Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)

MIRE TANITOTTAK?

(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi tanulmányaim.)

Arra biztatsz édes vajdám, hogy irjam meg, miként nevelik a mágnások gyerekeit. S különösen miként nevelték az én gyerekkoromban. Azt mondod, érdekes volna tudni s a nagyközönséggel is tudatni, hogy azok, a kik már születésük véletlensége által az ország törvényhozói s roppant birtokok tulajdonosai, hogyan szerzik meg gyerek- és ifjukorukban az erkölcsöt és a tudományt.

Mind ennek megirásába nem avatkozom. Nem nekem való az. Különbség is van a dologban. Az erdélyi mágnások, ugy tudom, jó magyarnak nevelik gyereküket. A dunántuli és felvidéki mágnások, a mint tapasztaltam, németnek nevelik. A tiszavidékiek vegyesen, ki németnek, ki magyarnak neveli, a milyen az apa vagy az anya.

Az én apám meglehetősen jó magyar ember volt. Anyám Zichy volt és dunántuli nevelésü, de a negyvenes években a nemzeti mozgalomhoz csatlakozott s állandóan a legjobb és legjelesebb hazafiakkal állott érintkezésben, tehát hazafias érzülete erősen kifejlődött. Igy történt, hogy apánktól, anyánktól egyaránt ragadt ránk valami, mely minket a hazafias, sőt a forradalmi nemzeti irányhoz vonzott.

És aztán nevelőink, tanáraink és az a korszak, a melyben felnőttünk, azt hiszem, ezek csináltak én belőlem is egy kis forradalmi névtelen ügynököt.

Az ápoló és felügyelő asszonyt, a ki mellettem volt, az én időmben Kindsfraunak neveztük, persze németül. A mágnásoknál és zsidóknál ma is igy nevezik s ma is németül nevezik. Azt hiszem, többnyire németek is. Én a Kindsfrau magyar nevét nem is tudom.

Az én Kindsfraumat Bibinek neveztük a családban, mint már emlitettem. A neve volt Rakovics Krisztina. Leány volt-e, asszony volt-e, nem tudom, de nagyon tisztes koru volt. Gondos, jóravaló, magyar nő. Annyit tudok róla, hogy korábban gróf Vay Ábrahám családjában szolgált s Vay László grófnak volt Kindsfrauja. Hogyan és mikor jött hozzánk, nem tudom, de azt tudom, hogy én előttem már Gyula bátyámnak is Kindsfrauja volt s én ő utána örököltem.

Mellettem nyolcz éves koromig, 1849-ig maradt, azután én utánam rá szállt Pista öcsémre és Pálma hugomra. Ezeket külföldre is elkisérte. Később visszajött és Csurgón a kastélyban halt meg. Csurgón temették el is. Attól kezdve, mikor hozzánk került, többé házunkat el nem hagyta.

Engem gyönge testalkatom miatt későn fogtak tanulásra, Kovács Károly volt az első nevelőm, segédje pedig Lukics; – ezek tanitottak irni, olvasni, számot vetni. Utánuk Vallér vett kezei alá. Hazafias érzésekkel tele szivü, buzgó férfiu, a ki a Rákóczy-indulóhoz magyar verses szöveget készitett. Ezt: »Isten adj hazánk felett – Tiszta, fénylő, kék eget!« Istentelen rossz vers, de mi megtanultuk s az induló zenéjére fülhasitó gyerekhangon untig énekeltük. Első nevelőm, Kovács Károly, 1853-ban halt meg, a kolera vitte el. – Vallér után Pásztory jött hozzánk Palicsról. Gyula és Viktor bátyáimat ez készitette elő a gimnáziumi 5-ik és 6-ik osztályra, a mint akkor az osztrák tanrend megkivánta. Ez tanitott volna azután engem is.

Hogy e tanitók beszerzésében apámat ki látta el jó tanácscsal, én bizony nem tudom. Azt hiszem, Bártfay László volt, mig élt, ebben a tanácsadó. Nagyon kitünő és tisztelt férfiu volt Bártfay. Életének története, mint emlitettem már, a nemzeti irodalom történetének is egy részét képezheti. Családunknak ilyen országos nevü és tekintélyü tisztviselője sohase volt azelőtt.

Azután Pados János kezére kerültem. Ez a Pados nem mindennapi ember volt.

Ez a forradalom kezdetén Székes-Fehérváron a káptalanban volt szentszéki jegyző, káplán és pap. De 1848-ban földhöz vágta a csuhát is, a tollat is s beállt honvédnek. A háboru alatt magasabb tiszti állásra vergődött s valami különös esetei is lehettek, mert a helyett, hogy a háboru után az osztrákok besorozták volna, hadi törvényszék elé állitották, el is itélték, s mint várrabot Josefstadtba vitték. Ott lánczra füzve, vasba verve töltött el valami három-négy évet, mig végre kiszabadult.

Első dolga volt Fehérvárra menni s a püspöknél jelentkezni s papi állást kérni. Az akkori püspök Farkas Imre volt, a ki tele kételylyel és aggodalommal, a rebellist, az elitéltet, az államfoglyot egyházmegyéjében papi állásba helyezni nem merte. »Pedig én – ugymond Pados – honvédnek is, papnak is fölesküdtem, tehát vagy a generálisom, vagy a püspököm köteles nekem kenyeret adni. A generálisomat már fölakasztották, most hát püspökömhöz fordulok, ezt már csak föl nem akasztják«.

– Magam se szeretném, – felelt a püspök. – Hanem hát édes fiam, hogy én neked papi állást nem adok, az bizonyos. De hogy papi állást mégis kapsz: az is bizonyos.

Kocsira ült a püspök, behajtott apámhoz Csurgóra s apámat rábeszélte, hogy Padost nevezze ki udvari káplánjának s gyerekei nevelőjének. Igy került mellém házi nevelőnek és tanárnak Pados János, a ki a mellett a csurgói kastély kápolnájában a miséket is végezni szokta. Ő volt különben Tibor és Pista öcséim mellett is a nevelő mindaddig, mig az érettségi vizsgát mind a hárman le nem tettük.

Abban a nagy munkában, hogy belém valami tudományt beszoritsanak, segédei voltak: Tanács Márton hirlapiró és beszélyiró, a »Hölgyfutár« czimü lapnak munkatársa, s utána Sal Ferencz, szintén iró, s végre Gerlóczy Gyula. Házi tanárom és oktatóm volt hát elég.

Ezek mellett bejártam, mint rendes hallgató, itt Pesten a piarista barátok gimnáziumába is, hol több jeles tanulótársam akadt. Jelesebb tanáraim: Lengyel, Szepessy, Lutter Nándor voltak, s bizony nem rajtuk mult, hogy én olyan keveset tanultam és tudtam.

Napirendünk következő volt: reggel télen-nyáron 4 óra után mindjárt felkeltünk s fürdés, mosdás, öltözködés után azonnal tanuláshoz és leczkefelmondáshoz fogtunk. Ez eltartott két-harmadfél óráig. Pista öcsémmel egy szobánk volt, melynek ablakai a kőrösi udvarra néztek. Ez a kőrösi udvar Nagy-Kőrös városának szállója volt s ott feküdt, a hol most a Czukor-utczai nagy iskolaépület van. Az ablakokon keresztül sokszor leselkedtünk, kivált vásárok idején a szálló udvara körül s nem egy dévajságnak s nem egy vaskos szerelmi kalandnak voltunk szem- és fültanui.

Egyik nap ugy, mint a másik nap, reggeli 7 órakor pontosan átmentünk a piaristákhoz misére s mise végeztével a gimnáziumi előadásra. Pados kisért bennünket oda is, de haza is.

Este tizedfél órakor ágyban kellett lenni.

Gyerekek, nevelők, tanárok, tanulótársak szabad köztársaságot képeztünk együtt. Apám hetenként egyszer ebédelt velünk s akkor egyről-másról kérdezősködött, hol tőlünk, hol nevelőinktől. Anyánkkal csak iskolaszünet idején találkozhattunk. Ő emigráns volt, külföldön lakott és csak szünet idején látogathattuk meg.

Nagyapám, gróf Zichy Károly, vitt ki hozzá engem 1852-ben. Anyám akkor Svájczban (Luzernben) lakott. Ott lakott gróf Teleky László is, kit akkor láttam először s ott ismerkedtem meg vele anyám házánál.

Azután 1855-ben látogattuk meg öcséimmel együtt anyámat s ezután minden évben 1860-ig. 1855-ben Genfben lakott anyám. Innen Velenczébe ment át, mikor 1856-ban meglátogattuk. Épen akkor voltunk ott, mikor Velencze népe a kibékités végett oda küldött Miksa főherczegnek hátat forditott. Sajátságos volt ez, én nem is értettem, anyám magyarázta meg.

Nagy sétatér Velenczében a Szent-Márk tere s a rabszolgák partja. Séta idején telidestele emberrel. De a mikor Miksa főherczeg, az uralkodó császár testvérje, Velencze császári helytartója és kormányzója diszes környezet kiséretében a Szent-Márk-térre, vagy a rabszolgák partjára, vagy a Lidóra kiment sétálni: egyszerre minden ember eltakarodott onnan s magára hagyta a főherczeget, mintha bélpoklos lett volna. Még levegőt se akart együtt szivni Velencze lakossága az osztrák hóditóval. Én láttam egy ilyen jelenetet!

Hejh ha ilyen tudott volna lenni valamikor a magyar nép!

Az érettségi vizsgát husz éves koromban, 1861-ben tettem le a piaristáknál. A pesti egyetemnek rendes hallgatója már nem voltam. Tanultam ugyan privátim a nemzetgazdaságtant Kautz Gyulánál s a magyar jogot Gerlóczy Gyulánál, de nem volt annak semmi sikere. Sikerét legalább se én nem tapasztaltam, se tanáraim.

Tibor öcsémmel 1862-ben a genfi egyetemre mentünk. Ott lakott akkor anyám is. Sok hires tanár volt itt akkor, különösen az öreg Vogt és a hires köztársasági emigráns Barni. Mindkettőt hallgattuk. Tiborral rendesen bejártunk az egyetemi előadásokra, de azért a tanulmányokat komolyan nem vettük. Inkább szórakozásszámba ment az egyetemrejárás. Eszünk ágába se jutott tudósnak készülni.

Pénz dolgában igy álltunk: tizennégy éves koromig soha se kaptam kezemhez egy krajczárt sem. A mire szükségem volt, azt beszerezték s nekem költekezésre nem volt szükségem. De magam nem is mentem sehova, a palota udvaráról magam talán nem is távozhattam volna. Mindenütt kisérőm volt. A nevelő vagy segédje.

Tizennegyedik évem betöltével pár évig havonként 5 forintom, azontul 10 forintom volt. De ezt se kaptam kezemhez, ezt is Pados János kezelte és csak akkor adott, a mikor séta vagy kimenés közben valamit épen vásárolni akartam. Tizennyolcz éves koromig pénz fölött szabadon nem rendelkeztem. Igy nevelődtek testvéreim is.

Mikor az érettségit letettem: akkor jutottam végre havonként 200 forint költő pénzhez. No hiszen volt is aztán hegyen-völgyön lakodalom, későn-korán dinom-dánom. A legelső napon, mikor ily tenger pénzhez jutottam, már a következő nap reggeli 6 órája vetett haza. Tivornyáztunk egész éjjel szakadatlan.

Jó kompániára akadtam. Nem maradt el Tibor öcsém sem. Velünk tartott gyakran Nádasdy Feri és az öreg Thaly Kálmán. No akkor nem volt öreg, most se az, de csak ugy nevezzük. Kormos Béla, Bartha Guszti, Kuliffay Ede s többen, az ifjuság hangadói, jó vivók, legénykedő athléták. Kávéház, czigány, felelősség nélküli udvarlás, holmi politikai tüntetések: im ezekből állott a korhelykedés.

Az az élet, melyet az iskola, a tanárok és a tankönyvek társaságában töltöttem, ezzel a jóizü, hazafias korhelykedéssel ért véget.

Megtanultam magyarul, németül és francziául beszélni, irni és olvasni. Ezenkivül nem tudtam semmit, alaposan pedig nem tudtam épen semmit. Világtörténet, hazai történet: köd volt előttem. Latin nyelvből néhány mondat, görög nyelvből néhány szó volt a tudományom. Még a magyar költészet termékeiből legtöbbet ismertem.

Az osztrákot gyülölni, a papot komolyan nem venni, a vallásba el nem merülni, a keresztet nem nyaldosni, az álnokságot és szinlést kerülni s mindig, mindenben igazat mondani: ide edződött ki fiatalkori erkölcsünk.

De jó magyar érzésem, azt hiszem, megmaradt annyira, a mennyire oly embernél, ki élete nagy részét külföldön tölti, megmaradhat.

És azt hiszem, emberszerető és demokrata tudtam maradni.

Gyerekkoromban az én apám még földes uraság volt. Főur, zászlós ur, uradalmak tulajdonosa, jobbágyok és zsöllérek ura, száz tisztnek és ezer cselédnek urasága, egyházak, templomok és papok kegyura, alattvalóinak főbirája, a szatmári nemességnek vezére s több efféle jogok, méltóságok, tisztségek és szabadságok birtokosa.

Valóságos kényur a régi alkotmány értelmében, a kinek a királyon kivül nem parancsolt senki s a ki a királyon kivül nem is félt senkitől. Ura volt, mint nekem mondták, életnek és halálnak is. Minden uradalmában volt uriszéke, minden uriszéknek ő lehetett elnöke és vezetője. Az uriszék börtönre és halálra is itélhette a bűnösöket s az apám kegyelmet is adhatott, ha akart, az elitélteknek. Igy volt-e egészen, én nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy olyan főurnak, mint az apám, a joga vagy legalább a befolyása határtalan volt.

Azt ugyan nem hallottam, hogy az apám kényuraskodott volna. Azt se vettem észre, hogy belém akarta volna csepegtetni, hogy én valami isten kedvező kegyelméből született önkénykedő uracska volnék. Nevelőim, tanitóim is oly szabad és nemes gondolkozásu férfiak voltak, hogy ily bolond középkori szellemet meggyökerezni gondolkodásomban sehogy se engedtek volna.

De azért volt alkalom erre is.

Ha Nagy-Károlyban voltunk, a városi kézmüvesek és parasztok gyerekeivel sehogy se engedtek együtt játszani, a napot együtt tölteni.

A kastélybeli huszároknak, hopmesternek, cselédeknek örökké az volt intésük hozzám, hogy én a rongyos mesteremberkölykekkel és parasztkölykekkel ne barátkozzam. Furcsa az, hogy az efféle cselédek, az urasági udvarokban élő s kényelemben, gond nélkül henyélő szolgák mennyire lenézik a maguk fajta szegényebb néposztályt.

Egyszer valamelyik kegyurasági faluból egy fiatalabb koru pap vagy barát jött a kastélyba s nekem is kezet csókolt. Lehettem hat-hét éves.

Elbámultam.

Azt láttam ugyan, hogy apámnak mindenki kezet csókol, a főtiszttől kezdve a kanczellistáig, de még a nagykárolyi városi tisztviselőség is, de nekem még főtiszt és papféle ember nem csókolt kezet. Gyerekészszel megkérdeztem a papot:

– Miért csókolta meg maga a kezemet?

– Mert a mi jó istenünk a kis gróf urat arra rendelte, hogy nekünk uraságunk legyen.

Elmondtam ezt nevelőmnek, Kovács Károlynak, vagy talán ő maga is látta ezt a jelenetet. Kovács Károly jól összeszidta azt a papot, hogy az ily magaviseletével ne rontsa a gyerekeket. Előttem meg aztán szamárnak, butának nevezte folyton azt a papot s azt mondta, azért hizelkedett nekem, hogy engem megrontson.

Ez a nevelőm, de utóbb Vallér és Pados még sokkal jobban fejembe verte, hogy a jobbágyot lenézni nem szabad, az emberek mind egyenlők, az én születésem s apámnak rengeteg vagyona csupa véletlen és esetlegesség; hogy ebben nekem semmi érdemem, sőt ezt valahogy ezentul kell emberszeretettel, jó magaviselettel megérdemelnem s a sorsnak meghálálnom. Sőt Vallér annyira ment, legalább én ugy értettem, hogy én nagy terhet vettem vállaimra, mikor ilyen előkelő nagy urnak születtem s hogy nekem ezért egész életemen át bünhődni és vezekelni kell.

No ezt akkor se akartam elhinni, ma se hiszem. Nekem ugyan magas születésem és nagy vagyonom előnyeiben alig volt részem, de a hogy magam ismerem, valószinünek tartom, hogy egy kis demokrataság minden esetre fészket vert volna lelkemben.

Apámnak volt háromszázezer hold földje s azt se tudom, hány kastélya és palotája. Én apám uradalmainak se számát, se nevét soha nem tudtam, de nem is kerestem. Engem nagy és fényes multu családom neve és dicsősége se kápráztatott el soha. Én igen jól éreztem magam minden rang és minden nagy név nélküli jó emberek között. Kenyérkereső munkát ugyan se nem tanultam, se meg nem szoktam s ennyiben demokrataságom csonka volt, de azért én bennem a demokrata felfogás és érzület mély gyökeret vert. Mikor pedig hosszu távollét után haza jöttem s a magyar mágnások engem ugyszólván bojkottáltak: ez se esett rosszul nekem. Azt hiszem s te is jól tudod édes vajdám, hogy én ujabb koru jó barátaim közt igen jól éreztem magam.

S ezt gyerek- és ifjukori nevelésemnek s a Francziaországban töltött hosszu időnek köszönhetem. E nevelés más volt, mint a mostani mágnásfiuké.

Német norddeutsche, szentszivkisasszony, angol miss, franczia gouvernante, cseh muzsikus, cseh jáger, osztrák rittmeister, angol jockey, német és franczia abbé, jezsuita prédikáczió, karlsburgi iskola: ezek veszik körül ma a mágnásfiut és leányt. Hát a magyarság hol marad? Hát a hazafiérzés buzgalmát hol sajátitják el? Hát a szabadság lángoló szeretete, hát a munkásembernek igazi megbecsülése hol marad? Hol az a mágnásfiu most, a ki a püspökkel és az uralkodóval szemben a nép mellé álljon s készen legyen bitóra és vérpadra is menni, ha küzdelme bukni talál?

Én mint gyermek, láttam ilyeneket s mint ifju és férfi ott voltam Garibaldi és Kossuth körül s a mit ők és embereik rám biztak, azt törekedtem elvégezni. Nem biztak rám sokat, nem is volt tehetségem sokra, de nem is válogattam a munkában.

Apám 1862-ben kiment a londoni világkiállitást megnézni s engem is magával vitt. Nem hiszem, hogy csupán az én kedvemért ment volna ki.

Együtt egy időben s egy hotelben szállva volt ott velünk együtt báró Wenckheim Béla, gróf Szápáry Antal és Majláth György, a későbbi országbiró.

Wenckheim Béla, bár jóval idősebb volt, mint én, jó pajtásom volt, semmi fölényét nem éreztem s minden dologról csak oly komoly vagy ledér felfogása volt, mint nekem. Vig és jó kedvü volt mindig s apám is nagyon szerette. Többet pedig semmivel se tudott, mint én. Csodálkoztam is, mikor Párisban meghallottam, hogy miniszterré is lett.

Mikor később hazajöttem s találkoztam vele és kérdeztem, miként mert ő miniszterségre, sőt még miniszterelnökségre is vállalkozni, azt felelte:

– Bagatell az Gábor, sokkal nehezebb négy csikót négyesbe jól elhajtani, mint a miniszterelnökséget elviselni.

Azt hiszem, miniszterelnök kartársai nem voltak ebben a véleményben.

Szegény Wenckheim, egész életében magamforma könnyü vérü ember volt. Olyannak ismertem a hires csákói vadászatokon. Azt hallottam róla, mikor meghalt, előbb végrendeletet csinált, de csak azért, hogy örököseinek megparancsolhassa, hogy őt vörös frakkban temessék el. Ugy tudom, igy is történt. Valamikor nagyon szeretett vörös frakkban vadászgatni s a kopóvadászatot nagyon kedvelte.7)

Gróf Szápáry Antallal is igen jó barátságban álltam. Ez nagy pecsovics volt s később egyszer a nemzeti kaszinóban nagyon összeszidtam; ha rákerül a sor, elbeszélem.

Majláth Györgygyel nem tudtam anyira rokonszenvezni. Mindig bölcs mondásokban beszélt velem s akkor huszonegy éves koromban ezt még ugy se szerettem, mint ma.

Apám lelkemre kötötte, hogy a kiállitást szorgalmasan látogassam s kivált a vasgyártás, szövés-fonás, mezőgazdaság és hajózás gépeit jól megfigyeljem. De bizony nem tettem én ezt. Nem volt hozzá semmi kedvem. Sohase tudtam én eligazodni se egy lokomobil, se egy szövőszék gépezetén, hiába magyarázták nekem. Ott meg volt száz számra, ezer számra. Mindössze is egy peniczilust vettem emlékül fél fonton.

Mikor értesültünk Tibor öcsém párbajáról, melyet Kapczyval vivott s melyben Kapczy meghalt, azonnal eljöttünk haza.

Apám ugyan jó szemmel nézte, ha nem igen ijedünk meg az árnyékunktól, de azért még se nagyon kedvelte volna, ha párbajokban vitézkedünk. Kedve volt ahhoz, hogy mi nagyobb utazást tegyünk s később szivesen belenyugodott, hogy afrikai vadászatra vállalkozzunk.

Meglátogatott bennünket 1863-ban Genfben s ekkor rávett, hogy utazzuk be Spanyolországot. Igaz, hogy mi is szivesen beleegyeztünk. Némi okunk is volt Genfből távozni, mert Tibor öcsémnek némi kalandja volt egy férjes szép nővel, mely könnyen veszélyessé válhatott volna. E miatt czélszerü volt, hogy Genfből távozzék, én pedig nem akartam őt elhagyni.

Hárman vállalkoztunk az utazásra. Én, aztán Tibor öcsém és Deuchmann barátunk. E velünk egykoru fiatal emberrel Genfben az egyetemen ismerkedtünk meg s igen jó barátság fejlődött ki köztünk. Fia volt egy kölni bankárnak, sokáig voltunk vele együtt s egyszer itthon Magyarországban is meglátogatott bennünket, a mint ezt lassanként majd egymás után elbeszélem.

* * *

Jegyzet.