Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)

ÖSSZEESKÜVŐ LESZEK.

(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe. – Kossuth tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig?)

Haza hajón jöttünk a Fekete-tengeren és a Dunán át Báziásig.

Pesten a palotában nem találtunk senkit a családból. Apám Szatmár vármegye főispánja volt akkor s Nagy-Károlyban időzött. Oda mentünk ki s velünk jött Deuchmann is. Néhány jó napot együtt töltöttünk s igy fejeztük be déli és keleti utazásunkat.

Édes anyám ekkor Trouvilleben volt Pálma hugommal s apám engem is oda küldött, megigérvén, hogy ő is jön utánam néhány nap mulva.

El is indultam rögtön. Utamat Csurgó felé vettem, mert ott volt egy jó lelkü vadászunk, Medor kutyámat annak gondjaira akartam bizni. Lelkére kötöttem, hogy jól gondját viselje. Nagy világot látott jó kutyám nem akart tőlem elmaradni. Sirt, nyöszörgött, mikor indulni akartam, pedig megmondtam neki, legyen nyugodt, visszajövök. Le kellett szállnom a kocsiról s alkalmat találnom, a mikor elszökhetem tőle. Élt még azután, de nem sokáig. Ott mult el s a parkban van eltemetve.

Párisban Pista öcsémmel találkoztam, ki Trouvilleből rándult be.

Anyámnak nagy társasága volt ott rajtunk kivül is idegenekből és magyarokból.

Ott volt Komáromy György, Kárász Géza, gróf Zichy Ferdinánd, gróf Nádasdy Ferencz. De ott volt Tisza Lajos is, kinek Komáromy Györgygyel volt dolga, s ezt itt kereste föl. A porosz-olasz-osztrák háboru már előre vetette árnyékát, s Komáromy György a külföldi magyar szereplőkhöz, Kossuth és Klapka táborához tartozott, Tisza Lajos pedig ezekkel az itthoniak megbizásából érintkezésben állott.

Nádasdy Ferencz gróffal és Kárász Gézával rövid időre Londonba mentem át.

Édes anyám Flórenczben akarta tölteni a telet. Kibérlett egy gyönyörü villát, melynek neve Villino della Torre.

Apám utasitott, hogy én is anyámmal tartsak s a télen át vele maradjak. Pálma hugom ekkor kezdett fölcseperedni s világba lépni.

Itt jöttem én szorosabb ismerkedésbe a magyar emigráczióval.

Édes anyám még mindig megőrizte, sőt táplálta rajongását a nagy függetlenségi eszmék iránt. S bár ő egyéb tevékeny részt alig vett a történelmi mozgalmakban, de vendégszerető házát mindig nyitva tartotta ama férfiak előtt, kik Viktor Emánuel vagy Garibaldi, vagy Kossuth Lajos nevében és megbizásából készitették elő a történelmi eseményeket.

Az egész nemzet központja ekkor Flórencz volt. Bő alkalmam volt megismerkedni nekem is a szereplő egyénekkel.

Csernátony Lajossal sokat voltam együtt. Ő akkor itt lakott. Vontatott, lassu folyamatu beszéde miatt sokat élczelődtem vele, de éles eszü embernek tapasztaltam.

Itt volt Komáromy György is. Itt ismerkedtem meg Türr tábornokkal s közelebbről gróf Csáky Tivadarral is. Utóbb sok pénzembe került nekem ez az ismeretség, a mint annak rendén elbeszélem.

A királyi udvarral nagyon bizalmas lábon álltunk. Anyám házának összes ismerősei és barátai Ausztria ellenségei voltak. Voltak olyanok is, a kik nem vettek részt se a háboruban, se az összeesküvésben, de azért benső viszonyban állottak az emigránsokkal s örültek a háborunak, melytől Magyarország alkotmányának visszaállitását várták. Anyám házát ezek is felkeresték. Anyám iránt az olasz király és a királyi herczegek is nagy figyelmet tanusitottak.

Mikor a háboru kitört, mi anyámmal és Pálma hugommal együtt a Lago Maggiorehoz mentünk, hogy közelebb legyünk a hadmüveletek szinhelyéhez s olasz és magyar barátainkhoz. Még a custozzai szerencsétlen csata előtt egyszer csak beállitott hozzánk Tibor öcsém s pár nap mulva Pista öcsém.

Nekik egyebek közt azon járt elméjük, hogy Garibaldi táborkarához mennek, ki egy külön légió élén olasz Tirolt akarta elfoglalni. Ez azonban abban maradt s mindkét öcsémnek is nagyobb kedvük lett volna utóbb Klapka légiójához csatlakozni, mely éjszak felől törekedett Magyarországba behatolni.

Én kevés ideig maradhattam itt, mert engem Komáromy György Párisba rendelt, én oda mentem. Feladatom volt rögtön utazni haza Magyarországba s élőszóval tudatni azokkal, kik a tervezett fölkelés élén állottak, hogy a fölkelésre külföldről behozandó pénzt mikor, hol s kitől vehetik át.

Az izenet ez volt: a pénzt Vigneras párisi bankár hozza. Ő megszáll – ha jól emlékszen – a János főherczeg szállodában Bécsben. Egyik meghatározott napon az étteremben fog ebédelni s tányérja mellé letesz egy ezüst gyufatartót hosszu sárga kanóczczal s a gyufatartón K. betü lesz. Tehát a pénzátvevő őt keresse. S ha megtalálta: leül ugyanazon asztalhoz s ő is ugyanolyan szinü, alaku s nagyságu gyufatartót tesz ki a tányérja mellé, melyen meg G. betü lesz.

A K. betüs volt Komáromy gyufatartója, a G. betüs pedig az enyém, melyet Pesten én fogok átadni az illetőnek, mig a K. betüst Vigneras hozza magával. Persze Vignerasnak az utlevélen kivül semmiféle papirt vagy igazolványt magával hozni nem volt szabad, valamint a pénzátvevőnek sem.

Mihelyt ebben a legapróbb részletekig megállapodtunk, én és Komáromy György rögtön megszereztük a két egyforma ezüst gyufatartót s én a magaméval rögtön utaztam haza. És pedig Bécsen át, a hová kellett jönni Vigneras bankárnak a pénzzel, valamint a forradalmi komité megbizottjának is a pénz átvétele végett.

A hogy akkor értesültem s a hogy még ma is emlékszem, el kell mondanom röviden a magyar forradalmi ügy titkait, mert másképen ezt a pénzdolgot megérteni nem lehet.

Hanem, édes vajdám, egyre figyelmeztetlek.

Először is én a tervezett forradalom minden titkába beavatva nem vagyok. Módomban állott ugyan florenczi és pesti barátaimtól és ismerőseimtől mindent apróra megtudni, de én arra nem törekedtem, sőt az még eszembe se jutott. A hová pajtásaim mentek, velük mentem; a mit rám biztak, azt elvégeztem, azon tul egyébbel nem igen törődtem. Anyámmal és apámmal lehetőleg jó egyetértésben iparkodtam lenni, a mi ugyan elég furcsa volt, mert apám Deák pártjához, anyám pedig Kossuth pártjához tartozott s Deák békés uton akart kiegyezni, Kossuth pedig az olaszokkal és poroszokkal szövetkezett nyilt háborura.

Másodszor mindazok nevét, a kik a forradalmi bizottság tagjai voltak, talán megirnom nem szükséges vagy talán nem is lehet. Élőszóval ugyan megmondom neked édes vajdám, le is irom, de hogy minden élő ember nevét kiirjuk, azt majd akkor döntsük el, a mikor följegyzéseimet vagy én, vagy te, vagy együtt sajtó alá rendezzük.

Ugy volt a dolog, hogy Pesten az 1866-ik év telén és tavaszán volt egy forradalmi bizottság vagy mi. Nekem azt mondták, ez még az, a mely két vagy harmadfél év előtt Almássy Pál vezetése mellett alakult s melyben én részt nem vettem s melyről voltaképen alig tudtam valamit.15)

Ennek a pesti bizottságnak különféle nevei voltak. Maga Kossuth hol »Pesti Nemzeti Bizottság«-nak, hol »Nemzeti Forradalmi Komité«-nek nevezte. Hallottam »Nemzeti Függetlenségi Bizottság«-nak is.

Annyit tudok, hogy az öreg, tudniillik Kossuth, ennek nem volt tagja, sőt erre kegyetlenül haragudott. Ezt pedig onnan tudom, hogy Kossuth nekem maga mondta; a Komité tagjait előttem az ország függetlenségének kivivására mindig képteleneknek és alkalmatlanoknak hirdette, sőt az emigráczió munkájának sikerét a Komitétől mindig féltette.

Kossuth 1866. évi májusban átjött Turinból Florenczbe, hogy az olasz miniszterekkel, Lamarmorával és Ricasolival, esetleg a királylyal is személyesen tanácskozzék. Meglátogatott minket is.

De én is fölkerestem őt a »New-York« szállodában, mert ugy emlékszem, ott volt szállva. Mondtam neki, hogy Komáromyval, Csákyval, Türrel gyakran találkozom.

– Vigyázzon édes Gábor, – ugymond, – nagy baj lehet a kétféle vezetésből. Otthon a Komité akar vezetni s alig közli velem minden dolgát, a franczia, olasz és porosz udvarok pedig velem állnak érintkezésben. Egy kézben kellene lenni a vezetésnek, a nemzet pedig csak rám hallgat s ha megy valaki után, csak utánam.

Igaza volt az öregnek, de én akkor nem igen láttam különbséget a két vezetés közt. Csak azt hallottam, hogy egymást birálgatták.

Kossuth maga Turinban rezideált. Politikai ügynökei voltak Párisban: Irányi Dániel; Londonban: Vukovits Sebő; Brüsszelben: Ludvigh; Berlinben: Nemeskéri Kiss Miklós. Itthon kik voltak főbb emberei: alig tudnám megmondani. Azt tudom, hogy Viktor Emánuel király az olaszországi magyar legiót Kossuth vezetésére bizta.

Viszont a forradalmi Komité tagjai voltak külföldön Klapka, Türr, Komáromy, gróf Csáky Tivadar; mig Perczel Mór és az öreg Vetter Kossuthoz is tartoztak, a Komitéhöz is.

Mikor a háboru megindult, ugy hallottam, a két vezetés Kossuth kezében egyesült, de haszna a gyors békekötés miatt az egyesülésnek nem volt.

A Komité emberei kieszközölték, hogy a forradalmi fölkelés szervezésére Olasz- és Poroszország pár millió frankot előlegezzenek, fele részben az egyik, másik fele részben a másik. Ezenkivül az olaszországi magyar légió költségeit viselje Olaszország, a poroszországi magyar légió költségeit pedig Poroszország. Azt a légiót vezette Földváry Károly, emezt Klapka György.

Az a pénz, melyet Vigneras párisi bankár hozott Bécsbe, a fölkelés szervezésére küldött előleg volt. Ugy emlékszem 300.000 frank.

Én mihelyt Pestre értem, azonnal Benitzky Lajost kerestem föl. Komáromy György hozzáutasitott. Vele közöltem küldetésemet s neki adtam át az ezüst gyufatartót.

Ő vagy vele együtt a Komité gróf Sz. J.-t bizta meg azzal, hogy Bécsben találkozzék a másik ezüst gyufatartóval s onnan hozza el a pénzt.

Többé ebbe a dologba nem avatkoztam, azt se tudom, mi lett a pénzzel. Junius és julius nagyrészét Pesten és Csurgón töltöttem. Nem éreztem ugyan jól magam, az én nyughatatlan vérem engem anyám s Tibor és Pista öcsém közelébe hajtott, de atyámat nem hagyhattam el. És pedig azért nem, mert ő különben is izgatott és ingerült volt s azonkivül mások is ingerelték öcséim ellen, a mi miatt egyszer a Kaszinóban gróf Szapáry Antallal volt is egy heves összekoczczanásom. No de erről később beszélek.

Tibor és Pista öcséim anyámtól elváltak, átmentek Poroszországba s ott Klapka légiójához vagy helyesebben Klapka táborkarához csatlakoztak. Tényleg részt akartak-e venni a csatározásokban, nem tudom.

Egyszer Pesten reggel még ágyamban fekszem, s az inas egy levelet hoz be Pista öcsémtől, ki azt irja, hogy Tiborral együtt elfogták, viszik őket Bécsbe, pénzük sincs, csináljak valamit.

Pénzem nekem sem volt, apámtól pedig most e czélra nem kaptam volna egy garast se. Tenni pedig rögtön kellett valamit. Mentem Csurgóra azonnal. Ott volt Gyula bátyám, igen betegen feküdt, közöltem vele a dolgot s felszólitottam, hogy segitsen. Nagyobb összeg pénze neki se volt, hanem adott egy levelet apám akkori titkárjához Matolayhoz, hogy ő minden esetre teremtse elő nekem a szükséges összeget. Elő is teremtette s mikor ez már a kezemben volt: akkor kerestem föl apámat a palotában s akkor közöltem vele az egész dolgot.

Apám borzasztó dühbe jött, nem akart a fiukról semmit se tudni, fenyegetődzött, hogy kitagadja őket, kijelentette, hogy többé látni se akarja egyiket se.

– Én – ugymond – főispán vagyok, bizalmas embere a királynak, ezek a gyerekek meg lázadók, pártütők, ellenséggel szövetkezők, milyen képpel állok én a király elé?

Hiába csillapitottam. Haragja nem engedett. Kinosabb jelenetem soha nem volt apámmal.

– Megtiltom neked is, hogy egy lépést tégy érdekükben, akármi lesz velük. Hogy abba a dologba keveredtek, azt nem tudtam, de hogy te közbe akarsz járni, azt már tudom és azt határozottan megtiltom.

Végre én is elkeseredtem s azt mondottam apámnak:

– Tehetsz apám, a mit jónak látsz, neked szabad, mert apánk vagy, de én testvér vagyok, nekem is van kötelességem a testvérek iránt, azokat el nem hagyhatom s akármilyen fájdalmadra esik, én megyek Bécsbe.

Erre lassanként lecsendesült s azt mondta:

– Jó, menj hát és csináld azt, a mit jónak látsz, de én a dologról semmit se tudok, semmit se akarok tudni.

Kis vártatva kérdezé aztán:

– Hát pénzed van-e?

– Gyulától kaptam.

– No hát csak eredj!

E szavakat már meglehetős jó indulattal mondta. Tudtam én azt, hogy apám megjuhászodik. Hiszen szerette ő Tibor és Pista öcséimet is.

Ezt azonban megelőzte összeszólalkozásom gróf Szapáry Antallal.

Szapáry Antal gróf egykoru volt apámmal, egy évben születtek, egymással meglehetősen jó és bizalmas viszonyban állottak. 1848 előtt ugyan apám Deák táborához, Szapáry pedig inkább a konservativekhez tartozott, de azért az országgyüléseken is Pozsonyban sokat voltak együtt s volt együtt szerepük, mint utóbb hallottam, Wesselényi Miklós bajvivásaiban is. Micsoda szerepük: erre már nem emlékszem.

Én sokkal fiatalabb voltam, még fiánál, gróf Szapáry Gézánál is sokkal fiatalabb, de azért, mint afféle grófok, főrendüek a korkülönbségre semmit sem adva, fesztelen bizalmassággal érintkeztünk egymással. A kaszinóban naponként találkoztunk.

Ekkor is ott találkoztunk.

Szóba jött Tibor és Pista esete. Általános volt a vélemény, hogy öcséimet ne hagyjuk sorsukra, hanem tegyünk valamit.

Csak gróf Szapáry Antal volt ellenkező nézeten. Oda fordult apámhoz.

– Hagyjátok – ugymond – a gyerekeket. Te ugy se mehetsz a császár elé, ha ő megtudja ez esetet; – ha pedig azt is besugják, hogy te fiaidért lépéseket tettél: egyenesen elveszted a császár kegyét. Egy-két esztendő meg nem árt a gyerekeknek.

Rettenetes dühbe jöttem erre a beszédre.

Oly hevesen s oly goromba szavakkal rohantam Szapárynak, hogy azt hitték, le akarom fülelni vagy ki akarom dobni. Megfogtak s elibém álltak.

Ez azonban eszembe se jutott. Magamhoz is tértem azonnal s sajnáltam szavaim durvaságát. De mégis vettem a kalapomat s eltávoztam. Távozás közben azt mondtam Szapárynak.

– Egy pillanatig se maradok veled, ha te közénk és apám közé akarsz furakodni.

Apám is jól összeszidott e hevességért, de ez mégis tett rá hatást. Ezután lett engedékeny.

Rögtön mentem Bécsbe. Bécs azonban nagy erdő s egyáltalán sejtelmem se volt arról, hogy öcséimet hol találhatom meg. Még arról se, hogy érdekükben esetleg kivel beszéljek. A mint az utczán tévedeztem, hogy megyek először is a Magyar Kanczelláriához, hát csak jön velem szembe gróf Széchenyi Ödön s megszólit:

– Gábor, tudod-e mi ujság?

– Nos.

– Tibor és Pista öcséid itt vannak szállva a Hotel Munchban, olyanformán, mintha foglyok volnának. Egy tiszt ügyel fel rájuk.

Nagyon megnyugodtam, hogy nem valami nagyon üldözött katonai fogolynak tekintik őket. Persze akkor már fegyverszünet volt s folytak a békealkudozások Porosz- és Olaszországgal.

Rögtön fölkerestem öcséimet, tőlük azonnal mentem a táviró hivatalba s táviratoztam gróf Csáky Tivadarhoz, hogy keresse föl Bismarck grófot vagy Vilmos porosz királyt s közölje velük öcséim helyzetét.

Másnap Tibor és Pista öcséim szabadok voltak, sőt utlevelet kaptak Svájczba. Pénzemet átadtam nekik s ők azonnal elutaztak Genfbe.

Csákyval később találkoztam s kérdeztem, miként vivta ki ezt a gyors sikert?

– Egyenesen Bismarck grófhoz mentem – ugymond – s kértem a gyors közbenjárást. A gróf azt kérdezte, hogy a két gróf Károlyi rokona-e gróf Károlyi Alajosnak? Mondtam, hogy első izben unokatestvérek, apjuk két testvér. Erre azt felelte: miért nem fordulnak önök gróf Károlyi Alajoshoz? – Hiszen a két gróf Károlyi exczellencziádnak akart szolgálni, nem gróf Károlyi Alajosnak. Bismarck elmosolyodott s azt mondta: igaz. S hozzá tette: az egész Klapka-légió se ártott annyit Ausztriának, hogy azért érdemes volna két embert fogva tartani.

Megjegyzem még azt is, hogy én se tudtam előzetesen arról, hogy Tibor és Pista öcséim Klapka táborkarához mentek. De anyám tudott, sőt abba föltételesen bele is egyezett. E tárgyban anyám a kormányzó urral Kossuthtal is értekezett, csak arra nem emlékszem már, személyesen-e vagy levélben. Azt tudom, anyám mondta, hogy Kossuth nem nagyon örült annak, hogy öcséim Klapkával barátkoztak.

A mint Tibor és Pista öcséim Bécsből kitették lábukat, én is haza jöttem azonnal s apámnak elbeszéltem mindazt, a mit Bécsben végeztem. Megnyugodott benne, sőt jól esett neki vállalkozásom és annak sikere.

Nem sokáig maradtam itthon, csak pár hétig. Nem találtam magam jól sehogy se. Most már az okát is tudom.

Apám ekkor nagyon benne volt a politikában. A háboru után ujra kezdték a kiegyezést Ausztriával. Deák Ferencz nagyon lefülelhette apámat, mert egyszer, a mint előhoztam apámnak, hogy mi is kimehetnénk anyámhoz és a fiukhoz, azt felelte:

– Te mehetsz, de én nem mehetek, megigértette velem az öreg ur, hogy itt maradok a Kaszinóban és a mágnások közt.

Az »öreg ur« volt Deák. Egy párszor én is találkoztam vele. Az ő nagy komolyságában nem találtam nagy mulatságot. Még adomáiban se, legalább azokban, a melyeket én hallottam. Egyszer engem is leadomázott.

A Kaszinóban voltunk, a Klapka-féle légióról volt szó s oda fordult hozzám:

– No Gábor, te nem voltál összeesküvő?

– Szivesen lettem volna bátyám, de lekéstem, hanem megyek is ki az emigráczióhoz, azt kell erősiteni.

Erre igy felelt:

– Az öreg Táncsics gyermekkorában borjukat is őrzött. Konvenczióban vetettek neki egy rongyos szürt. Foltozta, foltozta uj szürposztófolttal, de a varrást a régi már nem állta. Minél több foltot vetett rá: annál rongyosabb lett a szüre. 1848-ban panaszkodta el nekem az országgyülésen. Utóbb az lett belőle, hogy a szür is elpusztult, a foltja se ért semmit. Ugy látom, te is ilyen foltnak készülsz.

Nevettek rajta. De aztán nekem is megmagyarázták az értelmét. Klapka, Csáky, Irányi, Simonyi, Csernátony, Türr és a többi valamennyi sietett már haza, csak a kiegyezést várták. Pulszky, Horváth Mihály régen megtértek. Kossuthot magára hagyták, egyet-kettőt kivéve, összes barátai. Hát persze olyan folt, a milyen én lehettem, a szürt már jóvá nem tehette.

Hát édes vajdám, te is sokat láttál, tapasztaltál, de én is. Nagyon elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi, sőt még deákpárti notabilitás is ott szerepelt a titkos foradalmi bizottságban, mig az olasz és porosz ágyu szólt, azután pedig egymást multa felül a kiáltozó loyalitásban. Mikor utóbb haza jöttem, sokan a hős pártütők közül ugy kerültek engem, mint a bélpoklost, azért, mert én a függetlenségi párt mellett megmaradtam. No de erről talán később beszéljünk.

Deák a konzervativ és klerikális főrendektől s a papoktól tartott, azért kérte apámat, hogy legyen itt állandóan s legyen résen ellenük a mágnások közt. Emlitettem már, hogy apám egészen Deák embere volt s hogy bár nem volt cselekvő és szónok ember, azért a főrendek közt nagy tekintély vette körül.

De apám én velem nem politizált, engem abba bevezetni nem akart s én untam magam szörnyen. Utóbb is fölkerekedtem s apám engedelmével kimentem Párisba, hol anyámmal és öcséimmel találkoztam. Itt tudtam meg igazán, hogy öcséim anyám engedelmével mentek Klapka táborkarához.16)

Tibor öcsém a következő télre Párisban maradt. A Citée D’Antinben fogadott lakást Komáromy Györgygyel együtt. Velük volt Rényi ezredes is.

Én pedig anyámat kisértem Olaszországba, hol a telet töltöttük. Velünk volt Pista öcsém is, kivel a leggyöngédebb és legbensőbb viszonyban voltunk. Nekem ellátásomról gondoskodnom nem kellett, ott volt anyám háza. Apám nekem 1500 frankot adott havonként, Pista öcsém havi járulékát pedig szükre szabta. Nagyon kedvesen töltöttük ezt a telet. Pista öcsém nagy Don Juan volt a florenczi társaságokban s én bizony nagy örömmel osztottam meg vele fölös pénzemet.

A párisi kiállitás 1867-ik évi májusban nyilt meg. Én oda siettem. Utam Turin felé vitt s oly szerencsés voltam, hogy ugyanazon vonatra, melyen utaztam, fölszállt akkor Kossuth és Ihász Dani, kikkel tehát Párisig együtt utazhattam.17) Ez az utazás Kossuth szives és barátságos közlései alapján sokban gyarapitá a hazai és külföldi szereplő emberekről helyes ismereteimet.

Párisban én is a Citée D’Antinben fogadtam lakást, a hol Tibor öcsém és Komáromy György. Később megjött Pista öcsém is s igy egész családiasan éltünk együtt. Testvéreim utóbb haza jöttek, de én jobban szerettem ott maradni. Ott is maradtam s Komáromyval együtt laktam.

Most sorsomnak egy fejezetéhez jutok, a melyben utóbb te is a szintérre lépsz édes vajdám. Adjunk e fejezetnek czimet s nevezzük azt az adósságok fejezetének. Sok vesződségem és sok rossz mulatságom volt ezzel a fejezettel.

Mikor Komáromyval együtt laktunk, meglehetősen össze kellett magamat huznom, mert apámtól szerény ellátási jövedelmet kaptam. E miatt már apróbb adósságokba kellett keverednem.

A dolog nehezen ment, hitelhez jutni nem igen tudtam. Pedig, ha valakit gróf Károlyinak neveznek, az ember azt gondolná, hogy annak már csak könnyü dolog adósságot csinálni.

Kérni: ez az egyik főszabály. De az én nevelésem nem olyan volt, hogy a kérést megtanultam volna. Én inkább parancsoltam, mint kértem s a tőkepénzessel inkább összevesztem, mintsem vele barátkoztam volna.

Henczegni, zajt ütni, diszelegni: ez a másik főszabály. Én barátságban voltam Mac-Mahonnal, nem egyszer összejöttem Napoleon herczeggel, együtt korhelykedtem egy csomó lorddal és mindenféle külföldi herczeggel s együtt vacsoráltam nem is egyszer III. Sándor orosz czárral és udvarával akkor, a mikor még trónörökös volt. Milliókra menő adósságokat igen könnyen csinálhattam volna, ha a henczegést és széltolást megengedte volna természetem.

Okos üzleteket csinálni, ezeket nevemmel és ismeretségemmel virágzásra juttatni s e czimen befektetési kölcsönöket kötni: ez is egyik biztos módja az adósságcsinálásnak.

Hanem hát én üzleteket csináljak? Én, a kire öt-hat milliónyi örökség néz, vagy több is?

Hazajönni, kártyázni, futtatni, dorbézolni, a zsidót és a parasztot szidni, képviselősködni vagy főrendezni: ez lett volna legkönnyebb. De ettől undorodtam legjobban. Hány emberrel kellett volna találkoznom, a ki átvette tőlem is, mástól is a forradalmi pénzt s aztán itthon lenézett volna engem, mint olyat, a ki nem eléggé loyalis.

Hiba, nem hiba: ott kint maradtam.

Szegény Komáromy György nagy ur volt, az első magyar birtokosokhoz tartozott egykoron. Neki pénz kellett s azért, hogy azt megszerezze: mindenféle vállatokba kezdett.

Jó társa akadt ezekhez gróf Csáky Tivadarban. S ők ketten, hogy rajtam segitsenek, rábeszéltek, legyek társ vállalataikhoz, – nekem nem lesz egyéb dolgom és felelősségem, csak hitelmüveleteink rendben tartása.

Valami Singer Salamon nevü bankárnál fölvettünk hárman együtt 120.000 forintot. Négy váltót irtunk alá, mindegyiket 30.000 forintról s mindegyiken én voltam az elfogadó. Kaptam összesen 80.000 forintot s e fölött megosztoztunk.

Ez volt első közös hitelmüveletünk. Persze nekem kellett megfizetni az egészet s az is természetes, hogy ebből aztán én sohase láttam visszatérülni egyetlen fillért se. Pedig se Komáromy György, se gróf Csáky engem megröviditeni nem akartak.

Szegény Komáromy mindig komolyan törekedett arra, hogy nálam levő tartozását kifizesse. Igazi nemes ember volt ő, még gondolatban se engedhette volna meg magának, hogy miatta valaki kárt szenvedjen. Azonban dolgai napról-napra rosszabbra fordultak.

Volt egy tetemesebb összeg pénze, melyet ő – mint számtalanszor mondotta – Bismarcktól kapott azon tevékenysége fejében, melyet az 1866-iki háboru előkészületei körül Ausztria ellen kifejtett. E pénz állitólag Gyula bátyámnál volt letéve. Ebből akart engem kielégiteni.

Miért késett, vagy min akadt föl ez: máig se tudom biztosan. A vége az lett, hogy szegény öreg György barátom egy napon Salzburgban a vendéglő sikos lépcsőjén elesett, karját három helyen eltörte s néhány nap mulva meghalt. Őszinte fájdalmat okozott halála. Nem pénzem miatt, vigye ördög azt. Hanem azért, mert nagyon szerettem és becsültem őt. Előkelő modor és gondolkozás, ős tiszta magyarság, lángoló ragaszkodás a nagy eszmékért s lángoló gyülölet Ausztria törekvései ellen, sok magyar virtus és minden magyar könnyüvérüség együtt: ezekből állott jelleme. Már 1840-től fogva lelkes alakja volt közéletünknek, nagy vagyona képessé tette őt a főrendek közt szerepelni, de a nemzeti ügyhöz mindig hű maradt, milliomos korában is, szegény ember korában is. Érdemes arra, hogy hivatott iró ember örökitse meg életét.

Mi lett Bismarck-eredetü pénzével: nem tudom. Fontos iratai és levelezései talán megvannak fiainál, kikhez engem szintén barátság füzött, noha most már régóta ritkán találkozom velük.

Gróf Csáky Tivadar elleni követelésem utóbb két- vagy háromszázezer forintra emelkedett, mert az első közös hitelmüvelet után több is következett. Csőd nyilott ellene. Én megbiztam apám, vagyis inkább Gyula bátyám főügyészét és titkárját, Körmendy Imrét, hogy kisértse meg követelésem érvényesitését, a melyre Csáky gróf nekem utmutatást adott, de bizony ennek se lett semmi sikere. Hogy miért nem lett sikere: nem tudom.

Adósságaim fejezeténél nem késlekedem sokáig. Elég volt első tetemes adósságom történetét följegyeznem. Adósságaim azóta folyton szaporodtak. A hogy a falusi takács vetélője hányódik egyik kézből a másikba: ugy hányódtam én apám haláláig egyik hitelezőtől a másikhoz. Utóbb adósságaim a papiroson vagy két millióra, talán többre is rugtak. Ennek persze felét, harmadát se kaptam én meg készpénzben. Nem is kaphattam. A könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem, akár volt igaza a hirnek, akár nem volt. Az ilyen hirü embert pedig az árnyéka és az uzsorások serege el nem hagyja soha. És mégis, mint annak idején kiderül, az uzsorások közt is vannak nemes lelkek.

Gróf Csáky Tivadarról még megjegyzem, hogy ő később haza jött s mikor gróf Lónyay Menyhért volt a miniszterelnök, annak támogatásával képviselővé választották. Nevével és képviselői állásával tevékeny részt vett az üzleti életben, de zöld ágra nem igen tudott vergődni. Haza jövetelem óta már ritkán találkoztunk.

* * *

Jegyzet.

---