E kitünő társaság beleegyezése nélkül nem lehet nálunk törvényt alkotni, megváltoztatni, vagy felfüggeszteni; egyuttal belőlük alakul a legfelsőbb, felebbezhetetlen biróság.
HETEDIK FEJEZET.
(Szerző határtalan hazaszeretete. – Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. – A gazda észrevételei az emberi természetről.)
Az olvasó talán csudálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen szabadon saját nememről, ilyen szabadon s talán ilyen áruló módon; de gondolja meg, hogy olyan halandókkal társalogtam e tárgyról, akik az emberi fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltünő hasonlatossága lévén a yehukkal. Különben pedig nyiltan bevallom, hogy a négylábuak erkölcsi felfogását szembeállitva az emberi romlottsággal, oly mértékben kinyitotta a szemem s értelmemet elannyira kivilágitotta, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és szenvedélyeket, s saját nemem becsületét kezdtem olyannak látni, amit nem érdemes megvédelmezni; – de másrészt ugyis lehetetlen volt ez oly világos és tiszta itéletü személy előtt, mint gazdám, kinek hatása alatt naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, amikről ezelőtt sejtelmem sem volt s amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot és áloskodást; az igazságot pedig ugy megszerettem, hogy annak érdekében mindent feláldozni természetesnek tünt.
Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb inditóoka annak, hogy ilyen szabadon és nyiltan beszéltem nememről. Egy évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris oly mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a benszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is határoztam, hogy hátralevő életemet a csudálatos Hauhnhnm-ok között töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már ugy határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson osztályrészemül. Most csak az vigasztal, hogy mindabban, amit honfitársaimról beszéltem, igyekeztem a hibáikat annyira kisebbiteni, amint az ilyen szigoru vizsgáló előtt csak lehetséges volt s azon voltam, hogy kedvező fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza határtalan szerelme?
Röviden és összefoglalva megirtam néhány beszélgetésünk tartalmát, a rövidség kedvéért kihagytam azonban sok fontos részletet, amikre ezuttal kitérek.
Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kiváncsiságát, ugy látszik, minden irányban kielégitettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem és magától csekély távolságra leültetett. (Oly kegy volt ez, melyben először részesültem.) Elmondta, „hogy nagyon komolyan megfontolta egész történetemet és mindazt, amit magamról és hazámról beszéltem, s hogy e megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket, melyeknek a természet, valami csudálatos véletlen következtében, az értelem csekély sugarát juttatta, de mi e csekély értelmet arra használjuk csak, hogy annak segitségével természetes romlottságunkat növeljük s uj bünöket szerezzünk a régiekhez, természetelleneseket; hogy csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti igényeinket s vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk s egész életünket azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel e vágyaknak és igényeknek eleget tegyünk. Ami engem illet, se oly erős, se oly ügyes nem vagyok, mint egy közönséges yehu; ügyetlenül járok a hátsó lábaimon, kitaláltam egy olyan viseletet, aminek következtében patáimat semmire se használhatom s azzal nem is védekezhetem; arcomról eltávolitottam a szőrzetet, ami nap és eső ellen védelmezett volna. Végre, se gyorsan futni, se fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint yehu testvéreim.“
„Törvényeink és alkotmányunkat, amint nézi, azok nyilván értelmi s ennek következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk e cimhez azok után, amiket népemről elmondtam; bár azt is észrevette, hogy sok részletet részrehajlásból elhallgattam s gyakran állitottam olyant, ami nincsen.
„Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi vonatkozásban egyezünk meg teljesen a yehukkal (eltekintve ama nem éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb, gyengébb, hogy kevésbbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után, amiket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki alkatunk között is ugyanaz a megegyezés felismerhető. Ebben az országban is megfigyelték, hogy a yehu-k még sokkal jobban gyülölik egymást, mint egyéb állatok; ennek okát abban látták a benszülöttek, hogy mindegyik yehu a többi yehu ocsmányságát láthatja csak és a magáét nem. Éppen ezért kezdi hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha eltakarjuk testünket s elrejtjük a sok formátlanságot és csunyaságot, aminek látását alig viselhetjük el. Csakhogy még ebben is téved, ugy látszik, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a civódás, mint a yehuk között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt yehu közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett, hogy békében zabálnának, hát egymás fülének, arcának esnek, mert mindegyik magának akarná az egészet, éppen azért etetés közben mindig egy szolgának kell állani közöttük, hogy visszatartsa a nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimul vagy elhull baleset következtében, mielőtt a Hauhnhnm saját háziállatai számára eltehetné: a környék minden yehuja ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki köztük, amilyent leirtam: körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár megölni ritkán tudják egymást, nem lévén birtokában azoknak a kényelmes gyilkoló szerkezeteknek, amiket mi feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen háboruskodás tör ki különböző vidékek yehu-i között, minden látható ok nélkül: az egyik vidék yehu-i, kedvező alkalommal, mikor a másik yehu-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem sikerült, szépen hazakullognak és ellenség hijján folytatják otthon azt, amit én polgárháborunak neveztem.
„Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és szines köveket lehet találni, amikre a yehuk mohón buknak; ha, ami gyakran megesik, a kő egyik fele benne van még a földben: képesek naphosszat ott álldogálni, körömmel, foggal kaparni ki a követ a földből; elvinni aztán és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire kellenek e kövek a yehu-nak; most kezdi hinni, hogy a fösvénységnek ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is beszéltem. Egyszer, ugymond, kisérletképpen egy rakás ilyen követ önmaga kiszedett onnan, ahová egyik yehu-ja rejtette. Mikor a piszkos állat nem találta kincsét, oly hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész csorda összeszaladt; akkor azoknak esett, tépte, harapta, karmolta társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott, majdnem belepusztult, mig aztán gazdám egyik szolgájával visszadugatta a köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették: a yehu azonnal visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet keresett a kincsnek, megint eldugta s azóta igen használható és kezes a bestia.“
Gazdám továbbá biztositott róla, amit magam is megfigyeltem, hogy az olyan földeken, ahol ilyen fényes kő terem, leggyakoribb és leghevesebb az ütközet.
„Ha két yehu – ugymond – ilyen követ fedez fel a mezőn s összevesznek azon, hogy kié legyen, többnyire egy harmadik terem ott s elkaparintja a kincset.“ Gazdám itt megjegyezte, hogy, nemde itt is feltünő a hasonlatosság a mi ugynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját jóhirünk érdekében, meghagytam tévedésében s nem mondtam meg neki, hogy a mi biráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, mig nemcsak a kincs párolog el, de vádlott és panaszos azt a pár fityinget is elveszti, amije az igénylett kincsen kivül volt.
Folytatva előadását, gazdám kijelentette, „hogy legvisszataszitóbb vonása a yehuk-nak az a vad mohóság, amivel mindent felfalnak, ami utjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök romlott husát, vagy mindent együttvéve; s az is megvan bennük, hogy jobban izlik nekik, amit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint amit otthon kapnak, ha mégolyan izletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, mig hasuk csaknem felpukkad, – azután megrágnak bizonyos gyökeret, amitől kiürülnek. Van aztán egy másfajta gyökér is, dus lével, ez azonban már ritkábban található, amit a yehu-k nagy gyönyörüséggel szopogatnak és mohón keresnek mindenütt: ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk, mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a yehu-k hol átölelik egymást, hol összevesznek; üvöltöznek, fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végre s hosszában belefeküsznek valami pocsolyába, ott aztán mély álomba merülnek.“
Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken az állatok közt csak a yehu-k betegszenek meg, nem oly gyakran ugyan, mint nálunk a lovak, mert nem rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk mohósága és mértéktelensége miatt. A hauhnhnm-nyelvnek éppen ezért egyetlen, általános szava van csak a betegségre, amit ez állattól kölcsönöztek és ez a hnea-yehu, vagyis yehu-kór szó. A yehut ebből ugy gyógyitják ki, hogy saját bélsarát és vizeletét erővel a torkába tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménynyel járt s azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan betegség ellen, amit tulterhelés idézett elő.
„Ami müveltséget, kormányzást, művészetet, ipart s egyebeket illet“, vallotta be továbbá jó gazdám, „azt meg kell adni, kevés, vagy semmi vonatkozást nem lát az ő yehu-ik s a mi nemzetségünk között. Ami bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, néhány kiváncsi Hauhnhnm állitólag megfigyelte, hogy a yehu-csordákban rendesen van egy fő-yehu, (de hiszem emlitettem, hogy nálunk a szarvasok között is van ilyen) aki még rutabb és otrombább, mint a többi s még veszekedőbb természetü. Ez a vezető yehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész hivatása abban áll, hogy gazdája talpát és fenekét nyalogassa s a nőstény yehukat beterelje istállójába; ezért aztán urától időnkint holmi szamárkoncot kap jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja s ezért mindig ura körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Hivatalában megmarad mindaddig, mig a vezető nem talál még komiszabbat nála; abban a pillanatban elkergetik őt s utóda, s az egész környék minden yehu-ja, himek, nőstények, köréje sereglenek s tetőtől-talpig leöntik rondasággal. Hogy ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre, miniszterekre és kegyencekre, azt, ugymond, magam itélhetem meg legjobban“.
Nem mertem válaszolni e gunyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi értelem értékét a közönséges kutyák szinvonala alá sülyesztette volna: hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.
Gazdám kijelentette, „hogy vannak a yehuk-ban figyelemreméltó tulajdonságok, melyekhez hasonlót ugy emlékszik nem emlitettem, vagy csak futólag, mikor az emberi fajtáról beszéltünk. Ez állatok, ugymond, nőstényeiket közös birtoknak tekintik, mint más vadak, abban mégis különböznek, hogy a nőstény yehuk még vemhességük idején is érintkeznek himekkel s hogy a himek épp ugy veszekesznek és verekesznek a nőstényekkel, mint egymás között: s mindkét nem a durvaság annyi és olyan praktikáival érintkezik, amelyhez hasonlót semmi más élőlénynél nem figyelhetünk meg.
„Ami legjobban meglepte mindig a yehuk-nál, az a nagy hajlam volt mindenféle mocsok és piszok iránt; hiszen minden más állat természetes ösztönnel szereti a tisztaságot.“ Gazdám két első vádjára örültem, hogy nem kellett válaszolnom, egyetlen szóval sem cáfolhattam meg, amit mondott; – ha módomban lett volna, bizonyára szivesen megvédtem volna szeretett fajtámat. Ez utóbbi pontban végre ragyogó elégtételt szolgáltathattam – volna az emberi nemnek, megvédve őt a kizárólagosság vádjával szemben, ha történetesen disznók laktak volna a vidéken, de történetesen nem laktak. Pedig mily szépen rámutathattam volna, hogy ezek az állatok hogy esznek, isznak, mily mocsokban élnek, hogy nyelnek le piszkot, sarat és igy tovább.
Még egy másik sajátságot is emlitett gazdám, amit a yehuk-ban egyik szolgája fedezett fel s amit sohasem tudott megérteni. Elmondta, „hogy némelyik yehu egyszerre csak visszahuzódik egy szögletbe, lefekszik, bőg, nyögdécsel, mindenkit vicsorogva elkerget, aki közelébe kerül, pedig nincs semmi baja, ehetik, ihatik, fiatal és kövér. Rájöttek, hogy egyetlen orvosság kinálkozik: ilyen yehu-t kemény munkára kell fogni s akkor mulhatatlanul magához tér.“ Erre is hallgattam, részrehajlásból, bár rögtön felismertem a spleen nevü betegség csiráit, amit gazdagság, fényüzés és tétlenség növelt nagyra nálunk s amit ha ugyanoly módon kezelnének, mint a Hauhnhnm-ek: kezeskednék a gyógyulásért.
Gazdám felemlitette még, „hogy a nőstény yehu-k szeretnek elrejtőzni holmi sövény vagy bokor mögött, s onnan bámészkodnak fiatal himekre; mikor azok odanéznek, hirtelen elbujik a nőstény, furcsa mozdulatokat végez és fintorokat vág. Megfigyelték, hogy ilyenkor igen kellemetlen illata van. Ha aztán a him feléje tart, a nőstény lassan visszahuzódik, sürün hátrapislog s tettetett rémülettel valami megfelelő rejtekhelyre fut, ahova, biztos lehet benne, hogy a him követni fogja.
„Máskor meg, ha idegen nőstény vetődik közébük, két vagy három egynemü társa körüljárja, rábámul, fintorokat vág, megszagolja, majd olyan mozdulatokkal, amik undort és megvetést látszanak kifejezni, otthagyják.“
Nagyon érdekelt és mulattatott volna mindez a finom részlet, amit gazdám részben saját tapasztalatából, részben hallomásból meritett: ha közben nem szomorit el a meglepő megismerés, hogy ime az asszonyi kacérság, pletykázás és megbotránkoztatás ösztönök gyökeréből táplálkozik.
Folyton attól féltem, s vártam, hogy gazdám azokról a természetellenes nemi bünökről is beszél majd, a yehuk-kal kapcsolatban, amik nálunk annyira közönségesek. De e pontban, ugy látszik, a természet nem jó tanitómester: a raffinált élvezetek kultuszát féltekénken a művészet és értelem honositotta meg.
NYOLCADIK FEJEZET.
(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. – A Hauhnhnm-ek nagy erényei. – Hogy nevelkednek ifjuságukban. – A Hauhnhnmek gyülekezete.)
Tekintve, hogy az emberi természetet szükségképpen jobban értettem, mint ahogy gazdám érthette, könnyedén alkalmaztam mindazt, amit a yehuk-ról hallottam, magamra s embertársaimra. Ugy véltem, a magam szakállára végzett megfigyelések további s bővebb felfedezésekkel járhatnak: azért gyakran kértem nagyságos gazdámat, hadd mehessek a környék yehu csordáit tanulmányozni. Szivesen beleegyezett, mert meggyőződött róla, hogy ez állatok iránt érzett ellenszenvem biztosit rontó hatásukkal szemben. Egyik szolgáját, egy erős, vörös poroszkát, rendelte mellém: derék, megbizható vezető volt, nélküle alig merészkedtem volna ilyen kalandra. Már emlitettem, milyen utálatosan fertőztek meg az állatok, mikor ebbe az országba kerültem; később is előfordult egyszer-kétszer, hogy csaknem körmeik közé kerültem volna, ha nincs velem jó vadászkésem. Azt kell hinnem, volt valami halvány sejtelmük arról, hogy a fajtájukból való vagyok: mikor vezetőm kiséretében szemükláttára lehuztam kabátom, meztelen karjaim könnyen kelthettek ilyen érzéseket. Ilyenkor egész közelembe férkőztek s minden mozdulatomat utánozták, mint a majmok, de gyülölködő és bosszus fintorok kiséretében, mintahogy a vad majmok csufolnák szeliditett társukat, mely nadrágba s harisnyába öltöztetve véletlenül közibük került.
Kölyökkoruktól fogva a yehuk rendkivül vadak és fürgék. Egyszer mégis megfogtam egy hároméves kis himet s mindenféle becézéssel és simogatással próbáltam megnyugtatni, s elcsittitani, de a kis ördög oly mérgesen visitozott, bömbölt, karmolt és harapott, hogy kénytelen voltam elereszteni: s már éppen ideje volt, mert a zajra az egész csorda összefutott, – csak azért nem mertek megtámadni, mert kisérőm ott volt, s a kis yehu-poronty elfutott már. Megfigyeltem, hogy a csöpp állat bőre igen büdös volt, valami a róka és a menyét szaga közt, de kellemetlenebb. Talán az olvasó nem venné zokon, ha egészen mellőzném annak a részlenek felemlitését is, hogy mig az utálatos kis békát kezeim közt tartottam, folyékony, sárgás csunyasággal boritott el. Hála istennek, volt egy kis patak a közelben, ahol, amennyire lehetett, tisztára mostam magamat, aztán jó félnapig levegőztem még a szabadban, mielőtt gazdám szeme elé mertem volna lépni.
Amennyire én megfigyelhettem, a yehuk a világ legbutább, legkevésbbé tanulékony bestiái. Értelmük soha nem emelkedik tul azon a szinvonalon, mely az iga és teherhordáshoz kell. Véleményem szerint azonban ennek oka az állat fonák és makacs természetében rejlik, mert különben igen furfangosak, rosszakaratuak, hirtelenek és bosszuállók. Erősek és edzettek, de gyávák és szemtelenek, alantasak és kegyetlenek. Megfigyelték, hogy a vöröshajuak még alattomosabbak és bujábbak, mint társaik, bár azoknál gyorsabbak és erősebbek.
A Hauhnhnm-ek a yehu-kat, amikre pillanatnyi szükségük van, kis kunyhókban tartogatják, az urasági házak közelében. A többi yehu a mezőn kóborol, gyökereket ásnak, növényeket esznek, dögöket keresnek, vagy néha elfogják a menyétet és luhimuh-t (ez egy vadpatkány-féle) s mohón felfalják. A természet utmutatása szerint a dombok oldalába körmük segélyével mély lukakat furnak, amikbe egyenkint feküsznek bele; a nőstények lakosztálya valamivel nagyobb, ugy, hogy kicsinyeiket is elrejthetik.
A yehuk, kölyökkoruktól kezdve jól usznak, mint a békák, sokáig kibirják a viz alatt, ahol halat fognak, amit aztán a nőstények kicsinyeiknek visznek haza. Engedje meg az olvasó, hogy erre vonatkozó egyik furcsa kalandomat itt elbeszéljem.
Egy napon, midőn vezetőmmel, a vörös poroszkával, megint kódorogtunk, nagyon meleg lett s én megkértem vezetőmet, hadd fürödhessek meg a közeli folyóban. Beleegyezett, mire azonnal pőrére vetkőztem s óvatosan lelépkedtem a folyóhoz. Történt, hogy egy fiatal yehu nőstény, mely a sövény mögött leselkedett, hirtelen nagy sebesen odaugrált, ugy látszik, szerelmi vágytól hajtva (mint ahogy vezetőmmel véltük később), s mintegy öt méternyire attól a helytől, ahol én fürödtem, a vizbe vetette magát. Soha életemben nem ijedtem meg igy. Vezetőm, a poroszka, nyugodtan legelt a közelben, nem tartva semmi veszélytől. A nőstény mellém ugrott és hihetetlenül utálatos módon ölelt magához. Orditottam, ahogy torkomból kifért: a poroszka odanyargalt hozzánk, mire a nőstény nagy vonakodva elengedett, átugrott a másik partra, ott megállt s mig felöltözködtem, nem mozdult onnan, egyre bámészkodott és vonitott hozzá.
Ezt az esetet halálosan szégyeltem, de gazdám és családja jót mulatott rajta. Ezekután nem tagadhattam, hogy valódi yehu vagyok, minden külső és lényeges vonatkozásban, ha egyszer a yehu nőstény épp olyan természetes vonzalmat érez irányomban, mint bármelyik fajtájabélivel szemben: még azt se hozhattam fel mentségemül, hogy legalább vörös haja lett volna a bestiának, (mert a vöröshajuakról azt tartják, hogy rendellenes hajlamaik vannak), nem, ez fekete volt, mint a szurok, külseje és magatartása egészbenvéve nem is éppen annyira ellenszenves, mint más yehuké, fiatalka volt még, talán tizenegyéves.
Ha meggondoljuk, hogy három évet töltöttem ebben az országban, az olvasó méltán elvárhatja tőlem, hogy, mint azt más utasok teszik, némi beszámolást tartsak a lakók szokásairól, erkölcseiről. Nem hoz zavarba e feladat, mert sokat tanulmányoztam vendéglátóimat.
A nemes Hauhnhnm-ek természettől fogva minden szép erényre hajlamosak s nem lévén fogalmuk arról, hogy értelmes lényben hogy lehet meg a gonosz: alapelvük s egyetlen törekvésük ugy istápolni az értelmet és belátást, hogy az teljesen eluralkodjék minden cselekedetük fölött. Az észszerüség náluk nem probléma, mint nálunk, ahol két ember elfogadható érvekkel bizonyithatja egy kérdésnek két ellenkező megoldását, hanem szükségképpen rögtöni meggyőző erővel bir, aminthogy minden igazság szükségképpen ilyen, ha szenvedély és érdek nem zavarja meg, homályositja el, szinezi sokfélére. Emlékszem, hogy csak nagynehezen tudtam megértetni gazdámmal a vélemény szó jelentőségét s azt, hogy valamely igazság vitás lehet; mert hiszen az észszerüségből önként következnék, hogy csak akkor tagadjunk vagy állitsunk valamit, ha biztosak vagyunk benne s ha valamely pont vitás lehet, abban nem vagyunk biztosak. Igy az ellentétek, viták, veszekedések; kétes, vagy hamis feltevések feletti megbeszélések ismeretlen fogalomkör a Hauhnhnm-ek között. Mikor egyszer gazdámnak a természetbölcselet több módszerét és viszonyát fejtegettem, hangosan felnevetett azon, „hogy magukat értelmeseknek valló lények tudásnak nevezzék s mint ilyent értékeljék más emberek feltevéseit, oly dolgokban is, ahol ez a tudás, még ha megbizható volna, se használna semmit“. Ezzel különben Sokratesnek Pláto által magyarázott alapelveit fogadta el, mely körülményt a legnagyobb megtiszteltetés gyanánt emlitem fel, ami a bölcselők e fejedelmét valaha érhette. Azóta sokat tünődtem azon, hogy egy ilyen felfogás, ha népszerüvé válik, az európai könyvtárak micsoda katasztrófális pusztulását vonná maga után s a tudományos világban hány fényes és sikerdus pálya zárulna be örökre.
Barátság és jóakarat: ez a két főerény a Hauhnhnm-ek között s ez a jóakarat, ez a barátság nem bizonyos, meghatározott személyekre, hanem az egész fajra vonatkozik. Az ország legtávolabbi részéből arrajáró idegent éppugy fogadják ők, mint a szomszédot és barátot; bármerre jár a Hauhnhnm, mindenütt otthon van. Egymással szemben a legnagyobb tisztelet és udvariasság uralkodik minden vonalon, de a szertartásosság ismeretlen fogalom. A Hauhnhnm csikait nem becézi és kényezteti soha: de nevelésükben az észszerüség és célszerüség minden sugallatát meghallgatja. Észrevettem, hogy gazdám ugyanazzal a gyöngéd hajlammal kedveli szomszédja gyermekeit, mint a saját magáét. Náluk ugy van, hogy természetszerint és ösztönből egyformán szeretni kell az egész fajtát s értelem szerint és belátásból aztán megkülönböztethetjük az egyént, a jótulajdonságok és erények foka szerint.
Ha egy Hauhnhnm asszony két gyermeket szült már, mindkét nemben: többé nem érintkezik hitvesével, kivéve, ha valami oknál fogva elvesztik egyik gyermeküket, ami nagyon ritkán fordul elő. Ha olyan házaspárral történik ez meg, ahol az asszony már idős ahhoz, hogy gyermeket szüljön, egy másik fiatalabb pár átadja egyik csikaját s megint együtt él, mig a fiatalabb asszony ujra teherbe esik. Ez az óvatosság nagyon szükséges, nehogy az ország tulnépesedjék. Alacsonyabb fajtáju Hauhnhnm-ek között, melyekből a szolgaszemélyzet válik, ez a szabály nem oly szigoru; ezek három-három különböző nemü gyermeket hozhatnak létre, hogy az előkelő családok szolgáit neveljék ki belőlük.
Frigykötéskor nagyon vigyáznak arra, nehogy olyan szinek kerüljenek egybe, melyek keveredésben kellemetlen szinárnyalatokkal rontanák a fajt. Himben az erőt és bátorságot becsülik, nőben a kellemet és kedélyt, nem a szerelmeskedések miatt, de hogy a fajta épségét őrizzék, ahol a nőstény tünik ki erőben, a himnek kell kecsesnek és szépnek lenni.
Udvarlás, szerelmeskedés, ajándékok, gáláns ügyek: nőtartás, ismeretlen fogalmak ezek a Hauhnhnm-ek közt, szavuk sincs e fogalmakra. Az ifju pár találkozik s egyesül a szülők és barátok tanácsára, naponta látnak ilyet s ugy tekintik, mint egy észszerü létezés szükségképpeni együtthatóját. Hirét se hallották soha házasságtörésnek: a házasfelek ugyanazzal a közös jóakarattal és barátsággal közelednek egymáshoz, mint bárkihez, aki utjukba kerül: féltékenység, elégedetlenség, veszekedés és szenvedély nélkül.
Csodálatos módszerük mindkét nem tanitásában: csodálatos és követésreméltó. A csikók zabot, vagy szénát csak kivételes napokon kapnak egészen tizennyolcéves korukig; tejet is csak nagyon ritkán, nyáron reggel és este két órát legelnek, szüleik felügyelete alatt. A fü nagy részét hazahozzák s megfelelő órákban, mikor a munkában nem zavar az étkezés, otthon fogyasztják el.
Mértékletesség, szorgalom, ügyesség, tisztaság: ezek a legfőbb tantárgyak. Gazdám egyszerüen borzasztónak találta, hogy mi nőgyermekeinknek másféle nevelést adunk, mint a fiuknak, hacsak nem bizonyos szolgálói dolgokban, házi ügyekben. Véleménye szerint a mi egész háztartásunk kimerül abban, hogy gyerekeket nemzünk; állati eredetünk bizonyitéka, hogy rosszul nevelt és naplopó szülőkre bizzuk a gyermekek nevelését.
A Hauhnhnm gyermeket erőre, ügyességre, bátorságra nevelik. Gyakran futnak versenyt a lejtős dombokon, kemény, köves utakon is: ha kiizzadtak, fejestül a közeli folyóba, vagy tóba kell ugraniok. Évente négyszer a környék ifjusága összejön s a futásban és ugrásban szerzett ügyességét összeméri: a győztest alkalmi himnuszszal köszöntik fel s jutalmazzák meg. Ilyen ünnepségek alkalmával a szolgák egy csorda yehu-t hajtanak a mezőre, zabbal, tejjel, szénával megrakottan. Ebédután hazahajtják a yehu-csordát, nehogy zavarja a gyülekezetet.
Minden négy évben, a tavaszi napéjegyenlőség idején, az egész nemzet képviselői összegyülnek egy nagy sikságon s együtt maradnak négy vagy öt napig. Ezeken az összejöveteleken megbeszélik az állam és a különböző országrészek dolgát, hogy sok széna és zab termett-e, vagy kevés, mekkora volt a termés tejben, tehénben, yehu-ban. Ha valahol hiány mutatkozik, (ami ritkán fordul elő) közös beleegyezéssel, közös vagyonból azonnal pótolják. Itt beszélik meg a gyermeknevelési ügyeket is: ha például egy Hauhnhnm-nek két him csikaja van, kicseréli egy olyannal az egyiket, amelyiknek két nőstény csikaja van, vagy ha egy gyerek baleset következtében elpusztult s az anya már öreg ahhoz, hogy uj gyermeket neveljen fel: e veszteséget pótolni melyik ház, melyik családja nevelhet fel harmadik gyermeket a két kötelező mellé.
KILENCEDIK FEJEZET.
(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. – A Hauhnhnm-ek müveltsége. – Épületeik. – Temetkezés. – A Hauhnhnm nyelv tökéletlenségei.)
A Hauhnhnm országgyülések határozatai soha elégedetlenséget vagy zúgolódást nem keltenek, még akkor sem, ha különböző véleményekből alakult ki a határozat: náluk nem szégyen az, ha valakit érvekkel és igazsággal meggyőznek. Ottlétem folyamán egyszer tartottak országgyülést, távozásom előtt mintegy három hónappal, melyen az én gazdám mint a környék képviselője, hivatalos volt. Ezen a gyülésen egy régi vitát intéztek el, talán az egyetlen, komoly vitát, mely ebben az országban időszerüvé válhatott. Az országgyülésről megtérve, gazdám részletesen elmondta nekem a kérdés egész velejét.
A vitatott pont ezek szerint az volt: „nem kellene-e a yehu-kat kipusztitani a föld szinéről?“ Az egyik képviselő, aki a javaslat mellett szavazott, számos sulyos és kimeritő érvvel védte álláspontját. „A yehuk“, ugymond, „a legpiszkosabb, legártalmasabb, legalaktalanabb bestiák, kiket a természet valaha létrehozott: lusták, fejlődésképtelenek, rosszindulatuak; titokban kiszivják a Hauhnhnm-ek tehenének a tőgyét, megölik és felfalják a macskákat, letiporják, szétzavarják a vetést s ha nem vigyázna rájuk a Hauhnhnm, folytonosan, még száz ilyen dolgot cselekednének.“ Felemlitette a régi hagyományt, „hogy volt idő, mikor nem éltek yehu-k ebben az országban; hogy egyszer, nagyon régen, két ilyen bestia megjelent a hegy peremén; – vajjon a nap hevétől rohadt s gőzölgő mocsarakból keltek ki, mint a nyüvek, vagy a tenger szennyes tajtékja szülte őket, – senki se tudja. Annyi bizonyos, hogy rut fajtájuk gyökeret vert e talajban s rövid idő alatt igen elszaporodtak; ellepték s megfertőzték az egész országot. A Hauhnhnm-ek, hogy megszabaduljanak e csapástól, hajtóvadászatot rendeztek, körülzárták az egész csordát, megölték a véneket, de mindegyik Hauhnhnm megtartott két yehu-kölyköt, istállóban nevelte s megszeliditette, amennyire már egy természettől fogva ennyire vad s makacs állatot egyáltalában lehet: kocsihuzásra s effajta munkára mégis ráfoghatták“. A képviselő ugy gondolta, „hogy sok igazság lehet ebben a hagyományban, mert e teremtések semmiképpen nem lehettek yln hniamshy-k, azaz őslakók, ezt mutatja a Hauhnhnm-ek s más lények irántuk érzett nagy ellenszenve, ami, bár gonosz természetükkel busásan rászolgáltak, soha nem jutott volna ennyire, ha a yehuk ősidők óta itt laktak volna; vagy ha igen, már régen ki is pusztitották volna a yehu-kat. A benszülöttek azonban, remélve, hogy a yehuk majd hasznos szolgálatokat tehetnek fajunknak, igen helytelenül elhanyagolták a szamarak tenyésztését, pedig az jóindulatu, kellemes egy állat, könnyen tartható, szelid, szófogadó, nincs kellemetlen büze, mint a yehuknak, erős és munkabiró, ha nem is oly fürge és ügyes s ha „iá“ orditása nem is valami elbájoló muzsika, mégis, távolról sem oly fülsértő, mint a yehuk rettenetes üvöltözése.“
Az országgyülés számos képviselője ugyanilyen értelemben nyilatkozott. Ekkor gazdám jelentkezett szólásra s javaslatot tett. Okom van hinni, hogy én adtam ötletet, közvetve, e javaslatra. „Ami a hagyományokat illeti, – igy beszélt gazdám – melyeket nagyon tisztelt előttemszóló felemlitett, teljesen osztja nézetét. Bizonyos, hogy az a két yehu, aki először jelent meg ebben az országban, a tengerről került ide; de ugy történhetett az, hogy társaik e kettőt elüzték, ezek aztán elvadultak, elfajzottak a hegyek között. E következtetésre az inditotta, hogy jelenleg egy csudálatos yehu van a birtokában (ez én voltam), akiről nyilván mindnyájan hallottak és sokan látták is.“ Gazdám aztán elmondta, hogy talált engem először; hogy testemet miként boritja más állatok bőréből és szőréből csinált mesterséges hüvely; hogy beszélni tudok, van saját nyelvem s az övéket tökéletesen megtanultam; hogy elbeszéltem neki, miként kerültem ide; hogy ruha nélkül is látott s mondhatja, egészen olyan yehu vagyok, mint bármelyik, csak éppen fehérebb, kevésbé szőrös és a körmeim rövidebbek. Hozzátette, hogy én minden módon arról akartam meggyőzni őt, hogy az én országomban a yehu az uralkodó és értelmes lény s a Hauhnhnm csak alacsonyrendü állat. Valóban, el kell ismernie, hogy a yehu-k minden tulajdonsága mellett felfedezhető bennem valami halvány értelemféle, mely azonban a Hauhnhnm-értelemhez viszonyitva oly csekély, mint amilyen csekély az idevaló yehuk értelme az enyémhez képest. Egyebek közt például beszéltem neki arról, hogy mi a fiatal Hauhnhnm-eket kiheréljük, hogy azok megszelidüljenek. Ez a müvelet könnyü és biztos. Már most kérdi, szégyen-e tanulni, ha hasznosat tanulhatunk, akár a vadállatoktól is, hiszen sokat tanultunk a hangyáktól, épiteni a fecskétől tanultunk (ugy forditom a lyhannh szót, bár ez a madár valamivel nagyobb) és igy tovább. Ő bizony azt hiszi, hogy ezt a találmányt szépen alkalmazni lehetne a yehuk-ra is. Ez az eljárás kezesekké, szelidekké tenné a fiatal yehu-kat s aztán idővel az egész fajta kipusztulását vonná maga után, anélkül, hogy azért gyilkolniok kellene. Közben a Hauhnhnm-ok jól kitanulnák a szamártenyésztés minden csinját-binját. A szamárnak amellett, hogy minden tekintetben kellemesebb, rokonszenvesebb állat, még az az előnye is megvan, hogy már ötéves korában munkához fogható, mig a yehu-nál tizenkét évig tart a fejlődés.
Ez volt mindaz, amit gazdám a nagy országgyüléssel kapcsolatban elmondott nekem. De jóságból és tapintatból elhallgatott valamit, ami egyenesen saját személyemre vonatkozott s aminek szomoru következményeit csakhamar érezhettem, mint ahogy az olvasó megfelelő helyen értesül majd róla. Egy szomoru részletet, melynek napjától életem minden bánata és reménytelensége számitódik.
A Hauhnhnm-ek nem ismerik a betüket, következésképp minden tudásuk hagyományokon alapszik. Tekintve, hogy nagyon kevés eseménye lehet oly népnek, mely folytonos egyetértésben, az erények folytonos gyakorlásában élt az értelem uralma alatt s különben is elzárkózott minden kereskedelemtől; természetes, hogy a Hauhnhnm történelmet agyterhelés nélkül fejében tarthatja bárki. Már emlitettem, hogy a betegséget nem ismerik s igy nincsenek orvosaik. De vannak kitünő flastromok és növényi gyógyszerek, balesetekből származó törések, zuzódások, horzsolások enyhitésére, gyors gyógyitására.
Az évet a nap s hold változatai alapján számitják; hetekre nem osztják fel. E két égitest mozgását jól ismerik s tudják a nap- és holdfogyatkozások elveit is. Tovább azonban nem terjed csillagászattani ismeretük.
Azt el kell ismerni, hogy a költészetben minden nemzetet felülmulnak. Hasonlataik oly szépek s főleg oly találóak, leirásaik oly hüek, hogy soha megközelitőleg hasonlót sem találtam egyetlen nép költészetében sem. Költeményeik rajongva beszélnek a barátságról és a jóságról, majd a versenyek és testgyakorlatok győztesét ünneplik és dicsőitik. A Hauhnhnm-i épületek, bár durvák és egyszerüek, nagyon kényelmes lakóhelyek, hideg és meleg viszontagságai ellen kitünően védik a gazdát és vendégét. Van ezen a vidéken egy különös fa, aminek negyvenéves korában megereszkednek a gyökerei s akkor az első vihar kidönti. Ez a fa egyenes és sudár, mint a mi fenyőnk. A Hauhnhnm-ek éles kővel kihegyezik a végét (a vasat nem ismerik), tiz hüvelyknyi távolságban beledugdossák a földbe, s aztán árpaszalmából, vagy indából fonadékot csinálnak, azzal kitöltik a hézagokat. Ugyanigy készül a tető s az ajtók eresztéke.
A Hauhnhnm-ek fogásra első lábukat használják, a pata és csülök közti homoru részt oly ügyességgel, amit eleinte el se hittem. Volt nálunk egy fehér kanca, amelyik ilyen fogással egész kényelmesen befüzött egy varrótüt, amit én kölcsönöztem neki. Ugyanezzel a mozdulattal fejik meg a tehenet, aratják le a zabot s tesznek mindent, amihez kéz kellene. Van kovájuk, amit kőhöz dörzsölve, mindenféle szerszámot csinálnak belőle: mérleget, baltát, kalapácsot. Kaszát is csinálnak, azzal vágják le a termést, amit aztán yehu-k kocsin szállitanak haza. Fából és agyagból csinálnak edényeket; ez utóbbit a napon száritják.
Ha valami baleset közbe nem jön, a Hauhnhnm-ek rendesen igen magas kort érnek el. Ha aztán meghalnak, igen sötét és elhagyott helyen temetik el őket. Rokonok s barátok sem örömet, sem fájdalmat nem éreznek a temetésen. A haldokló is egészen nyugodtan, s minden szomoruság nélkül hagyja el a világot, mintha csak arról volna szó, hogy látogatást tett a szomszédban és most hazamegy. Emlékszem, egyszer gazdám meghivta egyik barátját és annak családját, hogy látogassák meg, fontos megbeszélni valójuk volt. Meghatározták a napot és az órát, de csak az asszony jött és két gyermeke, azok is elkésve. Az asszony bocsánatot kért először saját, azután férje nevében, aki ma reggel lhnuwnh. Ez a szó nagyon kifejező a hauhnhnm nyelvben. Értelme körülbelül annyit tesz, nem pontos, csak körülirt forditásban: „visszatérni az első anyához“. Bocsánatot kért, hogy nem jöhetett előbb, de férje a késő reggeli órákban halt meg és szolgájával soká tanácskoztak, hogy hova temessék. Ezután kedvesen és nyájasan társalogni kezdett s igy viselkedett végig, mig a látogatás tartott. Három hónappal ezután maga is meghalt.
A Hauhnhnm rendesen hetven, hetvenöt évet él, nyolcvanat már nagyon ritkán. Nehány héttel halála előtt fájdalom nélkül való, fokozatos bágyadást érez. Ez idő folyamán meglátogatják őt barátai, mert ilyenkor ő maga már nem igen szeret járkálni. Halála előtt mintegy tiz nappal – ezt rendes körülmények közt pontosan megérzi – mégis felkel, kocsiba ül és visszaadja a látogatásokat, az egész szomszédság környezetében. Ilyen yehuk által vont kocsikban járnak különben a nagyon öreg Hauhnhnm-ek is, vagy ha nagy utat kell tenniök, vagy a balesetek következetében bénák és sánták. A haldokló Hauhnhnm tehát ünnepélyesen elbucsuzik barátaitól, mintha hosszu-hosszu utazásról volna szó, más vidékre, ahol ezentul élni kell.
Nem tudom, érdemes-e felemliteni, hogy a Hauhnhnm nyelvben nincsen szó a „rossz“ fogalmára; hacsak a yehu kellemetlen tulajdonságaira vonatkozó szavakat nem tekintem ilyennek. Éppen azért, ha egy szolga ügyetlenségét, egy gyerek csintalanságát, egy kő élességét, a tartós kellemetlen idő lehangoló hatását akarják jellemezni például, akkor jelzőformájában hozzáteszik a yehu szót. Például: hhnm yehu, whnaholm yehu, ynlhmndwihlma yehu – a rosszul épitett házat ynholmhnmrohlnw yehu-nak nevezik.
Nagy élvezettel és örömmel kitérnék e nagyszerü nép számos szokásának és erényének vázolására, de határozott szándékom ugyis, hogy e tárgyról részletes és kimeritő müvet irok legközelebb, kérem az olvasót, várja meg ennek megjelenését. Közben rátérek a magam szomoru sorsának elbeszélésére.
TIZEDIK FEJEZET.
(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. – Hogy javul meg s hogy izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. – Néhány társalgás. – Szerző gazdája végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. – Szerző bánatában elalél, de aztán megadja magát. – Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)
Éppen erre az időre esik, hogy szivem nagy örömére kis háztartást rendeztem be magamnak. Gazdám rendeletére szobát épitettek nekem, az uri laktól hat méternyi távolságban. A kis ház falait és padmalyát leburkoltam agyaggal s befedtem gyékénynyel. Szedtem kendert, ami ott vadul terem és holmi gyolcsfélét csináltam belőle; ezt megtöltöttem különböző madarak tollával. E madarakat yehu-szőrből készült hurokkal fogtam meg, s költöttem el annak idején. Késemmel két durva széket eszkábáltam össze; a vörös poroszka is segitett ebben. Hogy ruhám teljesen elrongyolódott, házi nyulnak bőréből csináltam ujat, meg egy másik állatéból, amit ők nnuhnoh-nak neveznek, s mely szintén körülbelül akkora. Ugyanily módon készültek türhető harisnyák. Cipőmet fával talpaltam meg; mikor levásott rólam, napon száritott yehu-bőrből szabtam ujat.
Fák odvából gyakran szedtem mézet, amit vizzel elegyitve ittam meg, vagy kenyeremre kentem. Nincs ember, aki valaha jobban megértette volna két mondás igazát, ezekét: „A természet könnyen kielégithető“ és „Szükség a találékonyság anyja“. Abban az időben tökéletes testi egészségnek örvendtem s a lélek teljes nyugalmának. Nem rágta szivemet, idegeimet holmi jóbarát árulása, állhatatlansága; holmi nyilt vagy titkos ellenség. Nem volt alkalmam s okom rá, hogy hizelgéssel, bujálkodással, vesztegetéssel keressem valami hatalmas ember, vagy hatalmas ember kegyencének a kegyét. Nem kellett védelmet keresnem csalás és elnyomás ellen, nem volt itt orvos, aki tönkretegye a testemet és nem volt ügyvéd, aki kitudjon vagyonomból; nem volt besugó, aki tetteim és szavaim vizsgálja, hogy aztán jópénzért bevádoljon valahol; itt nem voltak ostoba csufolók, cenzorok, árulkodók, becsületen rágódók, zsebtolvajok, utonállók, betörők, bohócok, hamisjátékosok, képviselők, hamis tanuk, bolondok, gáncsvetők, hóbortosak, unalmas fecsegők, vitatkozók, mindenlébenkanalak, szédelgők, gyilkosok, álszentek és szemfényvesztők; nem voltak vezetők és követők, nem volt párt és pártállás; csábitással és rossz példával nem bátoritottak itt bünre senkit; nem voltak tömlöcök, pallósok, hóhérok, korbácsok, akasztófák, kinpadok, kalodák; nem voltak csaló boltosok és iparosok; nem volt gőg, hencegés, negédes illegés; nem volt iszákos, nem volt haspók és zsebrák és nem volt utcai lotyó és romlott gyermek; nem volt pöffeszkedés és nem volt bujaság, se drága feleségek, se tökkelütött, buta pedánsok, se alkalmatlan nagyszáju, veszekedő lármás, orditozó, üres, káromkodó pajtások; nem voltak gazfickók, akiket a bün érdeme emelt ki a piszokból, vagy igaz lelkek, akiket erényeik vádja sujtott le a porba; nem voltak nagy urak, mágnások, rossz muzsikusok, birák és táncmesterek.
Gyakran részesültem abban a kegyben, hogy együtt lehettem Hauhnhnm-ekkel, akik meglátogatták gazdámat, vagy ott ebédeltek. Gazdám kegyesen megengedte, hogy ilyenkor ott lehessek a szobában s végighallgassam beszélgetéseiket. Oly illetlen soha nem voltam, hogy közbeszóljak; akkor beszéltem csak, ha kérdeztek s a társaság tagjai gyakran leereszkedtek s kérdéseket intéztek hozzám. Néha meg gazdámat elkisérhettem, mikor ő látogatta meg barátait. Végtelenül boldog voltam, hogy szerény hallgatója lehetek ilyen társalgásoknak, ahol csak hasznos és szép dolgokról beszéltek, kevés és kifejező szóval, végtelenül udvariasan, mint már emlitettem, de minden ceremónia nélkül; ahol mindenki akkor beszélt csak, ha jól esett neki s amit beszélt, az jól esett a többieknek, ahol nem szóltak közbe, nem unatkoztak, nem jöttek méregbe, nem érzelegtek. A Hauhnhnm-ek ugy vélik, hogy több barát, ha összejön, előbb egy kis szünet és hallgatás nagyon üdvösen hat a társalgásra s be kellett látnom, hogy igazuk van. Ebben a kis szünetben uj gondolatok születnek, amit aztán a beszéd kifejt és magyaráz. A beszéd tárgya többnyire a barátság és jóakarat; rend és gazdaság, néha a természet munkája, néha régi hagyományok; majd az erkölcs lehetőségeit és határait tárgyalják; majd az értelem müködésének határozott s nem ingadozó szabályait; néha arról van szó, mi dolguk lesz a legközelebbi országgyülésen; néha meg a költészetről és kiváló költőkről. Kérkedés nélkül hozzátehetem, hogy ottlétem gyakran adott anyagot a társalgásnak; gazdámnak alkalma volt beszélni rólam és hazámról. Azt be kell vallanom, az emberi nemről nem nagy tisztelettel nyilatkoztak, igy inkább nem is közlöm le szavaikat. Csak annyi engedtessék meg nekem, hogy elmondjam: az én nagyságos gazdám, legnagyobb álmélkodásomra, mintha jobban értette volna a yehu-k természetét, mint magam. Felhozta minden bününket és bolondságunkat s magától rájött nehányra, amiről soha nem beszéltem neki, tisztán következtetéssel: elképzelve, hogy az ittlakó yehu-k mire lennének képesek némi kis értelem birtokában. A végén természetesen mindig odajutott, hogy „milyen nyomorult és szerencsétlen teremtés lehet egy ember.“
Nyiltan bevallom, hogy ha van valami kis tudásom és erkölcsi érzékem, azt jó gazdámnak köszönhetem és barátainak, kiknek szavait eltanulhattam, hallgathattam, amire büszkébb vagyok, mintha Európa legnagyobb, legbölcsebb gyülekezetét vezetném. Megcsudáltam a benszülöttek erejét, kedvességét, fürgeségét, de ilyen kedves és szép lényekben ekkora erkölcsi érzéket tapasztalni: ezen kevés volt a csudálat, ez már a legmélyebb hódolatot keltette bennem. Eleinte persze nem volt meg bennem az a természetes félelem és tisztelet, amit a yehu-k s más állatok éreznek a Hauhnhnm-ekkel, mint felsőbb lényekkel szemben; de lassan és fokozatosan, anélkül, hogy észrevehettem volna, urrá lett fölöttem s emellett elteltem mély hálával és szeretettel, hogy oly jók voltak hozzám és megkülönböztettek fajtám többi teremtéseivel szemben.
Ha néha eszembe jutott családom, barátaim, honfitársaim s általában az egész emberi nem, ugy láttam őket most már természetben és külső megjelenésben, mint a yehu-kat, akik müveltebbek ugyan kevéssé s felruházottak a beszéd adományával, de értelmüket arra használják csak, hogy fejleszszék s megsokasitsák mindama bünöket, melyekből itteni yehu testvéreim annyit szedhettek össze csak, amennyit természet és ösztön határol. Ha néha megláttam alakomat valami forrás, vagy tó tükrében, utálattal és borzalommal forditottam el az arcom, s egy közönséges yehu-t szivesebben láttam, mint önmagamat. Ellenben gyönyörüséggel szemléltem minden Hauhnhnm-et s lassankint észrevétlenül utánozni kezdtem mozdulataikat, járásukat; természetemmé is vált ez a szokás, ugy, hogy barátaim gyakran mondják nekem most is az ő durva modorukban: „barátom, olyan otrombán cammogsz, mint egy ló“, aminél nagyobb bókot nem mondhatnak nekem. De meg a kiejtésemben is van valami a Hauhnhnm-ek beszédmodorából, ha ezért csufolnak, vagy nevetnek rajtam, annak csak örülni tudok.
Mindeme boldogság közepette, mikor már azt hittem, hogy egész életemre megnyugodtam s igy fejezem be napjaim: egy reggel gazdám korábban küldött értem, mint rendesen. Magatartásán rögtön észrevettem, hogy zavarban van, s nem tudja, hogyan kezdje a szót. Rövid hallgatás után azt mondta: „igazán nem tudja, miként hat majd rám, amit mondani akar. A legutóbbi országgyülésen, amikor a yehu-k dolgát megbeszélték, a képviselők nem helyeselték azt, hogy valaki yehu-t tartson a családjában s ugy bánjon vele, mint ha igazi Hauhnhnm volna. Szóbajött, hogy ő ezzel a yehu-val gyakran társalog, mintha a yehu társaságában öröme telnék, vagy abból valamit tanulhatna. Az effajta dolog nem természetes és nem észszerü, ilyesmi eddig nem is fordult elő. Éppen ezért az országgyülés figyelmeztette őt, hogy vagy tartson engem a yehu-k közt, mint ahogy illik, vagy küldjön vissza a hazámba, ahonnan eljöttem. Az első javaslatot mindnyájan elvetették, akik egyszer láttak engem s beszéltek velem, megegyezve abban, hogy van bennem valami értelem s félő, hogy elcsábitom az erdők és hegyek vadon legelő yehu-it s éjnek idején megrohanom a nyájakat; hiszen a yehu-k természettől fogva ragadozó állatok s idegenkednek a munkától“.
Gazdám hozzátette, „hogy a környék Hauhnhnm-jei naponta sürgetik: hajtaná végre az országgyülés figyelmeztetését s igy nem odázhatja el ezt a dolgot. Azt tudja, hogy uszva nem igen juthatok vissza a hazámba, mint ahogy a többiek első percben akarták. Éppen azért szeretné, ha keritenék valami jármüvet, olyant, amilyenről beszéltem, s amelyik vinne a tengeren. Ha akarom, bármelyik szolgáját szivesen bocsátja rendelkezésemre, hogy segitsen rajtam. A maga részéről – fejezte be végre – szivesen szolgálatában tartott volna életemfogytáig, mert ugy látta, mintha sok rossz hajlamomból kigyógyultam volna s amennyire alacsonyrendü természetem képessé tett erre, mindenben igyekeztem utánozni a Hauhnhnmokat“.
Az olvasó kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a Hauhnhnm országgyülés határozatát hnhloayn-nek nevezik, ami figyelmeztetést jelent, amennyire leforditható. Az náluk képtelen gondolat, hogy értelmes lényt valamire kényszeriteni kelljen vagy lehessen, náluk csak tanácsról, intésről lehet szó. Hiszen csak az észszerüség parancsának engedelmeskednek mindnyájan, s aki ezt nem teszi, nem tarthat igényt arra, hogy értelmes lénynek nevezzék.
Gazdám szavai a legfeneketlenebb kétségbeesést és bánatot keltették szivemben; nem birtam szólni és ájultan estem lábaihoz. Mikor magamhoz tértem, azt mondta nekem, „hogy ugy hitte, meghaltam“, mert ezen a vidéken nem ismerik a természetnek effajta ostobaságait, mint az ájulás. Elgyengült hangon válaszoltam, „hogy a halál nagy boldogság volna nekem; hogy nem akarom birálni az országgyülés figyelmeztetését, vagy a sürgető barátokat, de gyenge és romlott itéletem szerint észszerü lett volna, ha kevésbé szigoruak. Hiszen egy tengeri mértföldet se tudok uszni s a legközelebbi szárazföld legalább száz mértföldnyire van. A csolnakcsináláshoz pedig sok mindenféle anyag kell, ami nem is található ebben az országban. Mégis hálából és hódolatból megpróbálom és mindent megteszek, amit tehetek, bár azt hiszem, lehetetlent kivánnak tőlem s azért már is elveszettnek tekintem magamat. De a természetellenes halál kilátása még nem a legnagyobb bajom, mert feltéve, hogy valamely csudálatos véletlen folytán mégis megmenekülök, hogy éljek már most yehuk között, ahol megromlok s eldurvulok megint, mert nem lesz vezető kéz, mely az erkölcs és értelem utjára visszakormányoz? Tudom, hogy a Hauhnhnm-ek minden határozata megdönthetetlen érveken nyugszik s egy nyomorult yehu, mint amilyen magam vagyok, meg nem ingathatja ez érveket. Éppen ezért, alázatos hálával elfogadom ajánlatát, hogy szolgát ad segitségemre s megfelelő időt szab. És ha valamikor visszatérek hazámba, megmarad nekem a halvány remény, hogy fajtámnak hasznára válhatok a Hauhnhnm-ek örök dicsőségét zengve és intve az emberiséget, hogy azok erkölcsein okuljanak“.
Gazdám néhány szóban, de igen kegyesen válaszolt. Két hónapot adott arra, hogy a csolnakot megcsináljam. A vörös poroszkát, szolgatársamat (igy kell neveznem ezentul), rendelte mellém, hogy kövesse intézkedéseim. Biztositottam gazdámat, „hogy ennyi segitség elég is lesz és tudom, hogy a vörös poroszka jóindulattal van irányomban.“
Ebben a társaságban, első dolgom volt felkeresni azt a sziklapartot, ahol a lázadó legénység partra tett. Felmentem egy domb csucsára s körülnézve a tengeren, a távolban, észak-keletre kicsiny szigetet vettem észre. Távcsőmmel tisztán kivehettem, hogy körülbelül öt mérföldnyire fekszik innen. A vörös poroszka azt mondta, hogy tévedek, az csak valami kék felhő: ezek a benszülöttek nem is tudják elképzelni, hogy az országon tul lehet még más világ és szárazföld, nem ugy mint mi, kik annyit közlekedünk a vizen.
Elhatároztam hát, hogy ez a sziget lesz számüzetésem első állomása; a többit a jó szerencsére biztam.
Hazatérve a vörös poroszkával, megbeszéltük a munkát. Kimentünk a cserjébe. Késemmel és egy éles kovakővel, amit nagyon ügyesen erősitettek fadarab végére, több fenyőcölöpöt vágtunk, akkorákat, mint egy-egy sétapálca s néhány nagyobbat is. Most nem untatom az olvasót a részletek leirásával, elég az hozzá, hogy hat hét alatt, a vörös poroszka segitségével, összeeszkábáltunk amolyan indus csolnakfélét, elég nagyot, befedtük erős yehu-bőrrel, amit magamcsinálta kender-cérnával varrtunk össze. Ilyen bőrből készült a vitorla is: fiatal yehuk szolgálnak erre, mert az öregek bőre már kemény és törik. Négy evezőt is csináltunk. Elláttam magam főtt hussal és vittem két nagy hordót: az egyikben tej volt, a másikban viz.
Csolnakomat kipróbáltam egy nagy tóban, aztán kijavitgattam, ami még fogyatékos volt s a hasadékokat kitömtem yehu-zsirral. Mikor aztán minden rendben volt, nagy kocsira raktuk az egészet, a yehuk kivittek a tengerpartra, a vörös poroszka meg néhány más szolga kiséretében.
Igy utrakészen vártam a távozás napját. Elbucsuztam gazdámtól, urnőmtől, az egész családtól. Szememet elfutotta a köny és a szivem görcsösen elszorult. Gazdám, részben kiváncsiságból, részben, ha feltevésem nem szerénytelen, barátságos jóindulatból, látni akart a csolnakban, nehány barátjával elkisért hát a tengerpartra. Egy órát kellett várni az árra, ekkor, látván, hogy a szél éppen ama sziget felé fuj, amely utam első állomása kellett legyen: mégegyszer elbucsuztam gazdámtól. A földre akartam vetni magam, hogy megcsókoljam patáját, de ő kegyesen felemelte ajkaimhoz. Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik az itt emlitett részletet kétségbevonják. Árulkodók lehetnek, akik vitatják, hogy valószinütlen, hogy egy fenséges Hauhnhnm ennyire leereszkedjék ilyen alantas lényhez. Jól tudom, hogy vannak utazók, akik rendkivüli kegyekkel kérkednek, amikben állitólag részük volt. De ha ezek a vádolók jobban ismernék a Hauhnhnm-ek nemes és előzékeny természetét, másképpen beszélnének.
Üdvözöltem a gazdám társaságában megjelent többi Hauhnhnm-et, csolnakomba száltam s ellöktem magam a parttól.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző kalandos utja. – Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. – Egy bennszülött nyillal megsebesiti. – Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. – Az udvarias kapitány. – Szerző megérkezik Angliába.)
1715 feburuár 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam. Gazdám és barátai ott álltak a parton, mig csak el nem tüntem szemeik elől; még hallottam nehányszor, hogy kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett „Hnuy illa nyha majah yehu“, „vigyázz magadra, nemes yehu!“
Tervem az volt, hogyha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet, ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz, hogy hátralévő életemet ott leéljem: nagyobb boldogságot jelentett ez nekem, mintha azzal kináltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának első minisztere legyek; oly borzasztó volt arra gondolni, hogy most visszatérjek az emberi társadalomba s eltürjem, hogy yehu-k kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam gondolatainak s elmélkedhetem a Hauhnhnm-ek hasonlithatatlan nemességén: nincs módomban, hogy fajom romlottsága és bünei hassanak lelkemre.
Az olvasó emlékszik rá bizonynyal, hogy mikor a legénység összeesküdött ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre megyünk, s mikor a matrózok partra tettek, hogy mondták káromkodásaik közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak“, akár jóhiszemüen, akár hamisságból. Akkor ugy sejtettem, hogy a Jóreménység fokától mintegy tiz foknyira lehetünk, délfelé a szélesség 45°-án, ezt kellett hinnem elejtett szavaikból s abból, hogy Madagaszkár felé igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek forditottam a kormányt, remélve, hogy igy elérem Uj-Hollandia délnyugati partját, ahol nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél futt s számitásom szerint este hatig legalább tizennyolc mérföldet haladtam: ekkor kicsiny szigetet vettem észre s csakhamar oda is értem. Csak egy kiálló szikla volt az egész, a szelektől képzett természetes töltéssel. Itt kikötöttem s felkapaszkodva a szikla ormára, keletre szárazföldet pillantottam meg, déltől észak felé huzódni. Az éjszakát csolnakomban töltöttem, másnap reggel utrakeltem s hat óra alatt elértem Uj-Hollandia partjait. Ez végleg megerősitett abban a régi feltevésemben, hogy e földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a geografusok hiszik, évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem nemes barátommal, Hermann Moll-al, s ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.
Nem láttam benszülöttet azon a helyen, ahol partraszálltam. Fegyvertelen lévén, nem mertem beljebb hatolni; találtam a parton néhány ehető kagylót, nyersen ettem meg, mert tüzet gyujtani sem volt bátorságom. Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kiméljem a készletemet, szerencsémre édesvizü forrásra bukkantam, mely nagyon felüditett.
A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, husz vagy harminc benszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz méternyire. Holmi máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a többieknek; öten közeledtek felém, az asszonyok és gyermekek ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csolnakomba ugrottam s ellöktem magam. A vadak, látván, hogy menekülök, utánam futottak s nyilakkal lövöldöztek; az egyik nyil mélyen baltérdembe furódott, sebet ütve, melynek nyomait siromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyil mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszivtam a sebet és bekötöttem.
Most igazán nem tudtam, mitévő legyek: ugyanarra a partra nem mertem visszatérni. Észak felé fordultam s evezni voltam kénytelen, mert a szél, bár gyengén, ellenkező irányból futt. Körülnézve, egyszerre csak vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött, nem tudtam, bevárjam-e, vagy odább álljak, végre győzött bennem a yehu-faj iránt érzett utálat, megforditottam csolnakomat s ismét dél felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bizom sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai yehuk-kal. Partravontam a csolnakot, a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.
De a hajó félmérföldnyire közeledett a parthoz és ladikot küldött, hogy édesvizet hozzon (ugy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor vettem észre, mikor a ladik már partot ért: már későn volt; nem bujhattam el. A tengerészek észrevették csolnakomat s arra következtettek, hogy a csolnak gazdája nem lehet messze. Négy fölfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek, minden követ felforgattak, végre az egyik rámbukkant, amint arccal a földre fordulva, ott feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpu cipőmet és prémes harisnyám. Látták, hogy nem vagyok benszülött, mert hisz azok meztelenül jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végre, hogy álljak fel s kérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, s talpra állva, azt feleltem, „hogy egy szegény yehu vagyok, akit a Hauhnhnm-ek számüztek s kérem őket, bocsássanak utamra“. Csudálkozva hallották, hogy a saját nyelvükön válaszolok s arcom szinén is látták, hogy csak európai lehetek: de sejtelmök se volt arról, mit értek yehu és Hauhnhnm alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a lónyeritéshez hasonlitott. Én magam félelemtől és undortól reszkettem. Ujból ismételtem, hogy bocsássanak el s lassan csolnakom felé hátráltam, de ők visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?“ s miegymást. Elmondtam, „hogy Angolországban születtem, öt éve vagyok uton, öt év előtt az ő országuk, meg az enyém még békében élt. Azért hát remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én se akarom bántani őket, én csak egy szegény yehu vagyok, valami elhagyott helyet keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.“
Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyüséges volt az, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a Hauhnhnm-ek országában egy yehu megszólalna. A jó portugálok még egyre csodálkoztak furcsa ruhámon és különös kiejtésemen, bár jól értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, „hogy a kapitány elvisz ám engem ingyen Lissabonba, ahonnan aztán hazamehetek. Majd ketten visszatérnek a hajóra, értesitik a kapitányt s megkérdik, mitévők legyenek: addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg nem igérem, hogy nem szököm meg“. Jobbnak láttam, hogy megadjam magam. Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban beszéltem erről, ugy, hogy azt hitték, a szenvedések megzavarták eszemet. Két óra mulva a ladik, mely hajóra szállitotta az édes vizet, visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállitsanak a fedélzetre. Térdreestem és ugy könyörögtem, hogy adják vissza szabadságomat, de hiába, látván ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek, a csolnakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön be kellett lépnem a kapitány fülkéjébe.
A kapitányt Pedro de Mendeznek hivták; igen udvarias és előzékeny férfiunak bizonyult. Szeliden kért, mondanám meg, ki vagyok s honnan jövök; megkérdezte, mit eszem, iszom. Oly kedvesen és nyájasan bánt velem, hogy csodálkoztam, egy yehu-ban hogy lehet ennyi tisztesség. Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk miatt. Végre kértem őket, engednék meg, hogy a magam csolnakjából hozzak ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitünő bort, majd elrendelte, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe. Én azonban nem vetkőztem le, ruhástul ráfeküdtem az ágyra, félóra mulva kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopózkodtam a korlát széléhez, hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy yehuk között kelljen élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesitette a kapitányt és vasraverve vittek vissza fülkémbe.
Ebédután Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze: mi okom lehetett ilyen kétségbeesett kisérletre? Biztositott, „hogy mindenképpen szolgálatomra akart lenni“ s oly szépen és értelmesen beszélt, hogy végre kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét: hogy lázadt fel ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogy éltem öt évet odaát és kicsodák között. Végighallgatott, mintha valami álmot, vagy rémlátomást mondanék el s közölte is velem, minek tartja egész elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, már régen elfelejtettem volt, hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajjon az ő országukban szokás oly dolgokat állitani, amik nincsenek?“ Megmondtam neki, „hogy csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt; ha ezer évet éltem volna még a Hauhnhnm-ek országában, nem eshetett volna meg, hogy bár a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna. Különben egészen mindegy nekem, hiszi-e, nem hiszi-e, amit hallott, én csak jóindulatáért cserébe válaszolok szivesen bármely ellenvetésre, amit e tárgyban tehet s igy csakhamar felismeri majd az igazságot“.
A kapitány okos ember volt; miután nehányszor keresztkérdésekkel megkisérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni mindannak, amit elbeszéltem. Aztán megjegyezte, „hogy ha az igazmondásnak olyan tántorithatatlan hive vagyok, hát adjam neki becsületszavamat, hogy elkisérem őt utján s nem támadok többé saját életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, mig Lisszabonba érünk“. Ezt megigértem neki, de egyuttal kijelentettem, „hogy inkább elviselem a kinhalált, mint semhogy élve visszatérjek a yehu-k közé“.
Utunkat semmi megemlitésreméltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly kérésére és mert hálával tartoztam neki, nehányszor leültem asztalához, igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az gyakran, akaratom ellenére, kitört belőlem, amit aztán a kapitány megjegyzés nélkül türt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólitott, hogy vessem le vademberhez méltó öltözékemet és legjobb rend ruhájával kinált meg. De udvariasan visszautasitottam, nem birtam volna elviselni a gondolatot, hogy magamrahuzzak valamit, ami valaha egy yehu testén volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott fehérnemü még sem piszkolhat be annyira. Az ingeket aztán naponta váltottam és magam mostam.
1715 nov. 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány kényszeritett rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett s kérésemre a legfelsőbb emeleten adott szobát. Komolyan megkértem „hallgassa el az emberek előtt, amit a Hauhnhnm-ek országáról beszéltem, mert egy ilyen történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, sőt valószinüleg be is csuknak és az inkvizició máglyára vet“. A kapitány egy vadonatuj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem türtem, hogy a szabó hozzám nyuljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmit is kaptam tőle nehányat: huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.
A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá – egyiket se türtem el az asztalnál – a kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert sok megértés volt benne. Végre annyira voltam, hogy már ki mertem nézni az ablakon. Fokról-fokra lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer meg már ki is mertem dugni a fejem az uccára, de azonnal ijedten visszakaptam megint. Egy hét mulva már lecsábitott a kapuba, irtózásom fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyülölet talán fokozódott még lelkemben. Végre a kapitány társaságában már nehány rövid sétát tettem az uccán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam rutával vagy dohánynyal.
Tiz nap mulva Don Pedro, akinek beszéltem nehány szót családi ügyeimről, rávett, a becsületre és lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni feleségemmel és gyermekeimmel. Elmondta, „hogy a kikötőben utrakészen áll az angol hajó s hogy ő szivesen ellát mindennel, amire szükségem van.“ Unalmas volna elbeszélni vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaim. Kijelentette, „hogy teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, aminőt én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok s élhetek olyan visszavonult életet, amilyen csak jól esik“.
Végre hajlottam a szóra, belátván, hogy nem tehetek okosabbat. Elhagytam Lisszabont november 24-én, angol kereskedelmi hajón, hogy ki volt a kapitánya, én bizony sose kérdeztem. Don Pedro elkisért a hajóig és husz fontot adott kölcsön. Barátságosan elbucsuzott tőlem, meg is ölelt, amit ugy ahogy elviseltem. Utközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve, lent maradtam fülkémben. 1715 december 5-én horgonyt vetettünk a dünéknél, reggel kilenc órakor, ugy, hogy délután háromra otthon lehettem.
Feleségem és családom nagy csudálkozással és örömmel fogadott, hiszen régen halottnak véltek már. Be kell vallanom: családom megpillantása csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette, sőt talán fokozta az a tudat, hogy mily közeli kötelélek füznek egymáshoz. Mert bár a Hauhnhnm-ektől történt szerencsétlen számüzetésem óta hozzászoktam kissé a yehu-k látásához, képzeletem tele volt még a nagyszerü Hauhnhnm-ek minden nemes erényeinek örökös csudálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény yehu-val történt érintkezés következtében több más yehu apja lettem, alig tudtam hová legyek szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.
Mikor a küszöböt átléptem, feleségem átölelt és megcsókolt; nem lévén hozzászokva, évek hosszu során át, ilyen utálatos állat érintéséhez, elájultam s több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, hogy ezt irom, öt év telt el már utolsó utam óta s hogy Angolországba visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy feleségem és gyermekeim közelembe jöjjenek, nem birtam a szagukat, még kevésbbé, hogy velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem türtem el, hogy kenyeremhez nyuljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két fiatal pejkót vegyek, ezeket jó istállóban tartom. Lovaimon kivül még lovászom társaságát szeretem; mindig feléledni érzem magam, ha az istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. Lovaim türhetően megértik, amit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velök. Nyerget, zablát nem ismernek, jóbarátságban élnek velem és egymással is.