A MIT ELŐRE KELL MONDANOM.
(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? – Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)
Gróf Károlyi Gábor igaz, benső és nemes barátom volt. Legnagyobb és legsikeresebb politikai harczaimban életre-halálra oldalamnál állott. Hű bajtársként küzdött mellettem, értem s ama nagy és szent ügyekért, melyekért munkálni, áldozni s annyi rágalmat eltűrni a sors engem kiválasztott.
Kevesen tudják, csak néhány benső, közös barátunk tudja, mit végeztünk mi ketten éveken át. Mint áldoztuk fel napjainkat, kényelmünket, egészségünket és vagyonunk tetemes részét oly időben, a mikor minden jó hazafi érezte, hogy nagy veszély fenyegeti hazánkat, alkotmányunkat s legértékesebb szabadságainkat. Éveken át minden nap együtt voltunk s minden napunkat a közügynek szenteltük. Igaz: nem csak ketten voltunk. Volt még néhány benső barátunk a képviselőházban is s azon kivül is, kiknek lelkes ragaszkodása s önzetlen közreműködése nemcsak fokozta, hanem szaporította is erőnket. Azt az erőt, melynek minden feszűlése a függetlenség nagy eszméjének diadalára törekedett.
Gróf Károlyi Gábor az ország legelső főrangu családjának szülöttje volt, a milyen alig van egy-kettő. Én egy kis nemes családnak szülöttje voltam, a milyen van néhány ezer. Az igazi függetlenségi párt táborában találkoztunk s az első találkozás után többé el nem váltunk egymástól. Elveink, érzéseink, törekvésünk, szenvedélyeink együtt maradtak.
Csak akkor váltunk el, a mikor ő meghalt. A mikor ő átköltözött őseinek sirboltjába, én pedig kifosztott szivvel itt maradtam.
De ezt az elválást én örökösnek tekinteni nem akarom. Ő sem akarja. Nálam hagyta azokat a följegyzéseket, melyek életének eseményeit megörökítik. Azzal hagyta nálam, hogy én azokat tárjam föl a nemzet előtt és barátaink előtt akkor, mikor jónak látom. – És nekem is lesznek jegyzeteim. Eljő az idő, a mikor azok is napvilágot látnak. Az én emlékiratomban is együtt leszünk vele. Azért nem örökös a mi elválásunk.
Gróf Károlyi Gábor nem volt iró. Nem is akart iró lenni, nem is készűlt rá, nem is gyakorolta magát az irás művészetében. Csak töredékes jegyzetekben adta át nekem művét azzal a nemes bizalommal, hogy az egyes részeket én kerekítsem ki egészszé. Nem sok munkám lesz művével. Az irás művészetéhez sok minden szükséges. De leginkább szükséges az igazság. A hol az meg van: ott igen sok más hiányozhat s az irói mű annak daczára is szép. Én csak arra törekszem, hogy az irály gyöngesége az igazságban homályt vagy csorbát ne okozzon.
És arra fogok vigyázni, hogy nagy és nemes családjának érzékenysége ne legyen érintve.
Az »Egyetértés« számára rendeztem sajtó alá az emlékiratokat. Hosszabb mű, melynek egyes részeit gyors egymásutánban ugyan, de mégis szaggatva közöltem. Politikai napilap alig engedhette volna át hasábjait mindennap ily közleménynek, bármily érdekes lett volna is az.
Elhunyt nemes barátom – ott a sirbolt mélyén, te már nem olvasod e sorokat. Azzal az édes megnyugvással zártad le szemeidet, hogy én a te emlékezetedet, mig én élek, fenn fogom tartani s tisztán fogom fentartani. Még élő barátaink tegyenek tanúbizonyságot arról, hogy bennem se életedben, se halálodban nem csalódtál.
* * *
Gróf Károlyi Gábor nagy nemzetségnek sarjadéka. El kell valamit e nemzetségről mondanom, hogy az olvasó a könyv minden szavát teljesen megérthesse.
A nemzetség neve Kaplyon. Szatmármegyében Kaplonynak és Kaplonnak is mondja a köznép e szót. Igy nevezi Kaplony községet, mely Nagy-Károly közelében fekszik, mely a nemzetségnek ma is birtoka és temetkezési helye s mely a család ősi nevét, mint helynév megőrizte.
Kézai 108 ősmagyar nemzetség nevét hagyta emlékezetben. Ezek közt, a mint Vámbéry is közli, sor szerint a 31-ik a Kuplony vagy Kaplony nemzetség. Kézai Cuplonnak irja, minthogy a latin nyelvnek és irásnak K betüje nincs. Miként ejtették ki e szót Árpád magyarjai: arra nézve jobban eligazít bennünket a népnyelv, mely a Kuplony szót sohase használta, hanem e helyett Kaplonyt vagy Kaplont vagy Kaplyont mondott. A helység mai és ősi neve bizonyítja ezt.
A szó maga ősi turáni szó. A török-tatár nyelvben ma is él s a tigrist nevezik e szóval. A nyelvtudósok egészen természetesnek és indokoltnak tartják, hogy abban a 108 nemzetségben, mely Kézai szerint Álmossal és Árpáddal Európába jött, sok török-tatár eredetü családnév is volt. Népünk, a tigris elnevezésére, e szót már századok óta nem használja s eredeti jelentését nem ismeri.
A Kaplyon nemzetség a családi és általános hagyomány szerint Árpáddal együtt foglalt magának birtokot hazánkban. Hogy Kaplony ma is az övé s mindig az volt, ez a tünet Kézai feljegyzésével együtt igazolja a hagyományt.
Okirattal bizonyított összefüggés Árpádtól kezdve természetesen nincs a nemzedékek között. Az első okirat a Kaplyon nemzetségbeli Jánosról szól, a ki a tatárjárás előtt élt még jeruzsálemi Endre király idejében. Ettől kezdve szakadatlan az okiratilag bizonyított összeköttetés gróf Károlyi Gáborig. A Károlyi nevet ötszáz év előtt Sigmond király korában kezdték használni a Kaplyonok. Jánostól kezdve a 17-ik nemzedék gróf Károlyi Gábor, Árpádtól számítva a 27-ik. Ugy látszik, meglehetős hosszú életü a család. Egy nemzedékre 30 évet számítva, Árpádtól a 32-ik s Kaplyon Jánostól a 22-ik nemzedékhez kellene gróf Károlyi Gábornak tartozni. A család nemzedéki kora a szerint közel 40 év.
A családban mindig voltak katonák, hősök, állami méltóságok és birtokszerzők. Az első Kaplyon Jánosnak fiát már comes-nek nevezi az irás, tehát ennek már földesuri hatósága volt. A báróságot 1609-ben kapta Mihály, a nagy Bethlen Gábor fejedelem tanácsosa s a grófságot 1712-ben kapta Sándor, a hires kurucz generális.
Az én nemes barátom, Gábor gróf mindig használta nemesi czimerét. Levelein is, látogató jegyein is. Származására, nemességére, grófságára ugyan nem sokat adott, de gyerekkori szokásától nem akart eltérni. Azt az adomát szivesen elbeszélte, miként lett gróffá az ő kurucz generális őse.
– Ravasz ember volt, édes vajdám, az én hires kurucz dédös apám. Alig kötötte meg a szatmári békét s alig gyapjasodott meg még jobban e békekötés által, már tartott magának Bécsben a császári udvarnál és a kanczelláriánál titkos ügynököt s azt jól fizette. III. Károly király a békekötés után pár hónap mulva levelet intézett hozzá s a levélben, de a levél czimében is grófnak czimezte. A titkos ügynök csinálta ki ezt a hamisságot az iródiáknál. Liber baro de Nagy-Károly helyett Comes de Nagy-Károlyt irtak a levélbe. A szamár császár aláirta a nélkül, hogy jól megnézte volna, mit ir alá. Az én ősöm sietett ezt a tévedést kiaknázni. Rögtön futott az özvegy császárnéhoz, Eleonorához, a ki nagyon kegyelte őt, hogy ezt a tévedést segitse kiigazitani. A mi nem lehet másként, mint hogy most már gyorsan meg kell kapnia a valóságos grófságot. Ha pedig ez meg nem történnék s ezentul megint csak bárócskának czimezgetnék, akkor ő a világ csufjává lesz s nem lehet a császár generálisa. Az özvegy császárné belátta ezt, a császárnál az én ősöm minden ellenségét legyőzte s igy azután nemsokára meglett a grófi adomány.
– Itt azonban – folytatta Gábor gróf – megint furcsa tévedés történt. Természetesen megint a titkos ügynök keze volt a játékban. Mindenki tudja, hogy a nemesi koronának öt csillaga van, a bárói koronának hét, a grófinak kilencz s a herczegi koronának tizenegy csillaga. Az iródiák és a czimerfestő, mikor a kutyabőrt készitették, herczegi czimert festettek a kutyabőrre tizenegy csillaggal. A hülye császár ezt is csak aláirta készségesen. Igy történt az, hogy mi grófok volnánk, de herczegi czimerünk van. Ilyen csodabogár is kevés van, vagy talán egy sincs a góthai állatseregletben. No de mindegy. Az én ravasz ősöm ezt is ki akarta aknázni s megint futott az özvegy császárnéhoz, hogy a tévedést megint segitse kiigazitani. De ez már nem sikerült. Az 1713-iki vagy 1715-iki országgyülés közel esett, dédös apám a Rákóczy-javakból sokat kapott, e miatt a sok éhes labancz irigye, haragosa, ellensége lett s herczegségre törekvő vágyát meghiusitotta. Én pedig a herczegséget már meg nem szerzem.
Igy adta elő az esetet Gábor gróf. Igaz-e vagy nem igaz ez elbeszélés tartalma: nem tudom. Mikor kérdeztem tőle, honnan tudja ezeket: családi hagyományra, az öregek szóbeszédére utalt, mint tudásának forrására.
A nemzetség ősi fészke Szatmárvármegyében, Magyarországon és Erdély határán feküdt, története tehát mind a két ország történetével összeforr. E miatt nem is németesedett el a család sohase, mint részben a Pálffy, Erdődy, Eszterházy, Batthyányi s több főuri család. A nagy Bethlen fejedelemnek felesége, Károlyi Zsuzsánna is ebből a családból származott, noha ez még nem volt báró, mert csak negyedik unokatestvérje, Mihály szerezte meg a báróságot. A kurucz generális apjának testvérje pedig Tököly Máriát vette el feleségül, ki Tököly Imrének, Erdély választott fejedelmének s kurucz királynak nagynénje volt. Igy keveredett rokonságba a nemzetség a magyar fejedelmi családokkal.
Gábor gróf öregapja, József, a XVIII. század végén egyetlen élő gróf Károlyi volt fiágon. Ámbár korán elhalt, még 35 éves korában, mindamellett hat élő s felnőtt gyereke maradt, három fiu és három leány. Az ő kezén már óriási birtokok voltak, mert ő már a Károlyi összes birtokokon kivül a házasság utján szerzett Haruckern és Waldstein birtokokat is birta. A hat örökös meglehetősen szétszedte a nagy örökséget, de Gábor gróf apja, György gróf, egész életében nagy szerző volt s nagy és több uradalmat vásárolgatott össze. Alaposan emlitgeti tehát jegyzetében az én elhunyt nemes barátom, hogy rá öt-hat milliónyi örökség nézett.
Miként esett ő el ettől: ennek a történetnek részletei a nagy örökségi perhez tartoznak. E perről is lesz szó könyvem folyamában.
* * *
Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimén most két kötetnyi művet adok a közönség kezébe.
Az első kötet a gyermekkorral s az ifjukorral foglalkozik s részben Gábor gróf házasságával is. Befejeződik e kötet gróf Károlyi György halálával s azzal a cselekményével, melylyel Gábor fiát végrendeletileg minden örökségéből kitagadta és csupán köteles részre szoritotta.
1877-ben történt ez, a mikor Gábor gróf még 36 esztendős volt. Ezután Gábor gróf még öt-hat évig volt külföldi lakos s csak 1884-ben költözött véglegesen vissza a hazába.
A második kötetbe föl kellett volna venni a nagy örökségi pert s a mi azután következett. E kötet tartalma azonban nem követi Gábor gróf életét ugy, a miként az évről-évre egymásután folyt s lefolyt.
E kötet az életfolyam ismertetésében nagy hézagokat hagy.
Hiányzik belőle a párizsi élet 1877-től 1884-ig. Ez időben esett a kis Endre gróf halála is.
Hiányzik a nagy per és az 1887-iki családi kiegyezés. A kiegyezést Gábor gróf részéről már én vezettem.
Hiányzik Gábor gróf politikai életéből a nagy véderőharcz, Tisza Kálmán kormányának megbuktatása s az összebeszélés története, melynek czélja lett volna Tisza meggyilkolása. Hogy félreértés előre se támadjon, ki kell jelentenem, hogy nem gróf Károlyi Gábor volt az, kinek agyában eféle eszme megfogamzott s ki ilyen vállalatba belement volna.
Hiányzik a függetlenségi párt belső harcza, a mikor annak egységét Ugron Gábor kettétörte.
Hiányzik a nagy és keserü küzdelem, melyet az egyházpolitika nevén ismer nemzetünk ujabb időbeli története. A cselekvés nagy terhei nyomták vállainkat s elhunyt barátomnak dicsőséges része volt e küzdelmekben.
Hiányzik Kossuth könyvtárának megvétele s utolsó utunk Turinba a nagy bujdosó halotti ágyához. Történelmileg érdekes s költőileg szép részletek ezek gróf Károlyi Gábor életéből s együtt vivott harczunk változataiból.
Mindezeket ismerni kell a nemzetnek. Ezek nélkül se elhunyt nemes barátomat, se engem nem ismerhet meg tisztán a nemzedék. Ez azonban nem volna baj. De nem ismerheti meg tisztán azt a korszakot s annak harczait se, a melyeket átélt. Csak a dörgést, villámlást, fényt és füstöt látta, de hogy a nemzeti történet gyárának nagy kohóiban mi történt, kik és mi czélból élesztették a tüzeket, kik akartak jó és becsületes munkát végezni s kik csak gyujtogatni és ártani: mindezt nem tudja a nagyközönség.
Nehányan tudják. Ezek a politikai közélet szinén élnek és működnek ma is. De ezek egyrésze sohase jegyzi föl a történelem számára a nagy és titkos részleteket, mert czéljuk s érdekük nem az, hogy ezeket megtudja az élő nemzedék s az utókor. Hanem sokkal inkább az, hogy ezeket semmiképen meg ne tudja; merüljenek el inkább a feledés sötétségébe. Nem mind derék ember és nemes hazafi az, kit politikai szenvedélyének hevében a közönség derék embernek és nemes hazafinak kiált ki. A háta borsódzik majd annak a nemzedéknek, a mely igazán meg fogja tudni, minő küzdelem folyt az egyházpolitika idején a trón körül, Kossuth holtteste körül, a sajtóban, a parlamentben s a pártkörök s egyes földalatti államférfiak szobáiban.
Ismeri e kor igazi történetét néhány oly férfiu is, a ki hű és becsületes volt nagy szerepében a trón előtt is, a nemzet előtt is. De ezek nem akarnak vagy nem tudnak irni, vagy ugy vannak meggyőződve, nekik nem is szabad irniok.
Engem s elhunyt nemes barátomat nem korlátoz semmi. Mi sokat tudunk. Nem mindent, de sokat. A mit magunk végeztünk, a minek közvetlen tanui voltunk: azt jól tudjuk. De azt meg kell tudnia a nemzetnek is. Önmagunknak is tartozunk azzal s néhány államférfinak is s néhány jó barátunknak is, de a nemzetnek is, hogy korunk és életünk igazságai el ne tünjenek nyomtalanul, hanem azokat megismerhesse az a kor is, a melyben mi már nem élünk.
Egy harmadik kötet és pedig egész kötet tartalmazza magát az emlitett nagy események rajzát. De az olvasó e két most megjelenő kötetben hiányt nem vesz észre. Az első kötet egész tartalma összefüggő egység s a második kötet egyes fejezetei mind teljesen önálló egész eseményt tartalmaznak. Egy eseménynek sincs előzménye vagy következése, mely elhallgatva volna.
Kossuthról is sok mondani valónk van még a most megjelenő második kötet után is.
Eddig a nemzet Kossuthot csak ugy ismerte, mint nagy államférfiát, nagy hősét, nagy bujdosóját. Csak általános körvonalakban ismerte alakját, mint nagy eszme s nagy nemzeti szenvedély megtestesülését. Ily alakja él a nemzet szivében.
Kossuth azonban élő ember is volt. A ki eszik, iszik, ruházkodik, emberi lakásban tanyázik, folyton munkál, este lefekszik, reggel fölkel, beteg is néha s utoljára meghal s átengedi testét az enyészetnek.
Kossuthnál az emberi vonások is szépek, kedvesek, érdekesek s nagyon figyelemre méltók. Sőt nagy eszméi s nagy törekvései is mélyebb gyökeret vernek a szivekben, ha azok mellett az ő emberi, egyéni és mindennapi élő alakját is örökké látják a nemzedékek.
De ki örökitse meg a nagy szellem élő alakját, ha nem én s nem az én elhunyt nemes barátom? Ki figyelte őt meg akkora szeretettel, mint mi ketten? Kihez volt akkora bizalma az élet alkonyának utolsó óráiban, mint mi hozzánk? Hozzám irta utolsó sorait s utolsó kézszoritása az én elhunyt barátomnak szólt. Nem is eresztette el kezét, mig vissza nem adta dicső lelkét az égnek.
Sok oka van annak, a miért nagy iróink közül még senki se vállalkozott Kossuthnak úgy történelmi, mint egyéni alakját a tudomány, a művészet s a lángelme egész erejével megörökíteni. Közel is van még élete és halála. Nagy ellenfele az osztrák császár és magyar király ma is él. A történetíró birálata alól senki se menekülhet. A császár és a király se. Ámde élő uralkodót a rideg igazság szerint venni birálat alá nem szokás mi nálunk. Még másutt se gyakori. Nekünk az én nemes barátommal együtt egyébként se lehetett ez feladatunk. Ő nem volt történetíró s én már koromnál fogva nem lehetek, ha egyéb képességem lehetne is hozzá. Mi csak arra szorítkozhatunk, hogy Kossuth egyéniségének alkatát, a hogy mi megfigyeltük, állitsuk hiven a nemzet elé. Ezt megkezdtük a második kötetben s bevégezzük a harmadikban.
Hogy a harmadik kötetet mikor adom a közönség elé: nem mondhatom meg. Sok irányu gyöngédség parancsolja, hogy még várjak vele. Nehéz titkokról hull le a lepel abban a kötetben. De arra mégis lesz gondom, ha élek, hogy oly időben lásson az is napvilágot, a mikor még az események néhány tanuja él. Nehogy azok, a kiknek fájni fog a világosság, költeménynek vagy koholmánynak kiáltsák ki a művet.
Mi az igazságot hirdetjük s azt megtagadni senkinek se adunk módot és lehetőséget.
* * *
Ki kell térnem röviden egy sajátságos kérdésre is. Arra a kérdésre, vajjon ki hát voltaképen e könyvnek irója? Gróf Károlyi Gábor-e vagy Eötvös Károly?
A kik mindkettőnket régóta jól ismertek: azok tudják, hogy gróf Károlyi Gábor nem szokott irni se ugy, se oly irányban és mértékben, hogy műve irodalmi mű lehessen – én pedig szoktam. Legalább sok kisérletet tettem több mint negyven év óta, még mielőtt arra határoztam volna magamat, hogy nagyobb, rendszeres és komolyabb irodalmi művek alkotásába kapok. A ki e köteteket figyelemmel átolvassa: ezekben engem talál meg a mű alkotójának s nem gróf Károlyi Gábort.
Tehát a könyv irója én vagyok.
De mi hát gróf Károlyi Gábor?
Ezt a kérdést sokan fölvetették s irodalmi, politikai és magán körökben sokáig tárgyalták. A kérdést föl kell világosítanom.
A könyv tartalma bizonyitja, hogy én a gróf Károlyi Gábor jegyzetei nélkül azt meg nem irhattam volna. Az első kötetet semmi esetre se. Az első kötet tartalmának részleteit csak ő tudhatta, én nem. És csak azok a családtagok s részben idegenek és külföldiek tudhatták, a kiknek neve s szereplése a könyvben előfordul. De én e tárgyban senkivel, még a családtagokkal se beszéltem soha. A szereplő egyének nagy része meg is halt már. Sok régebben meghalt, mint én gróf Károlyi Gáborral megismerkedtem. Mástól tehát, mint tőle, az anyagot nem kaphattam.
Tehát voltak s vannak jegyzetei.
De miért nem teszem hát közzé azokat? Miért akartam én azok alapján, azok segélyével lenni önálló iróvá? Volt-e s van-e jogom ehhez? Nem sértem-e ezzel valakinek jogát? Talán gróf Károlyi Gábor örököseiét vagy másokét?
Azok a jegyzetek sokfélék.
Gróf Károlyi Gábor maga iveket irt össze irónnal az én számomra. Nem azzal a czéllal, hogy azokat változatlanul kinyomassam s könyvbe gyüjtve kiadjam. Erre engem föl nem hatalmazott, sőt ezt meg sem engedte. E jegyzetek csak a nevek és események rövid, szakadozott, össze nem függő jelzései. Csak arra valók, hogy az én emlékezésemnek segitségül szolgáljanak. Ő ugyanis elbeszélte előttem életének folyását. Baráti felhivásomra beszélte el s egyenesen abból a czélból, hogy abból emlékiratot készitsek. Én készitsek s ne ő és ne más. Én azután arra kértem, hogy a fontosabb adatokat jegyezze föl. Nagy készséggel megtette. Még csodálkoztam is szorgalmán, mert sokáig egy helyben ülni s irogatni nem szeretett. Én az általa irt jegyzetek hézagait az ő élőszóbeli előadása után kipótolgattam akként, hogy az ő sorai közé a magam jegyzeteit beszoritottam.
Ime a jegyzetek egyik faja ez.
Hat-hét év mulva fogtam e könyv megirásához. Közben nagy dolgok történtek, korosabb is lettem, emlékező tehetségem cserben hagyhatott. S valóban egyetlen egy kis részletnél cserben is hagyott. A jegyzetben azt látom egyik spanyolországi városnál felirva: »Éjjeli veszélyes kalandunk egy kocsmában.« Ennek történetét elfeledtem. Vagy gróf Károlyi Tibort vagy Deuchmann kölni bankárt kellett volna megkérdeznem, kik a kalandnak szintén részesei voltak, de én bizony nem kérdeztem. Nem csonka a könyv, ha ez kimarad is belőle. A mi benne van: annak kell igaznak lenni.
Van másféle jegyzetem is.
Van afféle, a melyet nem gróf Károlyi Gábor jegyzett, hanem az ő szóbeli előadása után csupán én. De ezeket is méltán az ő jegyzeteinek tekinthetem. Minden elbeszélésénél jelen volt egyik-másik közös barátunk s gyakran több is. Ők ma is élnek s ma is tanubizonyságot tehetnek.
Végül a könyvek tartalmának egy része pusztán a én emlékezetem forrásából fakad – a nélkül, hogy volnának egykori jegyzeteim. E rész oly dolgokról szól, melyeket együtt végeztünk.
Elvégre a munka, mint irodalmi mű az enyém. Én vagyok irója, szerzője, alkotója. A czime is igaz; – »Gróf Károlyi Gábor följegyzései«: e czimet joggal viseli. Hogy a munka egyébiránt miféle irodalmi műfaj: e fölött az elmélkedést átengedem másoknak.
Bizonyos, hogy nem regény, nem költemény. Tartalma megtörtént dolgok leirása s költemény lenni nem is akart.
Nem is politikai iránymű, nem röpirat. Czélja nem az, hogy valami politikai sikert segitsen elő vagy valamely pártnak vagy a közönségnek irányt szabjon.
Czélja csak az, hogy a művelt közönségnek s a magyar közönségnek kellemes olvasmánya legyen s egy korszakot vázlatosan, szakadozott vonásokban, de igazán tárjon az egykoru s a későbbi nemzedék szemei elé.
Benső természete szerint aligha más a mű, mint emlékirat.
Ha azonban valaki azt állitja, hogy e mű nemcsak gróf Károlyi Gábor emlékirata, hanem az övével együtt az enyém is: azzal nem vitatkozom. Legyen neki igaza.
Módomban állott gróf Károlyi Gábor dolgait külön megirnom s vele együtt végzett dolgaimból megint más művet, más emlékiratot irnom s jogom volt ezt saját emlékiratomként terjeszteni a világ elé.
Nem igy tettem. Oly nemes és benső barátom volt gróf Károlyi Gábor, hogy ha van ez irodalmi műben némi érdem és állandóság, ennek dicsőségét szives hála gyanánt osztom meg vele, sőt ha lehetne, egészen is átengedném neki.
Ha élne: édes örömöt érezne e fölött. De én is az ő öröme fölött. Miért félteném én irói nevemet a hű baráttól? Miért ne tenném meg a halottnak, a mit az élőnek is oly szivesen tettem volna meg?
* * *
Az 1899-ik tavaszán kezdtem meg a mű megirását. Akkor, a mikor az első közlemények az »Egyetértés« napilap hasábjain megjelentek. Közben-közben egyéb műveket is irtam. Az első kötetet 1899-ben, a másodikat 1901-ben fejeztem be.
Mikor az első kötetet megkezdtem: akkor gróf Károlyi György ágából, elhunyt barátom élő testvérjei közül gróf Károlyi Tibor volt a senior, a legidősb testvér. Az európai, afrikai és ázsiai utazásokban ő is részt vett.
Hozzá fordultam tehát levélben s bizalommal felajánlottam neki, hogy az egyes közleményeket kiadás előtt tekintse át s ha lesznek megjegyzései: közölje velem, minthogy a család jogos érzékenységét érinteni nem szándékozom. Ő köszönettel fogadta ajánlatomat, de nem vette igénybe. Levélbeli feleletében arról értesitett, hogy ő bizik abban, hogy én a család iránt való figyelmet szemem elől eltévedni ugy se hagyom.
Nem mondom azt, hogy az elbeszélések folyamába apró tévedések be nem csuszhattak. De én mindent gondos jóhiszemüséggel irtam s helyreigazitás vagy czáfolat semmi részletre nézve semmi oldalról 1899 óta nem keletkezett. Pedig sok kényes természetü részlet van a műben.
A vitássá válható részletekre, a mennyiben azok történelmi érdekességüek, magam rámutatok az első kötetben.
* * *
A műben, melynek két kötetét most s harmadik s talán negyedik kötetét is majd később hozom napvilágra, gróf Károlyi Gábor élete az 1895-ik év elejéig, a Wekerle-kormány bukásáig s a Bánffy-kormány megalakulásáig van megirva.
Az én elhunyt nemes barátom azonban tovább is élt még, noha már nem sokáig. Életének e kis töredéke s halála bizonyosan mélyen érdekli a mű olvasóit. Röviden el kell beszélnem ezt.
Az 1895-ik év tavaszán és nyarán – eddigi szokásaitól eltérve – nem ment külföldre nyaralni. Minden nyáron elment vagy Svájczba, vagy déli-Francziaországba, vagy valamelyik északi olasz tengerpartra, de akkor nem.
Itthon maradásának egyik oka az volt, hogy szeretett volna itt a fővárosban Budapesten kis házat szerezni, a melyben csak ő maga lett volna lakó s a mely elvégre örökös s állandó otthona lett volna.
Sokat tünődtünk e fölött, sok eladó kis házat megtekintettünk.
Végre augusztus első napjaiban találtunk egyet a városliget közelében a Lendvay-utczában.
Kis telek, nyaralószerü csinos házacska, néhány szép eleven fa, az utczára elég hosszu homlokzat. Megvehettük volna tizennyolczezer forintért, átalakitás és kibővités s egyéb költség tiz vagy tizenkétezer forint.
De hol vegyük a pénzt?
Az én elhunyt barátomnak készpénze soha nem volt. A családtól járó időszaki járadékából is öt-hat ezer forintot rendesen előre fölvett valamelyik intézetnél az én jótállásom mellett. Most pedig szükség volt vagy harminczezer forintra.
Ugy terveztük, hogy a pénz felét fölvesszük a házra jelzálogos adósságként, a másik felét pedig fölvesszük váltóra az én kezességem segélyével. Az volt számitásom, hogy ha a grófi család utólag megtudja, mire kellett az uj kölcsönpénz, legalább édes anyja segiteni fog azt lefizetni.
Figyelmeztettem előre bizton nem látható nehézségekre.
– Hátha valami akadály jön közbe édes Gáborom s a család semmi segitséget, semmi könnyitést nem nyujt. Adósságnak nem épen csekélység ez a harminczezer forint.
– Mindegy az, édes vajdám. Mindig óhajtottam volna egy kis tanyát, mely enyém legyen, örök tulajdonom. Vágyam sohase teljesült. De vágyam sohase volt olyan erős, mint most. Mintha valami különös érzés hajtana, erőltetne. Az erdei vadnak is megvan az ő különös barlangja, a hova más nem jár s a hol ő nyugodtan pihenheti ki magát. Ilyen kis odu kell nekem, akármi lesz a következése. Anyám csak nem hagy cserben – ha már minden törik szakad is.
Sajátságos ösztön! Néhány nap mulva megtalálta örök nyugvóhelyét a föld alatt. Mintha csak valami ilyet keresett volna még hátralevő napjaira!
Hány birtokuk, hány nyaralójuk, hány uradalmuk van az ő testvéreinek! Lehetetlen, hogy ha megkérjük őket, valahol egy hitvány kis telket, de alkalmas telket ki ne hasitsanak, át ne adjanak!
Hallani se akart róla.
Van egy gróf Károlyi-alap. Elszegényedett Károlyi grófok részére a családi főágak fejei által félretéve egy millió forint érték. Három szép és óriási palota épült már ebből az alapból a fővárosban. Szoros értelemben véve Gábor grófnak már igénye lett volna ahhoz, hogy ez alapnak jövedelmeit élvezze. Hisz ő már elszegényedett gróf Károlyi. Se tőkepénze, se ingatlan birtoka, se apai se anyai öröksége, csak adóssága.
De erről se akart tudni semmit.
Időnkint valami ellenőrzés vagy elszámolás végett a családtagok tanácsot tartanak ez alap kezelése fölött. Az alapszabályok értelmében az egyes ágak idősb férfitagjai, a seniorok, kötelesek a jegyzőkönyvet aláirni. A György grófi ágban ekkor már Gábor gróf volt a legidősb élő testvér, minthogy Gyula és Viktor bátyjai már elhaltak. Az én elhunyt nemes barátom se a családi tanácsban részt nem vett, se a jegyzőkönyvet aláirni nem akarta.
Hiába kérleltem én is: nem akarta.
– Én édes vajdám, jól tudod, semmiféle családi dologba be nem avatkozom. Engem kitudtak mindenből, ha én ebben már megnyugodtam, hagyjanak engem nyugodni.
Makacs volt e kérdésben.
Életrendje e nyáron is az volt, a mi máskor szokott lenni.
Dél tájig ágyban szeretett pihenni.
Ebéd idején keveset evett, hanem erős szeszes italokat ivott s erős kegyetlen szivarokat szítt.
Délután két-három óra tájban benézett az Abbáziába az én kerek asztalomhoz. Kocsin jött mindig. Gyalog járni szivbaja, nehéz légzése, köszvénye miatt nem tudott. Magával hozta mindig vagy az egyik, vagy mindkét kutyáját, Fifit és a Puszit. Nagyon szerette mind a kettőt.
Kávéház után megnézte elhunyt felesége sirját, a Kerepesi-uti temetőben. Egy virágot tett mindig a keritésen át a faragott kövü sirhalomra.
Ezután sörözni szeretett vagy a városligetben vagy másutt.
Este haza ment, otthon vacsorált. A vacsora-időt rendesen nála töltötték barátaink, ha Budapesten voltak. Most nyári országgyülési szünet volt, most minden országházi barátunk otthon volt, vagy nyaralni ment. Most csak én voltam Budapesten.
Augusztus 28-án, egyik szerdai napon, sajátságos esete támadt.
Drechsler vendéglőjébe ment sörözni az Andrássy-uton, az Operával szemközt. Az árkádok alatt ült le egy asztalhoz.
A szomszéd asztalnál egy magas, termetes, piros képü falusi esperes-plébános sörözött, s valakivel beszélgetve, engem szidott és rágalmazott.
Az én elhunyt barátom igazán nemes, hű barát volt. A rágalmazást nem hagyta szó nélkül s belekötött a papba. Kemény hangon kérdezte tőle:
– Ismeri ön Eötvöst?
A pap oda néz, látja gróf Károlyi Gábor előkelő alakját s bár nem ismerte, mégis érezte, hogy nem mindennapi ember intézi hozzá ezt a kérdést. Kissé daczosan felelt:
A daczos hang csak fokozta Gábor gróf haragját.
– Nohát tudja meg ön: hitvány ember az, a ki olyan férfit rágalmaz, a kit nem is ismer.
A pap fölpattan e szóra. Fölugrik, előveszi látogató jegyét s oda löki Gábor gróf asztalára és ezt mondja:
– Ön se tudja, kivel beszél ilyen durva hangon! Ime lássa.
– Nem vagyok rá kiváncsi!
Fogta a pap látogató jegyét, meg se nézte, kétfelé szakitotta s a földre dobta. Aztán rá se nézve többé a papra, oda szól a pinczérhez:
– Spanyol falat ide rögtön. Nem akarom látni ezt a papot, a kit azért fizetnek, hogy az Isten igéjét hirdesse s e helyett hazudik és rágalmaz.
A pinczérek rögtön spanyol falat vittek oda, a papot pedig udvariasan valamelyik távoli asztalhoz tuszkolták s ott tudatták vele, ki az a kemény hangu előkelő ur.
Szegény elhunyt nemes barátom nagy beteg volt már évek óta. Veszedelmes szivbaja fokozatosan erősödött; mind jobban kifejlődött nála az ingerlékenység; igen gyorsan jött izgatottságba, fellobbanó haragja irtózatos volt s ily pillanat életét veszélyeztette, mert a beteg szivet könnyen arra birhatta, hogy szüntesse meg dobogását.
Együtt töltöttük ez napon is, valamint a következő napon is az estét. Ő maga nekem el se mondta ez esetet, valamelyik hirlapból tudtam meg. De bágyadtnak, kedvtelennek látszott. A nagy lelki indulat mégis ártott neki.
Augusztus 30-án szintén fölkeresett a szokott időben a kerek asztalnál s lelkemre kötötte, hogy este elmenjek hozzá. Valami megfoghatatlan okból épen ez estén elmaradtam.
Másnap, augusztus 31-én reggel kilencz óra tájban robog be hozzám Aczél Endre fiatal hirlapiró barátom s lelkendezve kiáltja:
– Gróf Károlyi Gábor meghalt!
Felugrom az ágyról. Későn fekvő, későn kelő ember voltam akkor én is.
– Lehetetlen! Mikor?
– Ebben a pillanatban.
Rögtön kocsiért küldök, rohanunk orvosunkhoz, Reiner doktorhoz s viszem oda lóhalálában.
Késő volt.
Ott feküdt alvó ágyán hálóköntösében, paplannal félig betakarva. Hálóköntöse mellén fölszaggatva s az élesztési kisérletek miatt nedvesen. A Puszi kutya ott feküdt vele az ágyon, a halottnak ölébe kuporodva. Ismeretlent nem engedett a halotthoz nyulni. A másik kutya, Fifi, a földön járt-kelt nyugtalanul s folyton nyöszörgött, mintha jajgatott volna.
Bizony halott volt már az én nemes barátom.
Rettenetesen fájt halála. Doktoromat megkértem, vizsgálja meg szemem láttára gondosan, bizonyos-e halála? Nem lehetne-e még segíteni?
A szivtájra tette füleit s hallgatódzott. Néma volt már a sziv körül minden.
Kihallgattam a cselédséget: mikor és hogy történt az eset?
Reggeli fél kilenczkor, mint rendesen, most is beadták adag tejét s ő azt megitta. A lány nem vett észre semmi változást, kiment a hálószobából s maga után becsapta az ajtót. A házi nő, a ki vezette a háztartást, hozzá fogott a maga szobájában az öltözködéshez, a piperéhez.
Kilencz óra tájban hallják, hogy a Fifi kutya kétségbeesetten ugat s kaparja a cselédség felé vezető ajtót. Bemennek. A kutya az ágy felé fut. Az ágy előtt fekszik a gróf mozdulatlanul. Fölemelik, nagy nehezen az ágyra teszik, kétszer lélekzetet vesz s szó nélkül meghal.
A szükséges rendelkezéseket megtettem. A pénzt és ékszerféléket számba vettem, a napi háztartási kiadásokra pénzt adtam s a rendőrségnél intézkedtem, hogy felvigyázásra is, diszőrségül is diszbe öltözött legények legyenek a halottas háznál éjjeli-nappali felváltással.
A gyürüt ujján hagytam.
Ez a gyürü ugynevezett Borgia-gyürü volt Olaszországból. Volt fölnyitható ékköve s az ékkőben elzárható kis üreg. Ebben az üregben gyorsan ölő mérget szoktak valamikor a gyürü viselői tartani. Olaszországnak sok zsarnoka, sok elvetemedett hatalmasa volt egykor. Az ármány, boszu, kapzsiság és irigység üldözöttjei gyakran a fogságtól s keserü és hosszas kinzásoktól menekültek meg, ha ez a gyürü tele méreggel ujjukon volt.
Gábor grófnak ezt a gyürüt, ha nem csalódom, Izidor barátja szerezte. De ő nem mérget tartott ebben, hanem elhunyt fiának és nejének hajfürtéből egy-egy szálat. A kis fiu világos szöszhaja s a nő sötét gesztenyeszin haja együtt. Az volt szándékom, hogy ez a gyürü a két hajszállal maradjon a halott kezén örökkön-örökké.
Azután elmentem az egyetem-téri palotába. Jött velem Reiner orvos is. Az ügyészi és titkári irodából valaki által értesitettem Gábor gróf édes anyját.
A grófnő kijött azonnal reggeli egyszerü sötét öltönyében. Nem sirt, de mély érzés látszott rajta. Alig tudott velem akadozva beszélni.
Közöltem vele a szomoru esetet s egyuttal azt is, hogy a szükséges intézkedéseket megtettem. Kérdeztem egyszersmind, vajjon a család fog-e a temetésről rendelkezni, vagy átengedi a nemes halottat nekünk, barátainak?…
A grófnő azt felelte, hogy erre nézve csak később nyilatkozhatik, fiai nincsenek Budapesten; a család feje Tibor gróf, vele értekeznie kell.
Kérdezte azt is, nincs-e az elhunytnak rendelkezése arra nézve, hogy hova temessék?
Megmondtam, hogy alakszerü rendelkezése nincs. Csak két nyilatkozatára emlékszem. Egyszer fülem hallatára mondta, hogy elhunyt feleségével egy sirban óhajt pihenni. Mondta ezt mások előtt is, de csak beszélgetés közben. Irásba nem foglalta s azt sem emlitette előttem, hogy irásba akarja foglalni.
A másik nyilatkozata 1893. évi januárban történt Kaplyonban, a családi sirboltban.
Akkor a függetlenségi párt elnöke voltam s szatmárvármegyei kerületek szervezése czéljából magammal vittem Gábor grófot is – Szatmárra. Ez utunk közben kirándult Kaplyonba is, megnézni az ősi családi sirboltot, melyet kis gyerek kora óta nem látott. A barátok nagy készséggel, nagy hódolattal mutatták meg neki a sirokat, a koporsókat s magyarázták el különösen az ott porladó asszonyok élete történetét. Ő gunyos és dévaj megjegyzésekkel kisérte a barátok fecsegését.
Egyik barát borittas fejjel azt mondta.
– Itt van méltóságodnak is örök lakóhelye.
– Fölmondom a lakást barát; nem költözöm ide, csak adjátok ki albérletbe.
Mind e nyilatkozatok arra mutatnak, hogy elhunyt barátom nem akart a családi sirboltba temetkezni. De ezek nem törvényes végrendeletszerü nyilatkozatok. A család szabad elhatározásától függ, átveszi-e a holttestet?
Értesitettem a halálról rögtön Tibor és István grófokat s Pálma grófnét távirattal, valamint a czeglédi választókat és a párt czeglédi elnökét, Bába Molnár Samut, közös benső barátunkat. Tudósitást küldtem Nápolyba Kossuth Ferencznek s Lajos Tivadarnak is. Kossuth Lajos egykor azt mondta gróf Károlyi Gáborról:
– Ő az én harmadik fiam!
Barátaink azt óhajtották, köztük különösen Luby Géza, hogy mi temessük el az elhunytat. Az országgyülés nincs együtt, de mi, az én kis pártom egykori tagjai, tartsunk gyülést s mondjuk ki, hogy őt a nemzet halottjának tekintjük. Gondoskodunk a temetés költségeiről; – Czeglédről bejön ezer választója s kihült testét oda teszszük neje sirjába.
Én azt mondtam, a család beleegyezése nélkül ezt nem tehetjük. Igaz is. Törvényes beavatkozást nem óhajtottam.
Este kellő alakban értesitett a család, hogy a temetésről ő akar gondoskodni.
Szeptember 1-én délután 6 órakor zártuk le a koporsót. 2-án volt Budapesten a beszentelés és a temetkezési szertartás. Ott volt a család minden tagja, sok képviselő s a képviselőház elnöke Szilágyi Dezső is. És óriási közönség.
Nagyon szerette a főváros népe szegény elhunyt barátomat.
Kaplyonban szeptember 4-én volt a temetés. Délelőtt 11 órakor a templomban gyászoló istentisztelet. – A család kegyurasága alatt levő husz pap végezte a szertartást. Azután letették a koporsót a sirbolt üregébe.
Ott Gyula bátyjának koporsója mellé helyezték az övét.
Pártunk részéről Luby Géza és Sturman György barátaink kisérték a halottat utolsó utjára. De Kaplyonban ott volt már Kossuth Ferencz is, a ki sietve jött haza Nápolyból a temetésre.
* * *
Itt és igy végződik életének története.
De emlékezetének története még be nem végződött. Ez a történet még folyni fog sok ideig. Folytatni fogja az a nemzedék, mely ismerte őt s mely csak akkor fogja elfeledni, a mikor maga is elmulik.
E könyvekben pedig gondoskodom arról, hogy a következő nemzedékek is emlékezzenek meg róla.
S a mig lesznek nők és férfiak, öregek és ifjak, kik a nemes lélek emberi életének történetén lelkesülni tudnak: addig az ő neve nem lesz elfelejtve.
Nem volt nagy szellemi tehetség; gyöngeség is volt benne sok. De szerelme, férjhüsége, barátaihoz való ragaszkodása, elvszilárdsága s jó magyar érzése fölülemelte őt nemzedékének szinvonalán. S a nemzet csakhamar észrevette, hogy ő különb, mint nemzedékének ünnepelt nagyjai közül a legtöbb.
Minő korban élünk mi most?
A nagy ideálok elhalaványodtak. Köd boritja a nemzeti élet vezető csillagait. A hősiség a költészetben él csak s ott is bágyadtan immár. Hiuság és önzés vezeti a nemzet nagyjait s azokat már különösen tisztelnünk kell, a kiket csupán csak a hiuság vezérel. Apró emberek ágaskodnak minden felé s a siker fölött tapsol a tömeg, habár hitvány lelkek sötét uton jutottak is el a sikerhez.
Ily korban, a gondolatok és érzések, a vágyak és törekvések ily szennyes áradatában élt, mozgott, harczolt az én nemes barátom fáradtan és gyöngén, vagyonban és egészségben szegényül, de ragyogó tisztán, lángoló szivvel s lelkesülve szakadatlanul. A haladásért, a tiszta elvekért, a nagy eszmék diadaláért és a magyarságért!
Ezer éves multja van a Károlyi-családnak s e nagy és hosszu időből hétszáz esztendőre okiratok nyujtanak tanubizonyságot. De e nagy családnak nemesebb tagja soha se volt, mint ő. És senki se született e családból, a kit ugy szeretett volna a nemzet, mint a hogy őt szerette.
Hozzám határtalanul ragaszkodott haláláig.
De szive szerint szerette szükebb baráti körünk minden tagját.
Korának magas állásu és szereplő férfiai közül Wekerle Sándort, Szilágyi Dezsőt, báró Bánffy Dezsőt s Hieronymi Károlyt és Ludvigh Gyulát szerette legjobban. S becsülte is őket, nemcsak szerette. – Nem nevezem meg azokat, a kiket szive szerint meggyülölt. Gróf Károlyi Gábor emlékének dicsőségéhez nem akarom ezek nevét odaragasztani.
* * *
Most pedig vegye át tőlem a szót az én elhunyt dicső barátom. Az ő szavaiból ismerjük meg életének szép történetét.
Budapest, 1901. október.
Eötvös Károly.