Gulliver utazásai

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző megkezdi harmadik utját. – Kalózok elfogják. – Egy holland ember rosszakarata. – Szerző szigetre jut. – Laputába felszedik szerzőt.)

Tiz napig lehettem otthon, mikor meglátogatott William Robinson kapitány, Cornwallisból, a Jóremény nevü háromszáz tonnás vitorláshajó parancsnoka. Valamikor seborvos voltam azon a hajón, melyet ő vezényelt Levantéba. Mindig inkább barátjának tekintett, sem mint alárendeltjének: értesülvén róla, hogy megjöttem, bekopogott hozzám, nyilván üdvözletre, mert másról nem beszélt eleinte. De aztán gyakrabban járt hozzánk, kijelentette, mennyire örül, hogy ilyen ragyogó egészségben lát, aztán megkérdezte, „hogy most már egész életemre megtelepszem itt?“ hozzátette „csak azért kérdi, mert ő bizony két hónap mulva Hátsóindiába utazik,“ végre nyiltan kirukkolt vele, hogy igy meg ugy, ne vegyem rossz néven, de gondolt rá, milyen jó lenne, ha én volnék a hajóorvos, hogy kapnék magam mellé egy alorvost, meg két embert, hogy a fizetésem a megszokott bér duplája lenne és hogy ő rájött, az én ismereteim tengeri tudományokban legalább oly számosak, mint az övéi, hogy tehát ő tőlem mindig szivesen fogad el tanácsot, egészen ugy, mintha megosztanánk a hajó parancsnokságát.“

Annyi effajta, lekötelező dolgot mondott, olyan becsületes embernek ismertem, hogy képtelen voltam ajánlatát visszautasitani: az a szomjuság, hogy uj s megint uj tájakat lássak, minden balsorsom dacára, erősebb volt bennem, mint valaha. Csak a feleségemet volt nehéz meggyőzni: végre is ugy nyertem meg beleegyezését, hogy gyermekeink jövendő boldogságát juttattam eszébe, amihez pénz és vagyon kell.

1706 augusztus 5-én indultunk és 1707 április 11-én Forte St. George-ba érkeztünk. Három hetet töltöttünk itt, felujitottuk a legénységet mert többen megbetegedtek. Innen Tonkinba mentünk, elhatároztuk, hogy itt hosszabb ideig tartózkodunk. Az áru, amit venni szándékozott, még nem készült el teljesen, nem is volt rá kilátás, hogy hamarosan szállitják. Éppen ezért vett egy nagy dereglyét, megrakta mindenféle áruval, amivel a tonkinaiak a szomszéd szigeteken kereskednek, bérelt tizennégy embert a fedélzetre (ezek között három benszülöttet) és engem, mint parancsnokot, megbizott, kereskedjem a magam belátása szerint, mig ő Tonkin-ban elvégzi a dolgát.

Három napot vitorláztunk, mikor nagy vihar tört ki. Észak-kelet észak felé hajtott, aztán öt napig szép időnk volt, nyugatról állandó széllel. A tizedik napon két kalóz-hajó vett üldözőbe; csakhamar utólértek. Az én dereglyém annyira meg volt rakva áruval, hogy nem haladhattunk gyorsan, másrészt nem voltunk abban az állapotban, hogy védekezésre gondolhattunk volna. Mindkét hajó egyszerre ért be, a kalózok dühösen rontottak a fedélzetre, de hogy mindnyájunkat arcraborulva találtak (ezt adtam ki parancsba) csak megkötöztek bennünket és őrt hagyva hátra, a dereglye belsejébe hatoltak.

A kalózok között egy hollandust vettem észre, akinek, ugylátszott, nagy tekintélye volt, bár nem volt egyik hajónak se a parancsnoka. Felismerte, hogy angolok vagyunk és töredezett angol szavakban esküdözött, hogy páronkint összekötve a tengerbe löket mindnyájunkat. Elég jól beszélek hollandusul: megmondtam, kik vagyunk és kértem őt, gondolja meg, hogy keresztyének vagyunk és szövetséges ország alattvalói, hogy inkább inditsa a kapitányt irántunk könyörületre. Erre mégjobban felbőszült, ismételte vad fenyegetéseit, társai felé fordult és heves taglejtések közt japán nyelven beszélt hozzájuk, gyakran ejtve ezt a szót: christianos.

A nagyobbik kalózhajót japán parancsnok vezényelte, aki tudott valamit hollandusul, nem sokat. Hozzám jött és több kérdés után, melyekre alázattal feleltem, azt mondta, hogy „nem fogunk meghalni“. Mélyen meghajtottam magam, majd a hollandus felé fordulva igy szóltam: „nagyon restellem, hogy több irgalmat találtam egy pogányban, mint keresztyén testvéremben“. Hamar volt okom rá megbánni ezt a bolond beszédet. A gonosz európai, miután sokáig hiába próbálta rávenni a két kapitányt, hogy dobjanak a tengerbe (nem akarták megszegni nekem adott szavukat) végre mégis elérte, hogy büntetést eszeltek ki részemre, mely sok tekintetben szigorubb volt a halálnál. Embereimet két részre osztva átvitték a kalózhajókra, dereglyémre uj legénységet raktak fel. Rám pedig kiszabták, hogy kicsiny sajkában vizrebocsátanak, evezőkkel és egy vitorlával, négy napra való élelmiszerrel, amit a japán kapitány a saját készletéből megduplázott, nem türve azt sem, hogy emberei megmotozzanak. Leszálltam a csolnakba, mig a hollandus, aki a födélzeten állt, átkokkal halmozott el és gonosz szavakkal, amiket csak emberi nyelv kifejezhet.

Egy órával a kalózok támadása előtt még méreteket eszközöltem: a szélesség 46-ik és a hosszuság 183-ik fokán voltunk. Alig voltam a kalózoktól láttávolban, kivettem zseb-látcsővemet és dél-keleten több szigetet pillantottam meg. Kifeszitettem a vitorlát, a szél kedvező volt, gondoltam, talán elérem a szigeteket. Három óra alatt el is értem az elsőt, sziklás part volt, mégis találtam néhány madártojást, száraz tengeri gyomból tüzet raktam és megsütöttem. Ez volt a vacsorám: elhatároztam, hogy készletemmel addig gazdálkodom, amig csak lehet. Egy szikla árnyában töltöttem az éjszakát, füvet raktam a fejem alá és elég jól aludtam. Másnap a következő szigetre vitorláztam, innen egy harmadikra és egy negyedikre, hol vitorlával, hol evezővel. Nem akarom untatni az olvasót e szomoru és egyhangu részletekkel. Elég az hozzá, hogy az ötödik napon elértem az utolsó szigetet, mely az elsőtől kelet-dél-kelet felé fekszik.

Ez a sziget nagyobb volt, mint a többi; öt óra alatt elértem. Csaknem körülhajóztam, mig kikötésre alkalmas hely kinálkozott; keskeny földnyelv volt ez, háromszor akkora talán, mint az én csolnakom. Egészen sziklás sziget volt, néhol kis csomó füvek és édesillatu levelek. Ettem, ittam valami keveset, maradék készletemet eldugtam egyikébe a számos barlangoknak, találtam egy egész rakás madártojást és száraz tengeri füvet, amivel majd másnap tüzet rakhatok és ugy, ahogy megsüthetem a tojásokat; volt nálam kova, acél és gyujtóüveg. Egész éjszakámat abban a barlangban töltöttem, ahová készletemet rejtettem el, ugyanaz a száraz fü és tengeri gyom volt az ágyam, amit tüzifának szántam. Nagyon keveset aludtam; bánatom és aggodalmam elnyomta fáradtságomat és ébrentartott. Beláttam, hogy lehetetlenség életben maradnom e kopár vidéken és hogy nyomorultul el kell pusztulnom. Oly nyomorultnak és levertnek éreztem magam, hogy nem volt erőm felkelni. Már magasan állt a nap, mikor végre rászántam magam, hogy kimásszak barlangomból. Egyideig a sziklák közt járkáltam: az ég ragyogó tiszta volt és a nap oly forrón sütött, hogy kénytelen voltam az arcomat elforditani, mikor egyszerre csak az történt, hogy a nap hirtelen elsötétedett, de valahogy másképpen, mint olyankor szokott, ha felhő áll elébe. Megfordultam s köztem és a nap között egy nagy, sötét testet láttam, mely a sziget felé közeledett, két mérföldnyi magasságban lebegett és hat, vagy hét percig eltakarta a napot. A levegő azonban nem lett hüvösebb, se az ég nem sötétedett el, olyan volt, mint mikor hegy árnyékában áll az ember. Ahogy közelebb jött, átlátszatlan szilárd anyagu testnek bizonyult, melynek feneke alul lapos, sima és erősen fénylik, amint a tenger ragyogását visszaveri. Kétszáz rőfnyi magaslaton álltam, közel a parthoz s egyszerre láttam, hogy ez a nagy test lassan sülyed, végre csaknem párhuzamosan állunk szemben, alig egy angol mérföldnyi távolságban. Zseblátcsövemet szedtem elő és ekkor tisztán kivehettem, hogy a nagy test szélein emberek járkálnak fel és alá, ott, ahol az lejtősnek látszott; de hogy mit csinálnak, azt nem vehettem ki.

Az élethez való természetes ragaszkodás azonnal élénken felujjongott bennem: remélni kezdtem, hogy ez a kaland valami módon kisegit reménytelen és kétségbeejtő helyzetemből. Egyuttal pedig szinte kábult ámulat fogott fel: szigetet látván lebegni a levegőben, melyet emberek népesitenek be, mely sülyed és emelkedik vagy siklik a levegőben, a lakók tetszése szerint. De nem lévén hangolva akkor, hogy e csodás jelenségen tünődjem, inkább lázasan figyeltem, milyen irányt vesz a sziget, mert néhány pillanatig csendben, egyhelyben lebegni látszott. Kevéssel azután közeledett felém, láthattam kőkeritéssel körülvett parkjait, mögöttük lépcsőket és csarnokokat, több egymás fölé épitett terrászt. A legalsó folyosón néhány ember állott és mintha horgásztak volna valamire, mások meg ezeket nézték. Meglengettem sapkámat (kalapom rég elveszett már) és zsebkendőmet a sziget felé és torkom szakadtából kiáltozni kezdtem. Azután figyelmesen vizsgáltam a hatást és a sziget felém forduló részén embertömeget láttam összeverődni. Rámmutogattak, láttam, hogy felfedeztek már, bár nem válaszoltak kiáltásaimra. Aztán láttam négy vagy öt embert, amint nagysebesen fut fel a lépcsőkön, a sziget csucsa felé, ahol végül eltüntek. Ugy véltem, ezek nyilván rendelkezési jogot kérni mentek valami parancsoló személyhez, hogy intézkedhessenek.

A tömeg egyre nőtt. Félóra mulva megmozdult a sziget és emelkedni kezdett: a legalsó folyosó most száz rőfnyire közeledett hozzám. Könyörgő mozdulatokat tettem s alázatos hangon rimánkodtam a magasba: de senki sem felelt. Akik közel álltak hozzám, ruhájuk után itélve, kiváló személyek, komolyan tanácskozni látszottak, gyakran pillantva felém. Végre egyikük megszólitott: lágy, tiszta és udvarias hangon, mely kiejtésben az olaszhoz hasonlitott. Olaszul feleltem, remélve, hogy e nyelv hangzása legalább kellemesen érintheti fülét. De nem értettük meg egymást, bár könnyen felfogható volt, mit akarok, mert hiszen nyomoruságos állapotomat szemükkel láthatták.

Jeleket adtak, hogy jőjjek le a szikláról s közeledjem a parthoz, amit rögtön megtettem. A repülő sziget ekkor ugy helyezkedett el, hogy széle éppen fejem fölött állt, mire az alsó folyosóról lánc ereszkedett, alján kényelmes ülőpaddal, erre ráültem, megfogóztam és éreztem, amint csigák segélyével felhuznak.

MÁSODIK FEJEZET.

(A laputabeliek jellemzése. – Szerző beszámol a nép müveltségéről. – A király és udvara. – Hogy fogadják szerzőt? – A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. – A benszülött asszonyok.)

Alig értem partot, nagy tömeg vett körül: azok, akik közelebb álltak, előkelőbb férfiaknak látszottak. A csudálkozás minden jelével nézegettek, én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra: egyik szemük befelé fordult, a másik szemük egyenesen fel az égre. Ruhájuk tele volt mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok; másoknál hegedük, fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok diszitették a szövetet, meg egyéb instrumentumok, amiket nem is ismernek Európában. Aztán láttam néhány alakot, közönséges szolga-öltözetben, ezeknek a kezében volt egy pálca, a pálca végére felfujt hólyag kötve, ugy nézett ki, mint valami kereplő. A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülére vagy a szájára csaptak azoknak, akik a közelükben álltak. Ezt a dolgot akkor fel nem foghattam, mit jelent. Ugy látszik, ezek az emberek annyira el vannak foglalva belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely külső érintés halló- és beszélőszervük tudatára nem ébresztené őket: ennélfogva azok, akik tehetik, tartanak maguknak egy ugynevezett koppantó-cselédet (eredetiben: climenole) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek a cselédnek aztán az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember összekerül: szépen odakoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és annak vagy azoknak a jobbfülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó egyuttal elkiséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére koppant; az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba, hogy minden percben neki mennének valaminek, vagy gödörbe esnének, vagy fellöknék egymást, vagy kiböknék a falat enélkül.

Kellett, hogy erről felvilágositsam az olvasót, mert enélkül éppenugy nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kisérték, mint ahogy én nem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn, kisérőim többször egészen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok, többször magamrahagytak, mig aztán a koppantók nem frissitették fel emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik, nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és élénkebbnek látszott.

Végre elértük a palotát és beléptünk a fogadószobába. Ott ült a király egy trónon, kétoldalt magarangu személyek. A trónus előtt állt egy asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai müszerekkel, mindenféle fajtában. Őfelsége észre se vett bennünket, hogy beléptünk, bár ez nem minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De, mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma vizsgálatába, s legalább egy óráig kellett várakoznunk, mig azt megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval: mikor ezek látták, hogy befejezte a gondolatfolyamatot, megmozdultak, az egyik szájára koppantott őfelségének, a másik a jobbfülére: mire őfelsége ugy riadt fel, mint aki álomból ébred, rámnézett és kisérőimre és eszébe jutott, hogy miért állunk itt: jövetelemről előzőleg értesitették volt. Néhány szót ejtett, mire azonnal mellettem termett egy fiatal legény, kezében koppantóval és odakoppantott a jobbfülemre. Kézzel-lábbal jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon leszállitotta értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem, kérdéseket intézett hozzám; mindenféle nyelven feleltem neki, mikor kiderült, hogy sehogy se érthetjük meg egymást; rendeletére a palotának egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmulta az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol két szolgát adtak mellém, hogy ellássanak. Ebédet hoztak és négy magasrangu személy, kiket, ugy emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az egyik fogás ürücomb volt, de szabályos lapu piramisba vágva, háromszögekből, aztán egy romboid-alak, marhahusból, végre gömbalaku pudding. A második fogás kacsa volt, két darab, ugy kötve össze, mint egy hegedü, a köritékben fuvola- és furulyalaku burgonyák uszkáltak, aztán egy hárfaalaku borjumell. A szolgák kocka, henger, paralellogramm és más mértani alaku kenyereket szeltek le nekünk.

Még ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem egyes dolgok nevét az ő nyelvükön. Koppantóik segélyével, s a nemes urak kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem lehetett.

Ebéd után visszavonult a társaság, a király részéről egy ur jelent meg nálam koppantóval. Tintát, tollat, papirost hozott, néhány könyvet is és jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem tanitani. Négy órát ültünk egyhelyben, ez idő alatt szép sereg szót irtam le oszlopba, oldalt a forditással, külön füzetbe néhány rövid mondatot. Tanitóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak, hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon és igy tovább. Erre aztán leirtam, hogy mondják ezt az ő nyelvükön. Egy könyvben megmutogatta nekem a nap, hold és csillagok alakjait, az egyenlitőt, az égőveket, a sarkköröket, számos planéta és állócsillag lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leirását és nagy vonásokban a velük való bánásmód müvészetének müszavait. Miután a tanitó elment, a szavakat, forditással együtt, ábécés rendbe szedtem. Ily módon néhány nap alatt már emlitett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy nyelvük titkaiba pillanthassak.

Az a szó, amit „repülő sziget“-nek, vagy „lebegő sziget“-nek forditok, eredetiben igy hangzik: Laputa. Hogy honnan és hogyan származik ez a szó, nem tudom pontosan. Lap a régi, avitt nyelven magas-at jelent, untuh pedig kormányzót, uralkodót – állitólag, szóhasonlással, igy származott az eredeti Lapuntuh-ból a mai Laputa. A magam részéről ezt a levezetést kicsit kényszeritettnek vélem. Egyszer vettem magamnak a bátorságot s néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem szerint Laputa annyit jelent, mint lap uted – lap, határozóilag annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és uted annyit tesz: szárny. Nem akarok nagyképüsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás; különben az igazságos olvasóra bizom, itélje meg.

Azok, akikre a király rábizott engem, kijelentették, hogy öltözékem nagyon szegényes; másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vétettek egy öltözet ruhához. Már ezt az operációt egészen másképpen csinálta a laputabeli szabó, mint ahogy Európában megszoktuk. Először is kvadránssal lemérte magasságomat, aztán mérce és iránytü segélyével kiszámitotta testem arányait és körvonalait: mindezt papiron. Hat nap mulva elhozta a ruhámat, nagyon rosszul volt szabva, hol bő volt, hol szük; később rájöttek, hogy az algebrai képletekben elvétett egy számot. Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem tulajdonitanak ezeknek nagy fontosságot.

Mig a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővitettem szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király beszédéből sokat megértettem már; néhány alázatos szót válaszoltam is. Ő felsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven mérföldnyi távolságról volt szó, amit ötödfél nap alatt megtettünk. Fogalmam se volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy órakor a király, sajátkezüleg, udvarának és tisztikarának kisérete mellett, három óráig játszott különféle hangszereken, egyfolytában. Majdnem megsiketültem a lármától, nem is sejtettem, mire jó ez, mig tanitóm fel nem világositott. Elmondta, hogy „e sziget lakói hozzászoktak a szférák zenéjéhez, mely bizonyos időközökben hallható. Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben, mindenki azon a hangszeren muzsikál, amelyen lekinkább jeleskedik.“

Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött megállitotta a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ecélból erős köteleket bocsátottak le sulyzókkal, ezekre a kötelekre odalent rákötötték a kérvényeket, mire, mint az iskolásgyerekek papirsárkánya, felrepült a kérvény. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról, amit csigákkal huztunk fel.

Matematikai ismereteim nagyban hozzásegitettek, hogy a laputabeliek kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. Fogalomkörük tele volt tudománynyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamit. Gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például valamely asszonynak vagy állatnak a szépségét akarják dicsérni, rombuszokban, körökben, paralellogrammokban, elipszisekben és más mértani alakzatokban irják le, vagy zenei müszavakkal. A király konyhájában egész sereg fizikai müszert és instrumentumot találtam; ezekkel vagdalják szabályos formákba a hust, amit őfelségének feltalálnak.

Házaikat igen rosszul épitik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati geometriát megvetik, azt mondják, közönséges és gépies munka az. Viszont az ő utasitásaik, amiket a munkásoknak adnak, oly elfinomultak és komplikáltak, hogy ezek az egyszerü emberek nem is érthetik meg és rendesen elhibázzák az épitést. Papiron a laputabeliek igen ügyesek, a szabályokat kitünően értik és kezelik. A közönséges, fizikai cselekedetekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb, ügyetlenebb népet. Matematikai és zenei kérdéseken kivül más körben képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani, hacsak nincs igazuk, ami ritkán történik meg. Képzelő-erő, invenció: idegen fogalom náluk, még csak szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden gondolatukat a két fentemlitett tudomány mivelésére forditják.

Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattannal foglalkoznak, hisznek az asztrológiában, csillagjárásban is, bár nyiltan restellik ezt bevallani. Amin leginkább csodálkoztam: ezek nagy előszeretettel foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak közügyekbe, állami kérdésekben véleményt mondanak és a pártnézetek árnyalatairól szenvedélyesen vitatkoznak. Ezt a hajlamot különben számos európai matematikusnál is megfigyeltem, bár e két tudomány között semminemü rokonságot nem tudok felismerni. Talán ugy képzelik, hogy valamint a legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbiknak, éppugy a világ szabályozása és forgatása nem kiván több hozzáértést, mint amennyi egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi; hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elegendők.

A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: lelkük egy pillanatra se békül meg: mégis, ami egyre foglalkoztatja érzelmüket, nagyon kevés jelentőséggel bir az emberiség létérdekében. Állandóan azon rettegnek például, hogy az égitestek állásában valami zavar történhetik; hogy a föld, amint egyre közeledik a naphoz, végre egészen beleesik majd; hogy a nap felszine fokról-fokra kihül és megkérgesedik a kilökött lávatömegtől s majd nem világitja a többi világot; hogy a föld csaknem összeütközött legutóbb is egy üstökös farkával; hogy a legközelebbi üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják, valószinüleg szétmorzsol bennünket; mert ha perihéliumban bizonyos távolságnyira közeledik a naphoz (amitől, számitásaik alapján, okunk van tartani), oly hőfokot ér el, mely tizezerszer nagyobb a veresen izzó vas hőfokánál, naptávolban viszont egymillió és tizennégy mértföld hosszu csóvát huz maga után, amelybe, ha százezer mértföldnyi távolságban a nucleustól, vagyis magtól belekerül a föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég; hogy a nap, naponta lövelve fényét és melegét, anélkül, hogy uj erőt gyüjtene, végre teljesen kimerül s megsemmisül, amivel együtt jár a föld pusztulása és mindama bolygóké, melyek a naptól kapnak fényt és meleget.

A laputabelieket annyira nyugtalanitotta és rémitgeti mindez s más effajta veszély előérzete, hogy aludni se mernek békében s az élet közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velök e félelmeket. Ha reggel valamely ismerőssel találkoznak, első kérdésük, hogy van a nap kedves egészsége, milyen szinben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt, és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az effajta beszélgetésbe ugy belemerülnek, mint a kis fiuk, amikor nagy élvezettel és mohón végighallgatnak mindenféle szellemekről és kisértetekről szóló történeteket, aztán nem mernek lefeküdni a sötétben.

Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidorak: nagyon megvetik férjeiket s kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont igen megvetik a laputabeli férfiak, mert alacsony értelmüeknek tartják őket. Az idegenek közül válogatják aztán a hölgyek gavallérjaikat. A csunya csak az a dologban, hogy egész nyiltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén merülve elmélkérdésekbe a feje bubjáig, hogy a szemeláttára udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője; férjuram csak el legyen látva papirral, körzővel s a koppantó ne zavarja meg.

Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy ugy el vannak zárva ezen a szigeten: pedig gyönyörü vidék ez és ők nagy pompában és bőségben élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni, csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállaniok a szigetről, és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni; számos esetből kitapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magasrangu udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota urnője, hogy ez egyszer kiszállott Lagodában, a fővárosban, azzal, hogy beteg és szédülései vannak. Elmaradt félévig, végre küldöncöt menesztettek, hogy keresse meg és megtalálták egy sötét és piszkos csárdában, rongyok között: a ruháit eladta és abból tartott el egy vén, otromba, ferdenyaku lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták aztán elszakitani, nem akarta elhagyni. Férje szerelemmel és gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást; egy hónap mulva valahogy megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta se hallottak róla.

Az olvasó persze azt hiszi, most holmi angol novellát mondtam el neki, és hogy ez nem a távol Indiákon tul történt. Kérem az olvasót, fontolja meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől és hogy a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomoruan elismertük.

Egy hónap mulva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam válaszolni a király kérdéseire, ha fogadni kegyes volt. Őfelsége egy cseppet sem volt kiváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a matematikáról való nézeteim érdekelték. Amit magamról beszéltem, az egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók szorgalmasan müködtek kétoldalt.

HARMADIK FEJEZET.

(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. – A laputabeliek nagy fejlettsége az utóbbi tudományban. – Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)

Minden külföldi ember kiváncsi: én is, mielőtt tovább buvárkodtam volna, engedélyt kértem a királytól, hadd tekinthessem meg a sziget nevezetességeit. Szivesen megadta beleegyezését és tanitómat rendelte mellém evégből. Főleg az érdekelt, milyen módon mozog és lebeg ez a sziget a levegőben. Arról, amit megtudtam, természettudományi pontossággal beszámolok az olvasónak.

A repülő vagy lebegő sziget alakja szabályos kör, melynek átmérője 7837 rőf, szóval ötödfél mérföld, és tizezer hold terület. Vastagsága háromszáz rőf. Feneke, amit csak alulról lehet látni, kétszáz rőf vastagságu sima gyémántdarab. Ezen nyugodnak a különféle kőzetrétegek, a legfelső réteg dus humusz, tiz-tizenkét láb mélységü. A felület befelé lejtőződik, ugy, hogy minden eső és csapadék apró patakokban a sziget közepére folyik, ahol négy nagy medencébe gyül össze, mindegyik medence félmérföld kerületü. Ezekből a medencékből a viz nappal elpárolog, ugy, hogy nem önthetnek ki, de különben is a sziget fel tud emelkedni a felhők és vizpárák fölé, ahol nem esik és nem csapódik le a viz. A természettudomány szerint két mérföldnyi magasságban már nem igen képződik felhő, amit ebben a városban is megfigyeltek.

A sziget közepén ötven rőf átmérőjü luk van: ezen keresztül a csillagászok hatalmas csarnokba szállnak alá, amit éppen ezért flandona gagnolé-nak, vagyis a csillagászok barlangjának neveznek: ez a felszin alatt fekszik, száz lábnyira a gyémántlaptól. E barlangban husz lámpa ég folytonosan, melyek, visszaverve a gyémánt ragyogását, erős fényt árasztanak mindenfelé. A barlang tele van sextansokkal, kvadránsokkal, látcsövekkel s más csillagász-műszerek állnak ott garmadában. Legnagyobb látványossága azonban egy delejtű, rengeteg nagy, alakra olyan, mint valamely szováta. Hossza hat rőf, középen három rőf vastag. Ez a delejtű középen erős gyémánttengelyen forog, oly könnyedén, hogy egy ujjal elmozditható. Körülötte négy láb mélységü gyémánthenger, melynek átmérője tizenkét rőf: ez nyolc, hatlábmagas gyémántlábon nyugszik. Homoru felének közepén tizenkét hüvelyknyi vályu van, ebben áll a tengely és ebben mozog.

Ezt a követ semmiféle erővel nem lehet elmozditani, össze van kötve a sziget alsó részét képező gyémántlappal.

E delejtü segélyével emelkedik és sülyed a sziget s siklik bármely irányban. E tü egyik hegye vonzó, másik hegye taszitó erőt fejt ki: ha már most a delejtüt felfelé irányitják, ugy, hogy a vonzóerő fordul a föld felé, akkor a sziget sülyedni kezd, ha a taszitó végét forditják a föld felé, akkor a sziget emelkedik: ha ferdén áll a delejtü, úgy mozog a sziget is. E delejtüben az erők mindig párhuzamosak az iránynyal.

Ilyen ferde mozgással irányitják a szigetet az ország különböző részébe. Mondjuk, hogy AB jelentse azt a vonalat, melyet képzeletben huzunk keresztül Balnibarbi tartományain. CD legyen az iránytü, C a vonzó vége a tünek, D a taszitó. Most forditsuk lefelé a taszitó végét, akkor a sziget ferdén felfelé, D irányában emelkedik. Elérve D-t, a kő megfordul tengelyén, mire E felé mozog a vonzó-vég, mire a sziget ferdén E felé sülyed, a tengely tovább mozog a vályuban, mig a tü felveszi az EF helyzetet, taszitó-végét lefelé irányitva, mire a sziget F felé mozog. Igy, változtatva a tengely állását, mozog a sziget: emelkedik és sülyed; vagy, viszonylagosan ferdén emelkedik és ferdén sülyed, miáltal más irányokban halad.

De meg kell jegyeznünk, hogy a sziget nem repülheti át a tartomány határait: sem pedig nem emelkedhetik négy mérföldnél magasabbra. A csillagászok, akik hosszu értekezéseket irtak erről, ugy magyarázzák e jelenséget, hogy a delejező nem hat négy mérföldnél messzebb s hogy azok a sajátságos ásványok, melyek a delejtüre hatnak, s melyek lent, a szárazföldben vannak, éppen csak ebben a tartományban fordulnak elő s a Föld más részeiben nincsenek is efféle ásványok. Már most, azokat a földrészeket, melyek igy a delejtü hatása alatt vannak, könnyen hatalmába keritette az uralkodó, főlényes helyzetében, de hatalma nem terjed tul az ország határain.

Olyankor, mikor a delejtü függőlegesen áll a vályuban: a sziget egy helyben lebeg: mindkét pontja egyenlő távolságban lévén a földtől, az egyik lefelé huzza, a másik fölfelé taszitja a szigetet, igy aztán nem áll be gyorsulás.

Erre a delejtüre megbizott csillagászok vigyáznak, ezek adják meg időről-időre a szigetnek azt az irányát, amit őfelsége óhajt. Életük nagy részét az égitestek vizsgálatában töltik: nagyitóüvegeik sokkalta élesebbek és jobbak, mint a miéink. Legnagyobb csillagvizsgálójuk csak három láb széles és mégis tisztábban mutatják a csillagokat, mint a mi száz láb átmérőjü lencséink. Olyan felfedezéseket tettek, amilyenekről nem is álmodnak az európai csillagászok: tizezer állócsillagot jegyeztek fel: mi harmadrészéről se tudunk. Felfedezték a Mars két bolygóját, a belső, a főbolygó, háromszoros, a külső ötszörös átmérőjének távolságában kering; az első tiz, a másik huszonegy és fél óra alatt kerüli meg a Marsot.

Feljegyeztek kilencvenhárom különféle üstököst és pontosan megállapitották visszatérésük idejét. Ha igazak a megfigyelések, kivánatos volna, hogy nyilvánosságra kerüljenek: az üstökösökről szóló gyenge és hiányos elméleteket a csillagászati tudományok többi ágainak tökélyére lehetne emelni általuk.

Ami a királyt illeti, ő volna a világ legkorlátlanabb uralkodója, hacsak rá tudná venni minisztereit, hogy támogassák őt ebben, ezeknek azonban többnyire a szárazföldön vannak birtokaik és meggondolva, hogy udvari kegyencnek lenni nagyon bizonytalan állapot: inkább nem egyeznek bele, hogy az országot rabszolgává tegyék.

Két módja van a királynak, engedelmességre birni a népet, ha valamelyik város fellázad vagy megtagadja az adót. A szelidebbik eljárás az, hogy a fellázadt város fölé emelik a szigetet, nem mozdulnak onnan, mire az illető városra nem süt a nap, nem esik az eső, a lakókat elárasztja a piszok, megfertőzi a betegség. Ha a felkelés nagyobbméretü, egyidejüleg köveket is dobálnak le rájuk felülről, ami elől csak pincékbe és barlangokba lehet elbujni, mig a házak tetejét összerombolják a kövek. Végre, ha még tovább makacskodnak, vagy bujtogatják a népet: akkor az utolsó ráció következik: az egész szigetet ráejtik a városra, amit ez pillanat alatt emberestül, házastul porrázuz. Ez azonban nagyon kivételes rendszabály, amihez csak utolsó esetben nyul az uralkodó: nagyon kockázatos lépés ez, amit a miniszterek se igen mernek ajánlani, mert nagy baj volna, ha gyülöltté válnék a nép előtt az a sziget, mely a király dominiuma.

Van még egy másik ok is, ami végett ennek az országnak uralkodói nagyon is óvakodnak az ilyen borzasztó eljárástól, hacsak végzetes kényszerüség nem lép fel. Lehetnek ugyanis abban a városban, melyet összezuzásra itéltek, magas sziklák, vagy tornyok, vagy kőoszlopok: már most egy hirtelen zuhanás megsérthetné a sziget fenekét, avagy alsó lapját, mely mint emlitettem, gyémántból van ugyan és kétszáz rőf vastag, mégis, egy erős lökéstől megrepedhet, vagy megpattanhat valami tüztől, ami a kéményekből száll fel. Éppen ezért a király, ha nagyon haragszik s elhatározza, hogy megtöri a lázongó várost, mindig ugy rendeli, hogy rendesen és óvatosan sülyedjen a sziget, részint alattvalói iránt érzett gyöngédségből, részint talán attól tartva, hogy megreped a sziget feneke, mely esetben, a tudósok véleménye szerint, a delejtü már nem tudná felemelni a szigetet, hanem az egész tömeg lezuhanna a földre.

Egy régi törvény rendelete szerint sem az uralkodó, sem két idősebb fia nem hagyhatják el a szigetet, a királyné is csak akkor, ha tul van a gyermekágyon.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A főváros és vidékének leirása. – Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. – Szerző vitája ugyanezzel.)

Távol legyen tőlem azt állitani, hogy rosszul bántak velem a szigeten, mégis be kell vallanom, kezdtem ugy érezni, hogy nagyon is mellőznek és nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak: őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.

Két tudományban kétségkivül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban, melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal, koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem máskép, csak efajta emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen szép előmenetelt tanusitottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kinálkozó alkalommal leszállok. Volt az udvarnál egy magasrangu személy, a király közeli rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben egészen buta és tudatlan ember hirében állott. Számos, hasznos szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.“ Tanárai csak nagy nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerübb levezetéseit. Ez az ur gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról; utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen elküldte őket.

Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szivesen megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasitottam mindent.

Február 16-án elbucsuztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy kétszáz angol font értékü összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó folyosóról lebocsátottak zsinegen, ugy, ahogy annak idején felszálltam.

Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a Balnibarbi nevet viseli, fővárosa, mint már emlitettem, Lagadó. Valahogy megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem. Besétáltam a városba, most már minden feltünés nélkül: ruhám olyan volt, mint a benszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm levelét. Igen szivesen fogadtak. A ház ura, Munodi, szintén magasrangu ember, szobát rendeztetett be házában, egész ottartózkudásom alatt nála laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város félakkora, mint London; házai nagyon furcsán épitvék, legtöbb köztük közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken. Földmiveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitünő termőföldnek tünt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa látvány keltett bennem; bátorságot véve magamnak, megkértem kitünő vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz, főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam ily rosszul müvelt földet, ilyen roskatag, átabotába épült házakat, ily kétségbeesett és inséges népet. Munodi ur, mint emlitettem, magasrangu személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A király különben kegyelte, mint jóhiszemü és tisztességes, de alacsony értelmü embert.

Mikor ekként biráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy „ennyi idő alatt nem formálhattam itéletet s hogy ahány ház, annyi szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs“, s más ily közhelyeket mondott. De mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák öltözékével és modorával szemben?“ Nyugodtan kérdezhette ezt, környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsesége és gazdagsága tulemelték őt mindama nyomoruságon, amit bolondság és szegénység okoz az ágrólszakadtakban.“ Azt mondta: „ha volna kedvem elkisérni őt nyaralójába, mely husz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több alkalmunk lesz erről társalogni“. Mondtam, hogy szivesen állok rendelkezésére és másnap reggel utrakeltünk.

Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország földmivesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy sehol egy szem buzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörü vidékre értünk: tanyák, gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, buzatáblák és veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes ur észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „hogy itt kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és gyengeelméjü emberek, mint ő maga.“

Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az architektura legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok, ligetek, minden a legszebb rendben és nemes izléssel. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és igen szomoruan azt mondta: „hogy nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg városi palotáját le kell majd rombolni s ujjáépiteni a kor követelményei szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt ujra a modern igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának, nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára haragitsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszünik, ha egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.“

Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben, részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek, tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátitottak el. Ezeknek az embereknek aztán semmise tetszett, amit elhagytak: uj elméleteket hoztak, müvészetben, tudományban. Azt mondták, az ipart is renoválni kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészitő Akadémiát létesitettek Lagadóban és az uj szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma már alig van számbavehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül. Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmüvelés és épitészet uj szabályait és módszereit dolgozzák ki, uj szerszámokat és müszereket terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segitségével, azt mondják, egy ember elvégezheti tiznek a munkáját, egy hét alatt palotát épithetnek, oly tartős anyagból, mely javitás nélkül eltart örökké. A föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most. Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül.

De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak elméleteiken, remény és kétség szitja őket. Őexcellenciája kijelentette, hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi formáival, lakik őseinek házában s meg van minden ujitás nélkül. Néhány nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és nem gondolnak az ország általános jólétére.

Őexcellenciája hozzátette még, „hogy semmiképp nem akar megfosztani attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom, elmehetünk oda.“ Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még, mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „hogy volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt a Tervkészitő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s épitse fel ujra a hegy másik oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a vizet a magasban és mert a viz, ha magasból száll alá, félakkora erővel hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld szinén haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de meg barátai is rábeszélték, igy hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz ember, a mü nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget visszaháritva rá, de sőt még gunyolják is őt azóta és másokat unszolnak hasonló kisérletre.

Néhány nap mulva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kisért el személyesen, egy barátjára bizott, hogy kalauzolna. Ennek az urnak ugy mutatott be, mint a nagy tervek és ujitások barátját, kiváncsi és könnyenhivő embert, amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a tervezgetésnek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes leirása. – Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiüritettek s a tudósok részére berendeztek e célból.

A felügyelő nagyon szivesen fogadott; több napon keresztül látogattam az akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészitő lakik; számitásom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.

Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca feltünően piszkos, hosszu haja és szakálla kócosan lengett arca körül, több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségü napfénynyel árasztja el. Csak azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián divatban van a kéregetés.

A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes büz csapott ki felém. De a vezető betaszitott s még odasugott nekem, „hogy meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetü“, s igy még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái csunyasággal boritva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és megcsókolt, mely udvariasságot szivesen elengedtem volna. Ez a tudós, mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi ürülékből vissza lehet állitani az eredeti táplálékot; csak szét kell bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a bélnedveket, lepárlani a rosszszagu váladékokat. Az akadémia minden héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy hajótonna.

Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyiteni. Megmutatta hosszu értekezését, mely a tűzkovácsolást tárgyalja s amit ki fog adni, ha pénze lesz hozzá.

Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az épitészetet akarja átalakitani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni épiteni, mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.

Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanitvány körében. Ezek szineket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még tökéletlenek voltak mesterségökben: maga a tanár egészben elhibázta a dolgot. Ezt a müvészt nagyon becsüli és bátoritja az egész egyetem.

Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett, hogyan lehetne a földet disznókkal müvelni, megtakaritva a barom és az arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót, datolyát és más jóizü abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire ezek az állatok néhány nap alatt fölturják a földet, hogy a csemegéhez jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s egyuttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kisérletek nem jól sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.

Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy eszembe jusson elszakitani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „hogy a bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor ime, ennyi házibogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a szövéshez és fonáshoz is jobban értenek“. Továbbá megtakarithatjuk a selyemfestést, ami nagyon valószinünek tünt; a mester mutatott nekem különféle szinü legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztositott, „hogy a pókhálón megérzik annak a légynek a szine, amit a pók evett. Van neki mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan megválogatja: gummiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép erős és tartós lesz a szál.

Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges változásával egyidejüen ábrázolja.

Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye. A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.

Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket; mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.

Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas szobában fogadott, mintegy negyven tanitvány környezetében. Az üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet, mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán csodálkozom“ – ugymond – „ezen a módszeren, mely a spekulativ-tudományokat gyakorlati és mechanikai uton javitja. A világ csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hizeleg magának azzal, hogy nemesebb, nagyszerübb gondolat meg nem született még ember agyában. Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy müvészetek létrejönnek s mily fáradságos a müvészetek és tudományok megtanulása. Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga irhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy müveltsége volna hozzá“. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén libasorban álltak a tanitványok. Ez a keret a szoba közepén állt és átmérője kitett husz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak, kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papirral betapasztva: e papirokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de rendszertelenül. A tanár felszólitott, ügyeljek, mert azonnal meginditja a gépet. Most a tanitványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret szélén negyven volt ilyen, egyet forditottak rajta, mire a szavak berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanitvány leolvasta azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiunak, ezek aztán egy mondatba irták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak uj helyre kerültek, aszerint, amint a kocka papirlemezei felülről-lefelé forogtak.

Naponta hat órát dolgoztak igy a tanitványok s a tanár több vaskos kötetet mutatott nekem, melyeket igy, egyes mondatokból állitottak össze s melyekből a világ minden müvészetek és tudományok gazdag anyagát meritheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne fejleszteni, ha az ország alapitványt tenne s ötszáz ilyen gépet állitana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeriteni lehetne, hogy e célra megfelelő összeggel adózzanak.

Kijelentette, hogy ez a találmány ifju kora óta minden gondolatát elfoglalja. A keretet ugy rendezte be, hogy az egész szókincset felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek a főneveket, igéket és névmásokat összekötik.

Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott mindent s megigértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni fogom nagyszerü találmányát mindenütt.“ Le is jegyeztem papirra a gép alakját és körvonalait, megmondtam neki, „hogy Európában a tudósok gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek, hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.“

Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár értekezett arról, hogyan lehetne megjavitani az ország nyelvét.

Az első terv szerint meg kellene röviditeni a beszédet ugy, hogy a többtagu szókból egytagut csináljunk, ki kell hagyni az igéket és igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.

A második tudós azt vitatta, hogy általában el kell hagyni a szavakat: igy sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó hatással lehet. Ő ugy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a tüdő, surlódás következtében, lassan kopik s igy megröviditi életünket. Eszerint mit kell tehát tennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat, melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.“ Ez a találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni e célra. Gyakran tanuja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott terhük sulya alatt. Ugy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s igy társalogtak egy órát. Aztán felsegitették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.

Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember, otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban, ahol az uj beszédmód hivei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, anyagul a mütársalgás müvészetének. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.

Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanitás menete nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen ráirják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául, a tanitvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégitő, részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanitványok, akik nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábirni őket, hogy addig koplaljanak, mig az előirás kivánja.

HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leirása. – Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

A politikai tervkészitők akadémiáján nagyon jól mulattam. A tanárok mind egy szálig mintha meg volnának háborodva. Az ilyesmi rendesen elszomorit. E szerencsétlen tudósok terveket készitettek, melyeknek segélyével meg lehessen győzni az uralkodókat, hogy kegyenceiket bölcseség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehessen tanitani minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehessen jutalmazni az erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; uralkodókat rá lehessen vezetni saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek választassanak meg más ily őrült agyrémeket, amikre ember még sose gondolt, meg se értett. Látnom kellett ujra, hogy mégis igaz a régi mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, amit a bölcsek ne láttak volna igaznak.

Annyit azonban meg kell adni, hogy e tudósok között sok volt, aki nem adta át magát egészen képzelődéseinek. Többek között megismerkedtem egy orvossal, aki az uralkodás természetével és módszerével tökéletesen tisztában lenni látszott. Ez a kitünő személy igen hasznos célra forditotta munkálkodását, amennyiben oly szert igyekezett feltalálni, amely a közügyek szereplőinek agybeli bántalmait gyógyitja s jótékonyan hat mindama betegségre, melyek az állam szerveit kikezdték. Abban minden iró és szónok megegyezik, hogy meglepő hasonlatosság van az emberi test és az állam teste között: – nem kézenfekvő-e, hogy mindkét test betegségeit gyógyitani és edzeni kell? Tudjuk, hogy nagy tanácsosok, képviselők egészségét sokszor fölösleges és ártalmas nedvek zavarják, melyek forrongásokban, heves kitörésekben nyernek kifejezést; hogy sokszor a fej beteg, sokszor a sziv; hogy vonaglások állanak be; hogy az idegek görcsösen összehuzódnak s ökölbe szorulnak a kezek, de különösen a jobb kéz; hogy a test tele van renyheséggel, hogy sokszor szédül, felfuvódik; hogy tele van mérges daganatok rothadó anyagával; hogy savanyu és büzös gázok képződnek belsejében; hogy az emésztés zavaros s romlott az étvágy. Azért hát azt ajánlja az az orvos, „hogy az országgyülésen, az ülés három első napján orvosok jelenjenek meg, minden szenátor mellett ott üljön egy és fogja a pulzusát: komolyan és megfontoltan állapitsák meg a betegség természetét, a gyógymódot; legyen ott a gyógyszerész, kézigyógyszertárral s mielőtt a képviselő leül s megkezdődnék az ülés, vegyen be mindegyik hánytatószert, hashajtót, étvágygerjesztőt, gyomorösszehuzót, béltágitót, idegerősitőt, idegcsillapitót, zsongitó pasztillát, gyomorcseppeket, amint az egyes esetek azt megkivánják. Az orvosság hatása szerint a következő ülésen növelni, kisebbiteni lehet az adagokat.“

Ez a módszer nem kerül sok pénzébe a népnek és szerény véleményem szerint szép hasznát vehetnők oly országokban, ahol az országgyülés résztvesz a kormányzásban. Könyebben egyeznének meg, rövidülnének a viták, néhány száj kinyilna s néhány becsukódnék. A fiatal képviselők heves temperamentumát kissé fegyelmezné a hashajtó, az öregek tunyaságát felvillanyozná; az együgyübb képviselők felriadnának álmukból s a kötekedők lehülnének.

Továbbá: „általános a panasz, hogy az uralkodók kegyeltjeinek rossz az emlékező tehetsége. Ez az orvos hát azt ajánlja, „hogy aki felkeresi a minisztert, miután röviden és világosan előadta a dolgát, távozás előtt az emlitett miniszternek fricskázza meg az orrát, vagy rugja egy kicsit hasba, üssön a fülére, vagy dugjon tüt a körme alá, vagy csipje kékre-zöldre a karját, nehogy elfelejtse. Aztán minden fogadónapon meg kell ismételni ezt az eljárást, mindaddig, mig el nem intézte az ügyet, vagy határozottan ki nem jelentette, hogy nem intézi el“.

Ugyancsak ajánlja, „hogy az országgyülés mindegyik képviselője, miután véleményét kimondta és megvitatta, kötelezve legyen szavazatát az ellenkező véleményre adni. Az eredmény bizonyosan az általános közjót vonja maga után“.

Ha az országgyülésen a pártdüh tulheves, erre is van csalhatatlan orvossága a derék tudósnak. Ime a módszer: végy száz pártvezért s állitsd fel őket párosan, a koponyájuk alkata szerint, most hadd jőjjön két derék sebész s fürészelje ketté a két koponyát oly módon, hogy a két agyvelő egyformán legyen elosztva. A lefürészelt részek most felcseréltetnek, ugy, hogy a kormánypárti képviselő az ellenzéki képviselő felekoponyáját kapja a fejébe. Az nyilvánvaló, hogy ez az eljárás nagy ügyességet igényel; de a tanár biztositott bennünket, hogy nem maradhat el az eredmény, ha a mütét jól sikerül. Ugy érvelt, „hogy a két fél-koponya majd megvitatja a dolgot odabent az agyban, hogy hamar megegyeznek, hogy fegyelmezik a gondolatot s létrehozzák azt a mérsékletet és megfontolást, mely annyira kivánatos oly fejekben, amik azt képzelik, hogy az eszmék megértésére és azok vezetésére születtek“. Ami a különböző agyvelők különböző értékét és mennyiségét illeti, a tudós biztositott bennünket, hogy ez merő képzelgés.

Végighallgattam két tanár közt egy heves vitát, hogyan lehetne kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók tulságos megterhelése nélkül. Az egyik azt állitotta: „hogy egyszerüen meg kell adóztatni a bünt és a bolondságot. Az összeget igazságos birák állapitsák meg, a bünös vagy bolond rokonai és szomszédsága“. A másik éppen ellenkezőleg ugy vélte, „hogy a test és lélek ama tulajdonságait kell megadóztatni, melyekre legbüszkébbek az emberek. S a büszkeség nagysága szerint állapitandó meg az összeg; de mindenki maga határozza meg, hogy az mekkora legyen. Legnagyobb adót azok a férfiak fizetik, akik a nők kegyében állanak, össze kell számolni e kegyek nyilvánulásának számát és természetét; minden kalandot, amelyben részük volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanuskodjanak. Elmésséget, bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sujtani. Mindenki becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet s a tanultságot, mert ezek oly tulajdonok, amit még az adókivetők sem hisznek el, s melyeket magukban sem becsülnek sokra az emberek.

A nőket szépségük s a ruházkodásban való ügyességük arányában kell megadóztatni, s legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát maguk állapithassák meg. Hüség, szüzesség, szerénység adómentesek; ezek megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az adóbeszedőket sem.

Hogy a képviselők az udvar érdekét szolgálják, ajánlatos, hogy állami hivatalokért sorsot huzzanak. Sorshuzás előtt a képviselő kezest állit és esküt tesz, hogy az udvar érdekeire szavaz, akár nyer, akár veszit. Jutalmul aztán, amelyik veszitett, a következő sorshuzás alkalmából újra részt vehet a sorshuzáson. Igy állandóan él bennük a remény és várakozás, egyik se panaszkodik szószegés mián, minden baját a szerencsére tolja: ennek válla erősebb és szélesebb, mint egy miniszteré“.

Egy másik tanár széles tervezetet mutatott nekem, melylyel fel lehet fedezni a kormány ellen történt összeesküvéseket. Minden államférfi szorgosan vizsgálja a gyanus személyek étrendjét, hogy mikor és hányszor esznek, hogy melyik oldalukon feküsznek az ágyban, hogy melyik kezükkel törlik meg a hátuljukat, hogy milyen alaku, formáju és szagu az ürülékük, milyen a tapintása, összetétele, milyen az emésztés, mely a gondolatokra és tervekre hat. A tudós rájött, hogy az emberek sohase oly komolyak s elmélyedők, mint mikor odakint vannak. Egyszer kisérletképpen arra gondolt egy ily alkalommal, hogy lehetne legjobban megölni egy királyt, s megvizsgálva a saját ürülékjét, azt zöldes szinünek találta, megint más szinek jelentkeztek, ha népizgatásra, vagy a főváros felgyujtására gondolt.

Az egész javaslatot nagy gonddal dolgozta ki és igen részletesen. De az volt a nézetem, hogy az értekezés nem tökéletes. Ezt meg is mondtam a szerzőnek és kértem, engedné meg, hogy néhány megjegyzést tegyek. Oly szivesen és előzékenyen fogadta szavaimat, ami ritkaság irók és különösen tervelők között. Azt mondta, hogy mindig örül, ha tanulhat valamit.

Elmondtam hát, „hogy Tribannia királyságban, amelyet a benszülöttek Langdennek neveznek és ahol utam folyamán nehányszor megfordultam, a nép zöme leleplezőkből, tanukból, besugókból, vádlókból, végrehajtókból, esküdözőkből, kémekből áll, melyek a miniszterek és hivatalnokaik zsoldjával és zászlaja alatt egészen azok szolgálatában állanak. Ebben a királyságban azok esküsznek össze, akik komoly politikus hirébe akarnak kerülni, vagy azt szeretnék, hogy egy ingatag kormány össze ne düljön. Vagy pénzöket féltik, az államkölcsön emelkedő és sülyedő árjában. Először megállapitják, mely gyanus személyek vádolandók meg összeesküvéssel, most minden irást és levelet összeszednek ellenük, őket magukat vasraverik. Ez irásokat szakértőnek adják át, aki megfejti a szavak, szótagok és betük titokzatos értelmét: például, kitalálják, hogy az éjjeli edény titkos tanácsost jelent; a libasor országgyülést, a dögvész hadsereget, a cserebogár miniszterelnököt; a köszvény főpapot, az akasztófa államtitkárt; a szürő udvari hölgyet; a seprő forradalmat; az egérfogó nyilvános állást; a feneketlen kut kincstárt; a csatorna udvart; a bolondsipka kegyencet; az eltört cső törvényszéket; az üres hordó generálist; a genyedező seb közigazgatást. Ha ez a módszer nem elégséges, akkor két hatékonyabbat alkalmaznak, amit a tudósok Akrostikon és Anagramma néven jelölnek. Minden kezdőbetünek politikai jelentősége van. N politikai összeesküvést, B lovashadsereget, L tengeri flottát, vagy ha összecseréljük a betüket, az elégedetlen párt legmélyebb aknamunkájába nyerünk betekintést.2) A tanár nagyon megköszönte a felvilágositást és megigérte, hogy értekezésében felemliti a nevemet.