Jegyzetek.
1. Köles. Az elrejtett erőnek titkos úton való elvételét lásd a Kisfaludy: XIII. k. 142. l. Juhenes meséjében s jegyzetében megjeleltekben és alább a 2. számú adatunkban. A finnekét Aarne a 302. sz. jegyzetében sorolta elő.
A vérivásról az Ethnographia XXIII. évf. 100. – lapján van szó; itt a 101. lapon a 15. sorban vérrel helyett vizzel, a 28. sorban idézetekben helyett idézetben teendő.
A bűvős vesszőről Kisfaludy: XIII. k. 1. sz. jegyzetében s alább a 2. 6. 7. 9. 108. sz. adatunkban; a fentjáró szárnyasok lábán forgó várakról a Kisfaludy XIII. k. 7. számú jegyzetében; a kardról ugyancsak ott a 16. sz. jegyzetben s alább a 2. 3. sz. mesében van szó.
Mint nevezetes mesét, többször is leírtam, hogy hátha a vérivásról egyebet is megtudhatok. Egyik mesélésében így kezdte emberem: Vôt égy kirájnak 3 fija, ėgygyet híttak: Árpa, másikat Zabnak stb. Az 1. lap 4. sort emígy: A lekkiseb fija aszt tudakolta bátytyaitul, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? A bátytyaji nem tutták neki mögmondani, de aszonták, hogy addig igálkonnak (= néznek utána), még ki nem tudakolik akárhogy is! Mos mán mind a hároman azé leledzöttek (= arra volt kivánságuk), hogy mögtugygyák stb. A 3. lap 2. sor végéhez: Köles fölkészlelte (= biztatta, tüzelte) öket stb. A 8. lap 20. sor utolja helyett: Akkor hun, hun nem, vött ėsz száraz lófejet, oda álította űket a lófejire, körűkerítötte űket szénakötéllel, mögesküttette űket stb.
2. Zirínyi Miklós. Változatait a megelőző mese jegyzetében találjuk felemlítve. Mesénkben szereplő Toronyi Tamást nemzeti hősnek mutatja be 74, számú adatunk. Hagyományunkban Toronyi Meduza (Medusa)-féle kővéváltoztató erővel van felruházva, még inkább a 112. sz. mesénkben van ilyen nőről szó: a 19. sz. m. jegyzetében.
3. Csinosomdrága. Égitesttel díszlő, elrabolt ló visszahozásáról Kisfaludy: XIII. kötet 17. számú Kampó táltos meséje szól, melyben – nem számítva a más tipusú meserészek beékelését – a hős visszahozza a lovat s ezzel vége szakad a mesének. Aranyszőrű paripát hoz vissza a hős Kisfaludy: IX. k. 294. l. Borsszem Jankó-ban; ez a mese átcsap a másféle hozása másféléért a túlzott nagyfélék segítségével mesébe, hasonló hozzá az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez Kolumbán Simon beküldte Estők mese. Estók, miután az elrablott égitesteket és a 2 zsoltármondó madarat visszavette, a tőle elvett kardért és lóért királyleányt, ezért köpönyeget hoz a Világmehetéje-féle = túlzott nagyféle sajátságúak segitségével. Csinosomdrágában nyoma látszik a meséinkben otthonos rangkülönbségnek: többféle feladatot kell az alacsony származású hősnek telyjesíteni, hogy a lány kezét elkapja, lásd a 6. sz. jegyzetünkek az alacsony származású hősön való segítés harmadik módját.
A túlzott nagyféle sajátságúakkal telyjesített feladatok a fentemlítetteken kívül Merényi: S. I. k. 1 sz., Kisfaludy: II. k. II. sz. meséjében is előjönnek, az idegeneket Sklarek 291. lapján 29. sz. jegyzetében említi.
A nehéz feladatok telyjesítése Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. A három fiú jegyzetében van elősorolva s alább a 9. 10. 12. 18. 19. sz. mesében fordul elő.
Az üldözés közben hátra vetett tárgyak ugyancsak Kisfaludy: XIII. k. Az aranyhajú mese jegyzetében vannak felemlítve, lásd még a 4. 8. 9. 10. a 11. sz. m. a papucsból felhajtással krokodil lesz.
A kardról 1. sz. mesénkben szóltunk.
4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút. Elrabolt tárgy elhozásáról a kisasszony kezéért több mesénk szól, de nem az ellopásáról. Tárgyak lopásáról is van szó meséinkben, de nem egyúttal kisasszony kezéért. Az üldözésközben hátra hajtott tárgyak a 3. sz. m. jegyzetében vannak említve. A bivalybőr lórahúzása több mesénkben előfordul; így Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Kisfaludy: VI. k. 331. l. IX. k. 23. 43. sz. X, k. 36. sz., alább a 8 sz. mesében; idegen változatait Köhler: I. k. 469. lapján idézi. Hasonló vonás fordul elő a vogul teremtő mondában is: Elmpi ha elérhetetlen fenekű tenger vizében alá akar úszni, kácsabőrre van szüksége; mikor pedig kúszó tehetségre van szüksége, evetbőrt vesz magára. (Hunfalvy P.: Reguly A. hagyományai 123. l.)
5. Pézös. Meséink némelyikében a kelepczébe került mesehős, ha ellenfelével rendes úton: megvívással nem boldogulhat, csellel szabadul meg, melynek sikerülésére közreműködik az ellenfele számára hozott feleségnek való nő. Ilyenek az elrejtett erőnek titkos úton elvételét tartalmazó meséink közül Merényi: S. I. k. 1. l., Kálmány: Sz. III. k. 160. l., Kisfaludy IX. k. 60. l. található égitesteket hozó mesék és kötetünk 1. 2. sz. meséje. Ezekben szörnyetegfélékkel (= testi erő) van a mesehősnek baja, kik Merényiét és Kisfaludy: IX. kötetjét kivéve: királyfiak. Itt a csel az elrejtett erőnek kitudásában van alkalmazva, a feldíszítésében annak a tárgynak, melyben először az erejét elrejtve levőnek állítja a szörnyeteg; hacsak a mesemondó bele nem únt már mesélni, a mesét össze nem rántja, a cselt ki nem hagyja, mint a Kisfaludy: IX. k. 67–68. lapján látjuk.
Most bemutatott mesénkben: Pénzösben is a cselt a feleségnek való nő eszközli az által: hogy a mesehős ellenfelét reábeszéli annak elhozatalára, ki a vesztét okozza a parancsolónak (= hatalmas úr, király). Ha a mesehős szegény emberfia: szolgálni megy; a királyfiak mint hozzájuk illik: vitézséget mennek tanulni.
Csel van használva azokban a mesékben is, melyekben a feleségül hozott nő a mesehős ellenfelét reábírja, hogy a lótejben megfürödjék. A lótejben való fürdés, mint erőtönkretétel jön elő Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Merényi: E. II. k I. sz., Istvánffy: 7. sz., Kisfaludy: IX. k. 23, 43. sz. X. k. 36. sz. meséjében. Megvan a Kisfaludy: VI. k. 14. sz meséjében is, de a hős leendő felesége segítsége nincs feltüntetve, pedig az eddig elősoroltakban a cselt ő eszközölte ki. Ha szemügyre vessszük ezt a cselt keresztülvivő nőt, azt látjuk, hogy nem közönséges ember leánya. Van köztük Vasorrúbábák, magyarul Ördöngős vénasszonyok, Sárkányok aranyhajú lánya, Halak királyának a leánya, mind több a közönségesnél; azért követelik a csel telyjesitését, mert előre látják a mesehős ellenfelének megsemmisítésére szolgáló dolgokat.
Cselnek vehető mesénkben: Pézös-ben, a koporsópróbálás is, mely Ipolyi kéziratos gyüjteményében a 495. számot viselő Ilonka: az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez beküldött: Oszvát és a pogány király mesében is előfordul. Idegen mesékben Köhler: I. k. 410., 306. lapján van róla szó, mely utóbb említett lapon levővel, mint vele legjobban megegyezővel, vesd össze adatunkat.
A lopással teljesíthető feladatok Hagyományok II. k. 20. sz. mesénk változataiban jönnek elő; lásd a jegyzetét.
6. A kiskanász. Változatait Kisfaludy: XIII k. 31. sz. meséje: Bendebukk jegyzetében soroltuk elő, újabban a finn változatokat Aarne, 306. számú jegyzetében említette meg.
Adatunk azt mutatja, hogy hajdan a Sárkányoknak nem kellet nőket rabolni, mint II. kötetünk 1. sz meséjében, Jufijankó-ban s változataiban van: de akkor a hozzájuk járó királykisasszonyok sem voltak földi lények: emberek. A kisasszonyoknak a Sárkányokkal való összeköttetését más mesénk is bizonyítja. Ipolyi-nak 41. számú, kéziratban levő meséjében, A pernyepöpöjké-ben a föld alá mennek a kisasszonyok, a 108. számú alább közlött mesénkben pedig: a Kisgubá-ban a mesehős a szavára megállani nem akaró várakban találja a kisasszonyokat; mindakettő oly vonás, melyet a Sárkánylakások leirásában találunk meséink egyrészében; lásd Kisfaludy: XIII. k 7. számú meséje jegyzetét.
Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat, mit őseink a történet lapjai szerint hazánkba jövetelökkor nem tartottak meg, mi azt mutatja, hogy mesénk újabb kialakulata: a kereszténység hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok tiszteletben tartásával szoros kapcsolatban van a rangkülönbség elismerése, mit ha meséinkről nem lehetne is leolvasni, multunk: a nemes- és a nem-nemes között való különbségtétel eléggé bizonyít. Ezt a rangkülönbséget mesénkben a királykisasszony hangoztatja, mikor a kiskanászhoz nem akar királylány léttére férjhezmenni; a mesék azonban segítenek rajta azáltal, hogy a különben alacsony származású mesehőst emelik.
Ilyen, mikor – mint mesénkben is el van mondva – a mesehőst furfangosságból származó ügyesnek, magát feltalálónak mutatják be, mi az ész dicsérete. Külön szobába teszik az alacsony származású mesehőst, a királykisasszonyt és a királykisasszonynál kevésbbé alacsonyabb rangú kérőt s reájuk bizzák a következményt, mi Gaal XLIV. számu meséje végén a drasztikusságát tekintve, elég illedelmesen van előadva. Emberem így nem tudta elmondani, azért van kurtítva, zárójel közé téve ez a jelenet. Ezt a jelenetet akarta utánozni Erdélyi: III. k. 5. sz. meséje is, de csak a mesehőst és a királykisasszonyt záratja egy szobába, a harmadikról megfelejtkezett, jobban mondva: nem ismerte meséinket, hogy – mint más mesében is látni fogjuk – reá is szükség van.
Másik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek: a királykisasszonyt a mesehőssel mentetik meg az Ördögtől. Az Ethnologische Mitteilungen szerkesztöségéhez küldött egy mesét Márton József tanitó Sorkitótfaluból: Az elátkozott királyleány-t, melyben tárgyunkat érdeklőleg el van mondva, hogy a minden este 12 pár czipőt elszaggató királyleány, miután az obsitos katona kileste, hogy 12 Ördöggel tánczol, ezért szakad el a czipő s előadott mindent, a leány mérgében megpukkadt. Az oltár alá temetett királyleány a sírjához rendelt katonát minden éjjel megeszi, mig végre az obsitos megmenti. Mikor pedig mint feleségével sétálni megy, ennek kérésére a királylány nyakát levágja s a nyakból 3 fekete varjú-féle Ördög repül ki, miáltal az Ördögöktől szabadítja meg, feleségével azután boldog életet él. Ezáltal a mesehős érdemes lesz a királykisasszony kezére: megmentője.
Harmadik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek, az ember erejét meghaladó cselekedetek által való emelés: t. i. a mesehős ilyeneket végez, mire az azelőtt vonakodó királyleány nem tartja magához méltatlannak a mesehőst, mint Ipolyi kéziratos gyüjteménye 9. sz. meséjében a Tetűbőrköntös-ben látjuk. Ez a mese már nem a czipőszaggató királyleányok meséjéhez tartozik; bővebben szólunk róla, ha közölni fogjuk; lásd fentebb a hasonló mesénk 3. sz. jegyzetét, hol a napholdas paripa elhozása után egyebekről is kell gondoskodnia a mesehősnek.
A rangkülönbséget némely mesénkben az atya hangoztatja a szegény mesehőssel szemben; itt a gazdagság is rangkülönbséget okoz, milyen Gaal II. k. XVII. meséje: A szerencsés óra és több változata. Az ilynemű mesékben, az idegenekben is többször a levélhamisítás, kicserélés fordul elő, melyről Kisfaludy: XIII. k. Malmeduczi József meséjében szólottunk – s nem is mindegyikben találjuk oly nyiltan kifejezve, mint Gaalnál, azért választottuk Gaalét. Berzéjében: Kisfaludy: IX. k. 93. lap, A tollas ördög-ben már a sorok közül kell kiolvasni. A gazdagság okozta rangkülönbségnek elmésen való kiegyenlítéséről II. kötetünk 16. sz. jegyzetében van szó s alább a 19. sz. mese is ide sorozandó, de ebben a rangkülönbséget nem a gazdagság teszi.
108. Kisguba.
Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 lánya, azok mindön écczaka ėgy-ėgy pár czipőt elszaggattak. A kiráj ezön nagyon boszszankodott, hogy az ű lányaji a czipőket écczaka szagatytyák, kiatta parancsba, hogy a ki möglesi, hogy hová járnak, hol szagatytyák el a czipőket, annak agygya a legszöb lányát fele kirájságával ėgyütt. Sokan leskelőttek mán utána: kirájfijak, főrendű úrfijak, de mind hasztalan vôt. A kiráj nagy boszszankodással vôt, hogy már nincs sėnki, a ki möglesse az ű lányajit.
Volt a palotába ėgy Kisguba nevű udvaribolond, a jelöntötte magát a kirájná, hogy ű möglesi a fölségös kirájkisaszonyokat. A kiráj aszt monta neki: „Ha mög nem lesöd, êcsaplak!“ A Kisguba osztán nekikészült, estefelé rávötte a kis gubáját, öszszehúzódott, lėfekütt a kirajkisaszszonyok ajtójába, a hálószoba ajtójába, úgy tött, mintha alunna: hortyogott. Mikor mindönki elcsöndösödött, ėgy Vénboszorkán az ajtóhoz lépött, látya, hogy ott fekszik valaki, viszszamönt, elővötte a mestörségit, aszt mongya: „Bár ki vagy, itt köll maradnod! el köll alunnod! a lányoknak az én fijajimhoz el köl gyünni!“ Oda mönt osztán az ajtóhoz, mongya; „Kêj föl, Guba! Nė alugy Guba!“ de a Guba alutt, a Vénaszszony osztán rugdalta Gubát, de a Guba mög sė mozdult, annál jobban hortyogott. „Megájj, rád hintöm eszt a kis port! itt marathacz röggelig.“ Kisguba mög aszt gondolta, hinthetöd, én azért utánatok álok! A Vénaszszony az ajtót lassan kinyitotta, bement a szobába, a lányokat főkőtötte: „Készűjetök, mink mán bátran möhetünk, a strázsákat lėporosztam, lėfojtottam.“ A lányok indulnak, hogy kijutnak az úcczára, a legkisebbik lány a többinek aszt mongya: „Nem hiszöm én, hogy a Kisguba alunna, mer nagyon hortyog, töteti a magát! hanem mönynyünk viszsza, nézzük mög, forgassuk mög! a porunkkal hincsük be! így majd 4 bolondítóportól alszik röggelig, mulathatunk virrattig!“ Viszszamöntek, möghintötték a porral osztán csiklantották, talpát vakarták, körme alá tűt szurkáltak, a Kisguba csak alutt.
„Most mán möhetünk!“ monta az ėgygyik, elmöntek. A hogy kiértek az úcczára, a Kisguba is főkelt, utánuk az úcczára mönt. Hogy mi vôt, mi nem vôt? aszt nem látta sėnki, úgy elmönt a Vénaszszony a három lányal, hogy még a madár sė érte vôna utol. „No, most Guba, Vigyázz magadra.! Utánnuk möny a lányoknak, Mert möggyûtalak máma!“ monta a Kisguba, osztán nekiindult, ėgy nagy erdő szélijig mönt, hajja, hogy az erdőbe nagy lárma van, az erdő gazdája, ura kijabájja: „Mög köl fogni! nög köl égetni! idegön embör van itt!“ de a Kisguba evvel nem gondolt, mintha nem is hallaná, lėtört ėgy gajjat ėgy fárol, aval êkijátytya magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Aval osztán csak mönt a Kisguba a hogy csak bírt. Mögint ėgy erdő szélire ért, itt is kijabálta az erdő gazdája: „Mög köl fogni!“ de ő itt is lėtört ėgy gajjat, itt is êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódúj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ oszt mönt tovább ahogy csak bírt. A harmadik erdő szélire ért, itt is kijabált az erdő gazdája, de ő csak lėtört ėgy gajjat, mėgint êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“
Mén, mén, ėcczör csak ėgy kerek várhon ér, a vár mögindult, oszt forgott felé sebössen, a Kisguba asz mongya: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ mongya a vár, oszt forgott továb. A Kisguba nagy mérgessen rácsap az első veszszővel, a vár mögállott. Mönt tovább: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Most elért az ezüstvárhon, a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ de ez is aszt monta neki: „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. A Kisguba erre már az ezüstveszszővel csapott rá, rávágott mérgessen a várra, monta: „Áj mög vár! urad parancsára.“ Ekkorra mögállott, mönt továb: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Elért osztán az aranvárhon, a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. Erre már az aranveszszővel csapott rá: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ Ekkor a vár mögállott, így szólott: „Sijes, sijes! mer az arankaput becsukják előtted, be nem möhecz, elveszöl örökre!“ A Kisguba elkijátytya: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Mönt, mönt, mikor az arankapuhon ért, az arankapu mán be vôt zárva, de a Kisguba az eszihön kap, a harmadik veszszővel a kapura csap, rákiját: „Nyijj föl, kapu! urad parancsára.“ A kapu fölpattant, a Kisguba beugrott, hát látytya, hogy nagy vendégség van ott, asztalok körül ülnek, ösznek-isznak, vígadoznak. A Kisguba möglátta a 3 kirájlánt, az asztalok alá bújt. A mint mulattak, az öregebbik lánya a kirájnak lėejtötte a gyűrűjit, a Kisguba fővötte, a második lánya lėejtötte a karpereczit, a legkissebb lánya mög a függőjit, a Kisguba fölvötte, mind a guba újjába tötte. A 3 kirájlány osztán kereste a gyűrűt, függőt, karpereczöt, de nem tanáta: látták, hogy ėgy fekete kutya van ott, rugdalták, kijabálták, hogy: „Kutya van itt, csiba ki!“ de a gyűrű, függő, karperecz, nem vôt sėhun. Kijabálták, hogy: „Az ajtót nyissák ki! a kutyát hajcsák ki!“ akkor osztán kinyitották, a Kisguba kiszalatt elkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ A Kisguba osztán hazaért, lėfekütt, alutt.
Röggel gyünnek a lányok, látytyák, hogy alszik a strázsájuk, vigan mönnek alunni, hogy nem tugygya mög sėnki, hogy mulattak, hogy vígattak. A Kisguba osztán beszámolt a kirájnak: hogy vôt, mint vôt, a kiráj osztán hívatytya a 3 lányt: „Hol a gyűrű, karperecz és a függő?“ Akkor ijetttek mög a lányok! „Nem jô vigyásztunk magunkra mög a Kisgubára, kilesött bennünket, többé mán nem mulathatunk!“ A kiráj osztán mögatta, a mit ígért Kisgubának: feleségöt, az ország felit, vigasságot. A lányok osztán nem möntek többet mulatni.
(Pusztaföldvár.)
Kisguba mesénkről meg kell jegyeznünk, hogy a rangkülönbség hiányzik; a benne előforduló váraknak a Sárkányvárakhoz hasonló vonásáról feljebb szólottunk; de a legszembetűnőbb, hogy az egész büntetés nem azért történik, hogy éjszaka odajártak, – tehát nem keresztény szempontból: erkölcstelen viseletük miatt, hanem gazdasági szempontból, a mikor még drága volt a czipő s abból áll, hogy tovább ne szaggathassák oly hamar el a czipőket, többé nem mulathatnak. Figyelemre méltó adat.
7. Legeltetés a Sárkány pusztáján. Tipusából kivetköztetve, összezsugorítva Kisfaludy: IX. k. 1. 3. sz. meséjében a 10. és 103. lapon olvastuk. Ezzel a jelenséggel, hogy egyes meséket másikba szőnek, mi rendesen a beleszőtt mese kárára történik, még többször találkozunk. Sainénu – betük hiján így írom – (Ethnographia: XXIV. évf. 72. l.) a zárt helyek tipusa a) betűje alá sorozza. A benne előforduló csiholás-ról II. kötetünkben szólunk, az Állatsógorok mese jegyzetében. A másféle szem betevéséről több változatot közöl Grimm: 118. sz. meséjének a jegyzetében, Köhler: I. k. 434. 436. l. Aarne a 660. sz. jegyzetében: Die drei doktoren felirással szól, milyen a 109. számú adatunk is, mellyel Zingerle I. (Kinder und Hausmärchen aus Süddeutschland. 1854. Regensburg) 32. l. levő Die drei Soldaten und der Doktor egyezik legjobban.
109. A 3 orvos.
Volt, hol nem volt, volt egy városban 3 orvos: az egyik szemorvos volt, a másik belorvos, a harmadik külorvos. Egyszer összetalálkoztak egy kocsmában, beszélgettek egyről-másról; a beszéd közben eldicsekedtek egymásnak. A szemorvos elmondta, hogy ő már annyira vitte, hogy a szemét úgy ki tudja venni, hogy három napig álljon itt az asztalon, harmadnap tegye vissza, csak úgy lát, mint azelőtt. „Az semmi! – mondja a belorvos – én a gyomromat tudom úgy kivenni, hogy ha 3 napig a teknyőben van s harmadik nap visszateszem, csak olyan jó, mint azelőtt volt.“ A külorvos pedig azzal kérkedett: hogy ő a karját vágja le s ha harmadnap helyreteszi, csak olyan jó, mint azelőtt volt. A kocsmáros végighallgatta az egészet, fogta magát, kiment, behozott egy nagy teknyőt, odavitte az orvos uraknak hogy megmutathassák: mit tudnak. A szemorvos, mikor meglátta a teknyőt, kivette a félszemét, beletette a teknyőbe; a belorvos a gyomrát fektette a szem mellé! a külorvos pedig, hogy megmutassa, hogy ő is tud valamit, levágta félkarját, odatette a belorvos gyomra mellé. Azután ráparancsoltak a kocsmárosra, hogy vigyázzon rá, hogy valami baj ne történjék, majd harmadnapra eljönnek, azután hazamentek.
A kocsmáros, hogy jó helyre tegye, bevitte a teknyőt mindenestől a kamrába, hogy legyen ott harmad napig. Éjjel egyszer csak azt hallja, hogy zörög valami a kamrában! Benyitja a kamraajtót, látja a nagy kani macskáját, hogy húzza a külorvos karját; már akkor a szemet, gyomrot megette, a karral bajoskodott a kani macskája, már azt is jól össze-visszarágta. Megijett a kocsmáros, hogy most bajba jön, ijedtségében agyonütötte a kani macskát. Törte a fejét, hogy mit csináljon most? Elgondolta, hogy a macska szeme is olyan, mint az emberé, kivette a kani macska szemét, beletette a teknyőbe. Hallotta valamikor, hogy a disznó belső része is olyan, mint az emberé, levágta a nagy disznaját, kivette belőle a puczorját (= gyomrát), kitisztította, beletette a teknyőbe. „Kettő már megvan! de hát még egyet hol vegyek!“ kérdezte magától. Nem sokáig kellett gondolkozni, csakhamar eszébe jutott, hogy a kocsmában beszélték, hogy a szomszéd városban most akasztottak egy embert, felkerekedett, odament, levágta az akasztott embernek a félkarját, hazahozta, eligazította a teknyőben, hogy sorban legyenek.
A kitűzött időre megjelent a 3 orvos, hozzá fogott a munkához. Legelsőbb is a szemorvos tette a szemegödrébe a szemet, azután a belorvos helyezte el a puczrot, legutoljára a külorvos bánt el a karral, azután elment ki-ki a maga dolgára.
Máskor, mikor mind a 3 orvos összetalálkozott egymással a kocsmában, kérdezte tőlök a kocsmáros, hogy hogy sikerült a próba? „Nagyon jól! – mondta a szemorvos. – Igaz, hogy azóta a szemem mindig egerész: csak egy egér szaladjon végig a szobában, mindjárt meglátom; de azóta a setétben is látok.“ „Az enyém is nagyon jól sikerült! – mondja a belorvos – Igaz, hogy azóta nem győzöm magam kukoriczával, de azóta nem válogat a gyomrom, mindent megeszik, még a kukoriczacsutkát is; de legjobban szereti a kukoriczát.“ „Az enyém nem sikerült – panaszkodot a külorvos – mert ha olyas valamit látok, a mi nekem tetszik, mindjárt nyúl utána a karom, nem bánja ha a másé is. Az eszem meg azóta mindig az akasztófán jár.“ Azt mondja a kocsmáros: „Hála Istennek, hogy így is sikerült, meg voltam már ijedve, hogy sehogy sem sikerül.“ „Oda van a kani macska!“ gondolta magában.
(Pécska.)
8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya. Kiskorában magát rosszul viselésért tündérnőt felkeresni köteles a hős Merényi: D. I. k. 98. l. Sárhány Rózsa-ban; a kötelezettség a mesékben az arra átkozás kötelezettségével bír, lásd Kisfaludy: XIII k. 22. sz. m. Tündér rabolja el a szépasszonyt – miután a hőst elaltatták Merényi: D. I. 24. l. A három gyűrűben; tündérmesének tetszik a mienk is, de a mese a szobalányt a rablás után már boszorkánynak festi. Az üldözést gátló hátra hajtott tárgyakat lásd a 3. sz. jegyzetben.
A fejbekeresés Kisfaludy: VIII. k. 559. l. Molnár Anna változataiban, Abafi: Figyelőjének 1. k. 326. l., Kálmány: Sz. II. k. 170. lapján, Kisfaludy: XIII. k. 32. 42. 57. sz. m. jön elő.
A mosdóvíz-tartást lásd Katona: I. k. 263. l. – Igazolt jóslás van 53. sz. adatunkban is.
9. A szép kocsmárosné. A csókon alapuló elfelejtés változatai Merényi: D. II. k. 49. l. Ráró Rózsa, Kisfaludy: IX. k. 138. l. Rózsa meg Viola, 149. l. Miska meg Juliska meséje; idegen változatait Róna-Sklarek 292. lapján, a finneket Aarne 313. C. számú jegyzetében említi. A hármas nehéz feladat-ról és az üldözést gátló hátrahajtott tárgyak-ról a 3 sz. jegyzethen fentebb van szó, a mesét v. ö. a következő két jegyzetben említettekkel, az üldözés közben átváltozás megvan a 10. 11. mesében is, lásd Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. jegyzetét.
Az 54. oldalon a hatodik sorba a faluházán után irandó: és a papnál a templomba.
10. Rózsa és Ibolya. Átkon alapuló elfelejtéses változatai: Gaal: III. k. 35. l. Ördög leánya, Arany: 66. l. Ráadó és Anyicska, Kisfaludy: XII. k. 75. l. Szép Palkó, lásd ennek a jegyzetét. Mesénk nem ily telyjesen megvan a ponyván, Rózsa Kálmán: Ibolya és Nefelejts 1884. Budapest, lásd még a megelőző és következő jegyzetet. Ha mindezeket összevetem, azt látom, hogy Aranyé kiválik a többi közül, nem az emher beszéde hozza a kedvest az emlékezetbe, hanem a gyűrű; a mesét neve: Ráadó és Anyicska után itélve tót eredetűnek kell tartanom; nem birt meséinkhez hasonlóan átalakulni. Már Kisfaludy: XIII. k. 34. sz. m. A Zöld disznó jegyzetében felemlítettem, hogy míg a külföldi mesékben a ráemlékezést tyúk, kakas, galamb idézi elő, addig nálunk álmában jelenik meg az elfelejtett. Mesénkben s változataiban szó van ugyan olykor a galambról stb. de az ember beszédje az, a mi figyelmezteti.
Nem elfelejtésre, hanem soha haza ne juthatásra átkozza a leány anyja a szerelmeseket Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. meséjében: Rózsa János-ban.
11. A lusta gyermek és a bűbájos leánya. Vesd össze a megelőző két mesével.
12. A szögén árva legén. A boszorkánypatkolást Merényi: E. II. k. 147, l.; az idegeneket Köhler: I. k. 586. 220. l. az utolsó változata a mienk.
A hozzáférhetetlen körről és az elátkozásról II. k. 3. sz. m. jegyzetében szólunk. Mesénk elátkozásához hasonló jóslás teljesedik be a dán költeményben: Esben és Malfréd-ban: Malfréd a tizenkettedik gyermekágyban meghal, Abafi: Figyelő I. k. 33. l. A nehéz három feladatot feljebb a 3. sz. jegyzetben említettük.
13. Miklós. A többféle számú szeműek magyar változatai Kisfaludy: X. k. 445. l. 2. sz. jegyzetében vannak előszámlálva; az idegenekről Köhler I. k. 101., 259. l., Aarne 511. sz. jegyzetében szól.
14. Aranykacsa. A czipőpróbálást Kisfaludy: XIII. k. A mostoha testvérek jegyzetében említettük, v. ö. Köhler: I. k. 419. 554. l. a nyillövéssel keresett menyasszonyról szóló mesékkel. Mesénk ugyan nyílvetést mond, mely ma az osztozkodásnál használatos, de végső eredményében egy: mindkettővel menyasszonyt keres. Aranykácsának mondják a gyermekek, ha a vékony jeget lábbeli sarkukkal megrepesztik s az oda sütő napsugártól többféle színt játszik. Ha a gyermek elesik s fejével a jeget megrepeszti, akkor is csúfságból azt mondják, hogy aranykácsát csinált. (Szeged.)
15. Őzike. Változatait Kisfaludy: XIII. k. 61. sz. m. Józsika és Mariska jegyzetében találjuk, az ott elősoroltakhoz vedd Gonzenbach 48. 49., Aarne 450. sz. jegyzetét. A holtból virágnyőlést Kisfaludy: XIII. k. 40. sz. m. Az ördög szerető jegyzetében, részletesebben Kisfaludy: XII. k. 418. l. Kádár Kata jegyzete utolján találjuk.
16. A medve. használtabb neve: a f-s-s medve. Boszorkány tűzbevetéséről Gaal III. k. 15. l., Arany 207. l., Kisfaludy IX. k. 83. lapján levő mese szól. Aarne a 327. sz. jegyzetében Köhler: I. k. 414. lapon említi.
17. Miska. Ragadósfára más mesénkben a halál megy; lásd Kisfaludy: XVII. k. Az öreg katona jegyzetét, az egymás ruhájához ragadókat alább a 18. sz. m. jegyzetében. A fára való ragadás idegen változatairól Köhler: I. k. 105. l. szól.
18. Trikkum-trákum. A hármas nehéz feladat 3. sz. mesénk jegyzetében van elősorolva. A ragadásról szó van a megelőző mesében, de a Kisfaludy XII. k. 463. lap IX. számu meséjében s változataiban hozzá tánczolnak is. A gyermekektől lejegyzett 110. számú dalamos változata mutatja, hogy hajdan az egész versbe volt foglalva.
110. Gyöngyösszőrű kis kecske.
Gyöngyösszőrű kis kecském
Kiráj udvarába,
Kecskeszőrin a lėjány,
Lėján csėcsin a barát,
Barát farán a lapát,
Lapát végin az aszony,
Aszony farán bíróbot,
A bot végin a bíró.
Kík kő, török gyerėk,
Tarka farkú töröktyúk,
Amoda mén hat pap,
Utána hat bak;
Hatot ütyi,
Bakot ütyi,
Hat papot
Bottal ütyi
Hat bak,
Vége van.
(Pécska.)
19. Százat egy csapásra. Idegen változatairól Bolte 21. sz. jegyzetünkben idézett műve I. k. 148. l. –, a finnekről Aarne 1640. sz. jegyzetében szól. Hahn 39. m. tipusából Aarne kiszakajtotta az 1049. sz. j. elősoroltakat; a magyar meséket tekintve több megkülönböztetést is tehetünk. Mesénkben, a 19. számúban, hol a mesehős a királyleány kezéért kénytelenségből győzedelmeskedik furfangjaival a démonon, hogy a közte és a leány között levő rangkülönbséget megszüntesse, melyet az atya hangoztat. Lásd 6. sz. jegyzetünk utolját. Több vitézcselekedet színezetű feladatot végez Merényi: S. I. k. 183. l. A vitéz szabó is, hogy a mesehős a trón különböző értékű garádicsán való állásra s így a leány kezére az atya szerint érdemes legyen; vagyis a rangkülönbség megszünjék. Itt az atya teszi feladatai végzésével a hőst leánya kezére méltóvá; II. kötetünk 16. sz. jegyzetében oly adatot is mutatunk be, melyben a rangkülönbség eloszlatása a mesehős találmánya. Merényi meséjére meg kell jegyeznünk, hogy nem a magyar sajátságokat őrző nép valamelyik tagjától írta le: mert a 189. lapon olyant említ, mit a nép nem mond, mikor az oroszlán meghalásáról beszél, még ha ő mondja a népnek, akkor is a nép kiigazítja, hogy az oroszlán döglik s az állatok közül a méh hal, nagyon elvétve hallottam a fecskéről.
Csillaggal jelelhetjük a Hahn 39. sz. m. tipusa azon meséit is, melyekben a mesehős furfangjaival megszabaditja a királyleányt és a kezét nyeri el, mint Kisfaludy: I. k. 383. l. A czigány az égben és pokolban; IX. k. 518. l. A három örökség. Alább a 111. sz. ujjat odaékelő adatunkban a templomot szabadítja meg a király leánya kezéért furfangjaival; Kisfaludy: X. k. 403. l. A szabó és az Óriások-ban a falut az Óriásoktól pénzért. Mindezt összevonva, mondhatjuk: A mesehős furfangjával valamit megszabadít az embertől különböző démon-féle lénytől valamiért.
Ezek mind hősködnimenő mesehősök; vannak azonban meséink melyekben a mesehős ellentétje a vitéz szabónak és változatjainak abban, hogy a mesehős nem bántana senkit, csak őt, vagy az övét ne bántsák s csak mikor ellenfelein kezd diadalmaskodni, akkor kerekedik felül. Aarne 1049. sz. FFC 3. meghatározását aligha fogjuk használhatni, mert – miként II. k. 6. sz. jegyzetében is említjük – meséinkben a különféle furfangosságok össze vannak keverve. Könnyebb összevetés végettitt közöljük a 112. sz. mesét, melyre vonatkozólag meg kell jegyeznem: hogy a benne előjövő vérivás úgy került bele, hogy mikor 1. sz. Köles mesénket sokak jelenlétében s egyes részeit többször is leírtam és a vérivás jelentőségét előttük kiemeltem, mindjárt került emberem, a ki párját vállalkozott mondani. Igy jött létre mesénk a jelen alakjában. A nevezetes helyet többször hallotta, többször elmondattam a Köles mesében, nála a vérintvaló testvérek azért mégis csak czimborák lettek s hogy a vérhez bor is kell és az igéknek sem szabad hiányozni, nem bírta magának megjegyezni és a vérivása a népnél is divatba jövő pertu pohárra olvadt össze.
A nehéz feladatok 3. sz. jegyzetünkben vannak elősorolva.
111. Ėgy csapásra százat.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába, aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“ Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta, hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára. Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva, hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“
„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst, tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét, aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte. Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés, ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött, elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést, lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt. Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a korona!“
(Egyházaskér.)
112. A czigány és a Sárkány.
Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit, lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra, elviszlek, a hun az én anyám lakik.“
Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, a kire ránézött: kűjé vált, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet, hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7 akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul, föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy, hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét) szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“ Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a Sárkány elszált onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“
A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte, mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya – vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40 czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40 kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást) elszált.
(Magyarszentmárton.)
20. A kis macska. Lásd a Kisfaludy: XII. k. 466. l. a XVII. meséje jegyzetét, a X. k. 289. lapján a Rogozsin király-t. Idegen változatai Köhler-nél a Kater, der gestiefelte jeleléssel vannak érintve, Bolte-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, Aarnenál az 545. sz. jegyzetben. Munkácsi vogul meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és nagybácsija, a szász Der Federkönig (Josepk Haltrich: Deutsche Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.) arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat eredetileg embereknek tartsuk, mert a vogulban a macska nagybácsija ember, mint már a mese neve is mutatja! a szász változatban a vadmacska a mesehősének az anyja, szinte ember. A meseirodalomban többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék hősei – valamely közellevő rokona állatképében segiti, így Aranynál 36. l. A veres tehénben az édesanya árva fiát mint tehén táplálja, a szerbeknél (Wuk Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen tehén alakjában jön segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a fentemlitett Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye 450. sz. János úrfiban és a szicziliai Vom Conte Piro-ban: Gonzenbach 65. sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; Rogozsin királyban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három mese is arra enged következtetni, hogy az eltemetést követelő állatok emberek: állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok hálás állatok, ilyen a Csihán királyurfi Krizánál, a mónár eldugja az üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak. Kisfaludy: XII. 202. l., ugyanígy tesz a kis ürge is Kálmánynál: Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a Rogozsin király, noha közlője Kisfaludy: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“ (Kisfaludy: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (FFC 11. sz. 64. l.) Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt, hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az érthetetlen, hogy rosszul bánik a macskával s a macska mégis jóval fizet. Azt kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint állatot tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a dánoknak meséjök, melyben a hálás halott – kit a hős temettet el, – éppen úgy házasítja a hőst, mint a macska Rogozsin királyban s mikor a hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a hősé; Köhler: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a gestiefelten Kater vagy nálunk a A kismacska-féle mesékkel érintkezőt, kérdés: az érthetetlen Rogozsin király nem ily hálás halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért mondja-e, hogy: „Úgy kéne stb.“ s az elseprűzés után is azt mondja: „Még ës én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát eredetileg embernek fogadva el, macskává vált ember-nek, megfejthető az eljárása: a seprüzés után való menyasszonyszerzés s a pappal való temetés követelése: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót, azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk, alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el, hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „Megöltek egy legényt“ (Kálmány: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a felköltöttnek mondott holt legelőször is eltemetéséről kérdezősködik babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, hálás álattá. A mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: Krizánál a Csihán királyurfit, Kálmánynál A kis ürgét (Szeg. népe I. k. 124. l.), kötetünk kis macská-ját, fejlődésében, vagy átalakulásában megakasztottnak kell mondanunk a Rogozsin királyt s a fentebb említett János úrfit és ha okoskodásunk helyes, akkor a székelyeknél, csángóknál is kell a halottakról ilyféle hiedelemnek lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a palóczokkal, náluk a hálás halottak szerepelnek (Istvánffy: 28. l. A mészároslegény, Kisfaludy: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig Istvánffy nál a mese elég magyaros színezetű. Gaal II. k. XXI. számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a szintén Gaalnál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk, hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát – mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy nem.
21. Jágėrfa. Változatait lásd az Ethnographia XXV. évf. 14. lapján említettekben. Ipolyi kéziratos gyüjteménye 603. szám alatt van egy számbaveendő változat; az idegeneket Bolte (Joannes Bolte u. Georg Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm. 1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.
22. Szüz Mária és Mári keresztlánya. Változatai Kisfaludy: VII. k. 573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett Bolte műve 1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg: jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú Nánika változatában feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve Nánika idegenből származottnak: mutatkozik.
113. Nánika.
Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni, mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört; öreg Őszembör vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör: „Êmék komát keresni!“ Aszongya az Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Nem köllesz!“
Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy aszszony merte (belőle) a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték: Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a ruhábul mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek, osztán sosė fogyott. Az az aszszony a Krisztusurunk vôt, aszonta Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a bögre, ebbe nė nyûcsd az újjadat, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika, lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta Krisztusurunk: „Mutazsd mög, mer főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.
Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni, kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány. Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta, intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat, öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek.
Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta, odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak, akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá. Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat, ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az ûjadat? Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá lėmönt a vér: az a vér Krisztusurunk vére vôt. Krisztusurunk oszt odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.
(Szőreg.)