(Szeged)
100. A német és a teremtés.
Mikor a népek meg voltak már teremtve, keresték a hibát, hogy mi nem jól van teremtve. A német csak azt a hibát, találta, hogy az embernek az orrát teremtette az Isten rosszul, mert lefelé van: „Fordítva kellett volna teremteni – mondta a német – hogy az orrluk lett volna felfelé, hogy ha az ember tubákol, mindjárt egész kanállal lehetne beledűteni tubákot.“
(Szeged)
(Kópéságok.)
101. A forrókása és a csizmadiainasok.
Kását evett a két csizmadiainas, nagyon meleg volt, szinte égetett, mikor a mesterné, szűkösen tálalva oda adta nekik, hogy egyenek. Az evésnél a ki gyorsabban tudott enni, annak több jutott, míg a másik kevesebbel volt kénytelen megérni. Bevág mindjárt az egyik nagymohón egy kanállal s miután összeégette a száját, elkezd sírni, mit látva a másik, kérdezi: „Miért sírsz?“ „Siratom az öregapám halálát, eszembe jutott, hogy most esztendeje halt meg“ „No, csak sirasd – gondolta a másik, majd én addig megeszem előled!“ ő is bevág egy kanállal s ő is úgy jár, mint a társa: összeégeti a száját, kiköpi a kását s mondja: „Hogy a fene ette volna meg az öregapádat, minek halt meg!“ és segített a társának könnyezni.
(Szeged)
102. A huszár pénzt szerez.
A huszárnak nem volt pénze, kért a pajtásától egy forintot kölcsön, míg szerez valahonnan. Elment a kereskedőkhöz s a boltokba bekukucskált, egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam meg“. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a forintot.“ A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig, hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy adja ide az óráját?“ „Micsoda órát?“ kérdezte a boltos. „Hát azt a 30 forintos órát, a melyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot kölcsön kaphassak.“ „Én nálam nem hagyott.“ mondja a boltos. Addig ide, addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak zálogban nem hagy valamit.
(Békés)
103. A pokol létszáma emelése.
Mikor a pokolban nagyon megcsökkent a létszám, az Ördög azon törte a fejét: hogy kell ezen könnyű szerrel segíteni? Utoljára arra a gondolatra jutott, hogy legjobb lesz a földre lemenni s az embereket valami módon a hálójába keríteni. Magához vett egy tubákos pikszist, hogy megtanitja az embereket tubákolni és ha majd nagyokat és sokat trüszentenek, bosszankodni fognak azután meg káromkodnak: szidni fogják az Istent. Csakhogy ez a terve nem sikerült, mert barátok (szerzetes) szerették meg a tubákolást s a helyett hogy ha trüsszentettek, káromkodtak volna, az Isten nevét jó czélból emlegették, valahányszor trüszentett az egyik, a többi mind egészségére kívánta, azt mondta, „Adj Isten egészségére!“ „No, ez nem vált be!“ mondta az Ördög és földhöz vágta a tubákos pikszist, mást próbált.
Addig törte a fejét, eszébe jutott a pipa, aczél, kova, tapló, „No ez jó lesz!“ gondolta magában. Felöltözött szépen, ment kocsmáról kocsmára, elővette a makrapipáját, hogy majd rágyujt, az emberek nézték, hogy mi ez? Mikor megtömte a pipáját, elkezdett csiholni s rágyujtott, a kivel beszélt, dícsérte neki, hogy milyen üdvös dolog, a füstje milyen kellemes illatú, odaatta az az embereknek, hogy szívják; ezt meg a szegény emberek szerették meg, szereztek is mindjárt pipát, füstöltek, mint a kémény. De az emberek ügyetlen része mikor csiholni akart, a helyett hogy a kovára ütött volna az aczéllal, az ujját verte le, elkezdett káromkodni. „No, ez már sikerült!“ – mondta az Ördög – ez már bevált!“ de a pokol létszáma lassan növekedett, csak törte az Ördög a fejét, mit csináljon még, hogy elegen legyenek a pokolban? Eszébe jutott végre a kártya, sorra járta vele a vendéglőket, mutogatta, milyen szép képek vannak rajta, tanította az embereket kártyázni, engedte őket nyerni, dicsérte, milyen jó, milyen könnyen meg lehet gazdulni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. Az emberek kaptak rajta, hogy dolog nélkül is meg lehet gazdagodni, nekiszoktak a kártyázáshoz, elvesztette egy része a pénzét, más része a vagyonát is, egymást szidta, gyilkolta. „No, ez már nagyszerűen bevált!“ mondta az Ördög, a pokol létszáma is visszanyerte csakhamar a régi nagyságát, még hajazta is.
(Szeged.)
104. Csizmadijahal.
A csizmadijának vôt ėgy legénye. Tavaszszal már a munka mögszűnt, a legént nem akarta elkűdeni, mert jó munkás vôt, aszonta neki: „János! én nem kűdöm el magát, de látytya: nincs munka, majd a szőlőbe is dôgozgatunk ėgyet-mást: a mi előagygya magát! Maragygyon itt, maj kimögyünk a szőlőbe kapálni!“ A legény beleėgyezött, mer munka máshun sincs, mit barangoljon? inkább dôgozik a szőlőbe is. Kimöntek a szőlőbe kapálni, asz monygya a mestör: „János, iparkogygyunk, estére halat öszünk!“ János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este, mikor hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az aszszony, János ėgy tányérrâ mögövött, a kanalat lėtötte. A mestör asz mongygya neki: „János, mé nem öszik? nem lakott még jô!“ János asz feleli: „Akkor maj halat nem birok önni!“ Aszongya a mestör: „Hát e nem hal?“ Aszongya János: „Hogy vôna hal, hiszėn bab.“ „Hátha nem hal, János! akkô odadom a könyvit, elmöhet!“ János asz gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fokta a kanalat, mögkeverte a bablevest, nészte, aszongya: „Hal ez csakugyan, csakhogy még apró!“ Igy oszt János mögmaratt.
Őszszel, mikor mán vôt munka elegendő, ėgy ebéd alkalmával János kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: „Majiszter úr, nézze csak a szomszédház tetejin a medve hogy sétál!“ Kinéz a mestör asz mongya Jánosnak: „Maga mög van bolondulva, János! a macskát medvének nézi?“ „Hát nem medve a’ majszter úr?“ a János kérdözi. „Hát, hogy vôna medve, macska az!“ „Hát ha nem medve, akkor agygya ki a könyvemet!“ Akkor könynyen beszélt, mert a munka mögindult. Aszt mongya a mestör a feleséginek: „Hoszd be anynyuk az okulárijumot a műhelbűl, maj főtöszöm, mögnézöm jobban!“ Föltöszi, aszongya: „János! magának igaza van! medve a, csak még kicsike!“ Igy oszt János mögmaratt.
(Szeged.)
(Nagyokatmondó adomák.)
105. A szabadságos katona és a czigány.
A szabadságos katona ment hazafelé, találkozott az úton egy czigánnyal, azután együtt útaztak. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy zacskó aranyat, a szabadságos katona ügyeseb volt felvenni, mégis megakarta osztani testvériesen a czigánnyal, mert – mint mondta – együtt találták, de a czigány magának követelte az egészet. Addig osztozkodtak, hogy a czigány eltalálta, hogy legyen azé az arany, a ki nagyobbat tud hazudni, a szabadságos katona beleegyezett.
Elkezdett a czigány hazudni, elmondta, hogy volt az ő apjának olyan szép háza, hogy a királyok megírígyelték a annyi pénze volt, hogy már nem talált helyet, a hova tegye. Azt mondja a katona: „Ez mind meglehet, de én nekem volt olyan lovam, hogy az egyik esztendőben csikót ellett, a másikban czigányt.“ „Az már nem igaz!“ mondta a czigány s a zacskó arany a katonáé lett.
(Szeged.)
106. Nagyotmondó huszárok.
Mikor a huszár hazajött Talijányországból, elmesélte hogy olyan nagy káposztát látott, hogy az egész ármádia ha meleg volt, aláment, hogy hűvösbe legyenek és akkora méhet látott mint egy ló. „Hát a kaptár mekkora volt?“ kérdezték tőle. „Hát csak akkora, mint nálunk,“ felelte a huszár. „Hát akkor hogy ment be a méhecske?“ kérdezik tovább; de a huszár nem hagyta magát zavarni, azt mondja: „Akkor már eljöttem.“ „Ez semmi!“ mondja a másik; „Mikor mink Pojákországba vôtunk, ojan nagy üstöt láttam csinálni, hogy mikor a kovácsok az egyik feliben kalapálták, azok, a kik a másik feliben dolgoztak az üstnek, nem hallották a kalapálást.“ „Mit csináltak azzal a nagy üsttel?“ kérdezi a Talijányországban járt huszár. „A te káposztádat főzték meg benne“ volt a válasz.
(Szeged.)
107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.
Mikor még a katonák 10 esztendeig szolgáltak s kivitték űket idegen országba, akkor történt, hogy egy szabadságos katona, betért egyik útjába eső kocsmába és elkezdte mondani, hogy mit látott Pojákországból hazajöttében. A többi közt elmondta, hogy olyan nagy madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, 4 óráig elborította a napot, mire a kocsmáros kijelentette, hogy ő nem hiszi. Szóról-szóra annyira mentek, hogy egy akó borba fogadtak, a katonának be kell bizonyítani, hogy igaz, a mit a nagy madárról mondott. A katona elment, hogy majd embereket keres, a kik bizonyítják, hogy csakugyan igazat mondott.
Telt az idő, a katona megint betért a kocsmába, de már nem katona ruhában, hogy a kocsmáros meg ne ismerje. Elkezdi beszélni, hogy mikor jött, a falu tulsó végén annyi ember ment ki a mezőre, hogy alig bírt tőlük ide jönni, vittek magukkal egy öt öles létrát is. Kérdezte tőlük, hová viszik azt a nagy létrát? Azt mondták, hogy a mezőn akkora tojást találtak, hogy öt öles létra kell neki, hogy a tetejét betörhessék, azután szétkanalazzák maguk közt a tojást; mert ha az oldalát beütik, szétfolyik mind. Azt mondja azután a katona: „Én nem hiszem, hogy van akkora tojás.“ Azt felėli rá a kocsmáros: „Lehetséges az! a multkor volt nálam egy szabadságos katona, jött Pojákországból, az beszélte, hogy ő, mikor jött hazafelé, akkora madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, négy óráig elborította a napot, lehet, hogy ennek a madárnak a tojása.“ „Hát maga hiszi azt, hogy van olyan nagy madár?“ „Hogyne hinném! ezek a nagy madarak tojják a nagy tojásokat, hogy 5 öles létrával lehet csak a tetejébe menni.“ „Bravó! emlékszik-e, mikor fogadtunk egy akó borban s én azt mondtam, hogy be fogom bizonyítani, hogy elhiszi, fizesse meg az akó bort! az a szabadságos katona én voltam.“
(Szeged.)