Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyüjteménye, 1850-1904

Valahányszor az Akadémiában hivatalos dolgom volt, menet vagy jövet, ha csak egy percre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szintén benyitottam hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve belé.

– Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem vagyok-e alkalmatlan?

– Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi kiadásokat jegyzem be számadókönyvembe, aztán beszélgethetünk, – viszonzá s újra lehajolt számadókönyvéhez s folytatta a jegyezgetést.

– Ugyan mit vesződöl te ezzel? Rontod különben is elgyöngült szemeidet. Fiadra vagy unokádra bízhatnád vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajcárig tudod is, hogy mit adtál ki. Amit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is tudhatod.

– Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent – mondá Arany föltekintve írókönyvéből – látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy.

– Az nem vagyok – viszonzám – többet sohasem költöttem, mint amennyi jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szükség ehhez számadás?

– De hiszen így te sohasem tudod, hogy mennyi a bevételed és mennyi a kiadásod!

– Az utolsó krajcárig nem, de annyira igen, amennyire szükségét érzem. A legfőbb az, hogy soha sincs deficitem. Bevételeim részint haviak, részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem legszükségesebb kiadásaimat; ami pénzem marad, azt elzárom s költök belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy negyedévig. Ez az én rendszerem, amelyhez nem kell számadókönyv; egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyolít bajba.

– Nem kívánok részt bölcseségedből – jegyzé meg Arany röviden.

– Minden ember a maga természete és szükségei szerint bölcselkedik. Egyébiránt, ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat, szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám.

– Az én szemem többé meg nem gyógyul – mondá Arany szomorúan – néhány szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább – folytatá derűltebben – gondolom, nem azért jöttél hozzám. Ülj le, mindjárt elvégzem dolgomat, addig olvass valamit, aztán beszéljünk okosabb dolgokról.

Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, amelynek végén elszórva néhány könyv feküdt. Fölvettem közülök egyet, hát alatta egy Margit-szigetről szóló nyomtatvány tünt szemembe, melynek üres lapjára irónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és elolvastam; reáismertem Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy Toldi szerelméből kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit szigetén négy fiatal fűzet ültet kedvese sírjához. A kihagyott versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még maig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherceg) oltalmában, aki e sziget nagy multját virányos jövővel szegte be s hagyta, hogy az agg költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát.

– Miért hagytad ki e versszakot Toldi szerelméből? – kérdém Aranytól, aki éppen bevégezte számadását s hozzám fordult.

– Mit kutatsz irataim közt? – kiáltott föl némi ingerültséggel.

– Nem irataid közt kutattam, hanem könyveid között, sőt nem is kutattam Te mondád, hogy olvassak valamit, amíg számadásod bevégezed, így vettem kezembe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd csak, mikor írtad e versszakot? Az eredeti kéziratban, melyet nekem ideadtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg.

– Persze, hogy nem volt meg – mondá Arany lassankint földerülve – de, hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom, Azonban halld, elmondom néked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben végeztem be Toldi szerelmét. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett, te néhány nap mulva visszahoztad s közölted velem megjegyzéseidet. A többek között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul, a «Piroska» fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erre viszont megjegyeztem, nincs szükség reá, a fájdalom nagyságát éppen a szólni nem tudás fejezi ki. Azonban eltávozásod után sokat gondolkoztam e versszakon; eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam, Toldinak azt a fogadását, hogy szíve sohasem kíván többé asszonyt ismerni. E hely éppen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye, vajjon nem kellene-e beleszőnöm József főherceget is, aki e szigetet a főváros díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át. Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes hálámat is kifejezni egy pár sorban, mert lásd, hogy nyaranként e szigeten lakhatom, az reám beteg emberre nézve valóságos áldás. Aztán József főherceg sok szívességet tanusított irántam, minden feltünés nélkül, észrevétlen, gyöngéden. A fürdőigazgatóság a legjobb szobákat adatta nekem, a bért sohasem emelte, bár a másokét igen; gondoskodott kényelmemről a nélkül, hogy kértem volna, reggelenként virágokat küldetett nőmnek és unokámnak. Úgy hiszem, hogy mindezt a fürdőigazgatóság nem magától tette, hanem alkalmasint József főherceg utasításából, aki meghagyta nekik, hogy hozzám figyelemmel, szívességgel legyenek. Megvallom, mindez jól esett szívemnek s ez érzés szülötte az a versszak, amelyet az imént olvastál. De kihagytam mind az első, mind a második kiadásból, nehogy hízelgőnek gúnyoljanak vagy valami olyat sejtsenek, aminek semmi alapja nincs.

– Azt ugyan rosszul tetted – mondám egész komolyan – mert jól mondja Erdélyi János:

– Könnyen és hamar ítélsz – viszonzá Arany – az első és második kiadásból, igaz, kihagytam a versszakot, de a harmadik vagy negyedik kiadásban, halálom után, benne lesz. Ím, lásd magad – folytatá könyvtárához lépve s kivéve abból Toldi szerelme nyomott példányát. – Nézd, mily gondosan bejegyeztem ide a kihagyott versszakot, megjelölve azt is, hogy hova kell jönnie. – Most halld kapcsolatosan mind a négy versszakot, a 105. a kihagyott.

És kezdé olvasni, amint következik:

– No hát meg vagy velem elégedve? – kérdé Arany az olvasás bevégzésekor, szelíden mosolyogva.

– Meg, János s ha kívánod, kedvedért ezután rendes számadást viszek bevételeimről és kiadásaimról.

– Nem kívánom, élj kedved szerint, de engedd, hogy más is kedve szerint élhessen. Én így is meg vagyok veled elégedve.

Ekkor órámra tekinték s láttam, hogy öt óra már elmult.

– Már öt óra, mennem kell, mert ha te meg vagy is velem elégedve, az osztály nem igen lesz, ha mint osztálytitkár elkésem az ülésről. Isten veled! Nem jössz el te is az ülésre?

– Nem, eleget jártam húsz év óta, engedjétek, hogy élvezzem szabadságomat, úgysem sokáig tart – mondá Arany szomorúan s kezet szorítva elváltunk egymástól.

És csakugyan, három hét mulva ravatalon feküdt.