Hagyományok (1. kötet)

Mesék és rokonneműek.

(Szörnyetegekről.)

1. Köles.

Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak, harmadikat Kölesnek. A kirájnak ėgygyik szöme mindég sírt, a másik mög mindég nevetött; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? „Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be, maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést, utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles kardot köt, bemén az atytyáhon, oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám? addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya: „Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom: mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták, hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya: „Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk országot-világot tróbálni.“

Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér, kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“ „Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt, mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“ Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt, hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára, elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem kerezsd fő Ződ Imrét!“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost, ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a hetedik ménöst! A csikós behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta, kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a kard, hogy nem bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta, főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett. Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ hét esztendejig jártunk; de még a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el, ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket; mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre, ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem, akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor elnyerítöm magam, akkô a másik szöm szakad el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“ Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném, de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba. Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel, látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul. Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy nézzön a lovak felé; hanem híjja be, vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök.“ Aszonta neki Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán bátytya lött neki Ződ Imre. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a balt?) Aszt mán nem tudom, oszt mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló testvérök lösznek.

Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött, mögütötte az asztalt, hogy a poharak mind a pallót verték, asz kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, – aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“ Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût, sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk, mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár rézgalamb lábon forog. Mikô odaért Köles, kitekíntött a rézhajú lán, kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő van; hanem ne, adok ėgy gyűrűt, a hányszor mögfordítod az újjadon, annyi 100 embör ereje mén beléd.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“ „Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė, hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor 200 embör ereje mén beléd.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög, hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt, anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy kendőt, ha aval möktürülközöl, anynyi 300 embör ereje mén beléd, a hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“ „Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén, anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos, szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a fejit a szurtos szôgálónak, kard högyire tötte, úgy vitte be Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe, szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek, vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt, aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „Köpjünk mán János bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt, hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé. Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere, űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy veszszőt, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy ezüstszál veszszőt, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy rézszál veszszőt, háromszô mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek, anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket, hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán, aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“ Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket; mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek, hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a zsebibű, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet, körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak.

Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség, Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe. „No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög aszt a palotát háromszô, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki, elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy: Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz, monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt: „Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt lösz hejjed; de van három lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a gongyukat viselöd!“

Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta a Világszépaszszonyát a gája ôrán sarkig érő aranyhajávâ, aszonta Kölesnek, hozza el Világszépaszszonyát. Itten goncságba esött, hogy mi csinájjon ű? aszonta a lova: „Mi bajod mán, Köles?“ „Hon nė vôna bajom, mikô az az Ólomfejűbarát aszonta, hogy neki hozzam el Világszépaszszonyát.“ „Itt, aszonygya, az lekkeveseb, csak hoszd el az Ólomfejűbarát lekszöb ruháját!“ Az Ólomfejűbarát nem gondolt vele, odatta, fölőtözött; azelött sė vôt csunya embör Köles, de azután még hécczörte szöb lött. Mén Köles, szalad, intöget a kendőjivel, hogy ájjanak mög. Aszonta Világszépaszszonya a kormányosnak, hogy tarcson ki! Ėgy krajczár sė vót Kölesnek a zsebibe; de azé bemönt a hajóba, mintha vásárolna: „Hogy tartya Világszépaszszonya, ezöket a portékákat?“ De a hogy tartotta, ű csak mindég felit ígérte. „Nagyon drága ez a portéka!“ ha nem agygya, ű elmén. El is indult, a Világszépaszszonya elkísérte a gája ôrájig. Akkô Köles elkapta, kiugrott vele a partra. Kölesnek a lova aszt hatta, mikô kiugranak, nė gondojjon vele, ha mind a ketten elesnek is, csak a gáját úgy rúgja mög, hogy nė lássák. Mög is tötte Köles, hogy bemönt a gája anynyira, hogy mire főkeltek, a szömükkel is alig látták. Haza mönt Világszépaszszonyával; de aszonta Világszépaszszonya: „Magadnak viszöl-ė, vagy másnak?“ „Másnak viszlek lelköm, de magamnak is szeretnélek.“ „Nė búsûj Köles ezután sömmit sė, eddig magad vôtá; de ezután ketten löszünk!“ Haza értek, az Ólomfejűbarát (aszt mondja:) „No, szívem, mos má eskügygyünk!“ Aszongya: „A ki én velem mög akar eskünni, az hét esztendejig hintájjon!“ Kapta az Ólomfejűbarát, hintált. Akkor a hét esztendő elgyütt: „No, mos mán eskügygyünk, szívem!“ „Még a ki én velem mög akar eskünni, hét esztendejig tajicskán tojogájjon, hét esztendejig bőcsőbe ringázzon!“ Az Ólomfejűbarát aszt is möktötte. Világszépaszszonya öszszebeszélt Kölessel, hogy kitudakolja, hun van az Ólomfejűbarát ereje? „Halod szívem, mon mög, hun az erőd, mer én nagyon beteg vagyok!“ De pofon vákta ám Világszépaszszonyt, hogy hét esztendejig elalut. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, lüvődözzön öszsze szúnyogokat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás. Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, itt van a paprikásnakvaló, mögén aszonygya: „Halod-ė, szívem, mon mög, hun az erőd? mer én nagyon beteg vagyok!“ Pofonvákta-ė? de pofon ám, hogy majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, „szögygyé neköm szúnyog ôdalbordákat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás.“ Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, hozott paprikásnakvalót, mögén kérdöszte: „Halod szívem, mon mög, hun az erőd; mer én nagyon beteg vagyok.“ Mögént pofonvákta, majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta: „Hoty ha mög nem mondod, hogy hun az erőd, szőrnyűthalok!“ „Itt mög itt van ėgy erdő, annak az erdőnek a közepin van ėgy rét, annak a közepin van ėgy kút, oda jár a kútra ėgy szarvas inni, abba a szarvasba van ėgy galamb, abba a galamba van ėgy tojás, abba a tojásba van ėgy darázs, az az én erőm.“ Az aszszony kikűtte a barátot vásárolni a gájára, Kölest mög az erdőre, hogy lűjje mög a szarvast, az ėgygyik csűvibül a puskának a szarvast, a másikbul mög a galambot. Mikô kiröpűt belüle, még oda vôt az Ólomfejűbarát vásárolni az arany mönyhalat. Akkora Köles is hazaérközött, möglűtte először a szarvast, azután a galambot, kivötte belűle a tojást, a zsebibe tötte, êmönt haza. Mikor otthun möktörte a tojást, kiszált a darázs, szádogott, csak aszt kijabáta: „Barát, barát!“ Sėhogy mög nem fokhatták a darázst kézzel; hanem eltátották a szájukat, aval halászták. Világszépaszszonyának a szájába szált, a mög a Köles szájába eresztötte, csak ojan erős löt, mint az Ólomfejűbarát, még erősseb. Hazagyütt az Ólomfejű barát; de mán akkô Köles bent ült a sarokba. „No, szivem, itt van a hal!“ „De – aszonygya – ki a tė szíved, kutya? minygyá kitakarogy az istálóba a lovakhon!“ Aval kimönt az Ólomfejűbarát. A lovak aszonták neki, az ű lovaji: „Mán tė lötté a kocsisunk?“ „Bizon én löttem.“ „No hát mon mög a Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm, mer nagyon beteg vagyok, maj eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles; „Várj ėgy kicsit, maj fölkötöm a tatársarkantyút.“ Fölült rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyuszta, anynyira, hogy másfél rőfnyire kinyúlt a béle, Köles êgyütt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az ezüsszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok, majd eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkanytyút.“ Fölűlt rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyúszta anynyira, hogy tágított; mert anynyira sarkanytyúzta, hogy ėgy rőfnyire kinyúlt a béle. Köles êgyűt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az aranszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok! majd eltemetöm én Kölest.“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkantyút. „No, csak vezes ki az istálóbul!“ Fölűlt rá Köles, hogy főkapta, lėvákta a tengör partyára. „Nė verd a hátunkat – monták a halak – mert külömben eltemetünk!“ De Köles nem halott sömmit sė. A ló elmönt, Kölest mögfokták a halak, bevitték a tengörbe, három malomküvet ráhúsztak. Köles az alul kibût vôna, de még háromat ráhúsztak. A ló hazaért, aszonta, mán ű Kölest eltemette. A Világszépaszszonya kimönt a gájásokhon, mögvött ėgy aran czötthalat. Mikô haza vitte Világszépaszszonya, kikűtte az Ólomfejűbarátot, mönynyön szúnyogokat lüvődözni, addig ű mosogatta a halat. Aszonta a czötthal: „Eresz viszsza a tengörbe, én kiszabadítom Kölest!“ A czötthal szalad a halak kirájáhon, monygya, hogy Kölest teremcse elő; mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün rėstávâ, lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk. „No hát – aszonygya a halak kirája – kisbírót, plajást, mind ide köl hajtani!“ Hajtik öszsze a halakat, mind mökkérdöszgették, csak még ėgy maratt el: csónkafarkú, kusza czötthal. Aszonygya a halak kirája: „Tė akasztófára való, hun vôtá enynyi idejig?“ „Honnė marattam vôna el, mikô Kölessel kíllóttunk, mikô három malomküvet ráhúsztam, az alul kigyütt vôna!“ „Hogy gondoltátok, minygyá tögyétök a tengör partyára, mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün, rėstávâ lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk!“ Kölest kitöszik a partra, Köles főkászolódik, elmén haza, bemén igenyöst az istálóba, az aranyszőrű csődört körösztűszúri, mög a rézszőrűt. Aszonygya Világszépaszszonya Kölesnek: „Mi csinájunk evvel az Ólomfejűbaráttal! nem ögyebet, mint jó nagy fatüzet rakni a konyhába, rátartani a fejit, elolvasztani!“ Mögfokták, rátartották, elolvatt. Fölült Világszépaszszonya az ezüstszőrű csődörre, ű a magájéra, elútasztak haza; akkô még az atytya is élt, mögesküttek, csaptak lakodalmat, vôt lé mög leves, hogy a szűrke ló a szűgyivê tolta; vôtak

(Magyarszentmárton.)

2. Zirínyi Miklós.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, elzárta űket az apjuk ėgy rejtött várba, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta, úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt, mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba, még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek viszsza a várba.“ Miklós kezet csókolt az apjának, kimönt és monta a két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám! mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy, fijam! lóháton-ė, vagy hajón?“

„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig. Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott, hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje fölőtt; 3 gója röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság: Zirínyi Miklós útnak indult szöröncsét próbálni; hajón hasztalan mén, azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna, viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a kilenczvenkilenczedik ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába, lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:

„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó, fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit, odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza, kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán nem vagyok beteg, mos mán lóháton szeretnék szöröncsét próbálni!“ „Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“ „Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt, möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta, a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós oszt ráült, elkeszdött szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy háromat buksengölt Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a job bôdalamat, van ottan pánczél, kard, csizma, ruha, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl eskünni mind a kettőnknek, a mit nyerünk: fele az enyim, fele a tijed! beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem – aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova: „Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya: „Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“ „Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé, hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis üveg az ôdalamba, mikor csak gyöngének érzöd magadat, abbul igyál ėgy csöppet. Majd ha főkel a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor kialutta a kutyafejűtatár magát, mögrukta a Miklósnak a lábát: „Mit kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ „Nem bánom! – aszongya Miklós – gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe. Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott, mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a kargya högyire tűszte, vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös lovam!“

„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy kűjé és bálé (ez is ojan kű) választi az embört a mönynyirű belátytya.“ „Hát, hogy juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak. Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten, fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind kűjé választottam, tés igy jársz! Ha kint mögláttalak vôna, mán ezûta kű vônál!“ Azé monta a lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“ „Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön tunnan a halak kirájának lánya, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta, hogy mit mondott Toronyi Tamás. A lova mán eszt mind tutta, asz monta: „Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd, csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“ Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek, aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz szép hajó, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő, mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni! oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova mögrászkódott, lött belüle ėsz szép hajó, Miklós osztán kikötött a tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat, arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire. Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon, mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt: „Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a kisaszszon belépött a hajóba, becsapódott az ajtó utánna. Itt oszt a halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek, csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám! nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást. Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy, Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.

A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta, hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya, hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba, mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba! Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“ Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt mög: „Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap, abba van három kecske, a mölik a legnagyob, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába aranvadgalamb, a vadgalamba arantojás, a tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm, ha valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek. Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe. Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya: „Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a darázs az ű ereje, a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást, behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki irányította a nyílját a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte, kirántotta a kargyát, kihasította (a kecskét), elmarkolta az aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte, odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a titkos erdőbe. Itt oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova látták, bemöntek Toronyi Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû; nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“

„Ott van az erdőbe az a két kecske még, asztat el köl földelni, a nagyobba van ėgy gyémánt pácza, avval a gyémánt páczávâ mindön vitézre rá köl vágni és a kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl csöppenti, ojan embör lösz, mint vôt. A másik kecskét szinte el köl fődelni, abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet, azok is ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta, aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón, kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.

Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta, belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! akarsz-ė a feleségöm lönni?“ „Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak, beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė, nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket. Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött, hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé, fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak, édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a ló úgy csináta, mintha kétfelé lött vôna hasítva. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be, jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám! Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13 üstel vôt, anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva, Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem haltak, most is élnek.

(Egyházaskér.)

(Sárkányokról.)

3. Csinosomdrága.

Vôt ėgy kiráj, annak vôt ėgy szép lánya, a szomszégyának mög három fija: Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénmákos. Aszonta a kiráj: A ki a naposhôdas paripát elő tudná hozni, annak anná a fele kirájságát mög a szép lányát; külömben vége az életötöknek! Itt Csinosomdrága aszonta a tesvérjeinek, hogy: „mönyünk! mer ha nem hozzuk el, vége az életünknek!“ A mint kapták (a királytól) a lovat, neki indultak. Möntek, möndögéltek, elestelöttek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Csinosomdrága mingyá bemönt szálást kérni. Öregaszszony vôt a házba, kaptak szálást; êmonygyák mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönek. „A naposhôdas paripát mög nem tanájjátok, én még a hírit sė hallottam, pedig mögöregöttem!“ Röggel osztán neki indultak. Utánuk kiját az Öregaszszony, kefét ad neki, (Csinosomdrágának) még hasznát vöheti. Möntek, möndögéltek, elestelödtek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Öregaszszony vôt bent, Csinosomdrága mönt elő, szálást kértek, kaptak szálást, êmonták mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönnek, nem hallotta hírit? „Mán fijajim én mögöregöttem, de még a hírit sė hallottam“ Röggel osztán továb möntek. Utánuk kiját az Öregaszszony: „Itt van ėgy vakaró, hasznát vöhetitök!“ Vôt ėgy kovács nagybátytyuk, oda el akartak jutni, sijettek, 12 legén dôgozott a nagybátytyukná, palotába lakott. Mán meszszirül észrevötte a kovács, hogy gyün Csinosomdrága mög a tesvérjei, kinyitották a kaput, bemöntek, elmonták, mi járatba vannak. A kovács mán tutta, hogy a Vasôrúbábának a lekfijatalab fija nyergöli a naposhôdas paripát. Monta nekik, hogy addig mönek, még csak ėgy bogaras (ház) t nem tanának, ott lakik a Vasôrúbába három fijával. Itt osztán mökpihentek, a lovak lábán a patkót mökszorította mög mikor elindultak, adott ėgy patkót; hogy hasznát vöhetik. Aszt is monta, hogy maj lesni fogja űket, ha gyünnének, viszsza találnak, kinyissák nekik a kaput. No, most mönnek, möndögélnek még bogarast nem tanálnak. Csinosomdrága aszt monta bátyainak, hogy csak mönynyenek előre, majd utóléri ű űket, ű mög bemönt a házba. A lovát odakötötte ėgy fáhon, asztán macskávé változott, odamönt az ajtóhon, kaparta az ajtót, beresztötték, elkeszdött dudálni, a Vasôrúbába a mönyit kérdöszte, a legöregeb fijának a feleségit; mikô gyün haza az ura? Aszonta 10 órakor, a középső aszonta 11 órakor, a lekkiseb ura 12 órakor gyün haza. Mikor eszt Csinosomdrága halotta, lėugrott a patkárul, odamönt az ajtóhon, elkeszdött kaparni, kieresztötték. Csinosomdrága mikor kigyütt, mögrászkódott, embör lött, fölült a lovára, utána a bátytyainak, majd utoléri űket, hogy baj nė lögyön, utolérte űket. Félt, hogy a Vasôrúbába fijaji gyünnek hazafelé, êpusztítik a bátytyait.

Möntek möndögéltek, sömjékbe hídat, mezőt tanátak: a tengör vize mönt a híd alatt; kieresztöttek, elaluttak; de Csinosomdrága patrôt ált, nem alutt el. A Vasôrúbába legöregebb fija 10 órakor gyütt hazafelé, a mint a hídhon ért a lova, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszonygya Csinosomdrága. Ölremöntek, birkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni; âra szált ėgy holló, aszonygya a Vasôrúbába legöregeb fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak égy csöp vizet rám, dögöt adok!“ Aszonygya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok!“

Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába legöregebb fiját, odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 11 órakor gyütt a Vasôrúbába középső fija; mikor a hídhon ért, a lova nem akart a hídra mönni, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának.“ Aszonygya Csinosomdrága: „Nem bizon!“ Aval ölremöntek a hídnál, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szált a holló, aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, az eléb bis attam két dögöt!“ Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába fiját; odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 12 órakor a naposhôdas paripán gyütt a Vasôrúbába lekisebb fija: a világosságtul meszszi fénylött, mikor a hídhon ért, hortyogott, sėhogy sė akart rámönni. „Ne, édös lovam, nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszongya Csinosomdrága. A hídnál öszszemöntek ölre, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szállt a holló, êkezdi: „Kár, kár!“ Aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, tűlem mán négy dögöt kaptá!“ Ráeresztötte a csöp vizet, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába lekkisseb fiját is. Pokróczot vetött fejire, farára a naposhódas paripának, hogy nė világícson, két testvérit: a Hamissanpajkost mög a Széplegénmákost fölkőtötte – ezöknek nem vôt tudomásuk, hogy mi történt. – „Mönynyünk viszsza!“ monta Csinosomdrága.

Möntek, möndögéltek, mikor a Vasôrúbába házáhon értek, Csinosomdrága a lovát a fáhon kötötte, macskávé változott, az ajtóra mönt kaparni, beeresztötték, ugrott föl a patkára. A Vasôrúbába mönyeji sírtak, jajgattak, hogy Csinosomdrága mögölte az urukat; aszongya a legöregeb: „Nem sokára gyünni köl Csinosomdrágának hazafelé, êmék az útszélre, szép almafa löszök; ha lėvösz csak ėgy almát is, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Én körtefa löszök, mongya a közepső, a ki möglát, inkáb möghal, mincsėm úgy elmönynyön mellette, hogy nė szakajcson rúlam, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Aszongya a lekisebb: „Én mög víz löszök, tiszta, mint az arany, vagy iszik belüle Csinosomdrága, vagy mögfürdik benne, mer ê van fáradva! akkô vége lösz!“ A macska lėugrott a patkárul, hogy majd kimén. Aszongya Vasôrúbába a legöregebbnek: „Hoszd el aszt a macskát, nézzük mög, nem Csinosomdrága-ė, ha ű az: jaj az életinek!“ Mögfokta, nézik, hát Csinosomdrága. „No, kutya Csinosomdrága! kezembe vagy; tė középső, keresd mög a fejszét, tik mög az ėgygyik az ėgygyik lábát fogi mög, a másik a másikat, tögyétök a küszöbre, vágjátok el a nyakát!“ A fejszét soká keresték, a macskát êszalajtották. Csinosomdrága mögrászkôdott, embör lött, fölült a lovára, a hogy csak bírt, úgy mönt; félt hogy a tesvéreji bajba gyünnek. A két bátyát elfokta, mán szakajtani akartak az almábul, aszongya: „Nem szabad! majd én.“ Kivötte a kargyát, kis kendővel möktörűte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (az alma). Möntek továb. Hamissanpajkos mög Széplegénmákos haragudott, hogy nem öhettek belüle, csak mikor látták, hogy véré vált az alma, csöndesöttek lė. Mikor a körtefáhon értek, Csinosomdrága a kargyát kivötte, a kis kendővel möktörűtte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (a körte). Mikor a vizet elérték, belecsapott a kargyával a vízbe, véré vált; akkor monta mög, hogy mé tötte eszt. Möntek a nagybátyukhon. A Vasôrúbába nem győszte a mönyejit várni, söprűkóréra ült. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a kefédet, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti hogy gyün ám a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a keféjit, a miket az öregaszszontû kapott, lött belüle sűrű erdő, mint a kefeszőre. Mikô kiért az erdőbül a szélire, viszszaesött a közepire (az erdőnek). Nagynehezen kitápászkodott, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága akkor mán jô elmönt. Ėcször aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a vakaródat, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, hát láti, hogy a nyomába van a Vasôrúbába, mingyár êhajtotta a vakaróját, a miket az Öregaszszonytû kapott, lött belüle sár, hogy csak a füle lácczott (a Vasôrúbábának) csakúgy gebedözött. Mikor kiért a sár szélire, viszszaesött a közepire. Nagynehezen kigyütt belüle, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága mán jô elmönt. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a patkódat, kis gazdám! mer mingyár utolér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti, hogy itt van, nem meszsze a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a patkóját, a miket a nagybátyátû kapott; a patkó belemönt a Vasôrú lova lábába, a fogával szötte ki. A nagybátytyuk látta a bajt, a kapu mán nyílva vôt. Mán Csinosomdrága lovát tüzes söprűvel verte a farát a Vasôrúbába. A mint beeresztötte űket a nagybátytyuk, mingyár becsukták a vas kaput, nem bírt bemönni a Vasôrúbába, kivűrű kijabált: „Furjanak ėgy lukat, hogy a szöme közé nézhessön Csinosomdrágának.“ „Nė furjanak addég – monta Csinosomdrága – még a csípővasat mög nem tüzesítik, mert a Vasôrúbába föl akari vetni a kerítést.“ Mikor tüzes vôt mán a csípővas, fúrtak ėgy lukat, a Vasôrúbába a nyelvit gyukta be a lukon; de a tüzes csípővassal elszakajtották a nyelvit. Dömmögve mönt viszsza. Itt mos mán mögpihentek. Mikor kipihenték magukat, aszongya Csinosomdrága: „Mos mán elmöhetünk békivel, mer a Vasôrúbába többé nem gyün!“ Elbúcsúsztak a nagybátyuktul.

Möntek hazafelé, előtanátak ėgy Nagyfászhatót: 9 suba, 9 szűr, mindönféle gúnyábul 9 (volt rajta), mégis fázott. Csinosomdrága monta neki: „Gyűjjön velünk; mer még ojan üdőt tanáhatunk, hogy maga mögmelekszik!“ „A kék neköm!“ monta a Nagyfászható, hozzájuk szegődött; möntek továb. Ėcczör előtanátak ėgy Nagyhajigálót, e mindég szörnyen hajigálhatnék, ėgy negyed téglát birt elhajtani (egyszerre). Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer még ojan hejet tanáhatunk: hogy kihajigálhati magát!“ „Csak mán látnám!“ A Nagyhajigáló is hozzájuk szegődött; möntek továb. Előtanáták a Nagynészhetőt: úgy nézött, hogy a szöme maj kidüllett, mégis nagyonnészhetnék vôt. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, êgyühet még az üdő: hogy kinészheti magát!“ „A kék neköm!“ Elmönt velük, möntek továb. Előtanáták a Nagyöhetőt: akármönynyit övött, öhetnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, mer tanáhatunk még ojan hejet, hogy magát jôtartom!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyöhető; hozzájuk szegődött, möntek továb. (Előtanáták a Nagyihatót: ha ėgyet kortyant, a Tiszába ėgyet bejjeb lép, mégis ihatnék. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; gyühet még ojan üdő: hogy jól tartyuk magát vízzel!“ „Csak mán látnám!“ monta a Nagyiható, hozzájuk szegődött; möntek továb.) Előtanáták a Nagyszaladót: akármönynyit szalatt, mindég szalathatnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer tanáhatunk még ojan hejet: hogy kiszaladhatya magát!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyszaladó: hozzájuk szegődött; möntek továb.

Kilenczen vôtak, hazaértek a hászhon, Csinosomdrága bejelöntötte, hogy elhoszta a naposhôdas paripát; aszonta a kiráj: „Más baj is van: 300 esztendeje mûta fűlik a kemöncze, annak agygya a lányát: a ki benne hál.“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Szótvált a Nagyfászhatóval; aszongya a Nagyfászható: „Eszt vártam régön!“ Az udvaron tanát fát: 600 ölfát betüzelt; este bemönt a kemönczébe, még sė melegödött mög. Röggel kikűdi a kiráj az embörit a kemönczéhön, nézze mög, hogy hált-ė benne valaki? Kimén az embör, láti, hogy a Nagyfászható bentvan akkor is, tüzel; maj mögvöszi az Isten hidegje; bemén űs a kemönczébe: szénné égött. Csinosomdrága bemén a kirájhon jelönteni: hogy még 600 ölfát is föltüzeltek. Aszongya a kiráj: „Más baj is van! 300 göböl ökör mög 300 akó bor is van, fogyaszsza el íva, éve; ha az ű lányát akarja!“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Csinosomdrága mingyá szótvált a Nagyöhetővel (mög a Nagyíhatóval); aszongya a Nagyöhető neki: „Az ökröket nė nyúzzák mög, csak a szarvát köl lėvágni, nem köl apróra darabolni!“ A Nagyiható mög aszongya: „Csak a dongát köl lėütni!“ a többit majd êvégezi ű.“ A Nagyöhető csakhamar bepakolta a gőböjöket, még kevés is vôt neki a 300 gőböj ökör, ami önnivalót még a közeldibe tanát, mögötte. A Nagyiható jis êbánt a 300 akó borral, csak a hordók fája, abrincsa maratt mög. Csinosomdrága bejelöntötte a kirájnak: mög van (íva) éve. Aszongya a kiráj: „Más baj is van!“ 300 esztendeje, hogy a pokolba van a lán ruhája, a ki elhozza, annak agygya a lányát. A kiráj mán akkor elkűdött a ruhájér ėgy embört. Csinosomdrága aszongya a Nagynészhetőnek: „Nészd mög, meszsze van-ė a pokol ajtajáhon az embör?“ Nézi a Nagynészhető, maj kidülled a szöme, mögláti az embört, mán csak anynyira vôt, mind ide az állomás (vasúti), aszongya a Nagyszaladó: ereszszék el! Szalad a Nagyszaladó, utoléri, főthönvági az embört. Még az embör öszszeszötte magát, addég a Nagyszaladó elhoszta a ruhát a pokol ajtajábul, az embör ott ült az út közepin, aszonta a Nagyszaladónak, űs űjjön lė. Az embör nézött lófejet, a Nagyszaladó feje alá tötte, hogy elalugyon. Várik a Nagyszaladót, nem gyün; nem gyütt viszsza üdőre, aszongya Csinosomdrága a Nagynészhetőnek: „Nészd mán, hun van az a Nagyszaladó?“ Nézi a Nagynészhető, aszongya: „Alszik, ėgy lófej van a feje alatt, az embör pedig hozi a ruhát.“ Csinosomdrága asz kérdözi a Nagyhajigálótul, hogy kitudná-ė ütni a lófejet a feje alul? „Ki úgy hogy a lófeje is szétmén az üvével ėgyütt!“ „Nė úgy, csak a lófejet üsse ki a feje alul!“ „Maj mögtróbálom.“ Kerestek neki ėgy negyed rész téglát, úgy kiütötte a lófejet, hogy szörteszéjjel mönt, a Nagyszaladó fölébrett, szalatt hazafelé, utôérte az embört, êvötte tűle a ruhát, űtet mög úgy a főthönvákta, hogy úgy köllött a testyit öszszeszönni, a ruhát osztán haza hoszta; akkor oszt Csinosomdrága êkapta a kirájlánt. Nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.

Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin. Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, elkapta az aranykoszorút ėgy Sas, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát. Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát, búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra, mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon, ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput! mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“ „Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval, hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába. Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj vasbol lovat. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:

„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta bivajbőrt, majd ráhúzzuk a lóra!“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra, mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász! amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat. „No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház, ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett! Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“ „Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok mán!“ „Hát, mit hosztá? kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a sűrűfűsűt, ojan sűrű erdö lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a bontófűsűt, nagy sár lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle, akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva hazaért, mėgöregėdėtt a lány is, a kis kanász is, odatták neki a lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.

(Battonya.)

5. Pézös.

Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok, êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3 nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta, hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt mérgezve. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát, vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak kêtök, kérjék el az apámtul a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös! anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant. Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni, hogy ne ögye az apja kinyerit.

Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a Sárkánál, hozd el a Sárkántul a Sárkán tulajdon lányát: a lekszöbbiket, az aranhajút! Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni, mindig a vôt az eszibe: hogy lopja ű el a Sárkán lányát, az aranhajút? Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös, aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor fölakasztva a házba, vödd lė! háromat szól, de nė féj, nem kel föl a Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, háromat szól az is, de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát is, aszongya: „No, gyerünk!“ A ló tátos vôt, aszongya: „Még nem löhet! vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“ Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe, aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy fogják elhozni. A lova csónyikké változott a vízbe, ű mög öreg halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász, azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“ Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No, hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“ Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė, vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak. Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége, Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“ „Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz, szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron, nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat, össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott, lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta, kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra, aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek! de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom!“ A Sárká a főd alul bút ki élelmet keresni: madarakat, nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán. Mökcsinálták jó erősre a koporsót, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri, akkô sė bírta szétrúgni, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt (egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű, mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.