Gulliver utazásai

– Ime, ez a legjelentősebb irat, azok közt, amik kezeimhez jutottak. Ezt a vádiratot már sok ülésen hánytorgatták és be kell vallanom, hogy őfelsége sok jelét adta kegyességének: gyakran előhozta, milyen nagy szolgálatokat tett ön neki és bünének jelentőségét kisebbiteni próbálta. A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csufos és szégyenletes halált érdemel, hogy tehát éjnek évadján fel kell gyujtani az ön házát, a tábornok meg várjon künt, huszezer emberrel, mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Ugy volt, hogy szolgái utasitást kapnak, öntsék le ágynemüjét és ingét folyós méreggel, ami leeszi a hust s borzalmas kinok között öl meg. Ez volt a tábornok véleménye is – hosszu ideig a többség ön ellen volt – csak a kamarás nem szavazott, látván, hogy őfelsége kimélni akarja az ön életét.

– Őfelsége ekkor Redresal-hoz, a személye körüli miniszterhez fordult, aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy az ön bünei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ez erényben őfelsége dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a közte és ön közt fennállt barátság azt a gyanut keltheti a nagyrabecsült gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul itélni, de őt megkérdezték és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És hogy, ha őfelsége – megfontolván az ön szolgálatait s követve saját irgalmas szivének sugallatát – megkiméli az ön életét s megelégszik azzal, hogy például kitolatja az ön szemeit: ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, s a világ amellett tapsolni fog a császár kegyességének épp ugy, mint azok bölcseségének és becsületességének, kik boldogok, hogy e nagy császár tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy szemevilágát elveszti, nem fogja testének erejét csökkenteni – ugy, hogy őfelségét azután is szolgálhatja majd – hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtvén előlünk a veszélyt: hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, lám, mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön a miniszterek szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók se különben.

– Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le. Bolgolam, a tengernagy, nem tudott uralkodni indulatain, dühösen felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter lehessen, aki egy áruló életét védelmezi, hogy azok az állitólagos szolgálatok, amiket ön tett, csak sulyosbitják az ön bünét; hogy ön, aki oly szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában kitört – (borzongás nélkül emliteni sem lehet) – máskor, ugyanilyen módon, majd árvizbe fojtja az egész palotát: hogy ugyanazzal az erővel, melylyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik, vissza is viheti; hogy alapos oka van hinni, hogy ön, szivének mélyében, a tojást vastag végén szeretné feltörni; hogy az árulás a szivben kezdődik már s nem a tettekben; hogy tehát ön áruló és hogy ő ragaszkodik ahhoz amit kijelentett: halál az árulóra!

– A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, mily mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell tartani önt – soká ez nem tarthat igy – és hogy erre nem orvosság, ha a titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolitja a helyzetet; megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha szemeit kiszurják, csak annál többet eszik és akkor kezd el hizni; hogy ő császári felsége, az egész tanácscsal egyetemben, bőségesen meggyőződhetett az ön bünösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár nincsenek is formális bizonyitékok, aminőket azonban csak a törvény szigoru betüje követel.

– De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyü büntetésnek itélné, később esetleg sulyosabbat is alkalmazhatunk. Redresal erre alázatosan szót kért s vitatva a kincstárnok érveit, hogy az ön eltartása milyen teher, felvetette a tervet: hisz ez ellen a kincstárnok, ez ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell csak fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában, elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát s néhány hónap alatt megemészti önmagát: ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt majd akkora büzt, ha ön felire fogyik le. Ha aztán meghalt, őfelsége öt vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a hust, elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, elkerülni a fertőzést. A csontvázat később fel lehet állitani, emlékoszlopul, az utókor bámulatára.

– Igy aztán, a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult. Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigoruan titokban tartják, azt az itéletet ellenben, mely szerint ön szemevilágától megfosztandó, bevezették a törvénykönyvbe, vita nélkül, csak Bolgolam haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama csufos és törvénytelen eset óta.

– Már most igy áll a dolog: három nap mulva barátja, a miniszter, megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot: majd, őfelsége és a tanács kegyes jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szemevilágának elvesztésére itélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és engedelmesen aláveti magát az itéletnek. Mire őfelsége husz sebésze jelenlétében azt végrehajtják, ön lefekszik a földre szépen és türi, hogy szemeibe kiélesitett, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.

– Belátására bizom, mi legyen ezekután a teendője. Most pedig távoznom kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanut keltsen távollétem.“

Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.

Ez a császár egy uj szokást hozott be, amit az előbbiek nem ismertek. E szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen itéletet hajtott végre, akár azért, hogy a császár bosszuvágyát kielégitse, akár valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan: a császár összehivta a teljes ülést és nagy beszédet tartott, az ő kegyességét és irgalmasságát emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet aztán kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült, mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét zengte: a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál ártatlanabb volt az elitélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet, hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok udvaronc: nem tudtam az itéletben sem kegyet, sem irgalmasságot felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak éreztem. Gondoltam arra is, hogy biráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne találnának módot az itélet enyhitésére. De aztán eszembe jutott, hogy ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a birák tetszése szerint dőlt el az itélet, igy hát nem tanácsos effajta veszélyes kisérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Aztán ellenállásra gondoltam, – mert hiszen ha szabadon mozoghatok, aligha bánnak el velem és nehány jókora kővel összerombolhatom az egész fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csunya ötletet, eszembe jutott esküm, őfelsége sok kegyessége és a nardac-i cim, melyet viselnem engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorusága által magam minden hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.

Végre elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de viszont szemeim világát és szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek természetét, amint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni, ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bünösöket hogy itéltek el szigorubban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá ilyen könnyü büntetésnek. De ifju voltam még és életvágyó s tekintve, hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát, felhasználtam az alkalmat. Irtam Redresal barátomnak egy levelet, jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom; a választ nem vártam be, hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott. Fogtam egy nagy hadihajót, elejére kötelet kötöttem, felszedtem a horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy lepedővel, aztán gázolva és uszva, magam után vontattam az egészet. Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kisértek az ország hasonnevü fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Száz méternyire a város kapujától előreküldtem a két embert, „tudassák őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait“. Egy óra mulva jött a válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra“. Meg is érkeztek csakhamar: a császár és kisérete leszállt a lóról, a császárné és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak őfelségeiknek. „Eljöttem“ – mondtam aztán – igértemhez hiven, uram és császárom engedélyével, hogy láthassam őt s hogy felajánljam neki szolgálataimat, amennyire erőmből telik s összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt fogadalmammal.“ Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok, hivatalosan nem értesitettek még s nem voltam köteles tudni; másrészt nem volt valószinü, hogy a császár, mig ekként hatalmán kivül állok, felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)

Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal, milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem lévén ágyam és házam.

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)

Kiváncsiságból félig, félig unalomból, három nappal később a sziget keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mértföld távolságban valami uszó tárgyat pillantottam meg, felfordult csolnaknak tünt. Levetettem cipőt, harisnyát. Háromszáz métert gázoltam a vizben, ekkor az emelkedő ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csolnak, holmi vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és őfelségét arra kértem, adna mellém husz nagy hajót a maradék rajból és háromezer tengerészt, altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra futottam, a csolnakot addig még közelebb hozta az ár. A tengerészek bőven el voltak látva hajókötéllel, amit előzőleg többszörösen összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz méternyire a csolnak közelébe gázoltam, itt uszni kezdtem, mig elértem a csolnakot. A tengerészek áthajitották nekem a kötelek végét, ezt beleerősitettem a csolnak elején egy lukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy sikerrel járt a müvelet, mert lábam nem érte a földet. Mögötte usztam hát és löktem magam előtt egyik kezemmel. De az ár kedvezett: csakhamar földet ért a lábam. Pihentem két percet, aztán most már komolyan munkához láttam: kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven méternyire a parttól, vártunk, mig beáll az apály, ekkor a csolnakhoz mentem és kétezer ember segitségével, kötelekkel és gépekkel megforditottuk a csolnakot: kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.

Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy csigák és emelők segélye mellett hogyan vontattam be a csolnakot Blefuscu kikötőjébe, tiz napi megfeszitett munka után. A parton nagy sokaság várta már megérkezésem, mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A császárnak kifejtettem, „hogy jó szerencsém dobta utamba ezt a csolnokot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna utravalót nekem és engedélyt, hogy utrakelhessek“, amit sok nyájas marasztalás után meg is igért.

Az egész idő folyamán nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem érkezik semmiféle követ, vagy futár az én uram részéről, aki ügyemben felvilágositaná. Később magánuton értesültem, hogy őfelsége nem is álmodta szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy igéretemet az ő engedélye alapján beváltsam és hogy nehány nap mulva, ha a szertartásos fogadtatás megvolt, visszamegyek szépen. Hosszu elmaradásom később kinosan érintette, tanácskozást tartott kincstárnokával s a többi, ellenem áskálódó miniszterrel s abban állapodtak meg, hogy tekintélyes követet küldenek a rólam tárgyaló vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu császárával, hogy „az ő császáruk nagy kegyessége dacára, aki csak arra itélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás keze alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor megfosztanak nardac-i cimemtől és árulónak nyilvánitanak“. A küldöttség továbbá kijelentette, „hogy a béke és barátság fentartása végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat összekötöztetve, visszaküld Liliputba, ahol ugy bánnak majd velem, mint árulóval szokás“.

Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző választ küldött. „Testvérem jól tudja, – ugymond – hogy nem lehet őt megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot, másrészt, bár meg is fosztotta az országot, mégis hálával tartozunk neki a béke körül tett jószolgálataiért.“ Különben pedig nemsokára mindketten megszabadulnak tőlem, mert valami csudálatos járművet találtam a parton, ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javitsák ki ezt a jármüvet és reméli, hogy nehány hét mulva mindkét császárság megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.

Ezzel a válasszal visszatért Liliputba a küldöttség – Blefuscu császára elmondott nekem mindent, – ugyanekkor szigoruan bizalmas hangon felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába állni. Elhittem, hogy jóhiszemüen szól, de már el voltam határozva, nem bizni többé uralkodókba és miniszterekbe, azért hát alázatosan megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors – ugymond – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábizom magam a tenger kényére inkább, semhogy ily hatalmas két uralkodó között állandó viszály oka és eszköze legyek.“ A császár nem haragudott és egy véletlen eset alkalmából felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül elhatározásomnak, ő is, meg kormánya is.

Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlnül, szivesen segitett mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást biztak meg, készitenének két vitorlát, harminc-rét erős vászonból. Köteleket husz, harminc erős hajókötélből sodortunk egybe. Horgonyul egy jókora kődarab szolgált, amit hosszas keresés után véletlenül találtam a tengerparton. Háromszáz tehén zsirját szedték ki, hogy mázoljam be hajómat, meg egyéb használatra. Az árboc és más vendégfák okozták a legnagyobb nehézséget. Nagy épitőfákat vágtam ki. Őfelsége hajóácsai támogattak munkámban, ők gyalulták le a nyers anyagot.

Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy indulásrakészen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra, arcra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz sprug-ot kaptam, életnagyságu arcképével egyetemben, amit azonnal elrejtettem keztyümben, nehogy megsérüljön. A szertartások leirásával nem untatom az olvasót.

Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt, kenyeret is vittem és annyi sült hust, amennyit négyszáz szakács készithetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi juhot és kost is, azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat, nagy doboz buzát és szénát hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne vesszenek. Szivesen hoztam volna vagy egy tucat benszülött embert is, de a császár ebbe semmiképpen nem egyezett bele, még a zsebeimet is megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és kivánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem alattvalói közül.

Ekként felkészülva, vitorlát bontottam és utra keltem 1701 szeptember 24-én reggel hat órakor. Északi irányban indulva négy tengeri mértföldet tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor északnyugatra, félmértföldnyi távolságban szigetet pillantottam meg. Első pillanatra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem. Ezekután ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hatórai mély álom után felébredtem: a nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és ujra tengerre szálltam, iránytüm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora utat tettem, mint megelőző nap, az volt a szándékom, hogy megközelitem ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre fekszenek. E napon nem láttam száraz földet. Másnap, délután három órakor, mikor számitásom szerint huszonnégy tengeri mértföldnyire lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát pillantottam meg. Hangosan kiabáltam, de nem feleltek. Ekkor, hálistennek, csökkent a szél. Félóra mulva mégis észrevettek; felszalajtották az árboclobogót és egy ágyu dördült. Örömöm leirhatatlan volt, hogy ime, ujra láthatom majd hazámat és enyéimet. A hajó bevonta vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és szivem majd kiugrott, látván lobogóján az angol szineket. Kis teheneimet és báránykáimat zsebretettem és csekély felszerelésemmel együtt behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John Biddel kitünő tengerész és valódi uriember. A déli szélesség 30-ik fokán voltunk. Ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi pajtásomat, Williams Pétert, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A kapitány nagy szivességgel bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet: azt hitte, félrebeszélek és hogy a kiállott veszélyek megzavartak. Ekkor előszedtem zsebeimből kicsiny nyájamat: nagy álmélkodással kellett, elhigyje most már szavaimat. Az aranyakat is megmutattam s mégnéhány ritkaságot. Két erszény sprug-gal megajándékoztam és megigértem, hogy mihelyt partraszállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.

Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702 április 13-án vetettünk horgonyt Downs-ban. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem: a fedélköz patkányai rabolták el nyilván, egy lukban megtaláltam tisztára koppasztott csontjait. A többit épségben patraszállitottam és Greenwich mellett, ahol oly finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar megkedvelték az uj abrakot, ami nagyon meglepett, bár a hajón a végefelé már mesterségesen kellett a nyájat etetni, kétszersültet törtem porrá és kevertem el vizzel, azt ették. Angolországi tartózkodásom folyamán szép hasznot hajtottak, nehány kiváló személynek megmutattam őket s mielőtt ujra utrakeltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok. Gyapjuiparunknak szép szolgálatokat tehet még ez a finom és ritka nyerstermény.

Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapithatlan vágy üzött uj országokat látni és idegen vidékeket. Tizenötszáz fontot hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriff-ben, egy csinos kis házban. Fenmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonom. Legidősebb nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a „Fekete ökör“ fogadót is: nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy eltartsa majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték igy – akkor elemi iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma már férjes nő, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Elbucsuztam nőmtől, leányomtól és fiamtól, könyek között és behajóztam a „Kaland“ fedélzetére. Három tonnás kereskedő hajó volt ez, kapitánya John Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetéshelye Surate. Ennek az utnak történetét könyvem második részében beszélem el.