IRODALMI ÉLET.1)
Röviden és egyszerűen fogjuk kezelni e rovatot. Reméljük, nemcsak a nyájas olvasó fogja átnézni, hanem a szép olvasónő is. Mindemellett sok mulatságost nem igérünk, de annyi hasznot mindenesetre igen, hogy néhány rossz könyvtől megmentjük s egy-két jelesre, élvezhetőre utasítjuk. Az idő drága, a pénz szűk, kik pedig a magyar könyvet veszik, nem gazdag emberek.
Még egy szót!
Ismertetésünk inkább szépirodalmi dolgozatokra terjedend ki, de észrevétel nélkül az érdekesebb röpiratokat, történeti műveket, utazási rajzokat sem hagyjuk, sőt a folyóiratokban megjelenő nevezetesebb cikkekre is figyelmeztetjük olvasóinkat. Különben igyekezni fogunk, hogy szigorúak és lelkiismeretesek legyünk. Az elsővel tartozunk az ügynek, a másodikkal önmagunknak. Vannak ugyan emberek, kik irodalmunk e szerencsétlen korszakában a szigorúságot hazafiatlanságnak tartják, az abszolut szempontot örökre ellökik s a viszonyost csak dicsériádokra zsákmányolják ki; de ezek a virágzóbb állapotban is így beszéltek s talán pro domo sua. Jaj azon irodalomnak, melyet így kívánnak fölvirágoztatni! Aztán a miénk két év előtt már szépen virágzott s európai hírű költőink vannak. Ama beszéd nem egyéb, mint meggyalázás. Miért akarjátok az írót, mint koldust az utcaszögletre állítani, hogy ott rimánkodón kiáltsa: vegyetek, igaz, hitvány könyv, de magyar, vegyetek hazafiságból, ti, kik a jót is alig veszitek? Hát a büszke magyarnak már önérzete sincs? Hát a hazafiság szent érzetét könyörületté akarjátok lealacsonyítni, vagy kizsákmányolni zsebetek számára? Az irodalmat nem a könyvek száma terjeszti és emeli s mint a példák bizonyítják, némely nyelvet egy-két íróért is megtanulnak. Ajánljátok a jót, vegyétek a jót! Ennyiből áll az egész.
Most inkább kell, mint valaha szigorú és józan beszéd. Jeleseink nagy része visszavonulva él, a középszerűség csiripol és erőszakoskodik. Dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok lábnyoma látszik. Ki szól bele? Ki ügyel? senki. Szabad a vásár. Ó, aranjuezi szép napok!
Mindezekből azonban senki ne következtesse, hogy mi valami nagy dolgot akarunk véghezvinni. A világért sem! Augias istállójához Hercules kell. Nekünk igen kevés erőnk van, mi mint szakférfiak, nem tanultuk az esztétikát, kevés esztétikust forgattunk, külföldön sem utazhatánk s inkább csak némi ízlés és néhány nagy költők műveiből vont elvek birtokában vagyunk. Mi csak a politikai lapok ujdondászainál akarunk többek lenni, kik minden tartalom nélkül százszor ismételt epithetonokban beszélnek, bókolnak a szavatlan írónak, ölelik a kedves költőt, leveszik a kalapot a lélekmagas költemény előtt, szívbájoló dalokat ajánlanak a lelkes honleányoknak, előre megdicsérik a nem ismert drámát, hazafiúi indulattal mentik, ha megbukott s magasztalnak mindenkit, ha csak történetesen valakire nem haragusznak, vagy egy meglehetősen sikerült élcért nem kell kivételt tenniök. Nem akarjuk, hogy csak ezek kezében legyen a kritika és szükségesnek tartunk némi ellenőrködést, midőn vele komolyan egy lap sem foglalkozik. Tehát némi hiányt akarunk pótolni, úgy, ahogy lehet. E lap körén kívül esik minden tudományos s hosszasabb fejtegetés. Nagyon mélyen nem is értünk hozzá. Csak társalogni akarunk, inkább tömötten, mint üres fecsegéssel s nem annyira elménckedve, mint okkal. Hangot kívánunk adni sok becsületes magyar ember bosszúsága- és örömeinek, midőn egy-egy új könyvet átolvas. Sokat magunk mondunk el, sokat az olvasóra hagyunk. Csak a jellemzőbb vonásokat emeljük ki, csak a főbb eszméket említjük meg, csak az érdekesebb helyeket érintjük.
Röviden, egyszerűen, lelkiismeretesen, szigorún.
Elveinket ismertetéseink folytában lesz idő bemutatnunk. Az írmodor és nyelv vizsgálatára főfigyelmet fordítunk; mert a magyar nyelvnek elég ellensége van, nem szükség, hogy az üldözött ellen íróink is fegyvert fogjanak.
Jövő számunkban megkezdjük a ciklust!