mégse a mi szakállunkra, hanem Deuchmann hitellevelére kölcsönözte.
Épen Alexandriában létünk alatt tartotta a Khedive az első lófuttatást. Kimentünk oda mi is.
Maga a futtatás nem igen érdekelt bennünket; hanem igen is a közönség.
A Khedive vendége volt az egész közönség. Nagy sátorok voltak felállitva nagy számban s ezek alatt fagylaltot, czitromlevet, szorbetet, süteményeket tálaltak a közönség számára ingyen. No hiszen azt a tolakodást kellett látni, azt a huzalkodást, kiabálást, a mi itt az oda tóduló éhes tömegnél bekövetkezett.
Kavaszok, olyan rendőrfélék őrizték az asztalokat s vigyáztak a rendre. Minthogy pedig személyválogatás nélkül ingyenes volt az élvezet: a kavaszok azt gondolták, először nekik kell jóllakni. Nekifeküdtek tehát a fagylaltnak, ennek az ismeretlen édességnek s puszta kezükkel két marokra fogva tömték magukba, mint a disznók.
Azután eresztették csak oda a tömeget.
Hogy az alexandriai alsórendü nép miféle fajzat: azt megmondani nem lehet. Török, arab, zsidó, berber, olasz, görög, franczia, máltai egymásba keveredve, olyan furcsa nyelven beszél, a melyet se franczia, se olasz, se arab meg nem ért. A nyelvük is valami keverék, az erkölcsük se különb.
Előbb megettek, megittak mindent. Azután burnusz alá, kaftán alá, salavári zsebbe rakták a tálczákat, tányérokat, csészéket, poharakat halom számra. Egy máltai különösen annyit rakott zsebre, hogy azt már a kavaszok is megsokalták s elvitték a biró elé. Elég kalóz képe volt hozzá, hogy elzárják.
Nem tudom, vannak-e még lófuttatások Alexandriában. Azt se tudom, ha vannak, a Khedive rendezi-e? Azt azonban szentül hiszem, hogy a közönség ingyen ellátása régen elmaradt.
A lófuttatás bevégeztével Kairóba mentünk fel a Niluson. Nagyon kellemes szállónk volt a Hôtel de Nil czimü vendéglőben. Gyönyörü árnyékos udvara és kertje volt. Kirándulásokat tettünk innen mindenfelé. Kirándulásaink közt legérdekesebb volt az, a mikor a nagy piramisokat és az Ápisz-sirokat néztük meg. Mindezen emlékeket nem beszélem el. Százszor jobban le vannak azok irva, mint én azt el tudnám beszélni. A legnagyobb piramisra mi is felmásztunk s a mászkálásban igazán elfáradtunk. A minek egyik oka volt a nagy hőség is.
Hanem, hogy a piramis belsejét miként látogattuk meg, azt mégis el kell mondanom. Medor kutyám itt okosabbnak látszott, mint mi vagyunk.
Szamarakon mentünk ki Kairóból a piramisokhoz. Elől a vezetők, utánuk mi ketten Tibor öcsémmel, utánunk Medor kutyám, leghátul Deuchmann, a ki e napon különösen kedvetlen, ideges és ingerült volt. Szemei kidülledtek s ugy nézett, mint a vasvilla. Különben igen jó fiu volt.
Társaságunkat körülrajozta a baksiskérő arab koldusok serege. Mi pedig, hogy tréfát csináljunk, minden kéregetőt Deuchmann nyakára zuditottunk, azt mondván a kéregetőknek, hogy ő a bej, ő az uraság. Majd lehuzták szegényt a szamaráról. Adott is nekik valamit, de szidta, kergette is őket minden módon. Magánkivül volt dühében mikor a piramishoz értünk.
A piramisra fel kell menni egy kissé s ott az oldalán nyilik a belsejébe vezető akna vagy csatorna. Ez rézsút lefelé meredeken vezet le a belső barlangba. A csatorna nem oly magas, hogy állni lehessen benne. Csak ülve csuszhatunk lefelé. Feneke oly sima, oly sikos, mint a csiszolt márvány a sok csuszkálástól, melyet sok idő óta az utazók itt gyakorolnak. Sötét is meglehetősen. Itt kellett nekünk is ülve leszánkáznunk.
Elől ment a vezető arab, utána Tibor öcsém. Azután megint arab s utána én. Mögöttem Medor kutyám s megint egy arab. Legvégül Deuchmann.
Alig kezdjük meg Tiborral és arabjainkkal a szánkázást: irtózatos por támadt. Előttünk néhány napig nem járhatott ott senki s a szél az alatt finom porral befutta a csatornát. Alig tudtunk lélekzetet venni a szük csatornában s az iszonyu porban. Csak ugy czikákoltunk.
De mi azért kiálltuk, hiuságunk nem engedte a visszavonulást.
Medor kutyámat azonban semmi hiuság nem bántotta. Ő bizonyára azzal is tisztában volt, hogy ő egyiptomi utazásáról emlékiratot nem készit. Egyáltalán nem látta be, miért kelljen neki e bolond uton végig menni. A hátulsó részén való szánkázásnak meg semmiképen se volt barátja. Elég az hozzá, a mint engem eltakart előle a nagy por, elkiáltotta magát; visszafordult, az arabot és Deuchmannt hanyatt döntötte s ugy kiugrott a nyiláson, csak ugy pattant.
Deuchmann barátunk egyébként is izgatott volt; most meg azt sem tudta, mi rémitette meg Medort, azt pedig érezte, hogy ez az ut még kutyának is rossz ut – kapta magát, ő is visszament arabjával együtt.
A nagy por és a homály daczára is azonnal észrevettem Deuchmann szökését, mert kutyám után visszanéztem s a csatorna nyilásának világánál jól láttam, hogy mögöttem már se Deuchmann, se kutya, se arab nincs. Kiáltoztam Deuchmann után; hivtam, hogy jöjjön utánunk. Nem jött.
Mi szerencsésen leértünk a piramis fenekére, a nagy termekbe s ezeket összejártuk.
Nem találtunk mi semmi különös megjegyezni valót. Se rajzok, se képek, se szentirások, se mumiák. Ha volt is valami valaha e termekben: azt már bizonyára századok előtt ellopták innen. Hanem látogató-jegyeket találtunk eleget. Meg is néztünk néhányat. Egyet kivéve, mind angol nevet mutatott. Az az egy volt német. Kétségtelenül német is sok járt már itt, de a piramislátogatók tulnyomó része mégis csak angol. A termek fala, a mint én megitélhettem, ép oly természetü s ép oly alakra kifaragott kövekből áll, mint az óriási épitmény lépcsőzetes külseje. A nagy kövek eresztékeinél, a mint egymáson feküsznek, apró nyilások vannak. E nyilásokban is sok látogató-jegyet találtunk.
Egy látogató-jegy uj házasoké, nászutazóké lehetett. Férfi- és nőnév együtt s az volt irónnal ráirva: »mi itt a mélységben vagyunk, de azért mégis a mennyországban vagyunk«. Kék irónnal idegen irással utána volt irva szintén angolul: »jöjjenek csak önök ide vissza tiz év mulva«. Bizonyosan valami elkeseredett házasfél irhatta oda. – Én is visszatettem a látogató-jegyet előbbi helyére.
Mire valók ezek a látogató-jegyek?
Nem azért teszem ám fel a kérdést, mintha én látogató-jegyet nem használnék. Akár emberség, akár majomság, akár okos, akár oktalan dolog a látogató-jegy: én is használom. Követem a többi embert, meg is szoktam, egyben-másban kényelmes is, tehát csak használom.
Hanem itt a piramis üregében mégis eszembe jutott, a mint azt a sok látogató-jegyet láttam, hogy voltaképen mire való is ez a papirossal való játék itt a három-négyezer esztendős kőoduban.
Természetesen hiuság.
A hogy a diákgyerek a maga nevét, a hogy a bomlott imádó az imádott nevét gyémánttal vagy tűzkővel felkarczolja a vasutak ablaküvegére, a hogy a mesterlegény és a közkatona bevési neve kezdőbetüit a vár falába, a faköpönyeg oldalába, a sétáló-kert fapadjaiba: valami efféle ösztön vezeti az utazót, hogy látogatójegyét beledugja a piramis repedésébe, vagy ott hagyja a Montblank tetején, vagy bedobja Romeo és Julia sirboltjába, a mely egyébiránt sohase volt se Romeo, se Julia sirboltja, de azért mégis tele van látogatójegygyel annyira, hogy minden két-három esztendőben kocsi számra hordják ki onnan. Még én is bedobtam egyszer-kétszer a magamét.
Furcsa ez!
Azt hiszi a kedves ifju vagy kedves lányka, vagy az épen nem kedves öreg Miszter és agg Missz, hogy ezzel már megörökiti nevét jó csomó időre.
Bolondság.
Van-e nagyobb látogató-jegy, mint ez a hatalmas piramis? Valami bolond király százezer emberrel csináltatta huszonöt esztendőn keresztül. Azután ide tette az utba a Nilus partjára, a futóhomokba, a nagy sivatag sziklák közelébe. De hát ki tudja most már, hogy hivták azt a bolond királyt? Az ördög se tudja. Talán néhány penészes kedélyü tudós ember tudja. Én azt se hiszem, hogy az is bizonyos volna, a mit ő tud. Csak hirdeti, hogy tudja és számit arra, hogy mi jámbor tanulatlanok elhiszünk neki mindent.
Én akkor csináltattam először látogató-jegyet a mikor az érettségit letettem. Az előtt is volt ugyan, de azt még apám irodája csináltatta számomra.
Ugy rémlik előttem, apám először gróf Széchenyi Istvántól tanulta a látogató-jegy használatát. S mintha hallottam volna, hogy Széchenyi meg a bécsi kongresszuson csináltatta magának az elsőt. Annyi bizonyos, hogy Magyarországba a mágnások hozták be s utánuk a zsidók terjesztették. Ma már minden diák, minden pinczérfiu el van vele látva.
Ugy emlékszem, hogy a régebbi látogató-jegyeken csak a név van, semmi más. Mi az illetőnek állása, rangja, foglalkozása, kenyérkeresete: azt a régiek a látogató-jegyre nem szokták rányomatni. Régebben igazán csak látogató jegy volt, nem üzleti jelentkezés.
Én háromszor csináltattam feketeszegélyü látogató-jegyet. Apám, fiam és nőm halálakor. Ha én behunyom a szemem: én utánam nem csináltat senki. A mit ugyan okosan tesz, édes vajdám, mindenki.
Ott a piramis odujában is találtunk feketeszegélyü jegyet.
De találtunk olyat is, melynek a sarka be volt hajtva. A szokás, a divat ebben sem mondhatott le önmagáról. Pedig hát ki az ördög törődik itt a nagy faraók vakondok tanyáin azzal, hogy azt a látogató-jegyet tulajdonosa hozta-e személyesen, vagy hordár által küldte ide vagy valaki ugy lopta el?
Van-e már a látogató-jegyek feliratairól gyüjteményes munka? Akadt-e német vagy angol, a ki erre időt szentelt volna?
A sirkövek feliratai, a pompéji szerelmi disznóságok, a börtönfalak karczolatai, még a vasuti félrehelyek szellemességei is összegyüjtvék már. A látogató-jegyek is megérdemelnének annyi figyelmet és gondot. Ezeken is van szellemes ostobaság ezerféle.
A piramis odujában nincs akkora hőség, mint kint a nap alatt. Legalább akkor, a mikor én ott jártam, nem volt. De azért nem is hüvös a levegő. Boros pinczének nem lenne jó. Hanem ugy vettem észre, nagyon száraz, de nem kellemetlen, nem dohos vagy penészes. Hogy is teremhetne itt penész?
Alig lehettünk fél óráig az üregben. Siettünk kifelé.
Más nyiláson mentünk ki a napvilágra, nem azon, a melyen jöttünk. A kimeneti nyilás sokkal kényelmesebb járás-kelést engedett. Medor már ott várt. Mintha tudta volna, hogy ott fogunk kijönni.
Deuchmann barátunk még mindig dühösködő állapotban volt. Bizonyosan az irtóztató hőség volt izgatottságának oka. Arcza vörös és kék. Nyaka duzzadt. Izzadt keservesen. Fején fez volt, mint nekünk is s az a fez ugy összezsugorodott az izzadtságtól, hogy ugy állott feje bubján, mint némely szentképen szűz Mária fején a korona. Kérdeztem, miért boszankodik? Csak Medor kutyámat szidta, ez ijesztette meg, ezt okolta azért, hogy a piramis belsejébe nem jöhetett. Nem is tudott szegény kutyámmal többé kibékülni soha.
Tettünk több kirándulást is, melyről irni nem akarok.
A Szfinksz furcsa hatást tett reám. Erről sok képet és rajzot láttam már szebbnél-szebbet. E rajzok sajátságos komoly benyomást tesznek az emberre. A festők és rajzolók igazán remekelnek, annyi hangulatot csinálnak a rajzon s annyi hangulatot keltenek az emberi képzeletben.
A Szfinksz! Az örök rejtély! A négy-öt ezer év előtti emberek és történetek tanuja! A ki láthatta volna már Mózest is és Józsefet is, ha Mózes és József valaha ott jártak volna. Arab vezetőink mohamedánok voltak, de azért a zsidó szentkönyvekből, az ó-testamentomból okoskodtak s annak egyiptomi történeteit mesélgették. Bizonyosan a vakbuzgó angolok kedvéért beszéltek igy s talán minket is angolnak néztek. De sokat beszéltek a nagy faraókról is. A mit maga csupán a Szfinksz tudhatott volna: azt nekünk mind el akarták fecsegni.
Szóval a Szfinksz, ha képeken látjuk, az ábrándozó és vallásos komoly hangulat érzését kelti bennünk.
Ha pedig természetben látjuk: akkor szürke futó homok-buczkák közt fekvő, szürke, idomtalan kődarabot látunk, mely se szól, se beszél, se nem mutat semmit, melyre ráképzeljük, hogy emberfej alakja van, de se szeme, se orra, se füle, se szája, se álla, se nyaka.
– Hát ez az a hires Szfinksz?
Az én arabom halkabb és mélyebb torokhangon beszélt, mintha valami szentségről beszélt volna.
Aztán én a Szfinkszet mindig nő alakjának hittem, itt meg el akarták velem hitetni, hogy férfi alakja.
Azt kérdezte arabom, nem akarok-e emlékül egy darabka követ venni a Szfinksz testéből? Nem szabad ugyan – ugymond – belőle letörni, de ő azért jó baksisért szerez nekem. Mutatta is kis kalapácsát, melylyel majd letört volna egy dió nagyságut.
– Nem kell nekem arabus barátom, ingyen se.
No hiszen, ha mi minden hires épületből, a merre jártunk, egy tarisznya emléket akartunk volna elhozni: hajóval szállithattuk volna Európába.
Kairóból Alexandriába mentünk vissza s ott felkészültünk a sziriai és palesztinai utazásra. Ide már több előkészület kellett, mint Algirba, pedig itt vadászni se akartunk. Itt nem a vadállatok, hanem a vad fanatikus felekezetek s a rablók válhattak veszélyesekké ránk nézve.
Alexandriában alkalmas dragománt fogadtunk s vele irásos szerződésre léptünk.
Negyvenöt napra szabtuk Sziria és Palesztina beutazását s szerződésünk ennyi időre szólt.
Ellátás, vezetés, személyi és vagyoni biztosság – mindez a dragomán feladata volt. Ő tartozott gondoskodni menedéklevelekről a török hatóságok, a felekezeti főemberek s a rablófőnökök ellenében. Ő volt a tolmács is minden nyelven.
Uti készletünket röviden el kell mondanom. Ugy utaztunk, mint hajdanában Árpád apánk vagy Batu kán.
Volt három nagy sátorunk. Az éjjeli sátortanyát ugy osztottuk föl, hogy egyikben hált Tibor öcsém és Deuchmann. A másikban én, Abel komornyikom és Medor kutyám. A harmadik volt a konyha és a cselédek tanyája a dragománnal együtt.
Igy voltunk mindaddig, mig Tibor öcsém Deuchmannal össze nem szólalkozott. Akkor Deuchmann jött az én sátoromba, komornyikom pedig Tibor öcsém sátorába.
Volt egy arab szakácsunk. Ez meglehetősen jól főzött. Az igaz, hogy nagy választék nem volt az ételekben, de a juhval, kecskével, szárnyassal ugy el tudott bánni, jobban, mint akármelyik itthoni szakácsné.
Volt öt lovunk. Négy a magunk számára, egy pedig a dragomán számára. Volt hat öszvérünk. Ezek vitték a sátrakat, ágynemüeket, konyhaeszközöket s az enni-inni valókat, valamint ruhanemüinket.
Fegyverünk, lőporunk, késünk volt elég mind a magunk, mind a személyzet számára.
Nem emlékszem egész biztosan, mibe került ez az utunk, de ugy rémlik előttem, mintha naponként száz forintot nem költöttünk volna egészen el. A szent földön persze nem mulattunk olyan vidáman, mint Gibraltárban vagy Algirban és Alexandriában.