Gulliver utazásai

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt. Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én. Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket. Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.

Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem, megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem, hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom, mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.

Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra. Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg, hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk: esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.

Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom, majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam, de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam, előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között. Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek, kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön; leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre. Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg, arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat. Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem, elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott, megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent, felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém, de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.

Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk, végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.

Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján, akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam, hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat, társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván, hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak. Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket; az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám. Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom, mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.

Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke. Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük: „uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben beszedhetők, mint a kinai szavak.

Gyakran megkülönböztettem ezt a szót yehu, ezt többször ismételte mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: yehu, minden tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem. Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: Hauhnhnm. Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.

Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól, megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem elég gyorsan, igy kiabált: huun, huun; megértettem, mit akar, s jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.

MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. – Hogy fogadják szerzőt. – A Hauhnhnmok tápláléka. – Szerző busul, hogy nem kap hust. – Végre megnyugszik. – Mit eszik szerző ebben az országban?

Három mérföldet mentünk, s egy hosszu épülethez jutottunk el, mely a földbe vert s keresztbe rakott cölöpökből készült: az eresz alacsony, szalmával boritott. Kicsit megnyugodtam, s mindenféle csecsebecsét szedtem elő, amilyenekkel utasok nyerik meg indusok és más félvadak jóindulatát. De a ló jelt adott, hogy csak menjek be előtte. Nagy szobába léptem, amelynek egyenletes, lebakolt agyagpadlója volt s a falak hosszában vedrek és vályuk huzódtak. A szobában két kancát és két poroszkát láttam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látván, hogy sürögnek-forognak a szobában s tesznek-vesznek. Ez megerősitette első gyanumat, hogy végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló hangon többször nyeritett s a többi válaszolt.

Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre lépett s intett, hogy várjak. Vártam a második szobában s előkészitettem ajándékaimat, melyekkel a ház urát és urnőjét lekenyerezem: két kést, két kösöntyüt, hamis gyöngyökkel, egy kis tükröt és egy nyakláncot. A ló kétszer, háromszor nyeritett, s én vártam, hogy valami emberi hangot hallok most már, de csak nyerités volt a válasz, igaz, hogy valamivel élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy ur házába kerültem, ha ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem értettem, hogy veheti magát körül ilyen nagy ur csupa lovakkal. Végre aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim s balsorsom talán megzavarták eszemet, nyugtalanul felálltam s körülnéztem a szobában, mely választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem szemem, de minden ugy maradt. Megcsiptem karom, hogy felébredjek, remélve, hogy csak álmodom. Végre nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, s jelt adott, követném őt a harmadik szobába. Ott egy szép paripát találtam, két csikóval, kik hátsó lábukon ültek, művészien font s tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.

Hogy beléptem, a paripa felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám s miután gyengéden vizsgálta arcom és kezeimet, igen megvetően mért végig s a másik lóhoz fordulva többször hallottam a yehu szót: melynek értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, amit kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit jelent e szó. A szürke pej bólintott és ismételve a huun-huun szavakat, jelt adott, hogy jőjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk, melynek közepén, nem messze a háztól, másik épület állott. Beléptünk s hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtések közül, amelyekkel partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és hust ettek; később megtudtam, hogy szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek husát. Mindháromnak zsineg volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz kötötték: az ételt két első lábukkal fogták meg s fogukkal marcangolták szét.

A főló parancsot adott egy vörös poroszkának, ugylátszik szolgája volt, hogy oldozza fel az egyiket s hozza közelébb. A bestiát szorosan odaállitották mellém és arcunkat és alakunkat az ur és szolgája tüzetesen összehasonlitotta: ujból többször hallottam ismételni a yehu szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem, hogy az az utálatos állat egészen emberi formáju, arca lapos és széles ugyan, orra benyomott, ajka széles és szája nagy, de ilyesmit vad népeken is tapasztalhat az ember, melyeknél a vonásokat már gyermekkorban eltorzitja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az anyák hátukon hordják kicsinyeiket s ezeknek arca vállukhoz dörgölődik. A yehu mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmök hosszabbak, a tenyér durvább s barnább s a kézfej szőrösebb. Lábunk is éppen ugy hasonlitott, amit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát s cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leirt szőrzetektől s szinektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.

A lovak azonban nagy zavarban voltak, látván, hogy testem nagy része különbözik a yehuk testétől; azt persze nem tudták, hogy e különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy gyökeret nyujtott át nekem, amit patája és csülke közé szoritott, mint azt megfelelő helyen kimagyarázom majd. Elvettem a gyökeret, megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhust vett ki az egyik yehu vályujából, de ez oly büzös volt, hogy undorodva elfordultam; egy yehunak vetette oda, mely aztán mohón felfalta. Ekkor a ló egy köteg szénát nyujtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Már ekkor megijedtem, mi lesz velem, hisz itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénynyel nem találkozom, mert ami e piszkos yehukat illeti, be kell vallanom, soha nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket; bár abban az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget oly mértékben szerette volna, mint magam. A gazdaló észrevette viselkedésemen, mennyire undorodom ez állatoktól s visszakergette őket az istálló homályába. Ekkor első patáját szájához emelte, oly mozdulattal, mely egészen természetesnek látszott. Ugy látszik, azt akarta megtudni, mit szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ s ha megértett volna is, nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Mig igy erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam s jeleztem, hogy odamegyek s megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a házba s egy kancaszolgálót rendelt mellém, mely másik szobába vitt, hol fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel. Jót huztam belőle s nagyot épültem rajta.

Délfelé holmi jármüfélét láttam a ház felé közeledni, amit négy yehu huzott, mint valami szánt. A kocsiban öreg paripa ült, aki tekintélyes személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát ugy látszik megsértette. A mi lovunk nagy barátsággal fogadta, együtt ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejbefőtt zabot, amit az öreg paripa forrón evett, a többi ki hagyta hülni. A sajtárokat körben állitották föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, ugy, hogy mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen. A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen a mi gazdánk csikai, melyek igen szelidek és udvariasak voltak a vendégekhez. A szürke odaállitott maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam beszélnek; a vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a yehu szót.

Véletlenül felhuztam volt keztyümet, amit szürke gazdám észrevett, meg volt lepetve s csudálkozva kérdezni látszott, mit csináltam mellső lábammal; patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt akarná mondani, hogy ugy akarja látni, mint előbb. Azonnal engedelmeskedtem, lehuztam keztyümet és zsebrevágtam.

Ezen megint sokat vitáztak s láttam, hogy a társaságban jó benyomást keltett modorom. Többször ismételnem kellett nehány szót, amit megtanultam s mig ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tüz, viz s más fogalmak nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint emlitettem már, ifju korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.

Ebéd után a gazda félrehivott, szavakkal és jelekkel értésemre adta, hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot az ő nevükön hlunnak nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert utóbb eszembe jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, ami tejbemártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek; – azután majd csak eljutok valahová, magamfajtáju népek közé. A gazda azonnal megparancsolta egy fehér kanca-szolgálónak, hogy nagy fatálon hozzon nekem zabot. Ezt megpörköltem a tüzön s aztán ugy, ahogy ledörgöltem a polyvát s kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között, vizzel meggyurtam, tüzön megsütöttem s melegen ettem, tejjel. Eleinte bizony nagyon izetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részében eszik a zab-kenyeret. Később aztán hozzászoktam; életem folyamán gyakran kényszerültem kemény nélkülözésre s nem az első esetem volt ez, mely meggyőzött róla, hogy a természet mily könnyen kielégithető. Itt csak azt jegyzem még meg, hogy egyetlen félóráig sem voltam beteg, mig e szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a yehuk hajából készült hurokkal madarat is; néha meg jóizü növényeket szedtem s főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem s megittam a savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a szokás kibékitett ennek hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényüzésből s inyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjuságot keltsen, kivéve, ha hust raktak el bele, hogy meg ne romoljék. Nincs is állat, mely a sót ugy enné, mint az ember. Ami engem illet, elhagyva ezt az országot, csak nagynehezen szoktam hozzá megint, hogy bármely ételben a só izét elviseljem.

Legyen ennyi elég abból, amit étkezésemről mondhatok. Más irók megtöltik könyveiket effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól étkezünk-e vagy rosszul. Ennyit mégis fel kellett emliteni, máskülönben lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem ilyen országban és ilyen lakók között.

Hogy lealkonyodott, a gazda elrendelte, adnának nekem fekhelyet. Kaptam is egyet, tiz méternyire a yehuk istállójától. Lefeküdtem a földre s ruháimmal betakarva magam, mélyen aludtam. Rövid idő mulva még jobban hozzászoktam helyzetemhez, amint az olvasó látni fogja, ha életmódomról majd tüzetesebben beszélek.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. – Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. – Az ország nyelve. – Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. – Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

Legfőbb igyekezetem odairányult, hogy már most megtanuljam az ország nyelvét, amiben gazdám (ezentul csak igy nevezem) s a ház mindegyik szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra s megkérdeztem nevüket, amit aztán, ha magamra maradtam, naplómba jegyeztem be. Rossz kiejtésemet gyakori ismétlésekkel javitgattam. Egy rőt poroszka, egyik alsóbb cseléd, különösen kezemre járt.

Ez a nép torkon és orron keresztül beszél. Nyelvük legjobban a németalföldi tájszólásokhoz hasonlit, de kecsesebb és kifejezőbb. Különben V-ik Károly császár ugyanezt akarta mondani, mikor kijelentette, „hogy a lovaival mindig hollandusul szokott beszélni.“ Gazdám kiváncsisága és türelmetlensége oly nagy volt, hogy szabad idejében órákat töltött tanitásommal. Meg volt győződve róla, (mint később bevallotta) hogy yehu vagyok. De tanulékonyságom és szelidségem meglepte őt, mert mind e tulajdonok ellentétben állnak a yehuk természetével. A ruháim nagy zavarba hozták, gyakran tépelődött magában, vajjon nem testemhez tartoznak-e: mert sohasem vetettem le, mielőtt a család nyugovóra tért s reggel már korán felöltöztem. Gazdám nagyon vágyott már tudni „honnan jövök, hol szedtem fel az értelem mindama látszatát, amit elárultam eddig, hogy történetemet saját szájamból hallhassa“, remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, mert igen gyorsan tanultam. Hogy mindent jól megjegyezzek, a szavakat latin betükkel irtam le forditással együtt. Mindez gazdám jelenlétében történt s csak nagynehezen tudtam megmagyarázni néki, hogy mit mivelek. E benszülötteknek ugyanis fogalmuk sincs könyvekről és irodalomról.

Tiz hét alatt már megértettem a legtöbb kérdést s három hónap mulva türhető válaszokat adtam. Gazdám szerette volna tudni, „hogy honnan jövök s ki tanitott meg utánozni az értelmes lényeket, mert a yehukat (melyekéhez fejem, kezem, arcom s minden, mi látható rajtam, tökéletesen hasonlit) eltekintve valami alattomos ravaszságtól s minden rosszra való hajlamtól, ugy ismerik, mint a leggyengébb felfogásu háziállatokat.“ Azt feleltem, „hogy tengeren át jöttem, távol vidékről, sok hozzám hasonló lénynyel, egy nagy, kivájt edényben, amit a fák törzséből csináltunk, de társaim kitettek a partra s magamra hagytak“. Csak nagynehezen és sok taglejtés segélyével tudtam ezt megértetni vele. Azt felelte, „hogy bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincsen“, igy fejezte ki magát, mert nyelvöknek nincs szava a hazugság, vagy csalás kifejezésére. „Lehetetlen az, hogy a tengeren tul még ország legyen, vagy hogy állatok faedényt készithessenek s ezt a tengeren kormányozhassák. Abban bizonyos, hogy élő Hauhnhnm nem tudna ilyet szerkeszteni s nem bizná yehukra, hogy kormányozzák.“

A Hauhnhnm szó az ő nyelvükön lovat jelent, nyelvtörténetileg: a természet tökélyét. Azt mondtam gazdámnak, „hogy még nem tudom jól kifejezni magam, de rövid időn belül csodákat beszélek majd néki“. Gazdám a saját feleségét, csikaját és cselédeit is intette, hogy minden alkalmat használjanak fel, amikor tanithatnak: ő maga naponta két-három órát oktatott. Több magasállásu ló és kanca a szomszédságból meglátogatott bennünket arra a hirre, „hogy egy csodálatos yehut találtak, ami ugy beszél, mint egy Hauhnhnm és szavakban és mozdulatokban az értelem halvány visszfényét árulja el. Mind e vendégek nagyon szivesen beszélgettek velem, kérdéseket tettek fel, s én ugy ahogy válaszoltam. Ez a nagy buzgalom odahatott, hogy odaérkezésem után öt hónappal már mindent értettem, amit beszéltek s egész türhetően fejeztem ki magam. A Hauhnhnm-ök, kik hogy láthassanak s beszélhessenek velem, meglátogatták gazdámat, alig hitték el, hogy igazi yehu vagyok, mert a testem, ugymond, másféle szőrzettel van boritva. Csudálkoztak, hogy rajtam nincs szőrzet, csak fejemen, arcomon és kezeimen. De titkom csakhamar kiderült, egy oly eseménynyel kapcsolatban, mely tizennégy nappal ezután történt.

Már emlitettem az olvasónak, hogy esténkint, ha a család lefeküdt, én is visszavonultam, levetkőztem és ruháimmal takaróztam. Egy reggel az történt, hogy gazdám értem küldte a vörös poroszkát, az inasát. Még álmomban talált, ruháim egyik oldalon leestek s ingem mellemre csuszott. Felébredtem a zajra s észrevettem, hogy az üzenetet némileg zavartan adja tudtomra. Később gazdámnak ijedtében nagyon zagyva leirásban mondta el, mit látott. Én hamar megtudtam a felfedezést, mert alighogy gazdám előtt megjelentem, rögtön megkérdezte, „mit jelentsen az, amit szolgája beszélt, hogy én nem ugyanaz vagyok mikor alszom, mint aminek nappal mutatkozom; hogy az inas szerint részben fehér vagyok, részben sárga, vagy legalább is nem oly fehér és részben barna“.

Eleddig eltitkoltam ruháim jelentőségét, minden módon különbözni akarván a yehuk átkozott fajtájától, de most beláttam, hogy tovább nem titkolódzhatom. Különben is megfontoltam, hogy cipőim s ruháim csakhamar elkopnak majd, máris rossz állapotban voltak s igy egyszercsak szükségem lesz majd a yehuk, vagy más állatok bundájára, amikor tehát ugyis kipattan a titok. Elmondtam hát gazdámnak, „hogy abban az országban, ahonnan jövök, a hozzámhasonló lények, testüket bizonyos állatok mesterségesen kikészitett hajzatával fedik, részint szeméremből, részint az idő hideg és meleg viszontagságai ellen. A magam részéről, ha parancsolja, azonnal meggyőzhetem őt, csak azt a kegyet kérem, hogy ne kelljen feltakarnom bizonyos részeket, miket a természet elrejteni int“. Azt felelte, hogy egészen furcsa dolgokat beszélek, főleg utolsó szavaimat nem érti: hogy inthetne minket a természet arra, hogy elrejtsük, amit a természet adott, ő maga és családja sohasem szégyelte testét; különben pedig tegyek ugy, ahogy jól esik“. E szavak után először kigomboltam felsőkabátom és levetettem; majd a mellényemre került a sor; levetettem cipőmet, harisnyámat és nadrágomat. Leengedtem ingemet és alját felhuztam, az egészet öv módjára derekam köré csavartam, hogy meztelenségem elrejtsem.

Gazdám az egész eljárást kiváncsi álmélkodással nézte végig: egyenkint patájába vette a ruhákat, minden darabot szorgosan megvizsgált, megforgatott, majd szeliden és óvatosan több helyen hozzám ért, többször körüljárt; végre kijelentette, hogy nyilvánvalóan yehu vagyok, de sokban különbözöm fajtámtól. A bőröm lágyabb, simább és fehérebb, sok helyen csupasz, körmeim alakja és szine is más s főképpen az a hajlamom, hogy mindig hátsó lábaimon járok. Megelégedett e látványnyal és sürgetett, hogy öltözzem fel megint, mert már nagyon dideregtem.

Többször megmondtam gazdámnak, mennyire elkeserit, hogy yehu-nak nevez, mert ezt az állatot annyira utálom és megvetem. Kértem, tiltsa meg családjában és barátai közt, akik meglátogatják, hogy ezt a szót rám alkalmazzák. Másrészt azt is szerettem volna, „ha testem hamis takarójának titkát nem árulná el senkinek, legalább addig, mig ebben a ruhában tart; – ami inasát, a vörös poroszkát illeti, annak tisztességérzete hallgatást parancsol“.

Gazdám mindebbe jószivvel beleegyezett s igy senki sem tudta meg titkomat, mig csak ruhám szakadozni nem kezdett, amit mindenféle szövettel pótolni kellett. Közben gazdám azt kivánta, „hogy minden szorgalommal azon legyek már most, hogy nyelvüket megtanuljam; a maga részéről jobban érdekli őt értelmességem és beszélő tehetségem, mint egész alakom és testem, akár be van boritva, akár nincs“. Hozzátette még, „hogy némi türelmetlenséggel várja már azokat a csodákat, amikről igértem, hogy beszélek majd“.

Ettől kezdve megkettőzte fáradozását és oktatásait: társaságba vitt s mindenkit kért, hogy előzékenyen bánjon velem, „mert“ ugymond, „ez jó kedvre hangol engem s annál mulatságosabb leszek“.

Naponkint, tanitásközben sok rám vonatkozó kérdést intézett hozzám. Minden tehetségemmel válaszoltam s igy csakhamar általános, bár tökéletlen fogalmakat alkothatott személyemről. Az olvasót untatnám, ha elbeszélném, hogy vált szabályossá társalgásunk, lépésről-lépésre; az első összefüggő beszámolás, amit magamról adtam, igy hangzott.

„Távol országból jövök, mint ahogy megkisértettem már elmondani, ötven fajombeli lénynyel, nagy faedényben uszkáltunk a tengeren, mely szélesebb volt, mint Nagyságod háza.“ Minden rendelkezésemre álló szóval leirtam neki a hajót s kifeszitett zsebkendőmet használva fel, megmagyaráztam, hogy viszi előre a szél. Elmondtam, hogy tört ki közöttünk viszály, hogy tettek ki a kopár sziklapartra, hogy járkáltam, nem tudván, hol vagyok, mig ő oda nem érkezett, hogy kiszabaditson az utálatos yehuk karmaiból. Gazdám megkérdezte, „hogy ki csinálja azt a hajót s hogy lehet az, hogy az én országom Hauhnhnm-jei közönséges yehukra bizzák a hajó vezetését.“ Azt feleltem, „hogy nem folytathatom elbeszélésemet, mig becsületszavát nem adja, hogy nem sértődik meg, ha már most elmondom neki azt a csodát, amit annyiszor igértem“. Igérte, hogy nem haragszik meg s elmondtam, hogy a hajót hozzám hasonló teremtmények épitették, hogy az én hazámban épp ugy, mint mindenütt, ahol eddig jártam, ilyenek az uralkodó értelmes állatok; hogy mikor ebbe az országba jutottam, én épp ugy meg voltam lepetve, látván, hogy a Hauhnhnmek értelmes lények módjára viselkednek, mint ahogy ő, vagy barátai csodálkoztak, az értelem jelét fedezve fel oly teremtésben, akit yehunak méltóztattak nevezni – amihez minden részemben hasonlitok, ezt beismerem, de állati és elfajzott természetével semmi közösséget nem vállalok“. Továbbá kifejtettem, „hogy ha jó sorsom valaha megengedi, hogy visszatérhessek hazámba s ott elbeszélem ezt az utamat, mindenki azt hiszi majd, hogy oly dolgokat beszélek, amik nincsenek, hogy az ujjamból szoptam az egész történetet és csak ugy kitaláltam s hogy – igazán igérje meg, nem haragszik s elhiszi, mennyire tisztelem őt, családját és barátait, – az én honfitársaim aligha mondanák valószinünek, hogy egy Hauhnhnm legfelsőbb lénye lehessen az állatok nemzedékének s fölötte álljon a yehunak“.

NEGYEDIK FEJEZET.

(A Houhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. – Szerző előadását hitetlenkedve fogadja gazdája. – Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)

Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig; tekintve, hogy ebben az országban nem szoktak kétkedve venni, vagy nem hinni valamit, amit egy másik mond, a benszülöttek nem is tudják, hogy viselkedjenek, ha mégis ily körülmények közé kerülnek. Emlékszem, gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét magyaráztam, szóba került a hazugság s a hamis beállitás, de csak nagynehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles itélete s gyors felfogása volt. Ám, igy érvelt „a beszéd szokása arra való, hogy megértsük egymást s hogy a tényekről értesülést szerezzünk; már most, ha valaki oly dolgot állit, ami nincsen, akkor elhibázta a célt s azt éri el, hogy a másik ember nem érti meg, amit mondott s hamis értesüléseket szerez, ami rosszabb a tudatlanságnál: mert akkor feketének tudom azt, ami fehér és rövidnek azt, ami hosszu“. Ennyi fogalmat tudott csak alkotni magának a hazugságról, amit az emberek oly jól ismernek, annyit gyakorolnak.

De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állitottam, hogy a yehuk kormányozzák nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy az neki magas, tul van felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e köztünk Hauhnhnmek és mi a hivatásuk?“ Feleltem, „hogy van ám, még pedig nagy számban, hogy nyáron a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol yehu szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik“. „Ezt már jól értem“, mondta a gazdám „s mindabból, amit elbeszélt, nyilvánvaló, hogy bármily értelmes lények ott a yehuk, az urak mégis csak a Hauhnhnmek; – bár a mi yehuink volnának rávehetők, hogy nekünk ily szolgálatokat tegyenek“. Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz igy megelégedve“. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót és rosszat egyaránt. Meghajoltam s kijelentettem, hogy engedelmeskedni fogok. Bevallottam, „hogy nálunk a Hauhnhnmek, akiket lovaknak nevezünk, igen szelid és szép állatok, hogy gyorsaságban és erőben kiválnak s ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak utközben szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót huznak; hogy nagy gonddal s igen jól bánnak velük, mig meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem sebesedik: akkor azonban eladják s mindenféle durva munkában addig nyaggatják őket, mig fel nem fordulnak; – akkor lenyuzzák a bőrüket és azt eladják testüket a kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a közönséges fajtáju lovak sorsa nem ily szerencsés. Ezeket földmüvesek, iparosok és más alacsonysorsu népek használják fel, nagy munkával tulhalmozzák s rosszul bánnak velük“.

Leirtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leirtam, a kengyel, a nyereg, a zabola, az ostor alakját és nagyságát, leirtam a kerekeket s a kocsit. Elmondtam, „hogy bizonyos kemény anyagból, az ugynevezett vasból félköralaku lemezeket csinálunk s ráerősitjük az ő lábaikra, nehogy patáik a köves uton eltöredezzenek“. Gazdám a felháborodás nehány indulatszava után azon csodálkozott, „hogy merészelünk mi felülni egy Hauhnhnm hátára, hiszen az ő házának leggyengébb szolgája lerázná a hátáról, vagy oldalára feküdve, halálra zuzná a legerősebb yehut, ha a bestia felpattanna rá“. Megmagyaráztam, „hogy a mi lovainkat három, négy éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre felhasználjunk őket; hogy amelyik makacskodik vagy ellenáll, azokat kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, mig fiatalok; hogy a himeket, amiket lovaglásra vagy kocsihuzásra szánunk, két éves korukban kiheréljük, amitől szelidek s kezesek lesznek; hogy valóban, a mi lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem, gondolja fel kegyesen, hogy a mi lovainknak épp oly kevés esze van, mint ebben az országban a yehuknak“.

Sok körülirással fogalmaztam meg mindent, amit elbeszéltem: a Hauhnhnmök nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és vágyaik nem oly számosak, mint a mieink, de lehetetlen leirnom gazdám nemes haragját, mikor megértette, hogy bánunk mi a Hauhnhnm nemmel; különösen, mikor részletesen leirtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyészszék. Azt mondta, „ha lehetséges oly ország, ahol a yehuk uralkodnak, ez igazán csak értelemmel történhetik, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers erőt. De ha külső alakunkra s különösen az enyémre gondol, azt kell hinnie, hogy hasonló nagyságu és termetü lény a legkevésbé való arra, hogy az értelmet képviselje az állatok között“. S még tudni kivánta, „vajjon azok, kik közt élek, hozzám hasonlitanak-e inkább, vagy a yehukhoz?“ Biztositottam, „hogy inkább hozzám; de vannak köztük ifjak és nők, kiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém s oly fehér, mint a tej“. Azt felelte, „hogy valóban, nagyon különbözöm a többi yehutól, tisztább vagyok és nem oly formátlan, de ha jól meggondolja, tulajdonképpen hátrányomra különbözöm: hogy körmeim használhatatlanok s hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta, hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet s hogy az a boriték, amibe csavartam, nem oly erős s nem oly vastag, mint a másik, amit lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az egyik hátsó lábam megcsuszik, feltétlenül orra bukom“. Aztán kezdte kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat, szemeimet, melyek előre néznek s igy oldalt akkor láthatok csak, ha a fejemet forgatom; – hogy csak ugy tudok enni, ha egyik mellső lábamat szájamhoz emelem. Azt se tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét elviselje, ha más állatok bőrét rá nem huzom; hogy egész testemet folyton védeni kell hideg és meleg ellen s védőruhámat naponta nagy fáradsággal fel kell huznom és levetnem megint; s hogy végre megfigyelte azt, hogy az ő országukban minden állat elkerüli a yehukat, a gyöngébbek megfutnak, az erősebbek elüzik maguktól. Elannyira, hogyha felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyitottuk ki azt a természetes ellenszenvet, amit minden élő teremtés érez irányunkban s hogy szelidültek meg s szolgálnak nekünk e teremtmények. No de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet szeretné tudni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit s kalandjaimat“.

Kijelentettem, „hogy minden ponton szeretném kielégiteni kiváncsiságát, de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést, mert vannak fogalomkörök, melyekről őnagyságának halvány sejtelme sincs s vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem hasonlithatok. Mégis megteszem a magamét s majd hasonlatokban fejezem ki magam, csak arra kérem alázattal, segitsen, ha nem találok szavakat“. Gazdám ezt kegyesen megigérte.

Elmondtam, „hogy tisztességes szülőktől származom s egy szigeten születtem, melyet Angliának hivnak. Oly távol innen, hogy legerősebb szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek s hivatásom abban állott, hogy sebeket és töréseket gyógyitsak, amiket a véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemü ember kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam folyamán parancsnoka voltam egy hajónak s ötven yehunak, melyek közül sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészitettem ki a legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül együtt elsülyed, először egy orkán, másodszor zátony miatt“. Gazdám itt közbeszólt és megkérdezett, „hogy vehettem rá idegeneket, más országok fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?“ Mondtam, „hogy ezek kétségbeesett fickók voltak, kik szülőföldjükről szegénység vagy valamely büntett miatt futni kényszerültek. Egyiket a törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta, elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak köztük gyikosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket fajtalanság vagy más gonosztettek miatt itéltek el; voltak, akik otthagyták zászlajukat, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb részben szökött fegyencek, kik nem mertek visszatérni hazájukba, hogy felakaszszák őket, vagy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak: igy hát kellett, hogy más vidéken próbáljanak szerencsét“. Előadásom folyamán gazdámnak tetszett többször félbeszakitani. Sok körülirással éltem, hogy elmagyarázzam mindama büntettek természetét, melyek következtében matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, mig mindent megértett. Képtelen volt felfogni, mire való s mit használ a bünök elkövetése. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a gazdagság és hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, mértéktelenség, rosszakarat és irigység borzasztó hatását. Mindezt meghatároztam s esetekkel és feltevésekkel is ábrázoltam. Minden kép után megbotránkozva s álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohase látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háboru, törvény, büntetés; mindezekre nincs szó az ő nyelvükben. Majdnem áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja e szavak értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segitségemre volt: Végre odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az emberi természetről s mindarról, amire ez képes. Még csak azt kivánta, hogy adjam pontos képét annak a földnek, amit Európának neveztem, de különösen a saját hazámról beszéljek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. – Mi az oka az európai háboruknak. – Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)

Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy gazdámmal való társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata rövidesen összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, amelyek két évi beszélgetéseink folyamán szóbakerülhettek. Abban a fokban, amint a Hauhnhnm nyelvben egyre jobban fejeztem ki magam, gazdám több s egyre több részletre volt kiváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban állott, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről, müvészetekről és tudományról; folyton meg-megujuló kérdései és válaszaim a részletek kimerithetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira, amennyire lehet, tekintet nélkül a körülményekre és időre, pusztán a szigoru igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha sikerül majd gazdám érveit s kijelentéseit hüen visszaadni; részint emlékező tehetségem hiányos, részint a mi barbár angol nyelvünk nem tudja kifejezni forditásban az eredeti finomságait. Nagyságos gazdám kivánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Oraniai Vilmos alatti forradalmat, a hosszu angol-francia háborut, melyet ez az uralkodó kezdett s utódai folytattak s folytat a jelenlegi királyné is s mely még most sem szünt meg. Kivánságára összeszámitottam, „hogy körülbelül egy millió yehut öltek meg a háboru folyamán, mintegy száz várost foglaltak el s ötször annyi hajót sülyesztettek viz alá, vagy égettek fel“.

Azt kérdezte, „mi volt e háboruknak közönséges oka, vagy inditéka?“ Megmondtam, „hogy az okok megszámlálhatatlanok; de nehányat a legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók becsvágya, kik ugy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit boldoggá tegyenek; – néha meg az államférfiak romlottsága, akik háboruba keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson felháborodott néprétegek zugolódását. Véleménykülönbségek is gyakran okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hus-e a kenyér, vagy kenyér-e a hus; vajjon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e, vagy bor; vajjon fütyülni bün-e vagy erény; vajjon mi jobb, megcsókolni a gerendát, vagy tüzbe dobni; vajjon mi a legszebb szin kabátban: fekete-fehér-vörös, vagy szürke; rövid legyen-e a kabát vagy hosszu; szük, vagy bő; tiszta, vagy piszkos és igy tovább. A legvéresebb, legdühösebb s leghosszabb háboruk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki, főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak.

Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajjon melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy harmadikat, oly országba, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor azért üt ki háboru, mert az ellenség nagyon erős; sokszor azért, mert nagyon gyenge; sokszor szomszédaink akarják, ami a miénk, vagy az övék az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, mig ők elveszik a mienket, hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háboru-ok az is, megtámadni egy országot, melynek népét elpusztitotta az éhség; tönkretette a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos háboru-ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk, ha egyik város a mienk volna, amibe az is jó, hogy már nem az övé. Az ugynevezett büntetőhadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek ellen inditanak az uralkodók, kipusztitva felét e népnek, másik felét rabszolgaszijra füzve, hogy barbár életmódjukon ekként segitsenek. Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet nyujt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a segély-nyujtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja, vagy számüzi a szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segitette. Vérrokonság, vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborunak. Minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborus kedv; szegény népek éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közt a legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis olyan yehu, aki pénzért annyit öl meg embertársai közül, akik őt sohse bántottak, amennyit csak tud.

„Van aztán Európában nehány uralkodó, akiket kéregető-királynak lehetne nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborut, tehát csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek naponkint egy emberért; Észak-Európában ez gyakori szokás“.

„Amit a háboruról mondott nekem“ – mondta gazdám – „csodálatos világossággal mutatja, hogy maguknál pontosan az az ész hiányzik, amiről olyan büszkén beszélt; még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély és hogy a természet nem engedi meg, hogy még nagyobb bajokat csináljanak. Szájuk ugyanis egy sikban van az arccal s igy nem haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó patáik pedig oly rövidek és gyöngék, hogy a mi yehuink közül egy egy tucat európai yehut megszalasztana: s éppen azért, ami azoknak számát illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy olyan dolgot állit, ami nincsen“.

Fejemet ráztam s nem állhattam meg, hogy elmosolyodjam. Nem lévén egészen járatlan a háboru müvészetében, leirtam neki a különböző ágyukat, láncos golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat, golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat, rohamokat, hátrálásokat, aknákat, bombákat, tengeri háborukat, emberestül elsülyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra elhulló katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt, lármát, kavarodást, lovak dobogását halottak fején, futást, üldözést és diadalt, hullákkal boritott földeket, hullákat marcangoló kutyákat, farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyujtogatást, rombolást és pusztitást. S hogy drága hazám fiainak értékét s nagyságát elképzeltessem vele, biztositottam, „hogy saját szememmel láttam, hogy vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban s hogy sülyesztettek el száz hajót s láttam, hogy potyognak a felhőkből vissza a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára“.

További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást parancsolt. Azt mondta, „hogy aki a yehuk természetét ismeri, könnyen elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, amit felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensulyt tart romlottságával. De amint előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett irtózata egyre fokozódott, végre annyira megzavarta lelkét s oly csuf érzéseket keltett benne, melyek eddig idegenek voltak tőle; amint lassankint hozzászokik az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti a yehukat, de rut természetükért épp oly kevéssé tud haragudni rájuk, mint ahogy nem haragudhatik egy gnnayhra, (ragadozó madár) amiért kegyetlen, vagy nem haragudhatik egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám ha azt látja, hogy oly lény, ki magának értelmet tulajdonit, épp ugy képes e borzalmak elkövetésére: akkor attól tart, e tulajdonok romlottsága nagyobb s elijesztőbb, mint az állati durvaság. Azért kezdi hinni, hogy amit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredeti büneinket fokozza, mint ahogy egy megzavart vizfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja“.

Hozzátette, „hogy eleget hallott már a háboruról, mostani és korábbi beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan lát. Mondottam volt neki, hogy a legénység között voltak emberek, kiket a törvény tett tönkre s azért kellett futniok hazájukból. Már egyszer elmondtam a törvény szónak értelmét, mely arra való, hogy az embert védje, s ugyanannak vesztét okozhassa. Azért arra kér, beszéljek bővebben róla, mit értek törvény alatt s hogyan alkalmazzák a törvényt hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és értelmes lény igazgatására, megmutatván, mit kell tennünk és mit kell kerülnünk“.

Biztositottam nagyságos gazdámat, „hogy a törvény oly tudomány, melyben nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam hiába ügyvédeket ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.

Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja, hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek: először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák, mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja, ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák. Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést, kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket precedenseknek nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló vélemények támogatására.

„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért, a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva végre itéletet hoznak.“

„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz mérföldnyire lakik, valami idegen országban.

„Már olyan személyek ellen, kiket valami államellenes büntettel vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A biró megtudja előbb, hogy a hatalmi férfiak miképpen vélekednek s azután a jogi formák pontos tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi“.

Gazdám itt közbevágott és megjegyezte „mily kár, hogy ilyen csodálatos szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leirásom szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást, melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék“. Válaszolva, megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, „hogy ezek minden egyébben, ami nem mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyu társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és müveltségnek s mindig hajlandók fejetetejére állitani minden gondolatot és szóbakerülő igazságot, mint ahogy azt már mesterségük közben megszokták“.

HATODIK FEJEZET.

(Az angol állam további leirása. – Milyen egy miniszterelnök.)

Gazdám még mindig nem értette, milyen okok késztetik a birákat arra, hogy zavart és nyugtalanságot csináljanak s szövetkezzenek az igazság megfojtására tisztán csak azért, hogy embertársaikkal szemben méltatlanságot cselekedjenek. Azt se fogta fel, mikor magyaráztam, hogy ezt ők pénzért teszik. Nagy fáradságomba került leirni neki a pénz használatát, az anyagokat, melyekből készül és a fémek értékét. „S hogyha egy yehu-nak sok van ebből az értékes anyagból, mindent tehet, ami eszébe jut: járhat finom ruhákban, lakhatik előkelő házakban, ehetik drága ételeket és italokat s válogathat a legszebb nők között. Éppen ezért, miután a pénz egyedül és magában mindezt képviseli, a mi yehuink ugy vélik, sohase lehet elég belőle, sem költésre, sem gyüjtésre, aszerint, amint tékozló, vagy zsugori természetü az illető. Igy élvezheti a gazdag a szegény munkájának gyümölcsét s ugy aránylanak egymáshoz, mint 1 az 1000-hez. Hogy a mi népünk nagy tömege nyomorban él s kicsiny pénzért napi robotban sinylődik, hogy néhány gazdag bőségben élhessen“.

Minderre s még néhány részletre bővebben kitértem, de gazdám mindezt nem értette, mert abból a feltevésből indult ki, hogy minden állat kiveheti a részét a föld terméséből s főleg azok, akik a többi fölött uralkodnak. Azért azt kivánta, magyarázzam meg neki „mit értek drága ételek alatt s miért van erre szükség?“ Erre felsoroltam egész sereg fogást, ugy, ahogy eszembe jutottak, az elkészités különböző módja szerint s elmondtam, hogy a helyes elkészitéshez hány hajónak kell járni különböző országokban, ételhez s italhoz folyadékokat s füszereket, mártásokat hozni, s még számtalan más kelléket. Biztositottam őt, „hogy a földgolyót legalább háromszor kell körüljárni a hajóknak, mig egy előkelőbb yehu hölgy megreggelizhet“. Erre kijelentette, „hogy bizony nagyon nyomoruságos egy ország lehet az, mely saját fiait nem birja ellátni táplálékkal. De legjobban azon csodálkozik, hogy lehet az, hogy akkora földön, mint amilyennek hazámat lenni állitom, egy csepp viz ne legyen s igy tengeren tulról kapjuk az italt“. Elmondtam, „hogy Anglia, az én szeretett hazám, háromszor annyi élelmet termel, mint amennyit lakói elfogyaszthatnak. Italokat is, amiket bogyókból sajtolnak, vagy fák gyümölcséből. S minden egyebet, ami az életfenntartáshoz szükséges. De ahhoz, hogy a férfiak fényüzése és kicsapongása s az asszonyok hiusága kielégithető legyen, terményeink nagy részét idegen országokba küldjük s kapunk érte anyagot betegségre, bünre és bolondságra. Innen van az, hogy egész sereg ember tartja fenn életét koldulásból, rablásból, lopásból, csalásból, keritésből, hizelgésből, csábitásból, hamis esküből, szédelgésből, játékból, hazugságból, csuszás-mászásból, vesztegetésből, irkafirkálásból, időjóslásból, mérgezésből, leánykereskedésből, szabadgondolkodásból, éneklésből, s más ily foglalkozásokból“. Mind e szavak fogalmát részletesen és csak nagy fáradsággal érttettem meg vele.

„Megérttettem vele, hogy a bort nem azért hozzák idegen tartományból, mintha szükséget szenvednénk vizben, vagy más italokban, hanem azért, mert ez egy olyan folyadék, ami felvidit bennünket azzal, hogy elhomályositja eszünket, elüzi szomoru gondolatainkat, vad és hórihorgas képeket gyujt agyunkban, reményeket támaszt és félelmet számüz, egy időre felfüggeszt minden okoskodást s tagjaink használatát megzavarja, mig mély álomba nem merülünk. Igaz, hogy aztán rendesen betegen és lehangoltan ébredünk s hogy e folyadék élvezete mindenféle betegséget okoz s életünket kényelmetlenné és röviddé teszi.

„De mindettől eltekintve, a nép zöme abból él, hogy kellékeket és szükségleteket szállit a gazdagoknak s igy kölcsönösen gondoskodnak egymásról. Például, amikor otthon ülök és tisztességesen fel vagyok öltözve, a testemen legalább száz mesterembernek munkáját viselem. Házam épitését és berendezését kétszerannyi végezte és ötször ennyi készitette el a feleségem reggeli pongyoláját“. Beszéltem aztán másfajta emberekről, akik ugy tartják fenn magukat, hogy betegekkel foglalkoznak. Már előbb emlitettem volt gazdámnak, hogy legénységem nagy része betegségben halt el. Hanem ezt igazán alig tudta felfogni. „Megérti – ugymond –, ha egy Hauhnhnm elgyengül néhány nappal halála előtt, vagy valamely baleset következtében, de hogy a természet, mely mindenben oly tökéletes, a testünk belsejében fájdalomokozó anyagokat termelne, azt majdnem lehetetlennek tartja; nagyon szeretné tudni, mi lehet az oka az ilyesminek.“

Elmagyaráztam, hogy mi ezerféle dolgot eszünk, amik egymással ellenkezőleg hatnak, hogy olyankor is eszünk, mikor nem vagyunk éhesek s iszunk a szomjuság ingere nélkül; hogy egész éjszakákat üldögélünk erős pálinkák mellett, amik meggyujtják belső részeinket és siettetik, vagy hátráltatják az emésztést. Bujálkodó női yehuk betegségeket szereznek, amitől megrohad a csontja annak, aki megölelte őket, hogy ez és sok más betegség apáról fiura száll s hogy sokan születnek közülünk bonyolult betegségekkel testükben, hogy a végtelenbe nyulna felsorolásom, ha minden betegséget elmondanék, mert van legalább hatszáz, a test minden részében, belül és kivül, az egyes tagokon s az egészen. Mind e betegségek orvoslására néhányan közülünk a beteggyógyitás mesterségében nevelkednek fel. S tekintve, hogy véletlenül magam is ilyen vagyok, gazdám iránti hódolatból szivesen feltártam előtte módszerünk egész titkát.

„Alapelvünk abban összpontosul, hogy minden betegségnek oka a tulterhelés. Ebből oda következtetünk, hogy a test állandó kiüritése szükséges akár természetes uton, akár felül, a szájon keresztül. Ez utóbbit ugy érik el, hogy növényekből, ásványokból, gummiból, olajokból, gyökerekből, kagylókból, savakból, levekből, gyomból, ürülékből, kigyókból, békákból, varangyokból, pókokból, halott ember husából és csontjából, madarakból vagy állatokból és halakból anyagokat vonnak ki, melyeknek ize és szaga oly undoritó és elviselhetetlen, hogy a gyomor azonnal és öklendezve kilöki magából, amit hányásnak neveznek. Mérgek hozzáadásával oly miskulanciákat szerkesztenek a fentemlitett anyagokból, melyek alul vagy felül bevezetve, a belekre hatnak épp oly utálatosan és kellemetlenül, mire a belek megernyednek s mindent kiüritenek: ezt nevezik klistérnek. Miután a természet, mint ahogy az orvosok állitják, a test felső nyilását szilárd és folyékony táplálékok bevezetésére, az alsót pedig azok kivezetésére rendelte, tehát az orvosmüvészet felállitotta azt a lángészre valló alapelvet, hogy a természetet, ha valami betegség megzavarta, ugy lehet megint eredeti állapotába visszaráncigálni, hogy a testet éppen ellenkező módon kezeljük, felcserélve a nyilások szerepeit, amennyiben szilárd és folyékony anyagokat hátul bevezetünk s a szájon keresztül kivezetünk.

„De mindezen valódi betegségen kivül vannak még képzelt betegségek, amiket az orvosok képzelt orvosságokkal gyógyitanak. Sokféle van és sokféle gyógyszer is, mindegyik más névvel, főleg nőnemü yehuk használatára. Legfőbb tehetsége az orvostudománynak azonban a jövendölés, mely legtöbb esetben beválik. Ha ők megjósolják, hogy a beteg meghal, amint ezt rosszindulatu betegségek alkalmával többnyire teszik, akkor meg is hal a beteg. Ha véletlenül gyógyulni kezd a beteg, egy nagyobb adag orvossággal mégis be tudják bizonyitani, hogy nem voltak hamis próféták. Ily módon nagy hasznára vannak például házastársaknak, kik már megunták egymást és sokszor az államnak is, melynek miniszterét vagy uralkodóját épen kezelik.“

Egynéhány alkalommal már beszéltem gazdámnak az uralkodásról általában és különösen a mi kitünő államszervezetünkről, mely az egész világ bámulatát és irigységét felkeltette. De most, hogy igy szóbakerült egy miniszter, felszólitott, „beszéljem el, mit értenek a yehuk e fogalom alatt.“

Elmondtam, „hogy az állam miniszternöke oly egyén, ki nem ismer sem örömöt, sem bánatot, aki nem szeret és nem gyülöl; nem haragszik és nem érez szánalmat; nincs benne semmi szenvedély vagy vágy, csak éppen a pénzt, meg a hatalmat, meg a nagy cimeket szereti. Sokféle dologról tud beszélni, kivéve azokat, amiket magába gondol. Igazat is mond néha, ha azt reméli, hogy hazugságnak veszik. De másként, amit hazudik, becsületes őszinteséggel óhajtja, hogy az ember igaznak tartsa. Aki azt akarja, hogy a miniszterelnök becsülje őt, csak rosszat beszéljen a háta mögött és tekintse magát elveszettnek az, akiről a miniszterelnök jót mondott. A legrosszabb jel azonban mégis az, mikor a miniszterelnök megigér valamit; ha pláne szavával erősiti meg, olyankor az okos ember felad minden reményt s valami egyébhez fog.

„Három módja van annak, hogy az ember miniszterelnökké legyen. Az első az, hogy az ember okosan rendelkezzék feleségéről, lányáról, nővéréről; a másik, elárulni és kiintrikázni az elődöt; a harmadik, vad hévvel szavalni nyilvános gyülekezetekben az udvar romlottsága ellen. Okos uralkodó a három jelölt közül az utóbbit választja. Az ilyen buzgó lelkek rendesen leghübb és legkezesebb szolgái uruk akaratának. Az ilyen miniszterek, ha végre megkapták kinevezésüket, többnyire megvesztegetik az országgyülést, s végre valamely esemény, ugynevezett indemniti következtében, megkimélik magukat a következményektől s megrakottan visszavonulnak a nyilvánosság küzdőteréről. A miniszterelnök palotája tulajdonképpen egyetem, ahol a minisztercsemeték nevelkednek. Szolgák, lakájok, kapusok és portások ellesve mesterük szokásait, végre maguk is miniszterelnökké lesznek, ha a három főtantárgyban, a vakmerőségben, hazudozásban és vesztegetésben kitünnek.

„A miniszterelnököt többnyire valami elvirult lotyó, vagy kedvenc lovászfiu kormányozza. Ezek a csatornák, melyeken keresztül a közigazgatás minden forrása áthalad; ezek végső fogalmazásban a királyság tulajdonképpeni kormányzói.“

Egy napon gazdám, mikor az ország nemességéről beszéltem, váratlan bókkal illetett, melyet meg sem érdemeltem. Azt mondta, „hogy nyilván valami előkelő, nemesi családból származom, mert szinben, tisztességben s mozdulatokban kiválok az ő országainak minden yehu-ja közül, bár ugy látszik, ez ügyességem és erőm rovására megy, dehát persze, arra is gondolni kell, hogy egészben másképpen élek, mint ők, s különben is, nem csak hogy beszélni tudok, de még az értelem halvány lehetősége is feltehető nálam, legalább is a yehuk között csodaszámba megy ennyi értelem.“

Megjegyezte, „hogy a Hauhnhnmek között a fehér, a vörös és a szürke nem oly szép alaku, mint a gesztenyebarna, az almáspej és a fekete. Előbbiek nem is oly értelmesek s tehetségük is fogyatékosabb. Éppen ezért szolgák maradnak véges-végig, s természetellenes volna, ha ebből az állapotból kiemelnők őket.“

Alázatosan megköszöntem nagyságos gazdámnak, hogy ilyen jó véleménynyel van rólam. Egyuttal azonban közöltem vele, hogy nem vagyok magas származásu, szüleim egyszerü, tisztes emberek, kik éppen csak hogy rendes nevelésben részesithettek s hogy a nemességnek közöttünk egészen más jelentősége van, mint ahogy ő képzeli. A mi fiatal nemeseinket gyermekkoruktól fogva tétlenségben és fényüzésben nevelik; mihelyt módjukban van, elfecsérlik erőiket és rut betegségeket szednek föl. Midőn vagyonukat eltékozolták, valami alacsony sorsu és kellemetlen nőt vesznek el feleségül a pénze miatt, akit aztán gyülölnek és megvetnek. Az ilyen házasságból többnyire idétlen, vérbajos és nyomorék gyermekek származnak, két-három nemzedéken tul nem is él a család, hacsak az anya nem okosabb és gyermekeinek apját a szomszédség és egészséges cselédség köreiből nem válogatja, nehogy a család tönkremenjen. Elmondtam, hogy beteg és gyönge test, petyhüdt arcbőr és soványság a nemesi vér legbiztosabb jele. Éppen azért az egészséges, erőteljes külső nemes családokban máris gyanus s ilyenkor a világ felteszi, hogy a valódi apa holmi kocsis vagy más lehetett. A test tökéletlensége együtt jár a lélek betegségeivel; nemeseink mind spleenesek, fáradtak, tudatlanok, szeszélyesek, érzékiek és elbizakodottak.