Gulliver utazásai

ELSŐ FEJEZET.

(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az országot kitapasztalja. – Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. – Hogyan fogadják – több esemény történik közben. – A benszülöttek leirása.)

Természetem és a sors nyugtalan életre teremtett. Hazatérésem után két hónappal ujból elhagytam hazámat. Downs-ban hajóztam be 1702 junius hó 20-ik napján a „Kaland“ fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Suratbe volt vezénylendő a hajót Cornishből indulva. Jó, erős szelünk volt, egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy hajónk léket kapott: kihordtuk a rakományt és ott kiteleltünk, tekintve, hogy kapitányunk meg is betegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen Madagaszkárig, itt szembekerültünk azzal az állandó passzát-széllel, mely decembertől májusig tart, április 19-én igen hevessé vált és nyugat felé ragadott bennünket, husz napon keresztül. Ez idő alatt kissé keletre hagytuk a Molucca-szigeteket. Május másodikán hirtelen szélcsend állt be, aminek nagyon örültem. Kapitányunk gyakorlott, s különösen e vizeken járatos tengerész, figyelmeztetett bennünket, hogy most heves vihar következik majd, ami a rákövetkező napon be is állott: ekkor érte utol hajónkat a nyugati, ugynevezett monszun-széljárat.

Attól tartva, hogy felborit bennünket, bevontuk középvitorlánk. De hogy egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, vajjon jól meg vannak-e erősitve ágyuink és kifeszitettük az elő-vitorlát. A hajó oldalára feküdt, beláttuk, jobb lesz, ha rábizzuk magunkat az áramlatra, mint hogy lavirozzunk. Nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó szépen viselte magát. Végre kifeszitettük a vontatóvitorlát, de ez kettérepedt, gyorsan leoldottuk az egészet és leszedtük. Igen heves vihar volt, idegen, veszedelmes szél. Mindnyájan segitettünk a kormányosnak. Főárbocunkat nem engedtük le, hagytuk állani, tudván, hogy igy jobban birja hajónk a vihart; nyilt tengeren ha zátonytól félni nem kell, ez a szokás. Nyugat-észak-nyugat felé futottunk, két vitorlán. Számitásom szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, ötszáz tengeri mérföldre ragadott magával. Hajónk legöregebb tengerésze se sejtette, melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem lazult és a legénység jó egészségben, csak vizünk fogyott el, majdnem teljesen. Ugy találtuk, legjobb, ha maradunk ebben az irányban, mintsem most északnak forduljunk, Nagytatárország felé, a Jegestenger veszedelmes vizeire.

1703 junius 16-án az árbockosárban figyelő hajós-inas földet kiáltott. Tizenhetedikén nagy szigethez, vagy szárazföldhöz értünk (magunk se tudtuk, mi legyen), a keleti partról keskeny földnyelv nyult ki a vizbe, mögötte öböl, mely azonban száztonnás hajónkat nem fogadhatta be. A földnyelvtől mintegy mérföldnyire horgonyt vetettünk. Kapitányunk a nagy csónakban tizenkét embert küldött, hordókkal hoznának vizet, ha van. Megkértem, hadd tarthassak velük, mert érdekelt a vidék. Partot érve se folyót, se forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol. A hajósok visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak friss édesvizet, magam beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam s látván, hogy semmi látni vagy felkutatni való nem kinálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor a tengert pillantottam meg és rajta a csolnakot, melybe kisérőim beszálltak már s oly sebesen és lóhalálban eveztek a hajó felé, mintha valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de e pillanatban rémitő alakot pillantottam meg, mely a vizbe gázolt, térdig és sebesen kapkodott a csolnak felé. Óriási léptekkel gázolt, de a mi embereink félmérföldnyi előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes sziklákkal és a szörnyeteg igy nem érhette utól a csolnakot. Ezt utóbb tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát, visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett meg, a fü volt (legelőn voltam, mint később kiderült), husz láb magasságban csapott össze a fejem fölött.

Széles országuton futottam végig, én legalább annak tartottam, bár, ahogy aztán értesitettek, ez csak holmi gyalogösvény volt, egy árpa-földön átvezető. Futottam és nem láttam semmit magam körül: aratás ideje volt és a kalászok legalább negyven láb magasságban lengették fejüket.

Mintegy óráig tartott, mig a tábla végére jutottam, sövényfal állta el utamat, legalább százhusz láb magasságban. A fák tetejét nem láttam, nem is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbujtam e sövény alatt. Most egy lépcső következett, ez a másik földre vitt, – csak négy foka volt, tetején kődarab, – de rajta fel nem kapaszkodhattam, tekintve, hogy mindegyik fok magassága hat láb, a kődarabé husz. Azon voltam, hogy elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy benszülöttet vettem észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki csolnakunkat üldözte. A lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságunak becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi. A legnagyobb rémület és ámulat meresztett kővé. Magamhoz térve ujból az árpa közé futottam, hogy elbujjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét s a másik föld felé kiált valamit. A hang oly magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban azt véltem, menydörög. Hét hasonló nagyságu szörnyeteg tünt fel, odajöttek, kezökben kaszával. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél, szolgái vagy munkásai lehetnek, ami abból is kiderült, hogy intésére átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, egy helyen azonban a szél és eső lefektette a gabonát és amint át akartam bujni köztük, a kalász szálai oly hegyesek és kemények voltak, hogy átlukasztották ruhámat és megsértettek. Ugyanakkor hatszázméternyire hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserüséggel és bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kivántam, hogy itt haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely addig zargatott, mig barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is utra keltem. E szörnyü percekben nem tehettem, hogy Liliput-ra ne gondoljak, Liliputra, melynek lakói ugy néztek rám, mint a világ legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel s más oly cselekedeteket vittem véghez, melyek amaz ország történetében örökké fel lesznek jegyezve s az utókor mégis alig hiszi el majd e feljegyzések valóságát, bár milliók tanuskodnak mellette. Elgondoltam, mily kétségbeejtő helyzet, oly jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen holmi liliput-beli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában, kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, s hogy mit várhatok egyebet, minthogy e szörnyü barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, midőn azt állitják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet ugy akarja, a liliputbeliek egyszer oly országra bukkannak, hol az emberek akkorák hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja, valami távoli országban, hol magunkfajta ember nem járt még soha, nincsenek-e halandó lények, melyek e szörnyü óriásokhoz képest akkorák, mint én hozzám képest e szörnyü óriások?

Megzavarva és rémülten, mégis gondoltam effajtákra, mikor az egyik arató oly közel ért hozzám, hogy láttam: a következő lépéssel vagy szétlocscsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a pillanatban, midőn lábát felemelte, félelmemben torkomszakadtából felorditottam. A szörnyeteg megtorpant s miután néhány percig csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, végre meglátott engem, amint ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos módorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de ugy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Földi egeret magam is fogtam igy odahaza. Végre az óriás hirtelen ragadott meg, derekamnál, mutatóujjával és hüvelykjével, három rőfnyire szemei elé emelt, hogy megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne moccanjak, hatvan láb magasságban a föld felett, bárhogy szoritotta a derekam, nehogy ujjai közt kiessem. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem az égre és két kezem könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is ejtettem, alázatos és bus hangon, helyzetemhez illőt, minden pillanatban attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom ugy akarta, hogy mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak: csudálkozva hajolt fölém és nagyrameresztette szemét, tagolt szavakat hallván szájamból, bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sirtam is, fejemet oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy nagyon fáj két ujjának szoritása. Egyszerre, ugylátszik, megértette, mi bajom: hirtelen szelidebben fogott meg és becsusztatott a zsebébe. Rögtön gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először láttam a mezőn.

Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul cselédje zavart beszédét. Aztán, mikor meglátott, elővett egy szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte nyilván. Félrefutta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Aztán odahivta a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már ilyen kis teremtést a mezőbe?“ majd vigyázva, négykézláb állitva, letett a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek a földre, körém, hogy jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mély bókkal meghajtottam magam, a földbérlő felé. Majd térdre estem, felemeltem kezeimet s oly hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végre aranytartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki. Tenyerébe vette és szeméhez emelte föl, hogy megnézze, mi az, kabátujjából gombostüt szedett ki és annak a hegyével többször megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és kinyitván az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat spanyol arany volt, négy-négy piszton értékü, s még husz vagy harminc kisebb pénzdarab. Ekkor megnyálazta kisujját és igy szedegette fel a pénzdarabot, de ugy láttam, fogalma sincs róla, mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az erszénybe, ezt meg is tettem, miután még néhányszoor eredménytelenül felajánlottam neki.

A bérlő közben meggyőzödött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga. Beszélt is hozzám, de a hangja oly durva és sértő volt, mint valami malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond. Többféle nyelven próbáltam válaszolni, oly hangosan, ahogy csak torkom birta. Ő fülét lehajtotta két rőfnyire, de hiába, nem értettük meg egymást. Ekkor elküldte szolgáit, kivette zsebkendőjét, kétrét hajtotta, rátette tenyérrel kifelé forditott kezére, kezét a földre helyezte és jelt adott, lépnék rá, amit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában lefeküdtem a zsebkendőre. A zsebkendő másik felével betakart, két végét, biztonság okából, összecsomózta a fejem fölött és igy hazavitt magával.

Otthon azonnal előhivta a feleségét és megmutatott neki; de az asszony felsikitott és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy pókot látnak. Egy idő mulva, látván viselkedésem s hogy mily szépen szót fogadok, mégis kibékült velem s lassankint igen gyöngéd és kedves lett hozzám.

Déli tizenkétóra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egy tál étel volt, jóféle hus, amint az egyszerü földmivesnépekhez illik. A család hat tagból állott: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy öreg nagyanya. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságban maga elé tett az asztalra, mely harminc lábnyi magasságban meredt a föld felett. Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy leessek. Az asszony apró darab hust metszett le, fatányéron kenyeret morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát szedtem elő és enni kezdtem, aminek kimondhatatlanul örültek. Aztán a szolgával piciny poharat hozatott, amibe négy pint fért bele, ezt megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz forditottam a hordónagyságu edényt és ittam a gazdasszony egészségére, jó hangosan néhány angol szót kiáltottam, ami a kis társaságot oly vidám kacagásra fakasztotta, hogy csaknem megsiketültem a zajtól. Az ital olyanféle izü volt, mint az almabor és igen jól esett. Aztán a gazda jelt adott, hogy jőjjek oda a tányérja széléhez, de amint odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam egy kenyérmorzsába és orrabuktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal felpattantam megint s látva, hogy megijedtek s aggódtak értem, kalapomat háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá“-t kiáltottam, jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé (ezentul igy nevezem), a legkisebb fiu, tizéves kamasz, egyszerre lábamnál fogva elkapott s oly magasra emelt a levegőbe, hogy minden tagomban reszkettem. Atyja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont adott neki, amivel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot; aztán elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak a mi vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát és a fiu felé bökődve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném, ha megbocsátana a fiunak. Az apa engedett és a gyerek ujból visszajöhetett az asztalhoz, mire én odamentem, megcsókoltam a kezét. Gazdám erre kezébe vette a fiu kezét és kényszeritette, hogy szépen simogasson meg.

Ebédközben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe. Hangot hallottam hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat szövőszék kezdene munkába egyszerre; megfordultam s rájöttem, hogy ez a hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy jólfejlett ökör, csak a fejét láttam és egyik lábát, innen gondoltam. Ez állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam, az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem, észre se vett, mikor gazdám eléje állitott. Különben pedig sokszor hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon bennünket, igy hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot e veszedelmes szembetalálkozás alkalmával. Ötször vagy hatszor vakmerően elsétáltam a macska feje előtt, félrőfnyire a bajuszától, mire a macska lassan visszahuzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle. Azért kevésbbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik juhászkutya, valamivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.

Hogy asztalt bontottak, dajka jött be a szobába, karján egyéves gyerekkel. Ez rögtön észrevett engem és visitani kezdett, de ugy, hogy Londontól Chelsea-ig meghallották volna. Gyereknyelven ez a visitás azt jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal derékon kapott és fejemet bevette a szájába; erre akkorát orditottam, hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám kötényét. A dajka, hogy lecsendesitse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy kereplőt, ami holmi nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, spárgával erősitették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visitott, mire az utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom, soha olyan ellenszenves és undoritó valamit nem láttam, mint ezek a rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak fogalma legyen e keblek nagyságáról, alakjáról, szinéről. Hat láb magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb. A bimbók akkorák, mint a fejem; felületük, mint az egész kebelé, tele foltokkal, óriási szeplőkkel és dudorokkal; hihetetlen undoritó volt s még hozzá közelről láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, melyet oly elragadónak tudunk, mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak, a hibákat csak nagyitó üvegen vesszük észre: de azon aztán nincsen az a fehér lágy és finom bőr, ami durvának, rücskösnek és foltosnak ne lássék.

Emlékszem, mikor Liliputban voltam, az apró népségnek arcbőre milyen végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem; erről beszéltem is akkor egy igen tanult és müvelt emberrel, aki barátom volt és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és egyenletesebb volt, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült, mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy „a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka szinek igen kellemetlen keveréke“. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak számitok és arcom csak kevéssé napbarnitott. Máskor, mikor az udvarhölgyekről beszéltünk, megjegyezte gyakran, hogy „ennek vagy annak nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe“, mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég helyénvalóak: szóvá kellett tegyem e kérdést, mert az olvasó különben azt hinné, ezek az óriások formátlan és rut emberek, bár abszolut értelemben ez nem áll: igen kellemes külsejü fajta ez. Az én gazdám vonásai például, bár csak egyszerü bérlő volt, nagyon szabályosnak és csinosnak tetszettek hatvan láb magasságból nézve.

Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, s ahogy hangjából és mozdulataiból kivehettem, szigoruan meghagyta a feleségének, hogy nagyon vigyázzon reám. Én igen fáradt és álmos voltam, amit az asszony észrevett, betett a saját ágyába, tiszta fehér zsebkendővel betakart. Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.

Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, a feleségemmel és gyerekeimmel. Nagyon szomoruan ébredtem fel, egyedül találva magam egy rengeteg szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb. Az ágy, amiben feküdtem, husz rőf hosszu. Gazdám felesége házi teendőit végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc rőfnyire magaslott a padló fölött. Természetes szükségletek arra inditottak volna, hogy leszálljak; kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Mig ezen tünődtem, egyszerre két patkány bujt be a függönyök közt és szimatolva futkároztak végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, ijedten felugrottam és kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre kétoldalt megtámadtak: az egyik mellső lábát már galléromra tette. Odadöftem és szerencsésen felhasitottam a beleit, mielőtt leharaphatta volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, amit futás közben ejtettem rajta. E hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, sebesen lihegve, hogy zakatoló szivverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál, két rőf hosszu volt. A gyomrom nem birta, hogy lecipeljem az ágyról, melyen még vérezve feküdt. Még élt, egy hatalmas vágás a nyakszirtjére azonban végleg elhallgattatta.

Kevéssel azután bejött az asszony s látva, hogy egészen véres vagyok, odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hivta a cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Aztán megint az asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután, megtörülve kabátom szárnyába, visszacsaptam hüvelyébe. Most ujból hevesen jelentkezett a kényszer, oly cselekedetet végezni, melyet más nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonynyal, hogy szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és többször meghajtottam magam. A jó asszony nagynehezen felfogta végre, mi bajom, ujra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett el. Kétszáz rőfnyit mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne nézzem oda és ne jőjjön utánam; elrejtettem magam két sóskalevél közé és elvégeztem szükségletemet.

A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy efajta részletek mellett oly hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt e részletek jelentéktelenek s közönyösek talán; a gondolkodó képzeletét s értelmét fejlesztik bizonynyal s megsegitik ugy a nyilvános, valamint a magánéletben. Utleirásaimban ez az egyetlen cél lebeg szemeim előtt: mindig az igazságot keresem, minden cicoma és irásmüvészkedő sallang nélkül. Ennek az utamnak emléke oly mélyen hatott reám s oly erős volt, hogy papirra vetve, nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt, átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihuzni sok passzust, attól tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek itélnek majd. Ez a vád, talán nem igaztalanul, gyakran éri a lelkiismeretes utleirót.

MÁSODIK FEJEZET.

(A bérlő leánya. – Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. – Mik történtek utközben.)

Gazdámnak volt egy kilencéves kisleánya, aki igen ügyesen bánt a varrótüvel és pompás babaruhákat tudott csinálni. Ez a kisleány megegyezett anyjával, hogy ezentul a baba-bölcsőben fogok aludni. Ezt a bölcsőt betették egy szekrényfiókba, a fiók elé szabadon lógó deszkát tettek, hogy a patkányok ne férhessenek hozzám. Ebben az ágyban aludtam, egész ottartózkodásom idején. Helyzetem lassankint türhetőbbé lett, abban a fokban, ahogy megtanultam nyelvükön beszélni és kifejezhettem szükségleteimet. Ez a kisleány olyan ügyes volt, hogy néhányszor végignézvén vetkőzésem és öltözködésem, ő maga is fel tudott öltöztetni, bár én sohase kértem tőle, ha magam is megtehettem. Varrt nekem hét inget, fehérnemüimet sajátkezüleg gyakran kimosta. Ő volt egyuttal a tanitónőm is, tőle tanultam meg a nyelvükön beszélni. Ez ugy történt, hogy rámutattam valami tárgyra, mire ő megmondta annak a nevét, néhány nap mulva már magam kérhettem, ha valamire szükségem volt. Nagyon derék kisleány volt és alig negyven láb magas, korához képest igen kicsike. A kisleány Grildrig-nek nevezett el engem – ezt a nevet felkapta a család és később az egész ország. Ez a szó latinul körülbelül nanunculus-t, olaszul homuncelesino-t jelent, én törpé-nek forditanám. Ennek a kislánynak köszönhetem, ha abban a kietlen országban nem pusztultam el, mig ott voltam, nem váltunk el egymástól; én őt az én kis Glumdalclitch-emnek, vagyis dajkámnak neveztem. Nagy hálátlanság volna részemről, ha nem emliteném fel irántam táplált szeretetét és jóságát. Szivemből kivánom, bár lett volna módomban meghálálni jótéteményeit, ahogy megérdemelte, de ehelyett, attól félek, inkább szerencsétlen, bár ártatlan okozója voltam későbbi balsorsának.

Lassankint elterjedt a hir, hogy gazdám milyen furcsa állatot talált a mezőn: akkora csak, mint egy splacnuk, de különben emberformája van, emberi mozdulatai, beszél is, már sok szót megtanult az ország nyelvén, két lábon jár, szelid és kedves, jön, ha hivják, szótfogad, finom kis tagjai vannak és az arcbőre lágyabb és finomabb mint egy hároméves grófkisasszonyé. Egy másik bérlő, gazdám szomszédja és jó barátja, eljött, hogy meggyőződjék, mi igaz a meséből. Mindjárt megmutattak, feltettek az asztalra, ahol járkáltam, ahogy parancsolták, kardot huztam, bókoltam a vendég előtt, saját nyelvén megkérdeztem, hogy van, üdvözöltem őt, ahogy kis dajkámtól tanultam. Vendégünk öreg, rövidlátó ember volt, szemüveget vett fel, hogy jobban lásson: ezen hangosan kacagnom kellett, mert olyan volt a szeme, mintha a teli hold világitana üvegablakon keresztül. Gazdám családja rájött derültségem okára és hangosan velem nevettek, amin az öreg fickó elég bolondul méregbe jött. Ez az ember nagy zsugori volt; szerencsétlenségemre azt a gonosz tanácsot adta gazdámnak, hogy mint látványosságot mutogasson az országos vásáron, a szomszéd városban, félórányira (ami huszonkét mérföldet jelentett). Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van, látván gazdámat és barátját hosszan sugdolózni, közben ugyanis gyakran rám mutatott, ugy rémlett, néhány szót is megértettem. Másnap Glumdalclitch, az én kis dajkám, elmondta nekem, miről volt szó. Ravaszul kikérdezte anyját, ugy tudta meg. A szegény kis leány mellére szoritott és bánatában sirva fakadt. Félt, hogy a durva és otromba népek még valami kárt tesznek bennem, agyonszoritanak, vagy eltörik a lábamat. Azt is észrevette nyilván, hogy természettől fogva mily szerény vagyok, hogy vigyázok becsületemre, s mily méltatlanságot éreznék a gondolatban, hogy nyilvánosan pénzért mutogassanak a csőcseléknek. Papa és mama, ugymond, azt igérte, hogy Grildrig az övé lesz, de most már ugy látja, épugy lesz, mint tavaly, mikor egy kis báránykát adtak neki, azt mondták, az övé, és aztán, mihelyt a bárányka meghizott, eladták a mészárosnak. A magam részéről, hogy őszinte legyek, nem féltem annyira, mint kis dajkám. Erősen éltetett a remény, hogy majd csak visszanyerem szabadságomat, ami pedig azt a méltatlanságot illeti, hogy mutogatnak, mint holmi szörnyszülöttet, megnyugtattam magam, hogy hiszen idegen vagyok ebben az országban s hogy ezt a balesetet nem vethetik a szememre, ha visszatérek Angolországba: szerény véleményem szerint Nagybrittania királya, az én helyzetemben, ugyanigy járt volna, mint én.

Barátja tanácsát követve, gazdám beletett egy skatulyába és elvitt a szomszéd városba, ahol országos vásár volt. Kislányát is magával vitte, hátul ült, a nyeregkasban. Zárt doboz volt, amiben laktam, kis ajtóval oldalt, hogy ki és bejárhassak és néhány légnyilás is volt a tetején, kis dajkám babaágyából kivette a kis dunyhát, hogy arra feküdhessek. Ami engem illet, az ut nagyon megviselt, bár félóráig tartott csak: de vegyük hozzá, hogy a ló egyetlen lépésre kitett negyven lábat, emellett állandóan emelkedett és sülyedt alattam, ugy éreztem, mintha hajón volnék, dühöngő orkán közepette. Egy kis kocsmánál gazdám leszállt a lóról. Ott tanácskozott a korcsmárossal, előkészületeket tett, bérelt egy grultrudot, vagyis kikiáltót, jelentené a városban, hogy csodálatos teremtmény látható a Zöld Sas-ban, akkora csak, mint egy splacnuck (hat láb magas kis állatkája ennek a vidéknek), máskép azonban egészen olyan, mint egy ember, több szót hibátlanul kiejt és számos szórakoztató és mulatságos tréfát mutat be.

A korcsma legnagyobb szobájában, háromszáz láb átmérőben, asztalra helyeztek. Kis dajkám az asztal mellett állt, alacsony széken, hogy vigyázzon rám és igazgasson. Hogy tolongás ne támadjon, gazdám ugy intézkedett, hogy egyszerre harminc embert eresszenek csak be. Mikor megtelt a szoba, becsukták az ajtót és én járkálni kezdtem az asztalon, ahogy kis dajkám parancsolta, kérdéseket tett fel, vigyázva, hogy csak olyat kérdezzen, amire felelni tudok és én feleltem is, oly hangosan, ahogy tőlem tellett. Többször a nézők felé fordultam, hajlongtam, üdvözöltem őket és beszéltem hozzájuk. Szeszszel töltött gyüszüből – Glumdalclitchtől kaptam – ittam az egészségükre. Kirántottam szablyámat és vagdalkoztam vele, mint a vivók. Kis dajkám szalmaszálat nyujtott át nekem, amit lándzsának használtam és szabályosan bökdöstem vele a levegőt, ahogy fiatalon tanultam. Egy napon tizenkétszer harminc embernek mutattak be, annyiszor kellett ugyanazt a játékot, ugyanugy végigjátszani, hogy végre halálosan kimerültem és bosszus is lettem, de egyre többen jöttek, mert hiremet szétvitték, és végre csaknem betörte már az ajtót a nép. Gazdám saját érdekében vigyázott, hogy senki ne nyulhasson hozzám, csak a kis leány: óvatosságból deszkákat feszitettek fel az asztal körül, melyen belül kézzel nem érhettek el a nézők. Mégis egy vásott iskolásfiu egyenesen fejemre célzott egy mogyoróval, hajszálnyira repült el a fülem mellett, feltétlenül szétlocscsantja az agyvelőmet, ha eltalál, mert akkora volt, mint egy uritök. Elégtételül láthattam, hogy a kis csirkefogót jól ellátják és kilökik a szobából.

Gazdám kihirdette, hogy a legközelebbi országos vásár alkalmából ujra mutogatni fog. Közben megfelelőbb jármüvet szerkesztett számomra, ideje is volt már, mert az első ut és nyolc órai munka ugy kimeritett, hogy alig álltam a lábamon és szólni se tudtam. Három nap is beletellett, mig egy kicsit magamhoz tértem, addigra száz mérföldnyi szomszédságból mindenünnen zarándokoltak már az emberek, hallván hiremet, hogy megtekintsenek. Harminc emberből állt az első szállitmány: különben gazdám a teljes szoba árát követelte olyankor is, mikor csak egy család nézett meg, ugy, hogy hosszu időn keresztül egész héten dolgoztam, szerdát kivéve, ez az ő sabbathjuk.

Gazdám, meggyőződvén róla, mily szép keresetre tehet szert általam, elhatározta, hogy elvisz az ország legtekintélyesebb városába. Elintézvén ügyeit és ellátva magát a hosszu utra, elbucsuzott feleségétől és 1703. augusztus 17-én, két hónappal partraszállásom után, utnak eredtünk a főváros felé, mely az ország közepén, mintegy háromezer mérföld távolságban fekszik. Glumdalclitch gazdám mögött ült a lovon, ölében tartotta kis lakó-dobozom, melyet előzőleg dereka köré erősitett volt. Ezenkivül még csak egy szolgáló jött velünk, aki hátunk mögött lovagolt és a podgyászt hozta.

Gazdám ugy gondolta, hogy utközben mutogat majd a városokban, melyek mellett elhaladunk; vagy előkelőbb birtokok házaiban, ahol lehet számitani közönségre. Könnyü utunk volt. Glumdalclitch, azzal az ürügygyel, hogy fáradt, sokszor megállitotta a lovat. Sokszor kivett a dobozból, levegőzni, megmutogatta a környéket. Öt vagy hat folyón is keresztül gázoltunk, mélyebb és szélesebb viz mindegyik, mint a Nilus vagy a Gangesz, ők csak pataknak nevezték. Tiz hétig voltunk uton és tizennyolc nagyobb városban mutogattak, nem is szólva a magánbirtokokról és néhány faluról.

Október 26-án elértük a fővárost, amit ők Lorbrulgrud-nak, vagyis a Világegyetem Büszkeségének neveznek. Gazdám a főuton vett ki lakást, nem messze a királyi palotától. Jegyeket nyomatott és meghivókat, melyek részletesen foglalkoztak velem. Három és négyszáz láb méretü szobát bérelt ki. Hatvan láb átmérőjü asztalt csináltatott, szélén három láb magas keritéssel, ez volt az én szinpadom. Naponta tizszer mutogattak, mindenek nagy ámulatára és megelégedésére. Most már türhetően tudtam beszélni nyelvükön és minden szót megértettem. Különben az abécéjüket is megtanultam és itt-ott irásban segitettem magamon: mig uton voltunk, Glumdalclitch volt a tanitóm és szabad óráinkban most ő oktatott. Kis könyv volt a zsebében, akkora mint egy térkép, holmi biblia vagy ilyesmi, ebből mutogatta a betüket és magyarázta a szavak értelmét.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. – A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza a királynak. – Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. – Az udvarnál szerzőnek lakosztályt rendeznek be. – Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. – Szerző hazája becsületéért helyt áll. – Szerző civódása a királyné törpéjével.)

Ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét mulva jelentékeny változás állott be egészségemben. Mennél többet keresett rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem étvágyamat és ugy lefogytam, hogy csak ugy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észre is vette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, igy hát azon volt, hogy utolsó napjaimban minél többet vegyen be rajtam. Mig igy számolgatott, egy sardral, vagyis kamarás jelent meg, az udvar küldötte, rendelettel, hogy azonnal vigyenek fel őfensége a királyné és hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és csodákat beszélt őfelségének szépségemről, jó modoromról, értelmességemről, izlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem. Térdreestem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam, de ő kegyesen kis ujját nyujtotta felém, amit két kézzel öleltem át és csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhitatot negélyezve. Őfelsége aztán kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol a hazám, merre jártam a világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e kedvem az udvarnál maradni?“ Hajlongva válaszoltam, „hogy gazdám rabszolgája vagyok, de ha tőlem függene, boldog és büszke volnék, ha életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném“. Ekkor megkérdezte gazdámat, „eladna-e neki jó áron?“ Gazdám, aki különben is tartott tőle, hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat kért. Azonnal kiutalták neki. Mindegyik arany akkora volt, mint hatszáz tallér, de az ország méreteihez arányitva és tekintve az aranynak itteni nagy árfolyamértékét, az összeg alig tett ki annyit, mint ezer angol ginea. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy e perctől fogva őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék meg, hogy Glumdalclitch, aki oly gyöngéden és hüen s annyi hozzáértéssel bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és oktatóm.“

Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szivesen látta, hogy leánya udvarképes lesz, a szegény kis leány pedig alig tudta elrejteni örömét. Volt gazdám elbucsuzott tőlem, megjegyezve, hogy ime, milyen jó állást szerzett nekem, amire egy szót se válaszoltam, csak könnyedén biccentettem a fejemmel.

Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott, megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam: „hogy nem tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, amit a földjén talált és hogy ezért a szivességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a vagyonnal, amit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a munka, amit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam tizszer erősebb igavonó állatot elpusztitson. Egészségemet különben erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan elpusztuulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy nem kell félnem többé, ily nagy és nemes királynő pártfogása alatt, ki valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörüsége az alattvalóknak és a teremtés főnix-madara – ugy érzem, volt gazdám feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb jelenlétének jótékony hatása alatt.“

Ez volt beszédem summája: nagy erőlködések közt és sok dadogással voltam képes elmondani. A beszéd utolsó része e nép sajátos stilusában történt. Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, mig ideértünk.

A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt lepetve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal ilyen apró állatkában, mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki szobájába vonult volt vissza. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartásu uralkodó, első pillanatra nem méltatva behatóbb szemléletre, hidegen azt kérdezte a királynétől: „mióta mulatja magát splacnuck-ok tenyésztésével?“ – annak nézett, amint őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királynő, akinek rendkivül sok humora volt és igen éles észjárása, szépen talpraállitott engem az iróasztalon és meghagyta, számolnék be magamról a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték Glumdalclitch-et, aki eddig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni magát, annyira féltett. A kis leány igazolta őfelsége előtt szavaimat, hogy miként érkeztem atyja házához s mi minden történt azóta.

A király, müveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi, különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlan fokra. Látván, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna), kijelentette, hogy nyilván önmüködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag népe igen ügyes efajta konstrukciókban) és hogy igen nagy müvész volt, aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy szabályszerü és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, ekkor alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, amit idejöttömről adtam, semmiképen sem volt megelégedve, azt hitte, ezt az egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ezek tanitottak meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes válaszokat adtam, mely válaszoknak semmi hiánya nem volt, eltekintve rossz kiejtésemtől; és leszámitva néhány közönséges és parasztos szót, amit a bérlő házában tanultam, s melyek az udvar pallérozott beszédmodorához nem illettek.

Őfelsége három kiváló tudósát hivatta, szokás szerint ezek voltak heti beosztásban. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy ideig alakomat: a végén nagyon különböző véleményeket nyilvánitottak. Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem szabályszerü és természetes uton kellett létrejönnöm, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek alkalmasak életfentartásomra: sem fára mászni, sem lukat furni a földbe nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy husevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb négylábunál. A földi egér, mely nagyságban hasonlit hozzám, sokkal fürgébb nálam, igy hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek: hacsak nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos okokból nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudásu urak egyike ugy vélte, hogy egyszerüen anyaméhmagzat, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond efajta feltevésnek. Továbbá fel kellett ismerniök azt a tényt, hogy már több év óta élek, szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyitóüveg segitségével. Az sem lehet, ugymond, hogy törpe vagyok: ilyen apró termet nem hasonlitható semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királynő kedvenc törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, mégis csak volt vagy harminc láb magas. Hosszas tanácskozás után végre egyhangulag abban állapodtak meg, hogy Relplum Scalclath vagyok ami latinul lusus naturae-nak, vagyis a Természet Játéká-nak felel meg. Ezzel az eredménynyel, ugy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg lehetnek elégedve, akik szakitva Aristotelesnek a természetfölötti okok mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a nagyszerü szóval oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés kimondhatatlan dicsőségére.

Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását kértem magam is. A királyhoz fordultam: biztositottam őfelségét, hogy olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét nemben, ahol fák, állatok, házak hozzánk arányitva teremnek, illetve épülnek, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatom, mint őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós urak véleményére. A tudósok, hallván beszédemet, csak megvetően mosolyogtak és gunyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége megvett, alapos oktatásban részesitett“. A király azonban értelmes ember volt: elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, aztán szembesitették leányával, végre őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch ápolói állását továbbra is megtartsa, meggyőződvén róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban vagyunk egymással. Az udvarnál megfelelő szobát rendeztek be neki: melléje rendeltek egy kisegitőt, egy szobalányt és két szolgálót; neki csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt rendeltek, ami hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitünő mesterembernek bizonyult: vezetésem alatt három hét folyamán csinált fából egy kis szobát: ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét e szobának fel lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkint. Glumdalclitch reggel szépen kivette az ágyat, szellőztette, aztán sajátkezüleg megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes asztalos, aki hires volt játékbutorok készitésében, magára vállalta, hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerü anyagból. A szobát minden oldalán, alul is, fölül is puha vánkosokkal kitapétázták; esetleges rázkodtatásokat elkerülendő, melyek ügyetlen szállitással járhattak, vagy kocsin, utközben veszélyeztettek. Az ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos eredménytelen kisérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát, amilyent Brobdingnagban még nem láttak, dicsérettel legyen mondva, nagyobbat magam se láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a saját zsebemben hordtam, attól féltemben, hogy Glumdalclitch el találja vesziteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb selyemből, biz’ az vastagabb volt azért, mint nálunk holmi nyári ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam; – de aztán hozzászoktam. A ruha honi divat szerint készült: félig kinai, félig perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes egy mundér volt.

Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállitották az én kis asztalkámat, székestül, mig evett, Glumdalclitch zsámolyon állt az asztal mellett és kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam, a babaszoba butorai között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében hordta, kis ezüst dobozban és ebédközben egyenkint adogatta át nekem, miután sajátkezüleg megtisztitott mindent. A királynéval különben csak a két királyi hercegnő étkezett együtt: ezek egyike tizenhatéves volt, a másik tizenhároméves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le nekem egy darab hust, amit aztán a tányéromra tett és nagy élvezettel figyelte, hogy apritom fel és hogy eszem meg; ő maga (bár gyenge étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből tizenkét angol földmives megebédel, eleinte meglehetősen undoritó is volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, ami kilencszer akkora volt, mint holmi hizott walesi tyuk, csontostul, szárnyastul evett meg, hozzá kenyérdarabkákat tördelt, cipónagyságu falatokban. Aranykehelyből ivott, minden kortyra egy pintet. A kés, amivel evett, akkora volt, mint egy kasza: igy aránylottak villa, kanál és egyéb evőeszközök. Emlékszem, egyszer kiváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre, be kell vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.

Udvari szokás, hogy szerdán (mint emlitettem, ez az ő pihenőnapjuk) a királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek (őfelsége közben igen megkedvelt): ilyen alkalmakkor őfelsége tányérjától balra, egy sótartó mellett teritettek nekem. Az uralkodót nagyon mulattatta társalgásom: érdeklődött, milyenek a szokások, erkölcsök, törvények és tudományok Európában és én minden tehetségemmel felelgettem. Igen világos értelmü és helyes itéletü férfiu lévén, néhány kitünő megjegyzése volt mindarra, amit előadtam neki. Be kell vallanom azonban, hogy egyszer, amikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem a mi tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra: őfelségére, nyilván neveltetése hiányainál fogva, oly furcsán hatott előadásom, hogy felemelt, jobbkezére tett, hangosan és szivből hahotázni kezdett, a másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz tartozom: a Whig-hez, vagy a Tory-hoz?“ Aztán miniszterelnökéhez fordult, aki fehér pálcával állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt, mint legnagyobb hajónknak, a Royal Sovereign-nek főárbóca) és igy szólt: „milyen ostoba dolog is minden emberi nagyság, ha ekkora férgek, mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni“. És mégis – tette hozzá – e piciny lények közt is bizonyára vannak cim- és rangkülönbségek: kis fészkeket és vakandturásokat készitenek: amit aztán házaknak neveznek el és városnak: ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak, verekednek, csalnak és árulkodnak.“ Igy beszélt őfelsége hosszasan, mig én zavaromban és bosszuságomban elsápadtam, igy hallván beszélni édes hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, jámborság, igazság és becsület fészkéről, a világ irigylett büszkeségéről. Miután azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek e káromlásokért; volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, hogy tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszu hónapok folyamán ugyanis hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz mérten láttam hovatovább és igy lasssankint elmult az a borzongás, amit először éreztem. Lassankint kezdtem ugy nézni őket, mintha holmi angol társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak, fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kisértésbe estem, hogy éppen ugy kinevessem őket, mintahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem állhattam meg, hogy magamon is ne mosolyogjak, mikor őfelsége a királyné tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes életnagyságban adta vissza: roppant mulatságos látvány volt és sokszor, hozzászokva az ő méreteikhez, szinte ugy rémlett nekem, mintha alakom valóban százszorosan összezsugorodott volna.

Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné kis törpéje – ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb magas), állandóan felfujta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon álltam. S nem állhatta meg, hogy néhány gunyos célzást ne tegyen az alakomra. Én ugy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és kihivtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan tacskó ugy felbosszankodott valamin, amit mondtam neki, hogy felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna magam, derékon kapott és beledobott egy tejfeles kannába, aztán usgye, elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfelbe és ha nem volnék jó uszó, életemmel fizethettem volna meg ezt a tréfát. Glumdalclitch a szoba másik felében volt éppen és őfensége annyira megrémült, hogy elvesztette a fejét. Kis dajkám azonban gyorsan odafutott, kimentett és megrázott, miután jó félliter tejfelt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a ruhám tönkrement, más bajom, hálaistennek nem esett. A törpét jól megkorbácsolták és büntetésből még hozzá ki kellett innia a tejfelt, amibe beledobott. Ezuttal el is vesztette a királynő kegyeit, nemsokára ez eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magasrangu hölgynek. Igy nem bosszulhatta meg magát, amitől tartottam.

Ez a kis törpe már egyszer üzött velem effajta tréfát, amin a királynénak, dacára bosszuságának, kacagnia kellett: már akkor elkergették volna, ha én nem vagyok nagylelkü és nem kérek kegyelmet számára. A dolog ugy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, s miután kiüritette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A törpe felhasználta az alkalmat, mikor Glumdalclitch az almárium mellett állott háttal, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat összeszoritotta és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyujtottam. Percekig nem tudták, hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak. Szerencsére a csont már nem volt meleg és igy combjaim nem sültek össze, csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak néhány korbácsütéssel büntették meg.

A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve kérdezte, hogy az én hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az volt az oka, hogy nyáron át az ország tele van legyekkel és ezek a gyülölt állatok, mindegyik akkora, mint egy-egy hizott veréb, örökös döngésükkel egy percnyi békét nem hagytak nekem, gyakran ráültek az élelemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, amit csak én láthattam, a benszülöttek nem, apróbb tárgyakkal szemben látásuk meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra, példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük, hogy többnyire mindenféle utálatos büzöket hoztak magukkal. Azt a ragadós anyagot is láthattam, melynek segitségével, természettudósaink szerint, képesek a menyezeten mászkálni. Ez utálatos állatok elzavarása sok fáradságomba és bosszuságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a legyeket a levegőben, mint nálunk az iskolásgyerekek, aztán az orrom alá eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én viszont gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben felnyársaltam a legyeket: hovatovább olyan ügyességre tettem szert ebben, hogy mindenki megbámult.

Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy friss levegőt szivhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a kanári-kalickákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy husz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt köztük, amelyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a fejemre szálltak és elkábitottak lármájukkal, fulánkjaikat nyujtogatták és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy felugorjak és késemmel védekezzem. Nehányat megöltem, a többi kirepült és én becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy fogoly, néhánynak kihuztam a fulánkját, mely másfél hüvelyk hosszu lehetett és éles, mint a tü. Négy fulánkot szedtem ki, gondosan megőriztem, hazatérve, más ritkaságok közt ezeket is mutogattam Európa több városában. Hármat a greshami egyetemnek ajándékoztam, a negyediket megtartottam.

NEGYEDIK FEJEZET.

(A város leirása. – Javaslat uj térkép készitésére. – A királyi palota és a főváros. – Hogy utazik a szerző. – A főtemplom leirása.)

Glumdalclitch társaságában eleget utaztam ahhoz, hogy körülbelül számot adhassak az olvasónak a birodalom arányáról és természetéről: legalább is Lorbrulrud, a főváros kétezer mértföldnyi körzetében. A királyné ugyanis, ha utazott, messzebb nem követte soha férjét: inkább letelepedett és várt, mig őfelsége visszatért a határról.

Ennek a királynak birtoka egészben hatezer mérföld hosszu és ötezer mérföld széles. Arra kell következtetnem, hogy a mi geografusaink nagyon tévednek, mikor azt hiszik, hogy California és Japán között csupa tenger van. Mindig is sejtettem, hogy e két part között igen nagy szárazföld fekszik, mely Nagytatárország tömegével egyensulyt tart. A geografusok nagyon jól tennék, ha kiigazitanák térképeiket és Amerika északnyugati partjához közel uj, nagy földrészt vennének fel, amiben szivesen állok segitségükre.

A királyság áll egy félszigetből, melyet északkeleten harminc mértföld magas hegylánc határol. E hegylánc csucsai csupa tüzokádók és igy lehetetlen azon áthatolni: éppen azért az ország tudósainak fogalmuk sincsen arról, milyenfajta emberek laknak e hegyláncon tul, ha egyáltalán laknak. Másik három oldalát e szigetnek az óceán határolja, a folyók torkolata azonban annyira tele van hegyes sziklákkal s a tengerpart oly durva, hogy egyetlenegy kikötőjük sincsen; a legkisebb csónak sem hagyhatja el e partokat. Igy aztán ez a nemzet teljesen el van zárva a világ többi részétől. A folyók viszont tele vannak hajókkal és igen sok és jó haluk van. Tengeri halat nem igen esznek: ezek ugyanis akkorák csak, mint az európai tengerekben mindenütt s igy nem érdemes halászni rájuk. Mindebből nyilván következik, hogy a természet kizárólag ezen a területen alkotott ilyen rengeteg nagyságu állatokat és növényeket: ennek a jelenségnek az okát találják meg a bölcsészek. Néha-néha egy bálna, vagy cethal kerül a partra, ezt a közönséges halásznép kiszedi és étvágygyal elfogyasztja. Láttam bálnákat oly óriásra nőve, hogy egy ember alig birta el a vállán, az effajta példányokat behozzák látványosságul Lorbrulgrudba. Egy ilyen bálnát láttam egyszer a király asztalán, ahol csemegéül szolgált, de ugy vettem észre, őfelségének nem izlett. Azt hiszem, tulkövérnek találta, bár a magam részéről láttam Grönlandban nagyobbakat is.

Az ország igen népes: ötvenegy nagy városa van, száz erőditménye és igen sok falva. Leirom Lorbrulgrudot az olvasó mulattatására. A főváros két egyforma nagy városrészből áll, melyeket folyó választ el egymástól. Mintegy nyolcezer háza van és százezer lakója. Hossza három glomglung (körülbelül ötvennégy angol mérföld), szélessége harmadfél glomglung. Területét magam mértem le egy a király által rendelt térképen, melyet e célra szétteritettem a földön, csak száz láb hosszu térkép volt. Mezitláb végigmentem rajta, számoltam a lépéseket és meglehetősen pontos eredményt kaptam.

A királyi palota nem szabályos épülettömb: sok, összehalmozott kastélyból áll, körzete mintegy hét mérföld. Főoszlopainak magassága kétszáznegyven láb: vastagsága ehhez mért. Részemre és a kis dajkám használatára állandó kocsit tartottak nekünk, gyakran kocsikáztuk be a várost meg a boltokat, ilyenkor kis dajkám kivett a dobozból, hogy jobban lássak: házakat, népeket, miegymást. Kocsink körülbelül akkora volt, mint a Westminster tere, de nem oly magas, mint a westminsteri dóm, biztosan különben nem tudnám ezt se megállapitani. Egy napon a nevelőnő megállittatta a kocsit több bolt előtt, mire a koldusok, fehasználván az alkalmat, odatolakodtak, hogy a legocsmányabb látványt nyujtsák, ami európai szemnek valaha látni adatott. Volt köztük, teszem fel, egy asszony, akinek rák volt a mellén: borzalmasan megdagadva és tele lukakkal. Két-három akkora luk volt benne, hogy mindenestül belefértem volna. Volt egy ember, akinek akkorára dagadt a feje, mint öt gyapjuzsák, egy másiknak husz láb magas falábai voltak. A legutálatosabb azonban az a sok tetü volt, ami a rongyaik között mászkált. E férgek alakját és formáit szabad szemmel jobban láthattam, mint mikroszkópon keresztül a mi tetveinket: csuf csápjaikkal ugy tapogatóztak és turkáltak, mint a disznó az orrmányával. Először láttam ilyet, egyet-kettőt felboncoltam volna, ha az ehhez szükséges szerszámokat nem hagytam volna a hajón; a látvány különben oly utálatos volt, hogy a szó szoros értelmében felfordult a gyomrom.

A királyné különben készittetett számomra egy kisebb dobozt, tizenkét láb átmérőben és tiz magasságban, kényelmesebb utazás céljából. (Rendes, otthoni dobozomat ugyanis nem lehetett kényelmesen ölben hordani és nagyon rázott emellett.) Ugyanaz a kézmüves csinálta: négyszögü szoba volt, három falán három ablakkal, az ablakok előtt vasrácsok, hogy hosszabb utak esetén valami szerencsétlenség ne történjék. A negyedik falon kivül két kampó volt, ezen keresztül szijjat lehetett huzni, amit aztán a dereka köré füzött, aki szállitott. Ez rendszerint valami megbizható és hü cseléd kötelessége volt, akit magam jelöltem meg, olyankor, mikor őfelségét kisértem uton, vagy a kertbe mentünk, vagy látogatásokat tettem magasrangu hivatalnokoknál, minisztereknél és Glumdalclitch nem jöhetett velem. Itt megjegyzem, hogy csakhamar megszerettek és igen megbecsültek az államférfiak, amit ugy hiszem, inkább őfelsége pártfogásának, mint saját érdemeimnek köszönhettem. Ha uton voltunk és én kifáradtam már a rázástól, a lovas szolga rendszerint lecsatolt a derekáról és maga elé, egy vánkosra helyezte a dobozt, mire a három ablakon keresztül kényelmesen szemlélhettem a vidéket. Különben rugós matrác is volt kis szobámban, meg egy függőágy, meg két szék, egy asztal: mindez ügyesen a padlóhoz erősitve csavarokkal, igy nem estek szét a butorok, mikor uton voltunk és rázott a ló, a rázáshoz különben hosszu tengeri utazásaim folyamán eléggé hozzászokhattam.

Mikor kedvet kaptam a várost megnézegetni, Glumdalclitch az ölébe vette ezt az utidobozt és ugy mentünk. Kis dajkám maga – honi szokás szerint – hordszékben ült, amit négy ember vitt, mellettünk két livrés szolga haladt, kétoldalt. A nép, mely igen sokat hallott felőlem, rendesen odagyült a hordszék köré, ilyenkor kis dajkám megállittatta az embereket, kivett a dobozból, tenyerére tett és ugy mutogatott az embereknek.

Egyszer nagyon szerettem volna látni a nagy templomot és a hozzá tartozó tornyot: állitólag a birodalom legszebb épülete. Kis dajkám odavitt, de be kell vallanom, csalódtam várakozásomban, hiszen ennek a toronynak magassága, a földről egészen csucsáig, mindösszesen háromezer lábat tett ki. Ha a benszülöttek termetéhez arányitom a méreteket, ez a torony nagyság dolgában messze mögötte marad a salisbury-i toronynak. De nem akarok lekicsinyelni oly nemzetet, melynek annyi hálával tartozom, hozzáteszem hát, hogy e hires torony szépsége és pompája teljesen egyensulyozza magasságának esetleges fogyatékosságát: a falak száz lábnyi vastagságu nyers kőből épitvék – egy-egy kőkocka átmérője negyven láb, – császárok és istenek pompás szobrai márványból: a mélyedésekben ugy meredeznek, mint megannyi kolosszus. Megmértem egy ilyen szobornak kisujját, mely letörött és leesett s az omladék között észrevétlenül hevert: teljes négy lábat tett ki a hossza, meg egy hüvelyket. Glimdalclitch különben felszedte, zsebkendőbe csavarta és hazavitte játékszerei közé, nagyon szerette a játékokat, mint a korabeli kisleányok általában.

A király konyhája, meg kell adni, előkelő egy épület. Boltos teteje hatszáz láb magasságban mered fejünk felett, legnagyobb kemencéje akkora, mint a londoni Szent-Pál templom: tiz lépés hijja csak, direkte ebből a célból megmértem az utóbbit, mikor hazatértem. Alig találnék hitelre, ha elmondanám, mekkorák a takaréktüzhely, a lábasok és köcsögök, a koncok, amiket nyársra huznak, az üstök és más felszerelések. A szigoru kritikus bizonyosan azt mondaná, hogy éppen ugy nagyzolok, mint minden utleiró, pedig inkább attól tartanék, hogy a hitetlenségtől való félelmemben a másik végletbe estem: és hogy, ha könyvemet az ő nyelvükre valaki leforditja és kezükbe kerül: Brobdingnag királya és népe méltán veti szememre, hogy igaztalanul kisebbitettem leirásomban az ő rengeteg arányaikat.

A király ritkán tart hatszáznál több lovat istállójában, ezek ötven-hatvan láb magasak: ha ünnepnapokon kilovagol a városba, rendesen ötszáz lovas kiséri, pompa kedvéért. Szebb, ragyogóbb képet nem láttam soha, mint ez a felvonulás, csak később, egyszer, mikor csatarendbe állitva szemlélhettem a katonákat, amiről még beszélni fogok.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző néhány kalandja. – Egy bünöst kivégeznek. – Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)

Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül nehányat bátor leszek elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból, tenyerébe fogott, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis dajkám letett a földre és találkoztunk egy törpe almafa alatt, amit brobdingnag-i nyelven is igy hivnak: és én nem állhattam meg, hogy goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, mig a fa koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat, hordónagyságu alma zuhogott le kétoldalt, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma hátamra esett, ugy, hogy elterültem a földön – de nem sérültem meg és kérésemre megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.

Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, mig ő és a nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre oly heves jégeső szakadt ránk, hogy levert a lábamról és amint igy feküdtem, a jég ugy puffogott a hátamon, mintha kemény tennis-lapdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel, négykézláb menekültem és elbujtam egy tuja-fa ágai közé, de ugy tele voltam tetőtől-talpig daganatokkal és kék foltokkal, hogy három napig nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen: a természet Brobdingnagban mindent oly méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem tizszer akkora mint Európában; tapasztalásból állithatom ezt, mert néhány jégszemet lemértem.

Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor egyszer kis dajkám, eléggé biztosnak látszó helyen letett a földre és magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem magam gondolataimnak). Ezuttal, kényelemből, nem hozta magával a dobozt, melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe mentek sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták kiáltásom, jött egy kis fürjészkutya, melynek gazdája véletlenül erre járt, szájába vett, elszaladt velem, elvitt a gazdájához, szép óvatosan letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kis kutya volt, hogy fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat se tépte el. Gazdája, egy szegény kertész, aki igen jól ismert, mindig nagyon jól bánt velem; igen megrémült, felemelt a földről és megkérdezte, hogy vagyok? amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott és halálos aggodalomban volt miattam, hogy nem talált és kiabálására nem válaszoltam. Összeszidta a kertészt, a kutyáját, az esetet különben elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné haragjától, a magam részéről pedig ugy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha kiderül, semmiképpen nem öregbiti tekintélyemet.

Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t: ezentul, ha házon kivül voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és inkább sokszor elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például kánya kóválygott a fejem fölött: le is csapott és meg akart ragadni a karmaival. Kardot rántottam és elzavartam. Máskor felmásztam egy vakondturásra és nyakig süppedtem a lyukba, melyből az állat kidobálta a földet. Holmi emlitésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem: egy csigaházban botlottam meg, mikor sétaközben lehorgasztott fejjel szegény hazámra gondoltam.

Már nem emlékszem rá, vajjon örültem-e neki, vagy boszantott, látván, hogy a kis madarak egyáltalában nem ijedtek meg tőlem, ha utjaink keresztezték egymást: alig rőfnyire tőlem nyugodtan szedegették a magokat, gilisztákat, mintha senki se közeledne feléjük. Emlékszem, egy rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta kezemből a kalácsomat, amit csak az imént kaptam Glumdalclitch-től reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött, megcsipte a kezemet, ugy hogy örültem, ha eldughattam előle: aztán nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött velem. Egyszer nagyon méregbe jöttem, fogtam egy erős dorongot és ugy hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felborult: két kézzel ragadtam meg és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De utközben kiderült, hogy a madár csak elkábult; egyszerre magához tért és dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól és körmeit, csőrét nem használhatta: szárnyaival jobbról-balról oly hevesen kezdte csapkodni a fejemet, hogy huszszor is azon voltam: inkább eleresztem. Kinos helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap, a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy igy magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy struc.

Az udvarhölgyek gyakran meghivták Glumdalclitch-et és megkérték, hozna magával, hogy láthassanak és foghassanak. Gyakrn tetőtől-talpig levetkőztettek és betettek a keblükbe, ami nagyon kellemetlen és ellenszenves érzés volt, mert, hogy őszinte legyek, a bőrükből nagyon kellemetlen illatu párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha pletykálni akarnék eme hölgyekről, kiket nagyon tiszteltem és becsültem, de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal élesebb volt s hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangu angol nők. És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint illatszereiket: ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer Liliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyitva. E ponton meg kell jegyeznem, hogy kivételt csak királynőm és a kis Glumdalclitch képezett: ezeknek az illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.

A legkellemetlenebb mégis az volt, mikor az udvarhölgyek közt tartózkodtam, hogy látnom kellett: ezek a nők ugy tekintettek, mintha nem volnék se férfi, se nő: néha meztelenre vetkőztek előttem, mig én ott álltam a toalett-asztalon, alig nehány lábnyira meztelen bőrüktől. Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kisértésbe, vagy keltett más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet: bőrük oly durva, egyenetlen és tarka volt az én szememben, tányérnagyságu foltokkal, szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzagvastagságuak voltak, nem is beszélve testük egyéb részleteiről. Aztán meg minden további ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték jelenlétemben; háromtonnás edények szolgáltak erre a célra, melyek nagyon gyakran egyszerre teltek meg. Volt köztük egy nagyon csinos, vidám, tizenhatéves leány: ez néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más, sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölgygyel.

Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket, kisérjük el őt, kivégzés lesz. Az elitélt ennek az urnak egyik legjobb barátját gyilkolta volt meg. Glumdalclitch, bár természettől gyöngédszivü leányka volt, ráhagyta magát venni, hogy velök tart; a magam részéről kiváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres jeleneteket. Az elitéltet székre kötözték, mely a vérpadon állott: negyven láb hosszu pallossal egy csapásra szelték le a fejét. A vénákból és artériákból oly magasra szökkent fel a vér, hogy a versailles-i szökőkutakat nem is hasonlithatom e vérsugárhoz és a fej olyan dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol mérföldnyi távolságból néztem a kivégzést.