Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)

HÁZASSÁGOM.

(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet. – Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a poroszok.)

Áttérek most házasságom történetére.

Valami szerelmeskedő ficzkó vagy valami ábrándozó szerelmes soha nem voltam. A szerelmi kedvtelések csak ugy mulattattak engem, mint korom és osztályombeli igen sok ifjut. Czéltalanul, komolyság nélkül, esetenként és utközben egy-egy nő megragadta képzeletemet, de az akadályokkal járó hóditás, vagy valamely nőhöz a házasság kötelékével való ragaszkodás nem jutott eszembe. Ha valaki azt mondaná, hogy én a szerelmeskedés országában csak léhán csatangoló kölyök voltam: nem szólnék ellene semmit. Voltak közelebbi s távolabbi nőrokonaim s voltak magas főuri társaságunkban nem rokon nők is, a kik szemet vetettek rám s voltak, a kik az érzéki ingerkedés minden eszközével törekedtek rám hatni s rövidebb vagy hosszabb időre szivük egész birtokába juttatni. Köztudomásu, hogy a mi osztályunk női minden szépségük, komolyságuk és tekintélyük daczára is egészen hasonlók a külföld udvari vagy magas rangu nőihez. Én pedig magas, nyulánk, edzett termetü s mint szokás mondani, szemre való fiatal ember voltam. Kalandban annyi részem lehetett, mint bárki másnak. De érzékeim a dorbézolásig soha nem gyöngültek el s állandó vonzalom soha nem nyügözte le lelkületemet.

Mindaddig, mig nőmmel nem találkoztam.

A találkozás Párisban történt. Nőm ott egy rokonánál volt, véletlenül összejöttem vele s pár órai társalgás után bele szerettem és nyomban elhatároztam, hogy vagy ő lesz a nőm, vagy soha házasodni nem fogok.

Nőm, Major Amália, közönséges polgári, még csak nem is nemesi származásu nő volt, komáromi születésü. Szülei nem voltak, vagyona nem volt, sorsával szabadon rendelkezett, s midőn néhány nap mulva közöltem vele, hogy feleségül akarom venni: beleegyezett.

Határozott jellemü nő volt; állásom, születésem épen nem ragadta el. Kijelentette, hogy egyelőre csak jegyesem akar lenni, fontoljam meg elhatározásom következéseit és azon tekinteteket, melyekkel szüleimnek és családomnak tartozom. Ő a családban hamupipőke lenni nem akar s vagy befogadja őt a család, mint Károlyi grófnét, vagy megköveteli, hogy én szakitsak családommal.

Nagy erélylyel és határozottsággal követelte, hogy én ezt jól meggondoljam.

Én azonban nem sokat gondolkodtam, mert a helyzet tisztán állott előttem.

Hogy én Amelit nőül veszem: ezt szentül elhatároztam.

Hogy apám ehhez előzetes beleegyezését meg nem adja: arról is szentül meg voltam győződve.

Apám nagy arisztokrata volt. Természetesnek találtam s nem is vettem rossz néven. Én voltam harmadik gyereke s ugy hittem, engem szeret legjobban. Bizonyos voltam tehát, hogy e házasságot nekem engedi meg legkevésbbé. Felharagitani, vagy neki fájdalmat okozni szintén nem akartam. Legjobbnak láttam tehát vele tervemet nem közölni.

Nem közöltem előre anyámmal se. Ő is ellenezte volna. Minthogy azonban én ugy éreztem, hogy engem szándékomtól semmi ellenzés vissza nem riaszt s legfeljebb a köztem s szülőim közti jó viszony szünnék meg a viszály következtében: ez okból legjobbnak véltem akként esküdni meg, hogy ezt családom ne tudja. Se szülőim, se testvéreim. Testvéreimmel ugyan közölhettem volna, de akkor rögtön megtudták volna szüleim is.

Mindezeket megbeszéltem Amelivel is. Utóbb ő is helyeselte. Mondtam, hogy én a családi viharos jeleneteket kikerülni akarom s hogy ahhoz van reményem, hogy lassanként s ha későre is, de szüleim egykor a befejezett tényeket elismerendik s családunk kebelébe nőmet is beveendik.

Elhatároztuk a törvényes összekelést.

A polgári házasságot az illetékes hatóságnál kötöttük, ez egyházi áldást a Madlaine-templomban kaptuk. Én ugyan erre semmit se adtam, de nőm ragaszkodott hozzá.

Volt egy pap jó ismerősöm. Neve Abbé Deguery. Ez egyik papja volt a nevezett egyháznak. Ez adott össze bennünket. Négy tanunk volt. Kettő az én részemről, kettő nőm részéről.

Az egyik volt ifj. Komáromy György.

A másik volt: Olivier Viktor, derék fiu s jó barátom. Ő fia volt annak az Olivier hirneves műszaki ezredesnek, ki 1840-ben Páris körerődeinek s erőditésének tervét kidolgozta.

Harmadik tanunk volt: gróf Lasondiere. Barátaim egyike.

Negyedik: gróf Bonneval barátom, ki gróf is volt, basa is volt. Egyik őse XV. Lajos alatt százötven év előtt kiment Törökországba s ott basává lett. Az én tanum az ő unokája volt s franczia grófi rangját, a mint hazajött, ismét fölélesztette.

Szegény Deguery abbé gyászos véget ért. 1871-ben a Commun csapatai a párisi érsekkel együtt őt is elfogták s őt is agyonlőtték. Megmentenem lehetetlen volt. Pedig tettem kisérletet. Felkerestem egy Commun-ezredest, valami Jules Favre nevüt, ki szegről-végről ismerősöm volt. Ugyanaz a neve volt, a mi a hires ügyvédnek és államférfinak. De semmibe se vette közbenjárásomat. Mikor megmondtam, hogy az abbé jó barátom, még kigunyolt.

– A jó baráttal vagy együtt kell élni, vagy együtt kell halni. Az utóbbit választhatja ön is.

Ez volt felelete.

Tanácsát megfogadni nem volt kedvem. Ezekben a napokban egyébiránt vakmerőség kellett ahhoz is, a mit én tettem, mikor a szegény abbéért szót emeltem. Ugy lőtték, vágták, irtották akkor az embert, hogy a nagy forradalom legrémesebb fejezete is ehhez képest csendes mise.

Már egy évig voltunk férj és feleség és még senki se tudott házasságunkról. Két lakást fogadtam. Az egyikben éltem feleségemmel, a másikban rokonaimat és barátaimat fogadtam. Ez utóbbi volt hivatalos lakásom. Ez volt bejelentve a hatósághoz is.

Házas életünk boldog volt az első percztől kezdve. Viszály, sőt komoly szóváltás is alig volt köztünk valaha. Nőmmel szemben nem ismertem más feladatot, mint azt, hogy boldogságát, megelégedését biztositsam. Ez ugyan nem sikerült mindig, de ennek okai csak pénzügyi zavaraim voltak. Apám 1500 frankot adott havonként, ebből csak szükes háztartást vezethettünk. Kivált ha utaztunk, vagy nőm beteg volt, vagy ha baleset ért bennünket, vagy a mikor gyermekünk született.

Volt részünk mindegyikben.

Évjáradékom fölemelését nem is várhattam, de kisérleteim kudarczot is vallottak. Családom sohase bocsátotta meg házasságomat és sohase értette meg házi boldogságomat. Hogy egy gróf, hogy egy Károlyi, lemondva születésének s vagyonának minden előnyéről s minden élvezetéről, egész életét egy nőnek szentelhesse s minden örömét annak társaságában találja: ezt senki se tudta felfogni.

Én megengedem, hogy gyöngeségem volt bennem az erő. Te magad is, édes vajdám, nem egyszer gorombáskodtál velem, hogy én a pénzzel és az asszonynyal szemben sohase voltam nagykoru s mindig csak hat éves gyerek maradtam. Nem vitatkozom veled. Én Amelit szerettem, mást pedig soha nem szerettem.

Pedig nagy kisérleteket tettek, hogy tőle elvaditsanak.

Mikor már barátaim s rokonaim is megtudták, pedig aránylag hamar megtudták, hogy nős vagyok s ki a nőm, nem egy névtelen levelet kaptam, melyben azt akarták velem elhitetni, hogy nőm lánykorában kalandos életet élt. Emlitettek férfiakat, kikkel állitólag szerelmi viszonyt folytatott. Sőt gyanusitották a legaljasabb életmóddal is, a minőt nő csak folytathat.

Mindez nem hatott rám. Éber figyelemmel s gyakran indulatosan kerestem a levelek forrását, hogy kegyetlen számadásra vonjam, a kit ott találok, de egyéb hatást el nem értek. Én szerettem nőmet s ő boldoggá tett engem.

Sohase jutott eszembe, hogy én egyébre születtem volna, mint élni, az életnek örülni s végül utolsó bukfenczet vetni. Mikor te, édes vajdám, rászoritottál a politikára,18) akkor elhittem ugyan, hogy talán más hivatásom is lehet, vagy tán lehetett volna, de addig azt hittem, hogy az én életem czélja semmi más, mint az én életem. S a másik és fő czélja: nőm boldogsága.

Tudom én, hogy ezt önzésnek nevezik a tudósok és rajongók.

Bolond beszéd.

Hány embert, hires embert ösmertem, a ki egész életét egy kertnek, vagy egy gyüjteménynek vagy egy pár futó lónak, vagy a vagyongyüjtésnek szentelte.

Én pedig a feleségemnek szenteltem. Sohase hitetik el velem, hogy ez silányabb dolog, mint a futó ló, vagy néhány uradalom fölszerelése, vagy nehány millió forint ostoba összehordása. Volt egypár különb mágnás is, mint én, de volt és van száz meg száz, a kinél én különb embernek érzem magam. – De hagyjuk el ezt az ömlengést.

Párisban éltünk nőmmel csendesen, nyugodtan, boldogan. Nem törődtünk senkivel és semmivel. Barátainkat, rokonaimat, ha jöttek, szivesen láttam. Szerény lakás, szerény asztal, jó kedély, gyakori kirándulás, néhány kitünő ember bizalma és barátsága, gyermekünk nevelése és halála: ime családi életünk folyama. Néhány részletét el kell mondanom.

Volt a genfi egyetemen egy orosz barátom: Wolkonszky herczeg. Ezzel egyszer sétálunk a Pont de Bergues közelében s látunk ott három nőt, egy szobalányt s két fiatal szép polgárleányt. A herczeg mutatja az egyiket: nézd, de fölséges arcz, én megtudom, ki ez?

Utána esett. Meg is tudta. Hétszámra, hónapszámra ábrándozott előttem, hogy ő milyen őrülésig beleszeretett abba a lányba s hogy elveszi, mihelyt módjában áll. Azután elváltunk a herczegtől s én elfeledtem az egészet.

Az 1870-ik év tavaszán találkoztam véletlenül Párisban Wolkonszkyval s mindjárt vittem magamhoz. Bemutatom nőmnek s erre a herczeg meglepetésében majdnem hanyatt esik. S nőm előtt egész tűzzel kifakad:

– Te, ezt a nőt tőlem loptad el. Ez az, a kiről Genfben annyit beszéltem, a kit a Bergues-hidon neked mutattam, a mint hóna alatt iskolás könyvekkel ment a hidon át! A kit azóta mindig keresek.

Nőm nevetett. Ő is rögtön emlékezett a herczegre.

Wolkonszky azután állandó vendégünk volt s mindig bomlott nőm után.

Egy napon nagy szerencsétlenség ért bennünket. Nőm kocsikázott a Champs-Eliséen. Jön egy idegen kocsi s neki hajt lovainak. A lovak megbokrosodtak, a kocsis leesett a bakról s a lovak elragadták a kocsit. Nőm rémületében kiugrott a kocsiból s összeesett. Félholtan hozták haza. Érdekes állapotban volt s magzatát elvesztette. Három hétig élet-halál közt lebegett és csak lassan kezdett fölépülni. Ez lett volna elsőszülöttünk.

Nőm ugyan fölépült, de mégis ez idő óta kezdett betegeskedni. Gyógyíttattam, ápoltam, tengeri fürdőkre hordtam, de azért szűk pénzviszonyaim miatt nem tudtam mindazt megtenni, a mit szivesen megtettem s a mit megtenni szükséges volna.

Szűk pénzviszonyok!

Eszembe jut, hát csak elmondom. Volt egy barátom s egyuttal közeli rokonom, ki gyakran igénybe vette házam szivesen nyujtott vendégszeretetét. Hányszor nem volt ebédre valója! Hányszor reggelizett nálunk s ha elkésett, hányszor költötte el jóizüen a reggelink maradékát. Hányszor mondta nőmnek: adj egy napoleont, Ameli, bizony isten éhes vagyok s nincs egy sonkaszeletre valóm! S mikor haza jöttem s testvéreimmel perben álltam: hejh akkor ez a barátom és rokonom ugy elkerülte házamat, mintha az tele lett volna ragályos betegekkel. Pedig akkor nekem se volt gyakran egy sonkaszeletre valóm. Hanem mentse ki az, hogy nem egyedül csak ő tett ugy velünk.

Volt családi életemben egy érdekes mulatságom. Mulatság is, foglalkozás is. Ez a szakácskodás. Különös kedvem volt ehhez s még nőtlen koromban megtanultam a franczia konyha sütő-főző művészetét rendes tanító mesterektől. De főleg csak a ragouk, mártások, sültek, zöldségek és saláták készítését. A tésztákkal, fagylaltokkal már nem volt kedvem annyira foglalkozni. S hiába gúnyolódol édes vajdám, én a szakácsművészetben nem utolsó ügyességre tettem szert.19) S igen gyakori eset volt s ha magunk voltunk, csaknem mindennapi, hogy reggelire vagy ebédre én készítettem nőmnek valamely kedvencz ételét. Néha többet is. Néha az összes fogásokat. Franczia barátaim közt többen foglalkoztak ezzel a mulatsággal. Tőlük kaptam kedvet rá magam is.

Különösen pedig az öreg Dumastól.

Ismertem e nagy regényírót s többször találkoztam vele s két izben beszélgettünk is az ételekről s azok készítése módjáról.

Én nem szoktam olvasni mást mint napilapot s ezt is csak futólag. Egész életemen át se olvastam el egyetlen tudományos könyvet, még történelmit se. Siheder koromban olvastam ugyan néhány regényt. Dumastól is kettőt vagy hármat, de a regényekkel is úgy voltam, hogy a közepükön rendesen félbeszakítottam az olvasást.

Nem hiszem ugyan, hogy minden főrendü kölyök olyan, mint én, de a legtöbbje bizony semmivel se különb. Nem komolyabb, nem alaposabb, tudományra nem szomjasabb, olvasásban nem szorgalmasabb. A mi főrendi társaságainkban tudományról és művészetről társalogni nincs szokásban. Utazás, vadászat, lovak, kalandok, asszonyok, szinház, udvari és családi pletykák: ezek körül mozog a mi elménk. Azért a tömeg mégis tudósnak, szellemesnek, tekintélyesnek tart bennünket s tisztelettel környez. Az öreg Dumas kedves fecsegő volt; a hányszor társaságában voltam, soha se komolykodott. Egyszer mégis azt mondta nekem.

– Kedves Károlyi, az ön tudatlansága csakugyan szeretetreméltó.

Volt oka ezt mondani.

Elmesélte magyarországi utazását. Mindenféle képtelenséget össze-visszabeszélt a pesti Nemzeti Kaszinóban végig élvezett étkezésekről. Kérdezte tőlem a magyar nemzeti ételeket s azok készítése módját.

Én bizony ezt nem tudtam. Más nemzeti ételre, mint a sonkára és a paprikás szalonnára, nem is emlékeztem.

Kinevetett. Kigúnyolt. Azt mondta, ő ötszáz franczia ételt tud készíteni s a fokhagymát hetvenféle alakban tudja felhasználni. Ezen kivűl ismeri Európa, Ázsia, és Afrika minden ételét s a kaukázusi lezgek rizskásáját jobban tudja készíteni, mint maguk a cserkeszek. Hallott vagy olvasott valamit a magyar ökörsütésről. Kérdezte tőlem: hogy csinálják azt? Egy szót se tudtam neki felelni. Mert én ugyan ökörsütést életemben sohase láttam.

Az igaz, hogy a szakácsművészethez többi franczia barátom se értett többet, mint én, de azért mégis röstelkedtem tudatlanságom miatt. Ez is egyik oka volt, a miért a sütést-főzést rendszeresen tanultam.

A nagy háboru viszontagságaiból nekünk is kijutott. Házas életemnek egyik legmozgalmasabb fejezete a franczia-porosz háboru s ennek különösen az a része, mely Páris ostromából állott.

A sedáni csata után, mikor már bizonyos volt, hogy Párist a németek körülzárják és ostromolják, mi hosszas tanácskozás után arra határoztuk magunkat, hogy Párisban, az ostromlott városban maradunk. A kérdés az volt, mennyi időre kell számítani, a mig esetleg eltarthat az ostrom. Volt egy jeles hirben álló műszaki tiszt ismerősöm, Ribeau, ki később Trochu táborkarához tartozott s az ostrom folyamán egy kirohanásnál el is esett, – őt kérdeztem meg tájékozódás végett. Ő azt mondta, hogy óvatosságból jó lesz fél évre való táplálékot beszerezni, de ezt a véleményét csak bizalmasan közli velem, másnak el ne mondjam.

– Miért nem mondhatnám el?

– Mert a túlzó hazafiak rögtön árulónak hívnak, mint oly embert, a ki még föl is teszi, hogy a poroszok hat hónapig itt maradhatnak s a francziák őket néhány nap alatt ki nem verik az országból.

Ilyen tüzes hazafiságra csakugyan nem gondoltam.

De meg is fogadtam tanácsát. Feleségemmel együtt plajbászt, papirost vettünk kezünkbe s neki álltunk a számításnak. Mennyi liszt, száraz főzelék, zsir, só, kőszén, tüzelőfa, világító, fűtő, thea, rum, czukor, kávé, füstölt hús, konzerv, bor stb. kell nekünk fél esztendőre két cseléddel és egy kis kutyával? A nyers hús, hal, zöldség nem oly dolog, a mit be lehetett volna előre szerezni, de a többit csakugyan beszereztük.

Csakhogy mire beszereztük: épen elfogyott minden pénzünk. Hát aztán cselédbérrel, napi kiadással, mosással, ruhával s effélével mi lesz?

Megint csak az a gyalázatos pénzhiány.

Futottam bankáromhoz, a kinél szokta apám havi pénzemet kiutalni, adjon pár hónapra valót előre.

Megtagadta. Mi lesz vele? Mi lesz a várossal? Hátha én is elpusztulok? Hátha apám is elpusztul a háboruban? Mi lesz az ő pénzével?

– Apámat csak nem eszik meg a poroszok Magyarországban?

– Hjah gróf ur, ha a poroszok ide el tudnak jönni, akkor már az egész világ az övék.

Ostoba bankárja! Hanem azért pénzt csakugyan nem adott.

* * *

Jegyzet.