Ezekután beláttam, hogy nem sok keresni valóm van itt, s feltámadt bennem a vágy, hogy visszatérjek Angolországba.
HETEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. – Hajót nem talál. – Rövid utat tesz Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)
Van okom hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt tömörült egybe, Kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és Kalifornia felé nyulik, északra a Csendes-oceán terül el, mely, ugy vélem, százötven mértföldnyire lehet Lagadótól; arrafelé jó kikötőjük van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a hosszuság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld távolságban. A Japán császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, s gyakran vitorláznak át egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé veszem utamat s ugy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy vezetőt, aki az utat mutassa s podgyászomat vigye. Elbucsuztam nemes pártfogómtól, ki kegyének sok jelével bocsátott utra és gazdag ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.
Különös esemény vagy kaland nem tarkitotta utamat. Maldonáda kikötőbe érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom se volt rá, hogy egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth. Csakhamar megbarátkoztam nehány jóállásu emberrel és mindenütt szivesen fogadtak. Az egyik azt ajánlotta, „hogy miután a Luggnaggba induló hajó legalább egy hónap alatt kelhet csak utra, talán nem untatna bennünket, ha átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt mérföldnyire innen, délnyugat felé“, ő maga és egy barátja ajánlkozott, hogy elkisérnek, még az utiköltséget is megszerezték.
Glubdubdrib – ha jól ejtem e szót – a boszorkányok és varázslók szigetét jelenti. Harmadfél akkora, mint Wight szigete, igen termékeny és dus föld, csupa varázsló él ott, egy fajtájukból való kormányzó uralkodása alatt. Ez a nép egymásközt házasodik csak s a fajta legöregebb varázslóját választják időnkint kormányzóvá. Gyönyörü palotája van s mintegy háromezer hold terjedelmü parkja, melyet husz láb magas nyers-kőfal kerit körül. Ebben a parkban nyájak, gabonaföldek és veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némi módon szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével e kormányzónak hatalmában van visszahivni halálából bárkit, s szolgáltatni magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább: s három hónapon belül nem is híhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egész rendkivüli esetekben.
Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre: egyik kisérőm azonnal a kormányzóhoz hajtatott s megkérte, engedné meg, hogy egy idegen hódolatát átnyujtsa őfenségének. Szivesen láttak bennünket s három palotaőr kisért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi fegyverekkel: volt valami a maguktartásában, amitől libabőr futott végig a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak mentén sorfalat álltak a szolgák, mig a fogadó-terembe nem értünk. Mélyen meghajoltunk s néhány általános kérdés után őfensége mindhármunkat leültetett, apró székekre, a trónus legalsó lépcsője mellé. Őfensége érti Balnibarbi nyelvét, bár e szigeten más nyelvjárás divik. Azt kivánta, beszélnék utjaimról; annak jeléül, hogy minden szertrtást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte egész személyzetét: nagy rémületemre egyetlen pillanatban tüntek el, mint az álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, mig a kormányzó nem biztositott, hogy nem lesz semmi bántódásom; két társam is megnyugtatott, ők már gyakran láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, s röviden elbeszéltem kalandjaimat őfenségének, de nem minden habozás nélkül: gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé, ahol a kisérteties szolgák álltak. Őfensége meghivott ebédre, egész sereg kisértet szolgálta fel az ételt s látta el asztalunkat. Megfigyeltem magamon, hogy már nem félek tőlük ugy, mint reggel. Estig maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfenségét, engedné meg, hogy ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel ujra tisztelegtünk a kormányzónál, amint az illem megkivánta.
Tiz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar ugy megbarátkoztam a kisértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, látásukra már semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmult s helyét kiváncsiság foglalta el. Őfensége felszólitott „nevezzek meg bárkit, s bármekkora számban ama halottak között, kikről a világ kezdetétől fogva tudunk, ő felidézi mind s megparancsolja nekik, hogy feleljenek bármelyik kérdésemre; feltéve, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők szellemének, melyben a kisértetek éltek. Egy dologban nyugodt lehetek, hogy bizonyára az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen és haszontalan az alvilágban“.
Forrón megköszöntem őfenségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörü kilátás nyilt a parkra. Először a nagyság és pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, azért Nagy Sándort kivántam látni seregének élén, az arbelai ütközet után. A kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás hadsereg és ablakunkig nyomult előre. Sándort behivták a szobába. Csak nagynehezen értettem meg azt a görögöt, amit beszélt s ő is nehezen értett engem. Becsületszavára kijelentette, hogy őt nem mérgezték meg, gyomorrontásba pusztult bele, mert sokat ivott.
Ezután Hannibált idéztük fel s láttuk őt átkelni az Alpokon. Kijelentette, „hogy szó se igaz az ecetről szóló legendából, egy csöpp ecetet se vitt magával“.
Láttam Cézárt és Pompejust a légiók élén, indulóban. Cézárt utolsó, legnagyobb győzelme után kivántam látni, Róma szenátusát egy szobában s aztán kivántam látni egy modern országgyülést szembeállitásul. Az első csupa félistenek és hősökből állott, a másik rongyszedőkből, kalmárokból, utonállókból, csirkefogókból. A kormányzó kérésemre jelt adott Cézárnak és Brutusnak, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés fogott el, meglátván Brutust, arcának minden vonásán felismertem a kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a haza leghübb szerelmét és szeretetét az emberiségnek. Örömmel láttam, hogy e két nagyember jóviszonyban van egymással. Cézár maga bevallotta, hogy „életének legnagyobb hőstettei, sok tekintetben nem is hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, melylyel elvették ezt az életet“. Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta nekem, „hogy állandóan együtt vannak Juniussal, Sokratessel, Epaminondással, az ifjabb Catóval, és Morus Tamással; olyan sextumviratus ez, ugymond, melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.
Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem: engem kielégithetetlen vágy hajtott, hogy a mult minden korszakában magam elé varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sokáig néztem szemébe sok hősnek, kik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, s visszaadták egy elnyomott és méltatlanul sujtott nemzet szabadságát. De hogy fejezhetném ki lelkem végtelen örömét, ugy, hogy az olvasónak mulattató olvasmányt nyujtsak egyuttal.
NYOLCADIK FEJEZET.
(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)
Egy egész napot forditottam arra, hogy a leghiresebb gondolkodók és tudósok szellemét megismerjem. Homerost és Aristotelest azoknak élén kivántam látni, akik e két nagy férfit magyarázták. De oly számosan voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni s a palota külső szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nemcsak a csőcselék soraiban, de egymással szemben is. Homeros magasabb, barátságos tekintetü férfi. Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb szemek, amiket valaha láttam. Aristoteles kissé előrehajolt és mankóra támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy mélységből kihangzó; azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak a társaságban, soha nem hallottak egyikről sem, s hallottam, hogy suttogta az egyik kisértet, – akit nem nevezek meg – „hogy a szellemvilágban a magyarázók mindig távoltartják magukat témájuktól, e két bölcstől: szégyelik magukat, amiért olyan borzalmasan elferditették munkáik értelmét.“ Bemutattam Didimust és Eustatiust Homérnak, és kértem őt, bánjon jobban velük, mintahogy megérdemlik, mert hamar felismerte, mily kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe hatoljanak. Aristoteles azonban valósággal feldühödött, amikor Scotust és Ramust bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket: megkérdezte „vajjon az egész társaság ilyen tökfejek gyülekezete-e?“
Most fölidéztettem Descartesot és Gassendit, és megkértem őket, magyarázzák el Aristotelesnek az ő tanitásuk lényegét. A nagy filozofus habozás nélkül elismerte természettudományokban való tévedéseit, kijelentette, hogy hiszen csak feltevések voltak és ilyeneket felállitani minden embernek jogában áll, de ugy vélte, hogy Gassendi elméletét, mely Epikur tanitásait tette csak népszerübbé, épp ugy elvetik majd valamikor, mint Descartes kockáit. „Ugyane sorsa lesz“, – ugymond – „Newton vonzás-elméletének, amire oly büszkék most a tudósok“. Azt mondta, hogy uj természettudományos elméletek uj változatok csak, s minden század átalakitja ezeket, s még azok is, melyek matematikai elvek alapján bizonyultak helyesnek, röviden szertefoszolnak s egy más hullám elragadja őket“. Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival. Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel Heliógabalus szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra mentek azzal az anyaggal, amit mi adhattunk. Agezilaus egyik helótája készitett nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni. Az a két ur, aki a szigetre kisért, három nap mulva magánügyekben visszatért. Felhasználtam ezt az időt s a közelmult nehány halottját idéztettem fel, azokat, akik az elmult két század folyamán nagy szerepet játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam régi családoknak s felidéztünk egy vagy két tucat királyt, sorban az ősök rendjében, nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomoru és váratlan csalódás ért. Mert például, hosszu sor királyi öltözék után, ugyanabban a családban, két furulyás jelent meg, három jókedvü udvaronc s azután egy olasz főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális. Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna e látványon. Már a grófok, márkik és hercegek családfáival szemben nem voltam ily aggodalmas, s be kell vallanom, nem minden humor nélkül való volt, lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan ered egyik családnál a hosszu áll; miért nemzett egy másik család két nemzedéken keresztül csupa gazfickót s további két nemzedéken át csupa hülyét. Miért gyengeelméjüek s miért eszesebbek egy harmadik s egy negyedik család tagjai: honnan van az, amit Polidor Virgil mond egy igen nagy családról: „nec vir fortis, nec foemina casta“; („nincs ott bátor férfi és nincs ártatlan nő“) hogyan vált jellemmé és természetté kegyetlenség, csalfaság és álnokság, mely tulajdonokról épp ugy fel lehet ismerni némely családot, mint arcvonásaikról; ki oltott be gyógyithatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és daganatok; s mindezen nem csodálkozhattam, látván, hogy szakitják meg az ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, furulyások, kucséberek, kapitányok és szédelgők!
Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen vizsgálva, száz év keretében a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait, rájöttem, hogy csapták be a világot kurafi irók, akik nagy tetteket tulajdonitottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcsmondásokat, hizelgőknek őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet; szüzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besugóknak; hány ártatlan és kitünő személyt itéltek halálra és számüzetésre romlott s megvesztegetett birák és hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas állást, hol bizalom, hatalom, méltóság s gazdagság termett neki; mekkora szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézenguzok, ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, keritők. S hogy kellett vélekednem emberi bölcseségről és igazságérzésről, látván, milyen okokból és forrásokból indultak ki nagy vállalkozások és forradalmak; s mily megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha mégis sikerre vezetett valamelyik!
Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között, melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy, „hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.
Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak, hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá. Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység, zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek bennünk, alárendeltjeikben.
Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok; kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.
Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt, elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének. Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből elhallgatott.
Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta uralkodott, ez nem meglepő.
Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.
Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel, látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.
KILENCEDIK FEJEZET.
(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)
Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt, mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai előtt.
Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból, mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak: őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet mellett engem és személyzetem szállitsanak Traldragdub vagy Trildrogdrib-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték, hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal, huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.
De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé, térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak: „Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth.“ Az ország törvényei parancsolják ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy hangzik: „Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy féllel!“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „Flute drin yalerich dwúldom prastrad mirpush“, ami annyit jelent: „az én nyelvem barátom szájában van“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.
A királynak tetszett társaságom, s a bliffmarklubot, vagyis kamarást megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.
Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.
TIZEDIK FEJEZET.
(A Luggnaggbeliek dicsérete. – A Struldbrugok életének részletes leirása. – Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)
A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelküek: nem minden árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok magasrangu személylyel összeismerkedtem s tolmácsom közbenjárásával sok kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.
Egy napon – igen jó társaságban voltam ép – valaki megkérdezte: „láttam-e már a struldbrugokat, vagy halhatatlanokat?“ Mondtam, hogy nem, s nagyon szeretném tudni, hogy érti ezt a kifejezést, halandó emberekről lévén szó. Erre elmondta, „hogy néha, nagyon ritkán, egy-egy családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a balszemöldök fölött: az ilyen gyerek nem hal meg soha. Maga a folt akkora, mint egy ezüst huszas. Idő folytán megnő és szint vált; tizenkét éves korában zöld lesz s ilyennek marad huszonöt éves korig, aztán sötétkékre fordul, hogy végre negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon, s akkorára, mint egy tallér: ezentul nem változik aztán.“ Barátunk hozzátette, „hogy e születések oly ritkák, hogy valóban azt hiszi, az egész tartományban jelenleg nem lehet több tizenegyszáz struldbrugnál, mindkét nemben. Ezek közül ötven a fővárosban, a legfiatalabb köztük egy hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamely családnak, hanem a puszta véletlen müve, a struldbrugok gyermekei maguk ép oly halandók, mint bármelyikünk.“
Kimondhatatlan öröm fogott el, hallván e különös szavakat; még hozzá az a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet, nem állhattam meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek s elragadtatva kiáltsam: „boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja az ősi erkölcs annyi élő példáját, s oly mesterei vannak, kik elmult századok minden bölcseségét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek felett, ó, boldog és nagyszerü struldbrugok, kik az emberi lét egyetemes szörnyü csapása nélkül születtek, s lelkük felszabadult a halálfélelem kisértetének borzasztó nyomása alól!“ Csodálkozásomat fejeztem ki, „hogy e kitünő személyek közül egyet se láttam még az udvarnál: hiszen a homlokon sötétlő fekete folt oly szembeszökő jel, hogy nem nézhettem el őket; s lehetetlen, hogy őfelsége, a legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagyszámban ily bölcs és kitünő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy e tiszteletreméltó bölcsek erénye az udvar szabados és kicsapongó modorát nem tudja látni. Hisz tudjuk, hogy az ifju emberek gyakran könnyelmüen és szilajul lerázzák az öregek józan s bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király felséges szine elé bocsát, nyiltan és részletesen elmondom majd véleményem e tárgyban, s akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már is elhatároztam magam: őfelsége gyakran ajánlotta, fogadnék el állást országában; most hát nagy köszönettel elfogadom e kegyet, itt maradok, s életemet a struldbrug nevü felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm el, ha méltónak tartanak rá.“
Az az ur, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosolylyal felelt, melyet tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örülne, ugymond, ha köztük akarnék maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja, amit beszéltem.“ Ugy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, egy szót se értettem és azt se vehettem ki, mily hatással volt rájuk előadásom; rövid szünet után ugyanaz az ur kijelentette, „hogy az ő barátai és az enyémek (igy fejezte ki magát tapintatosan) nagyon mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről ejtettem s igen szeretnék tudni, hogy vajjon milyen életet élnék, ha sorsom véletlenül struldbrugnak teremt.“
Azt feleltem, „hogy könnyü ékesszólónak lenni, ily változatos s gyönyörü tárgyban, könnyü különösen nekem, ki álomképekkel gyakran mulattattam magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy ur, – s valóban eszembe jutott az is, hogy osztanám be az időt, s hogy élnék, ha örökké lehetne élnem.“
„Ha jósorsom struldbrugnak teremtett volna, mihelyt magam felfedezem vala boldogságom, s megértem, mi a különbség élet és halál közt, első dolgom volna, hogy munkával s ügyességgel meggazdagodjam: azt hiszem, helyesen vezetve ügyeim, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan sajátitanám el minden művészet és tudomány egyetemét, miáltal idővel mindenkit tulszányalnék műveltségben. Végre feljegyeznék minden fontos eseményt s történést, a közélet változataiban, pártatlanul leirnám az egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül: hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek s az ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.
„Hatvan éven tul nem nősülnék többé, nyilt házat vinnék, de még takarékoskodnék. A reményteljes ifju lelkeket alakitanám és irányitanám, meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyet számos példa erősit, az erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és magán-életben. Állandóan mégis halhatatlan testvéreim közt élnék, válogatnék közülök vagy egy tucatot, a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám birtokkal és lakással s mindenkit szivesen látnék asztalomnál. Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg, hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorusággal lássam elpusztulni őket, s az emberek termékeny változását ugy lássam végre, mintahogy a kertész látja örömmel, hogy követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok termése, s nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.
„Mi struldbrugok időnként közölnénk egymással emlékeinket és megfigyelésünk. Megfigyelnénk a fokozatok módját, melylyel a bün e világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének. Óvnánk és tanitanánk egyre a népet, mely a mi példánkon lendülve fel, talán elkerülhetné mégis az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira panaszol.
„Mindehhez vegyük még azt a sok örömöt: láthatni kormányok és államformák forradalmait, a felső és alsó rétegek hullámzását, nagy városokat rombadőlni, s királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat; látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogy hagyja el a sziklás kőpartot s hogy önti el árjával más oldalon; látni még ismeretlen földrészeket, hogy emelkednek ki a ködből; látni népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el elfinomult országokat; – s látni, hogy finomulnak el e barbárok idővel. S látni végre az idők mélyében és távolában, hogy fedezik föl egyre-másra az örök-mozgót, a repülő embert, a mindent gyógyitó balzsamot, s hogy emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.
„Micsoda nagyszerü felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen mi struldbrugok tuléljük s megerősithetjük a magunk jóslatait. Látjuk távozni és visszatérni az üstökösöket s látunk napot, holdat és csillagot keringésének és forrásának minden változatában.“
Szélesen kitértem más tárgyakra is: a végtelen élet és emberfölötti boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Hogy befejeztem s előadásom lényegét tolmácsom leforditotta a társaságnak: anyanyelvükön sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogy hahotáznak gyakran, az én rovásomra. Végre ugyanaz az ur, aki szavaimat tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, „hogy szeretné kiigazitani némely tévedésemet, melyeknek oka az emberi természet közös korlátoltsága s melyért senki sem felelős. A struldbrugok nemzetisége kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, hol szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót s megfigyelte, hogy ez országok lakói szinte el se hitték, hogy ilyesmi lehetséges legyen. Álmélkodásomon, hogy először beszélt e jelenségről, rögtön észrevette, hogy egészen uj és nekem szinte hihetetlen dolgokat hallok. Hogy a két fent emlitett országban, ott tartózkodása alatt sokféle emberrel beszélt, s megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb vágya a hosszu élet: s akinek a féllába a sirba volt már, kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb ember még legalább egy napot élni remél s ugy tekint a halálra, mint a legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet hallatlan étvágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a struldbrugok példája.
„Amit én az öröklét módszeréről beszéltem, igaztalan és meggondolatlan beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjuság, egészség és életerő örökkétartó. Már pedig nincs oly balga ember, aki ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az ember szeretne-e ifjui egészségben és gazdagságban élni örökké: – arról van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorusággal és betegséggel testében, amiket a vénség hoz magával, mert bár kevés ember szeretne halhatatlan lenni ily kemény feltételekkel, mégis a két elsőbb emlitett országban, Balnibarbiban és Japánban ugy látta, hogy az emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is: s alig hallott emberről, aki szivesen halt volna meg, kivéve, ha kin és szomoruság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajjon amaz országokban, melyekben utaztam, épp ugy, mint hazámban, nem tapasztaltam-e hasonlót?“
E bevezetés után részletesen beszámolt nekem a struldbrugokról. Elmondta, „hogy a struldbrugok harmincéves korukig ugy viselkednek, mint a közönséges halandók, azontul fokozatosan buskomorrá és levertté válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja, másként, tekintve, hogy e korban kettő vagy három született csak, tulkevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk. Nolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet nyomasztó kilátásából származik. Nemcsak hogy makacsok, szeszélyesek, mohók, fecsegők, hiuk, mogorvák: de képtelenek minden barátságra, minden természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik, mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza. Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniök, hogy az öröm minden lehetősége megszünt számukra s ha temetést látnak, jajongani és panaszkodni szoktak, hogy ime, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire azonkivül, amit ifju korukban megjegyeztek s erre is igen tökéletlenül. Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges hagyományokból, mintha az ő emlékezőtehetségükhöz fordulnak. Sok közülök egészen gyermekké válik s minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz hajlama és tulajdonsága. Ha egy struldbrug a maga fajtájából választ feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az egyik eléri nyolcvanadik évét. A törvény ugy okoskodik, hogy méltányos, hogy azok, akik saját hibájukon kivül, örök életre itéltettek e nyomorult világban, ne érezzék kinját megkettőzve azzal, hogy hozzá még feleségük is legyen.
„Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánitja őket; örököseik megkapják birtokukat, ellátásukra csekély járadékot fordit, a többi aztán állami költségen megy. Ez időn tul sem hivatalt, sem állást nem vállalhatnak még ingyen se. Nem vehetnek s nem kezelhetnek birtokot, polgári vagy bünügyben nem tanuskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek részt üzletekben.
„Kilencven évvel kihull a foguk és a hajuk. E kortól fogva nem érzik izét többé semminek, esznek és isznak, amit le tudnak nyelni, étvágy nélkül és üdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek tartanak egyre, nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben gyakran elfelejtik a szavakat s az emberek nevét, még a barátokét és rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, mire a mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, igy aztán ez egyetlen mulatságtól is meg vannak fosztva.
„Az ország nyelve folyton változik s igy egyik korszak struldbrugja nem érti meg a másikat. Kétszáz év mulva alig tudnak már beszélni halandó testvéreikkel; ugy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.“ Ime, ennyit tudtam meg a struldbrugokról, vagy ennyire emlékszem abból, amint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be egymásnak. Mondták neki, „hogy ez egy nagy utazó és sok világot látott“, de a struldbrug közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt hajtogatta csak „adnék neki slumskudasokat, vagyis emléket“; ez a koldulásnak egy módja, mert a törvény különben szigoruan tiltja a kéregetést, arra való az állami alap, bármily csekély is. A struldbrugokat mindenki gyülöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha egy születik. Korukat ugy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen királyra, vagy nagy emberre emlékeznek s aztán utána néznek a történelemben. Nyolcvan éven fölül ugyanis nem emlékeznek már semmire.
Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a legborzasztóbb látványt asszonyaik nyujtják; évszámaiknak megfelelően az öregség minden jele meglátszik rajtuk, valami borzongató halotti szin kiséretében, amit leirni se tudok. Hat között azonnal felismertem, melyik a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.
Ezek után, amit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az örökélet forró vágya kissé lehült bennem. Elszégyeltem magamat gyermekes álomképeimért, melyeket elébb hangoztattam s ugy éreztem, nincs az a zsarnoka a világnak, ki oly halálformát eszelhetne ki, melybe szivesen ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.
A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, s kegyesen tréfálózott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány struldbrugot elküldhetnék hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről; de ugy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szivesen vállaltam volna a szállitás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy az országnak a struldbrugokra vonatkozó törvényei józan megfontoláson alapulnak s hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a vénségnek: ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett helyesen gyakorolni nem tudnának s végre az államot romlásba sodornák.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)
Ugy véltem, a struldbrugokról szóló ez a kis értekezés szórakoztatni fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik. Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.
Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők beszámolnak a struldbrugokról, de oly kevés ideig voltam Japánban s nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem, a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik esetleges hiányaimat.
Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva, hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz. Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit Angolországban száz fontért adtam el.
Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak felé, ahol Japán fővárosa, Jeddó fekszik. Partraszállva, megmutattam a luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom, hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még, „hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre: – a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos. Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot, biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.
Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak, Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután nem zaklattak többé.
Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe, nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk. Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.