IX. FEJEZET.
(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)
Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le. Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.
Ebéd után komolyan vitattuk küldetésünk czélját.
A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a pártkörből. A vajdának ezt mondta:
– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben bent maradtam volna.
– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit leszavazta.
– Az önök egyházpolitikai viszályai ugy tünnek fel előttem, hogy egy általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.« Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem szabad összeveszni.
A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.
– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor. Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva – nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen. A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a vágyak és szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja, hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a 67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében azokat az embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.
E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében teljesen.
Izenetének ez a pontja igy szól:
»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«
Ez volt a nagy izenet egy pontja a nemzethez.
De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda ellen.
E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó csak az ujra való egyesülést sürgette.
– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?
– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk: mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven megvalósitani törekszik.
A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa önmaga számára.
– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem adhatok, én a pártegység szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.
A vajda egész nyugodtan felelt:
– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is, a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur, hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha valódi nagy ember volnék.
A Kormányzó erre ezt a megjegyzést tette:
– Én nem tartom magam nagy embernek.
Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a Kormányzó már másodszor is?
Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat tünődtünk e szó fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.
– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla véleményemet tökéletes őszinteséggel.
Igy is történt.
Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek ő már nem akart tovább tanuja lenni.
A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté, hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.
Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb, mint mi.
Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, mi is lemondtunk. Jó okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.
Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a Kormányzótól.
Izenet!
Ezt a szót mindenki ismeri, noha történetét nem mindenki ismerheti.
A népdalban untig előjön: mit izent a rózsám?
Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.
»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya ez.
»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a mikor nagy oka volt búsulni.
»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a magyart s pokolba kergetni ellenségeit.
Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk a magyar nemzetnek?
Junius 21-én jött létre az izenet.
A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent a Kormányzónál, a ki megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt? Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan olvasta le.
A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett. Hanem némi gondolkozás után igy szólt:
– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg. Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. – Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak volna. De minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett. E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!
– – Ime ez volt a nagy izenet.
Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes magyar ember és függetlenségi képviselő számára.
Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék szövetségesei meg nem hajolnak még Kossuth előtt se. De az is bizonyos volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik, az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban tovább nem ámithatják.
Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.
A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«, »fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a függetl. párt és a szabadelvü haladás«.
Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte elmondhassa.
Megengedte.
A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a Kormányzó szavait.
A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett. Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak; – az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.
Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a társalgásban.
A vajda hozzám fordult.
– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében.
Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.
A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:
– Igy van! Ez az izenetem!
Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal, Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az izenetet?
– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot. Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés« jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján, valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!
E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A »közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején. Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az izenetbe szóról-szóra.
De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a Kormányzónak.
– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem sikerül.
A Kormányzónak nem tetszett a vajda nagy kétsége. Egész indulattal felelt:
– Ha nem sikerül, akkor majd megmondom végső véleményemet!
A menydörgés moraja zugott már a nagy ember e szavaiban.
E szavakat is fölvettük az izenetbe.
De ez se használt semmit.
Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.
Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját: Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent öregnek utolsó óhajtását.
Mintha borsót hánytunk volna a falra!
Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.
Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei alapján s nem mi velünk, hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt dulakodásban nemsokára szétváljanak.
Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.
A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik támogatására az álorczások föl nem használhatták.
Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se csalódott a Kormányzóban.