V. FEJEZET.
(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.)
Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az asztalon.
A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen bevilágitották a nagy ebédlőt.
Kiváncsi voltam, a jó Lujza néni miféle ételeket ad.
Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt. Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.
Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.
Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki lehet kergetni a világból.
A vajdának különös természete van, mint a macskának.
A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre, egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit jelent? Ellenség-e, jó barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye van meg a macskában.
Efféle természetü a vajda.
Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat, szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a tolmácskodást.
Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte, miként készül az olasz leves.
Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.
Az efféle levesre száz adomával állt elő a vajda.
Rendeltem azután neki száraz levest.
»Száraz leves.«
Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte: »Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk bizonyosan maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.
A száraz levest csakugyan látni akarta a vajda.
Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a száraz leves.
Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda kinevetett vele. Ő meg se izlelte.
Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni. Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk, kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt legalább íze.
Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?
De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.
Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő asztalának történetét: – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza hugom is.
Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.
Igy ir a Kormányzó:
»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és (mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«
»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a családhoz tartozónak fog tekintetni.«
»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni, visszautazási költséget is kap.«
»Lesz mellette egy konyhaszolgáló és egy szobaleány.«
»Kötelességei pedig lesznek:
Főzés a család számára, mely négy tagból áll;
fehérvarrás;
felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és tisztán végezzék;
általában gondviselés a háztartásra;
ápolása a háziasszonynak, a midőn annak egészségi állapota azt megkivánja.«
»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek, palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«
»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon, a hogy lehet.«
Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés megoldásának egyik módszere ez.
E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü, szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás nélkül.
Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő kellett a messze idegenben.
Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor már nem élt. Ő 1862. évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta családjával.
A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.
A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem vált.
A Kormányzó ugy Turinban, mint Collegno al Baracconéban is dél előtt 11 vagy fél 12 órakor reggelizett, a mikor sétájából hazatért.
Reggelije igen világos szinü tejes kávéból állott. Ehhez vagy egy pár tojást vagy néhány falat sült hust evett. De gyakran polentát is, kukoricza lisztből készült tésztát. Ez ételt az olaszok nagyon szeretik, de nálunk is divatos a felső tiszai vármegyékben előkelő nemesi házaknál is. A Kormányzó már gyerek korában megszokta s mindig kedvelte.
Az ebéd 7 órakor volt.
Ebédre volt: leves, hus, főzelék és tészta. Ha vendég volt, vagy ha a gyerekek otthon voltak, Ferencz és Lajos, akkor kétféle sült hus is volt.
A jó Ruttkayné most nekünk is kétféle sült hussal kedveskedett.
Itala a Kormányzónak egyetlen pohárnyi fehér asztali bor volt. Erős, illatos, nehéz borokat soha se ivott. Pedig Lajos Tivadar szerette volna, ha agguló korában hozzá szokik. Turinból gyakran küldött ki Collegnoba drága borokat, de a Kormányzó állandóan tartózkodott azok élvezetétől. Szivesen átengedte vendégeinek.
Magyarországból is sokszor küldtek neki rajongó tisztelői értékes borokat, aszu és csemege-féléket. Ezekkel ugyan mindig csuful járt.
Az olasz vámhivatalok istentelen gondossággal őrzik a határokat. Át nem eresztenek azok hamisitás nélkül semmiféle bort mi tőlünk, a melyik jobb, mint az övék. De hát hogy ne lenne jobb a magyar bor, mint az övék? Kivált a mikor Kossuth Lajosnak küldik azt a bort?
De hát a bort mindig kicserélték akár üvegben, akár hordóban érkezett. S azután az edényt megtöltötték hordóöblintékkel vagy füzfán termett olasz borral.
Szegény jó Kormányzónk, a háta is borsódzott, mikor az edényt felbontotta s az aranynál becsesebb hires tokaji és egri és somlyai borokat megizlelte. Olyan szinük volt, mint az egérnek s olyan izük, mint a részeg tót asszony csókjának.
De hát ez még hagyján. Jött a vitelbérért a vasut, a csomagszállitó és a hordár. Jött a vámért a pénzügyőr, jött a városi illetékért a darabant, jött a fogyasztási adóért a czédulamester. Fizetni kellett harminczhárom féle kimondhatatlan nevü és összegü béreket, dijakat, vámokat, illetékeket, adókat, pótlékokat s mindenféle kiigazitásokat. Utóbb minden magyar látogatóját megkérte már, hirdessék el itthon, neki ne küldjenek semmi nemzeti adományt vagy ajándékot, mert koldussá lesz bele.
Hát egyszer meg mi történt?
Valami rajongó hazafi tisztelője küldött neki ajándékba két pár papucsot Kassáról. Ha egy párt küld: semmi baj. Egy pár papucsa lehet mindenkinek. Egy pár papucs miatt senkit se keverhetnek gyanuba, hogy valami titkos tervei vagy III-ad osztályu kereseti adó alá tartozó mellékes jövedelmi forrásai vannak. De két pár papucs már sok papucs. Okos ember két pár papucsot nem visel. De nem is szerez be. Hiszen egy pár papucs is eltart addig, mig a gyerek kitanulja a gimnáziumot, mirevaló volna tehát a másik pár papucs is? Két pár papucs már készlet, már gyüjtemény, már raktár, már spekuláczió.
Egyszer csak megrójják a Kormányzót egy menykő nagy összeg kereseti adóval, mivelhogy papucskereskedéssel foglalkozik. Küldi a titkárt s azután megy maga is a sokféle adókivető, végrehajtó, ellenőrző, felülvizsgáló, felszólamló, főbb és legfőbb adóhatóságokhoz; ellentmond, kifogást tesz, felfolyamodik, apellál: mind nem használ semmit. Küldik Pontiustól Pilátushoz, kerületi előljáróhoz, elsőfoku iparhatósághoz, kereskedemi kamarához; hozzon kimutatásokat, igazolásokat, bizonyitványokat, hogy ő nem papucskereskedő, nem is volt soha vagy már abban hagyta ezt az üzletet öt év előtt. Végre is személyesen fordult a szindakóhoz, a ki jó ismerőse volt, ez meg egyenesen Viktor Emánuelhez folyamodott Rómába, hogy kegyelem utján mentse föl Kossuth Lajost a papucskereskedési sulyos adó alól.
Alig tudta a fölmentést kijárni maga a király is.
Mi azonban az ebédnél hatalmas olasz borokat is ihattunk.
Volt az asztalon könnyü asztali fehér bor, a melyet a Kormányzó ivott. Voltak hirneves olasz borok is, köztük a Lacrima Christi, magyarul Krisztus könye. S volt két- vagy háromféle szicziliai erős bor is az Etna aljáról s Taormina vidékéről. Basso barátunk dicsekedett el e borokkal. Ő volt köztünk egyedül az olasz ember. Ő szerezte be e borokat valami rokona által. A vajdának is küldött efféléket még a télen tiz vagy husz üveggel. Kitünő borok.
Nagy mérséklettel ittuk őket.
Mi különbség van a magyar és olasz borok között: én tudományos biztossággal meghatározni nem tudom. A franczia, az erősebb rajnai és az olasz, spanyol borokat én jobban szeretem, mint a magyar borokat. Kegyetlenül össze is szidott s kigunyolt ezért engem a vajda nem egyszer. Ő természetesen a magyar borhoz hasonlót nem ismer. Jobbat semmi esetre el nem ismer. Én azonban életem javát Olasz- és Francziaországban töltöttem, én az ottani borokhoz szoktam.
Beszélgettünk erről a Kormányzó előtt is, a ki különben lemondott a birói döntés jogáról a borok kérdésében.
A vajda azt állitotta, hogy Magyarország többféle gyümölcse s bora nemesebb, mint bárhol a föld kerekségén. Okul azt hozta föl, hogy nézete szerint a magyar gyümölcsben és borban a czukor és a savak szerencsésebb arányban vannak, mint más országi gyümölcsben és borban. S ezt Magyarország különös éghajlati, fény- és hőviszonyaival magyarázza.
Igaza van-e? én nem tudom.
Felköszöntő nem volt. A Kormányzó nem akart s a vajda se akart felköszöntőt. Mi pedig csak nem emelhettünk poharat, ha ők hallgattak. Basso barátunk ugyan akart valamit, de nem tudott. Benne rekedt a szó. Kinevettük.
Jól elmult esti nyolcz óra, a lámpák már világitottak, a mikor ujra visszatértünk a Kormányzó dolgozó szobájába, hogy ott szivarra gyujtsunk s tovább értekezzünk.
A Kormányzó nagy dohányzó volt, talán még nagyobb, mint Deák Ferencz. Gyermek korától egészen a függetlenségi harczig mindig pipából szitta a jó tiszaháti és szamosháti illatos magyar dohányt.
– Volt – ugymond – fiatal koromban kostökzacskóm is, de már annyira mégse vittem, hogy sallangos, kivarrott, figurás zacskót hordoztam volna bekecsem külső zsebjében, mint a hogy az én időmben divat volt. Beszegett kis hólyagzacskót vagy kötött selyemzacskót használtam.
Bujdosása közben, különösen Kis-Ázsiában, nagyon hozzá szokott a csibukhoz. Napkeleti népeknél ez a szokás. Nyugaton már, Angliában és Amerikában, szivart szitt. Mióta azonban a czigaretta divatba jött: ehhez ugy hozzá szokott, hogy az utolsó évtizedekben már csak czigarettát tudott élvezni. Különös ügyességgel és gyorsasággal tudta a szivarkát sodorni.
De szivarkát aztán sokat szitt el.
A czigaretta-papir Turinban is csak akkora és olyan alaku, mint nálunk. De a kormányzó nem hosszában, hanem keresztben sodorta bele a finom vágatu szivarkadohányt. Csomag számra szerezte be az egyszerü faszipkákat. Darabja bele kerülhetett 10–15 centesimóba. A vastag czigarettát faszipkából szivta. Öt-hat nagy szippantással vége volt a czigerettának. Csak ugy gomolygott a füstje. De elszitt napjában harminczat is. Különösen étkezés után s irás, olvasás és társalgás közben nem lehetett el dohányzás nélkül.
Szegény jó Ihász Dani ott Collegno al Baracconéban! Délelőttjének jó része mindig azzal telt el, hogy czigarettákat készitett a Kormányzó számára. Mire a Kormányzó bevégezte fürdőjét, öltözködését s reggeli sétáját, mindig ott volt asztalán egy tálczán harmincz-negyven czigaretta, a melyet a jó öreg ezredes remekbe sodorintgatott. Egész nap jó kedve volt azután, ha a Kormányzótól különös elismerést nyert ügyességeért és fáradhatatlan szorgalmáért.
A dohányt Turinban szerezte be a Kormányzó. Közönséges hosszuvágatu szivarkadohány volt ez. Csomagja másfél lira. A mi pénzünk szerint mintegy 68–70 krajczár. Egy csomag nem volt elég egészen egy hétre.
Tudtam, hogy a Kormányzó szereti a jó magyar dohányt. Most is vittem ki neki három-négy fontra valót. Bába Molnár Samu barátomat kértem meg, hogy szerezzen be Czegléden kitünő dohányt s vágassa meg finomra. Elvittük magunkkal. Az olasz határ előtt felosztottuk magunk közt, hogy kis adagokban zsebben tartsuk, nehogy a kutyafülü vámosok kiszimatolják, aztán elkobozzák s még jól meg is birságoljanak érte. De bizony csuffá lettünk mi ezzel.
A határon szerencsésen becsempésztük. Nagy diadalérzettel el is vittük a Kormányzóhoz s ki is tálaltuk előtte. Gyönyörü barnapiros volt a dohány, csak ugy mosolygott ránk. De az illata mintha elmaradt volna az uton valahol. A Kormányzó rögtön észrevette sasszemeivel, hogy dohányunkat utközben meglepte a penész. Ha Samu barátom ott lett volna: no hiszen kikapott volna tőlünk istenesen. De magunk voltunk az okai, nem pedig ő.