Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye, 1850-1904

Költemények. Írta Ponori Thewrewk Emil. A költő arcképével. Pest, 1862. Kiadja Kilián György.

Sajnáljuk, hogy fiatal hellenistánk, ki maga iránt már is érdeket gerjesztett, elég gondatlan volt föllépni e kötet költeménnyel. Egészen más, kísérleteink némely sikerültebbjét közölni a lapokban s ismét más, egy kötet gyönge kísérletet adni ki, kivált azzal a követeléssel, mint Thewrewk, ki egyszersmind arcképét is oda mellékeltette s megengedte kiadójának, hogy könyvét oly magasztalással hirdesse, mely őt legalább is elsőrendű költőnkké oktrojálja.

Thewrewk sokban különbözik legújabb lírikusainktól, más a tanulmánya, hajlama, ízlése, de azt a közös vonást, mely egy pár év óta, lírai gyüjteményeink nagy részét kiválóan jellemzi, benne is föltalálhatni. Mit értünk e közös vonás alatt? Amaz erőtlenséget, mely nem képes valamely eszmével vagy érzéssel megtelni vagy azt összpontosítva kifejezni, amaz aprólékosságot, mely minden csekély benyomásnak dalt szentel, ama költői gyermekeskedést, mely szalmaszálon szappanbuborékot fú s emez, az olvasó kedélyére nézve nyom nélküli játékban találja legfőbb gyönyörét. Nem tudjuk, tehetlenségből foly-e mindez vagy elvből. Annyi bizonyos, hogy legújabb lírikusaink legtöbbjében a lelkesülésnek még szikrája is alig csillámlik és semmit sem kedvelnek jobban, mint holmi kis reflexiót vagy rajzot némi érzelmi mártással föltálalni. Thewrewkben is hiányzik a lelkesülés, soha sincs annyira meghatva, mennyi csak egy dalra is szükséges, de azért mindig talál valami leírni valót, ha az mindjárt semmiség is, mindig készen áll fejében egy kis reflexió, egy-egy köznapi ellentét vagy hasonlat trópusát keresve. Oly neme ez a költészetnek, mely ellehet nemcsak lelkesülés, de fölindulás nélkül is. A fantáziának és kedélynek csak annyi munkássága szükséges hozzá, mennyi elég, hogy beszélgetés közben, sétáláskor, egyre-másra, mi előnkbe akad, egy-egy rövid megjegyzést tegyünk.

Valóban Thewrewk költészete nagyrészt nem egyéb, mint egy utcán vagy szobájában sétáló ember megjegyzéseinek, ötleteinek összege. Csodáljuk, hogy csak egy kötetre telt. Ilyesmit sokat lehet írni egy év alatt. Nincs oly nap s a napnak oly órája, mely meg ne ajándékozhatná az embert ily nemű ihlettel, csak legyen elég türelme versbeszedni és leírni. Thewrewknek, ha nem is a legkitartóbb, de mégis elég türelme van. Lát egy szomorú legényt s nem rest feljegyezni róla legalább ennyit: annyi leány van a világon, mint virág, ha egyik hervad, virul más, kaphatsz még szeretőt, csak ne búsulj. (18. k.) Örvend, hogy kitavaszodott, az ifjak vigadnak és felkiált: boldog az ember a lét tavaszán. (20. k.) Megvallja, hogy szenved, mert kedvese beteg, de csak gyógyítsa meg az Isten, majd ép lesz ő is. (22. k.). Lát egy öreg kintornást, ki egy udvaron sokáig játszik hangszerén, egy leányka nagyon gyönyörködik benne, de sem ő, sem más egy fillért sem vet neki, mire költőnk felsóhajt: gyönyörködnek zenéjén s róla megfeledkeznek. (26. k.) Elmondja, hogy a lepke, ha kéjelegni akar, csak pillanatra száll a virág kelyhére, az élet is csak pillanat, azért töltse vele azt a lyánka és aztán repüljön szabadon. (29. k.) Egy pár furcsa történetet is följegyez magáról; például: egy leány állott a kapuban, tüstént beszaladt, ahogy őt meglátta, de költőnk csakhamar utólérte, megölelte, megcsókolta, a lányka kezdetben vonakodott, de később még ő lett a csalogató. (30. k.). Vigasztalja kedvesét, kitől búcsút vesz; ő csak távozik, de el nem távozik s mert kedvese hűn szereti, mindig és mindenütt meg fogja találni képét, ha keblébe tekint. (39. k.) Borús az ég, hull a zápor, kedvese mindjobban símul hozzá a lugasban, szívének lángjai mindinkább nőnek s a zápor nem bírja oltani. (40. k.) A nap lemegy, a viola harmatos, de jő a hajnal, fölszárad a harmat, vajjon fölszáradnak-e könnyei is. (43. k.) A nap leszáll, vagy mint a költő mondja, leszendereg, búcsúzni látja kedvesét, de eljő a reggel s kedvese elébe tűnik; a nap ismét leszáll, az ég komor, sötét; ő is bús, amint búcsúzik, de ismét eljő a reg, megint nála van s így hogy lehetne bús. (40. k.)

Még sok ily verset idézhetnénk, mert amint mondottuk, szerzőnknek elég türelme van majd minden semmiséget versbe szedni. Nem akarunk félreértetni. Nem azt hibáztatjuk Thewrewkben, hogy nagy eszméket, emelkedett érzé eket nem énekel. Jól tudjuk, hogy látszólag semmiségből gyöngéd dal állhat elő s a köznapi dolog a felfogás és alakítás által mély jelentőséget nyerhet. Legalább Goethe nagyon tudott az ilyesmihez, noha nemcsak ebben telt kedve s éppen nem csinált belőle professziót. Hanem ide egy kis fantázia és kedély kell, mindenekfelett pedig önkénytesség és meghatottság, mi Thewrewkben egészen hiányzani látszik. Soha sincs megtelve tárgyával, nem képes azt költői oldalról felfogni, innen egyszerűsége mindennapiság, naivitása gyerekesség s a ritmus a helyett, hogy emelné gondolatait, ellenkezőleg még inkább kitünteti az értelem ama rideg mesterkedését, mely költészetnek akar hazudni némi reflexiót, hasonlatot, ellentétet vagy élcet és sokszor a legízetlenebb modorban. Például, lehet-e ennél valami költőitlenebb? (85. k.):

Nem mondjuk, hogy az egész kötet csak ilyenből áll, de a legtöbb hasonló ehhez. Thewrewk legsikerültebb dalocskáiban sem tud feljebb emelkedni egy-egy oly ellentétnél, hasonlatnál vagy élcnél, melyek a közönségesbnél csak valamivel jobbak. Íme, itt közlünk egyet a jobbak közül, talán a legjobbat. (25. k.):

Még azt is meg kell adnunk Thewrewknek, hogy kerüli a dagályt, nem vadássza, halmozza a képeket s éppen nem bőbeszédű. De e negatív tulajdonnal nem társul semmi pozitív: e negativitásban nem annyira költői érzék vagy műgond nyilatkozik, mint inkább az érzelmi sekélyesség és értelmi ridegség. Mindamellett még ez értelemben se lehet szabatosaknak nevezni költeményeit. Nem egyszer hallunk tőle erőltetett élcet, nem találó hasonlatot s oda nem illő kifejezést. Például egy helyt azt mondja: «A rózsa, mely rejtekben áll, mily gyorsan elvirul». Nincs benne igazság; éppen a napnak nagyon kitett rózsa az, mely a leggyorsabban elvirul. Más helyt így kiált föl:

Ennyi az egész költemény. Vajjon meggondolta-e a költő, hogy a futásnak egy mozzanatát le lehet ugyan festeni, de benne azt, hogy valaki éppen csókolódás végett fut az ablakhoz, még Rafael sem festhetné vásznára.

Verselését sem dicsérhetjük, bár el kell ismernünk, hogy az valamivel gondosb a szokottnál. Jambusra néha trocheust vagy spondeust rímel s oly nemű rímek, mint viharok és csapások, nem éppen a legritkábbak nála. De mindezt örömest eltűrnök, ha némi bájt tudna önteni verseibe. Csak a mértéket igyekszik megtartani, a dallamossághoz nincs érzéke. Nem átall ily monoton sorokat leírni: szabadba vágytam látni a tavaszt, Mit vétettem ellened én Istenem. Sokszor absztrakt kifejezéseket használ konkrétok helyett s néha egész a hirlapi stílusig száll le; például: szép ha szilárd előtörekvéssel döntve döntjük számos gátjait; Gyászolja őt az összes magyarság stb… Sokkal otthonosb szerzőnk az olasz szonettben és a görög disztichonban, mint a magyar vagy német dalformában. Szonetteiben sem sok ugyan az eszme és érzés, de legalább megvan bennök a gondolatnak bizonyos haladása s némi törekvés valami művészit adni. Valamennyire érti, hogy mikép kellene, ha nem is tudja megvalósítani. Görög modorban írt epigrammái a legsikerültebbek mind a tartalmat, mind a formát illetőleg. Itt is van ugyan elég gyönge, de mégis többet érnek dalainál s van köztök jó is. Ha fiatal költő első kísérleteiből biztosan lehetne jósolni jövőjére, ki mernők mondani, hogy Thewrewktől legfeljebb csak epigrammokat várhatunk. Éppen azért csodálkozunk, hogy műfordítmányai közt, mert ilyenek is vannak e kötetben, egyetlen epigrammot sem találhatni. Homérból veszünk egy pár töredéket, Bionból Adonis halotti énekét s Anakreonnak mintegy húsz dalát. Méltányoljuk e törekvést és sajnáljuk, hogy nem mondhatjuk: Thewrewk felülmulta elődeit. Homért illetőleg nemcsak hogy Kölcseyt nem multa felül, de Szabó Istvánt sem, anakreoni dalai jobbak, mint némely más kísérletek, de nem jobbak a Szabó Károlyéinál.

Még csak a címre van egy pár megjegyzésünk, hogy azzal végezzük be cikkünket, amin talán kezdenünk kellett volna. Józsa a szerző szerint annyit tesz, mint Josephine, vagy ahogy régebben mondották Józéfa. Legyen. De mi szükség volt éppen nőnévről nevezni el e könyvet? Az igaz, hogy van benne egynéhány Józsához írt vers, de több van olyan, mely sem Józsára, sem Rózsára nem illik. Az ember, amint a könyvre néz, azt hiszi, hogy az költői beszély, melynek hősnője Józsa. Semmi sem igazolja e címet, egy kis különc szeszély az egész, mely az olvasót már előre lehangolja, amit fájdalom, maga a könyv teljességgel nem képes eloszlatni.