POLÉMIÁK.50)
Egy pár ellenem intézett felszólalásra akarok felelni. Rövid leszek; a szerkesztő kevés tért engedhetett rendelkezésem alá, de másfelől ama felszólalások sem olyanok, hogy részletesb fejtegetést érdemeljenek.
Először is Szeberényivel kell végeznem, kinek nyilatkozatát fennebb egész terjedelmében olvashatni. Szeberényi szokatlannak tart kérdőre vonni bármely szerzőt, miért nem mondta ezt vagy amazt, mert a bírálat csak arra vonatkozhatik, amit a szerző mondott, nem pedig arra, amit nem mondott. Én az ily kérdőre vonást sem szokatlannak, sem jogtalannak nem tartom. Az oly történelemírót, ki hallgat némely dolgokról, melyeket tud vagy könnyen tudhatna, még eddig mindig megrótták s mellőzését pártszellemnek vagy egyéb oly okoknak tulajdonították, melyeket munkája szelleméből kiolvashattak. Az emlékiratok bírálatában egyik főszempont éppen az, hogy mit mellőz az író s mit nem, miért mondja el ezt így vagy amúgy. Például Béranger emlékiratainak bírálói (a többek közt Montégut), rossz néven veszik a szerzőtől, hogy barátnéjáról, Frère Juditról miért hallgat oly mélyen, miért bízza másokra, barátokra, idegenekre vagy tán éppen rosszakarókra, hogy oly érzelemről és viszonyról beszéljenek, mely neki annyi szép költeményt sugallt. Megrótták továbbá, hogy mind politikai, mind irodalmi kortársairól oly keveset s csak kedvezőt mond, hogy inkább szeret hallgatni s egészen mellőzni valakit, mintha azt akarná, hogy halála után is mindenkivel barátságban éljen és népszerűségét teljesen megőrizhesse. Természetesen, ami másutt szabad, nálunk tiltva van, hol némelyek a kritika oly kódexét akarják megalapítani, mely a kritikust legalább is haszontalan íróvá tenné. Én mindig tiltakoztam e jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem fogok engedni soha a kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam, hanem maga a kritika természete fejtett ki s a századok gyakorlata szentesített.
Azonban én Szeberényit nem annyira pusztán csak a hallgatásért róttam meg, mint inkább azért, hogy felemlítvén Petőfivel való barátsága felbomlását, melyet verseiről írt bírálata okozott, csak Petőfit sejteti hibásnak s magáról egészen hallgat, vagy legfeljebb annyiban szól, amennyiben a nagylelkűt játszhatja. Adatokkal mutattam ki, hogy amaz irodalmi versengésben nemcsak Petőfi követett el hibát, hanem Szeberényi is s mellőzve a bírálat igazságtalanságát s netalán bosszúból eredt indokait, egyedül azt hoztam fel, hogy Szeberényi Petőfi magánviszonyaira célzott, mire a kritikusnak nincs joga. Szeberényi, úgy látszik, most sem akarja elismerni e hibát, azt hiszi, hogy ő mindenben igazságos volt Petőfi iránt s most is csak annyiban szól érdemlegesen a tárgyhoz, amennyiben Petőfit vádolhatja. De vajjon a más hibája igazolhatja-e a magunkét? Nem, legfeljebb megfoghatóbbá teszi. Vajjon igazságtalanságot igazságtalansággal torolni vissza s még évek mulva sem ismerni el igazságtalanságunkat, midőn már ellenfelünk a sírban nyugszik, erkölcsi bátorság-e? Bizonyára nem. Én oly kevéssé voltam elfogult Petőfi, mint Szeberényi iránt, csak tények felett ítéltem s ha Petőfiben az affektációt, az anonymitas lovagiatlan leleplezését nem helyeseltem, bizony Szeberényiben sem dicsérhettem azt a jogtalanságot, mely szerint Petőfi magánviszonyaira célzott, a körülményekkel ismeretlen olvasó előtt többet sejtetett, mint amennyi a dologban volt. Ami azt illeti, hogy a pápai iskolai társulatnak joga volt Petőfi első kísérleteit kiadni, nem vonom kétségbe, de bizonyára nagy indiszkréciót követtek el a szerkesztők, midőn a már hírre vergődött költőt így kompromittálták s nem tudom miért ne lehetett volna joga Petőfinek ezért bosszankodni s gúnyosan köszönni meg barátjai indiszkrécióját.
A «Törökország Fővárosa» szerzőjéhez, br. Horváth Miklóshoz és Riedl Szendéhez, a «Kritikai Lapok» szerkesztőjéhez kell még egy pár sort intéznem. Az első az «Ország Tükré»-ben, a második saját lapjában szólal fel ellenem s von kérdőre az e lapokban –i és –y jegyek alatt megjelent bírálatokért. Egyik stílusomból ismer reám, a másik pedig hallomás szerint úgy tudja, hogy én vezetem a Figyelőt. Mindkettőnek, úgy látszik, elve nem tisztelni az anonymitást s többet adni a névre, mint a dologra. Az anonymitas megőrzése és tiszteletben tartása fontos dolog a zsurnalisztikában, de másfelől pusztán csak a lovagiasság is kötelességünkké teszi. Azonban nekem sem időm, sem terem erről most értekezni, sőt, minthogy jelenleg nincs szükségem anonymitásom fenntartására, ezennel eleget teszek ellenfeleim kíváncsiságának s kinyilatkoztatom, hogy e lapban az –i és –y jegyű cikkeket mind én írtam, megjegyezve azt, hogy br. Horváth nem stílusomról ismert reám, mert oly cikket is nekem tulajdonít, a –z jegyűt, melyet nem én írtam, Riedl pedig alkalmasint nem köszönné meg, ha róla valamelyik lap egy csoport pletykát hirdetne «hallomás szerint» bevezetéssel. Valóságos pletyka, hogy a Figyelő szerkesztését egy idő óta én vezetem. Én e lapnak csak fődolgozótársa vagy egyszerűbben és igazabban szerkesztősegédje vagyok s ha a szerkesztő akadályozása esetében egy pár számot szerkesztettem is, az egészen a szerkesztő intézkedéseinek szellemében történt. Nincs e lapban semminemű dualizmus, oly cikk, melyet a szerkesztő, legalább nagyjában, nem helyeselt, nem jelent itt meg sem tőlem, sem mástól. Riedl legjobban tudhatja, hogy a Kritikai Lapok ellen kívülem más is polémizált a Figyelőben, sokkal régebb és nyomósabban mint én, maga a szerkesztő, még pedig nyelvészeti kérdésben, mely elől, nagy csodálkozásomra, Riedl, a nyelvész, büszkén ugyan, de mégis visszavonult.
De térjünk br. Horváthra. Ő általam megbírált munkáját védi, hibáztatja bírálatomat, mely munkájában mindent méltányolt, amit lehetett, csak egészen sikerültnek vagy éppen remeknek nem nevezte, mert ily Isten ellen való vétket csak nem követhettem el. Tulajdonkép felületességemet, igazságtalanságomat, önhittségemet, epésségemet akarja kimutatni. Régi címeim ezek már nekem s nem is hiszem, hogy valaha másokkal cserélhessem fel, kivált ha azok ítélnek felettem, kiknek munkáiban fogyatkozásokat mertem találni. Nem is szándékszom érdemleges polémiába bocsátkozni, sőt br. Horváth művének oly gyöngeségeit sem tárom fel, melyeket bírálatomban mellőztem, mert nem annyira tartalmát, mint inkább csak formáját kívántam bírálni. Ő nem érti vagy nem akarja érteni bírálatomat s én bizonyára nem fognám felvilágosítani. Hadd higyje hát, hogy én nem ismerem munkája minden részletét s így nem olvastam el egészen, hogy azért róttam meg, mert nem mondott el mindent Konstantinápolyról, hogy azért hibáztattam művének kompozicióját, mert a temetőn kezdi a város rajzát. Azonban két dolgot mégis bátor vagyok figyelmébe ajánlani: először, ha idéz valamiből, idézze szó szerint s ne rontsa meg se a stílust, se az értelmet, mint megrontotta amaz egy pár sorban, melyeket bírálatomban idézett; másodszor nemcsak rossz ízlés, hanem valóságos jogtalanság olyasmit a közönség elébe vinni, mi csak magánkörben mondatott. Hogy Brassai mit mondott nekem egy társaságban, hogy én mit beszéltem egy pár írótársammal a színház csarnokában (amit mondtam, nem úgy mondtam, amint br. Horváth előadja), sem a dologhoz, sem a közönség elébe nem tartozik. Ily divat könnyen a kávénénikék pletykatárává alakítja át az irodalmat, mit úgy hiszem, br. Horváth sem kíván, még akkor sem, ha így csakugyan el lehetne némítani egy pár kellemetlen kritikust.
Riedl egy egész nyilt levelet intéz hozzám, melyet, megvallom, nem értek eléggé. Azt vártam, hogy így fog hozzám szólani: ön egy pár gúnyos, élesbnél-élesb megjegyzést tett lapomra, tessék bővebben hozzá szólani, ne csak gúnyolódjék, hanem bírálja meg tüzetesen lapom szellemét. E helyett érzékenyen ömledez s az irónia és őszinteség hangján néhány bókot dob szemem közé. Elmondja, hogy ezelőtt hat évvel egy külföldi egyetemre hívták a magyar nyelv és irodalom tanszékére, hogy ott figyelemmel kísérte a világirodalom mozgalmait, készült és tanult; visszatérve hazájába, midőn látta, hogy itt a kritikának nincsenek méltó képviselői, elhatározta megindítani lapját s ha nem is sikerült céljára nézve mindent megtenni, mindent a legjobban megtett, amit csak tenni lehetett. Lassankint szaporodnak lapjának olvasói, barátjai, de ellenfelei is, akik közt sajnálva lát engem is. Felszólít, hogy tegyem fölöslegessé munkásságát, írjak lapjába vagy más lapba jobb kritikákat, mint amelyek lapjában megjelennek, de addig, amíg e fontos közügyet méltóbb kezekben nem látja, folytatja kötelességei teljesítését és tovább szerkeszt. Mit feleljen az ember ilyesmire? Úgy hiszem, elég lesz őszintén bevallanom, hogy én csakugyan ellenség vagyok, ellensége nem Riedlnek, hanem lapjának, nem annak, mi lapjában itt-ott jó, hanem az egész szellemének. Ellensége lettem azon percben, melyben frivol programmját olvastam, de még inkább, midőn közelebbről ismerni tanultam. Okaim e következők: a «Kritikai Lapok»-nak tulajdonkép nincsenek esztétikai elvei, sőt tájékozni se tudják magokat költészetünkben; tudományos cikkeik és kritikáik szertelen követelők, az európai szempontot emlegetik, a tudományok meghonosítása mellett akarnak izgatni és sokszor még a mi irodolmunk színvonalán sem állanak; a magyar tudományosság legnevezetesb kérdéseihez nem szólanak, legnevezetesb tudományos könyveinket nem bírálják s inkább csak iskolai könyvekkel bajlódnak; halomra írják az átalános jeremiádot, de specialitásokba nem bocsátkoznak; majd minden folyóiratot, lapot nyeglének tartanak, de alig van egyetlen számok, melyben magokat a nemzet mártirainak, az egyetlen becsületes vállalatnak ne hirdetnék. Ez okok és vádak, elismerem, így bizonyítás nélkül nagyon csekély értékűek, ki is fogom fejteni, minthogy a Figyelőben már nincs terem, valamelyik politikai lap tárcájában. Addig maradjon válasz nélkül ama nyilt levél, csak ez lehet a valódi válasz, mellyel a Kritikai Lapoknak tartozom.