(Magyarszentmárton.)
6. A kiskanász.
Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 jánya, azok közül ėgynek vôt szeretője, mindėn ícczaka 9 pár czipőt nyőtt el. A kiráj sokallotta már a kőcségėt a czipőkre, országszėrte kihirdette: hogy a ki mėgtugygya, hogy a jánya hogy nyövi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt, annak agygya fele gazdagságát mėg aszt a jányát; (de) a ki válalkozik rá, oszt mėg nem tugygya, feje vírit vėszi. Sokan jelėntkesztek és mindnek feje vírit vėtték, mert a ki akarta tunni: hogy nyövi el a 9 pár czipőt a kiráj jánya, az ajtajába fektette, adott neki vacsorát mėg ėgy pohár bort, de altató vôt benne. Vôt ėgy gazdag embernėk ėgy kanásza, aszonta a gazdája (neki:) „Tė ébėr gyerėk vagy, fijam! tė elnyerherhetėd a kirájjánt, de hogy ha el nem fogod nyerni, a fejed vírit vėszik!“ „De az enyimet nem vėszik el – mongya a kanász – én nem alszok el.“ Aszonta a kanász az anynyának: süssön néki pogácsát, varjon tarisznyát! Ėlmėnt a kirájhoz, aszongya neki: „No, kiráj őfėlsíge! ín mėglesėm a jányát!“
Este osztán ennek is vacsorát adott a kirájján mėg ėgy pohár bort, ebbe is altató vôt, de a kiskanász az ing dėrėkába tőtötte, de a kirájján nem vėtte észre. Akkor a kiskanász lėfekütt, elkeszdėtt hörtyögni, mutatta, hogy alszik, de nem alutt. A kirájján mikor elkíszült, átlípte a kiskanászt, aszongya: „Itt foglak én mėgtanálni, ha viszszagyüvök is.“ De mikor a kirájján kimėnt a szobábol, a kiskanász utánna lopóczkodott. Mėntek, mėndėgíltek hetedhétország ellen, elírtek ėgy ezüsthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy ezüstágat a híd karjáról, ekkor a kirájján a híd közepin mėgbotlott és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek továb, elírtek ėgy aranhídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy aranyágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján térdre esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, elírtek ėgy gyémánthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy gyémántágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján hasra esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, előtaláltak ėgy nagy vizet, a kirájján mikor odaírt, két felé vette a nyakán a kendőt, a víz két felé vált előtte, a kiskanász sijetėtt vôna utánna, de a víz öszszemėnt.
A kiskanász sóhajtozott, hogy mėhetne a kirájján után, de nem birt. Ėcczėr látott a kiskanász nagy tüzet, elballagott a tűszhėz, hogy ott majd átballag. Mikor a a tűszhėz írt, ott veszekėdėtt 3 Sárkánfijú, kérdi a kiskanász: „Min veszekėttek Sárkánfijúk?“ „Hát maratt az apámtol ėgy guba mėg ėgy pár bocskor mėg ėgy pácza, mongya az ėgyik. Kérdi a kiskanász: „A guba miről való?“ „A guba arról való – mongya a Sárkán – hotyha rám vėszėm, nem lát mėg sėnki sėm.“ „Hát a bocskor?“ „A bocskor pedig arrolvaló, ha fėlhúzom a lábomra, osz mondom a bocskornak: Rip, rop! akkor ott lėszėk, a hol akarok.“ „Hát a pácza?“ kérdi a kiskanász. „Hogyha fėlmėgyėn (valaki) a hėgyre, a páczával csak ėgyet felé bólint, azonnal mėghal.“ Fėlkűtte őket a hėgyre: „A ki leghamarébb fėlír, azé lėsz a guba mėg a pácza mėg a bocskor.“ Mind a hároman nyargaltak, mikor fėlírtek, ėgyet bolintott a páczával, ott marattak a Sárkánfijúk, a kiskanász pedig fėlvėtte a gubát, bocskort fėlhúszta, a páczát a kezibe vitte és aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon tánczol!“ Akkor ott termėtt azonnal és mėgleste, ott tánczolt a kirájkisaszszon a 9 fejü Sárkányal, a 9 fejű Sárkán vôt a szeretője, élės bėrėtván tánczoltak. A kiskanász osztán bėmėnt abba a szobába, a hol vacsoráltak, az asztal alá bût. A táncz után bėmėntek abba a szobába a kirájkisaszszonyék is ėszėgettek. Mikor ėszėgettek, a kirákisaszszon keziből lėesėtt a kanál, a kirákisaszszon fėl akarta vėnni, aszonta a 9 fejü Sárkán: „Nė vėdd fėl! majd fėlvėszi rėggel a házseprő!“ Mėgint ėszėgettek, akkor mėg az aranvilla esėtt lė, a kiskanász tėtte a bakóba, mert a 9 fejü Sárkán azt sė hatta fėlvėnni a kirákisaszszonnak, maj fėlvėszi rėggel a házseprő. Aszongya a kirákisaszszon: „Én Istenėm! mi történhetik vélem? mijen bajokon mėntem kėrėsztűl!“ Osztán szerelmeskėttek, akkor mėg a gyűrűjit ejtėtte lė, fėl akarta vėnni, a szeretője aszonta: „Itt az én gyűrűm! rėggel maj fėlvėszi a házsėprő. Ezután kikísírte a kirájkisaszszont a kapuba a 9 fejü Sárkán, a kiskanász pedig ott vôt utánuk, mikor elútazott a kirájkisaszszon, a kiskanász aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon lėfektetėtt!“ Ott vôt.
Hazaírkėzėtt a kirájkisaszszon, a kiskanász hörtyögött „No, kiskanász! mongya a kirájkisaszszon, te mán nem foksz tovább ílni!“ Fröstök idő bekövetkėzėtt, a kiráj behítta a kiskanászt, mėg a kirájkisaszszont, jöjjenek szėmre, bemėntek, a kiráj kérdėszte a kiskanászt: „No kiskanász! tudod-ė, hogy az én jányom hogy növi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt?“ Aszongya a kiskanász: „Tudom!“ „No ez már szép!“ mongya a kiráj. „Hát hogy?“ „Minden íjjel a szeretőjivel bėrėtván tánczol.“ „Igaz? jányom!“ kérdėzi a jányát. „Nem igaz!“ monta a kirájkisaszszon. „No, kiskanász! tucz-ė valami jelt mutatni?“ kérdezi a kiráj: „Tudok!“ mongya a kiskanász. „Mutassál hát valami jelt!“ mongya a kiráj. „A mint mėntünk, mėndėgéltünk, találtunk ėgy ezüsthídat, lė szakajtottam ėgy ezüstágat, akkor a kirájkisaszszon megbotlott. Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az ezüst ág?“ „Itt van!“ akkor kivėszi az ezüstágat a bakóbol. „Van-ė még több? kiskanász!“ kérdėzi a kiráj. „Van! kírėm,“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, találtunk ėgy aranhídat, lėszakajtottam ėgy aranágat, akkor a kirájkisaszszon térdre esėtt.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az aranág? kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi az aranágat a bakóbol. „Igaz? jányom!“ A kiráj kisaszszon mindėnre aszonta: „Nem igaz!“ „Van-ė még több? kiskanász!“ „Van! kírėm“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, találtunk ėgy gyémánthídat, lėszakajtottam ėgy gyémántágat, akkor a kirájkisaszszon a hídközepin hasra esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr jártam êre, de ijen rajtam nem törtínt.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van a gyémántág? kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi a gyémántágat a bakóbol. „Tucz-ė, még valamit mondani? kiskanász!“ kérdezi a kiráj. „Tudok“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, nagy vízhėz értünk, osztán a 9 fejű Sárkánhoz, a kirájkisaszszon szeretőjihez, itt a kirájkisaszszon mėg a szeretője élės bėrėtván tánczolt, mikor kitánczolták magokat, ėszėgettek, vacsoráltak, a kirájkisaszszon lėejtėtte az ezüstkanalat, mėg az aranvillát, fėl akarta vėnni, de a szeretője aszt monta: Maj fėlvėszi rėggel a házsėprő.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az ezüstkanál mėg az aranvilla?“ „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol az ezüstkanalat mėg az aranvillát. „Tucz-ė még többet mondani? kiskanász!“ kérdėzi a kiráj. „Tudok.“ mongya a kiskanász. „Osztán szerelmėskettek, akkor mėg a gyűrűjít ejtėtte lė, a gyémánt gyűrűjit.“ „Hol van a gyémántgyűrű?“ kérdezi a kiráj. „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol a gyémántgyűrűt, a kiráj mėgnízi, látytya, hogy a jánya gyémántgyűrűje, asz mongya: „Mos mán, jányom! a kiskanászé vagy!“
A kiskanász nem teczczėtt a kiráj jánnak. „No, hát válaszszál ėgy katonatisztėt, monta a kiráj – a mėlik felí lėszėl rėggel fordulva, azí lėszėl, de a fele királság csak a kiskanászé lėsz;“ (Reggel a kiskanász felé volt fordulva a kirájlány, azt mondta a király: „No hát, jányom! az Isten is úgy rendėlte, hogy a kiskanászé lėgyél!“) Éltek osztán boldogul.
(Öcsöd.)
7. Legeltetés a 3 Sárkánypusztáján.
Vôt a világon ėsz szögén embör, annak vôt ėgy fija, hogy nagyon szögényök vôtak, beált a kis gyerök ėgy öreg embörhön mög ėgy öreg aszszonhon; mind a kettő vak vôt: kivötte a szömüket a 12 fejű Sárkán, a mé a pusztáján legeltettek.
Vôt az öreg embörnek két lova, kihajtotta a kis gyerök legelni: kihajtotta a 7 fejű Sárkánnak a pusztájára. Délfelé mán meleg vôt, lėfekütt a kis gyerök a pusztán oszt a kis veszszőjivel csapkolódott; odamönt a 7 fejű Sárkán, aszongya: „Hogy merté tė ide gyünni, mikô még itt a madár sė jár? minygyá véged lösz!“ „Nem bánom, hogyha agyon bírsz ütni, ha agyonücz is!“ monta a kis gyerök oszt a kis veszszővel csapkodott a Sárkánfeje fölé, mind a hetet lėütötte. Este, mikor hajtott haza, ėgy fejet főszurt a veszszőre, vitte hazafelé, fővetötte a pallásra. Mikor hazaért, a 2 ló mögellött. Másnap kihajtotta a 4 lovat a 10 fejű Sárkán pusztájára. Délfelé mán nagyon meleg vôt, gyütt a 10 fejű Sárkán, akkor is csapkodott a kis gyerök a kis veszszővel, a 10 fejű Sárkánnak mind a 10 fejit lėvákta. Este, mikor mönt hazafelé, ėgy fejet főszúrt a kis veszszőre, fővetötte a pallásra. Mikor hazaért, a 4 ló mögellött, 8 lova lött. Mögén harmadik nap kihajtotta a 8 lovat, akkô mán a 12 fejű Sárkánnak a pusztájára hajtotta. Délfelé gyün a 12 fejű Sárkán, mongya a gyeröknek, hogy kivöszi a szömit, ha nem láti, hogy ki pusztája e? vagy 2 felé szaggati, ha ê nem mén mingyá! Azután öszszemöntek, a gyerök lėvágott 8 fejit, a hogy csapkolódott: mögén lėvágott 2 fejit, akkô monta a Sárkány: „Had mög a 2 fejemet, odadom az öreg apádnak mög az öreg anyádnak a 2 szömit.“ „Hát hun vannak azok a szömek?“ kérdözi a kis gyerök. „Látod-ė aszt a pinczét? ott van ėgy sejöm kendőbe.“ Oszt monta a Sárkány, hogy mönynyön a kisfijú elő. „Erigy tė!“ monta a kisfijú. Oszt előmönt a Sárkány, odatta az öreg apjának mög az öreg anynyának a szömit, monta neki: „Ha haza viszöd, csak tödd a szöme gödribe!“ Mikô mán mögmonta hogy köl helre tönni, lėvákta a Sárkánnak a másik 2 fejit is. Este, mikor mönt hazafelé, rászúrt a botytyára mögén ėgy fejet, akkô mán 16 ló lött; a Sárkánfejet mög főhajtotta a pallásra.
Este, hogy mögvacsoráltak, kérdöszte: „Szeretné-jė, öreg apó mög öreg anyó: ha möglátna engömet?“ „Bizon szeretnénk!“ monták. Mögvacsoráltak, az öreg anyó szömit hejretötte. Aszongya: „Jaj, de szép vagy, fijam!“ Hejretötte az öreg apójét is az ėgygyiket, de még az egygyiket hejretötte, a másikat êlopta a macska. Mögfokta a kis gyerök a macskát, kivötte az ėgygyik szömit, aszt tötte az öreg apó szöme hejjöt. Este ott üldögéltek a patkán, aszongya az öreg apó: „Az én szömöm az ėgygyik nagyon egerész!“, mer macskaszöm vôt, nem embörszöm.
Kifizették osztán a kis fijút, adott neki az öreg apó, mög az öreg anyó ėgy aczėlat mög ėgy kohát, az az aczél mög az a koha ojan vôt: hogyha mögütötte, ėgy kis asztal ugrott ki belüle, minygyá mög vôt terítve oszt abbul élősködött a szögén embör mög a kis gyerök.
(Padé.)
(Boszorkányfélékről.)
8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya.
Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné; mindönük vôt, a mit a szömük, szájuk mökkévánt, csak csalágyuk nem vôt. A kiráj ėgyre aszt hajtogatta, ha nekik csalágyuk vôna, sėmmi bajuk sė vôna. Mikor panaszolta a feleséginek, gyütt hozzájuk ėgy Öregkûdús, alamizsnát kért. A kirájné adott néki alamizsnát; aszonta a Kûdus: „Az udvarba – látom – van ėgy kazalvenyöge, a legalsóbul a legkorhatabbul húzzon ki ėgy szálat, ültesse el a kastéj csurgásába, azon teröm maj 3 fürt szőllő oszt a 3 fürt szőllőt ögye mög, attul fog születni ėgy gyeröke. A Szögényembörnek aszonta, ha az teljesülni fog, mögjutalmazi anynyival, hogy életfottig ölég lösz neki. Aval az Öregembör eltünt. Bemönt a kirájné, monta az urának, hogy van az udvarba hátû ėgy kazal venyögeveszsző, a legalsóbul, a legkorhatabbul húzon ki ėsz szálat, ültesse el a kastéj csurgásába, azon teröm 3 fürt szőlő, ha ű aszt mögöszi, gyeröke lösz. Az ura elültette. Este 8 órakor kimönt nézni, csak ojan száraz vôt, mint azelőtt; kimönt 9 órakor, akkor sė ződült; 10 órakor mögint mögnészte, mikor begyütt aszonta, hogy: „Mikor az a venyögeveszsző kiződel, én is legény löszök.“ Éfél után keszdött zöldelni, 3 órakor a kirájné ű fölsége fölébrett, akkô mán az egész kastét befutotta, ėgy ág pedig benyût az ablakon a kirájné ágya fölé, azon termött 3 fürt szőllő. A kirájné űfölsége fölugrott az ágybû ėgy pöndölbe szalatt a kiráj űfölségihön, hogy nézze mög a szőlőt. Az alatt a szobalány lėszakajtotta, tányérra rakta, bevitte a kirájnénak. A kiráj nészte, hogy csakugyan betejjesödött, a mit az Úrjézus mondott; mert az a kûdús az Úrjézus vôt. Alig ötte mög a kirájné a 3 fürtöt, mingyá terhösnek éröszte magát. A szôgáló a szőlőcsumát kihajtotta a szemétdombra. Vôt űfölségínek ėgy öreg vén lova, ê vôt csapva, aszt övött, a mit tanát, mögötte a szőlőcsumát, hasas lött. A kiráj möglátta a lovat kérdöszte, hogy mi lelte eszt a lovat? hasas ez? A szobalántú kérdöszte, hová tötte a szőlőcsumát, nem ötte-ė mög a ló? A szôgáló aszonta: hogy kihajította a szemétdombra. Akkô bizonyossan attû hasas. Êgyütt az üdő, a kirájné mögszülte a gyerököt, a a ló is mögellött; sárga, aranyszínű csikót ellött.
A gyerök nagyon kögyetlen vôt, makranczoskodott, az anynya aszonta: „Ne lögyé ojan kögyetlen, mer nem kapsz lánt!“ de a gyerök csak makranczoskodott, akkor az anynya aszonta, hogy addég nė kapjon lánt, még Kígyóbőrű Kámán Sárát, világszépaszszonyát fő nem tanájja.
Mikô főnyőtt, aszonta: „Kirájapám hajtassa be a szilajménöst az akolba, majd én választok magamnak belüle.“ Kécczör êvetötte a kötelet, fogott is ėgy szíjhátú vasderest, de mögint csak eleresztötte; aszonta: „Kiráj apám! agya neköm aszt a csikót, a möliket az anynya akkor ellött, mikor én születtem.“ Nagyon rosz vôt, szégyölte, hogy âra hivatkozott; odatta neki. Akkor aszonta a királfi: „No, édösanyám! én főkeresöm Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát; mert édösanyám kiskoromba aszonta: addég nė kapjak lánt, még fő nem tanálom, de én addég nem nyukszok, még csak anynyira nem viszöm: hogy kirájapám a mozsdóvizet nem tartja neköm, kirájnéanyám a türűközőt!“ Aval elindult, vezette az aranyszőrűt; alig birt mönni, az udvari cselédök csak nészték, hogy mit akar aval a rosz lóval, mikor még nem is bír mönni. Mikô kiértek a kastélbul, aszonygya a ló: „No, édös gazdám! űjj rám; mer mán látom, êfárattál. A kirájfi fölült, a ló fölbukott; de hamarább főkelt, mint Rudolf. Mikô fölült rá, möntek ėd darabég, mögén főbukott; így mönt ez háromszor; akkor oszt neki rugaszkodott, főszált a levegőbe, aszt kérdöszte: „No, édös gazdám! hogy mönynyek: Úgy röpűjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt.“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak aszonygya a ló: „No, édös gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van aranymező, abba bemögyünk, engöm elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köl, vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt és a szörszámot a feje alá tötte, elalutt. Ėcczör hajnalba odamén a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő, édös gazdám! mer a farkasra is ráviratt.“ Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek: úgy röpüjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak aszongya a ló: „No, édös kis gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ezüsmező, abba bemögyünk, engöm elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köll, vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte, elalutt; a ló mög legelt. Ėcczör hajnalba odamén a gazdájáhon a ló, főkőtötte. „Kêj fő, édös kis gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“ Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek: úgy röpüjjek-ė, mind a szélvész, vagy mind a gondolat.“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Neki rugaszkodott a ló, főszált a levegőbe, möntek. Ėcczör csak aszongya a ló: „No édös kis gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ėgy rézmező, abba bemögyünk, engem elengecz legelni, te pedig vacsorálhacz, ha köll; vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte, elalutt. Ėccző hajnalba oda mönt a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő édös gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“ Főkelt, főnyergölt, fölült: „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek? úgy repüljek-ė, mind a szélvész vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Mikor möntek a levegőbe, aszongya a ló: „No, édös kis gazdám! maj tanálunk ėgy várost, abba bemögyünk. Az ėgyik bôtba ásót, kapát, lapátot vösző, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög bontófűsűt, a szabónál mög kocsisruhát.“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak látyák a várost; abba a városba vásároltak; az ėgyik bôtba ásót, kapát, lapátot, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög bontófűsűt, a szabónál kocsisruhát, Bevásároltak, elindultak, möntek. Ėcczör látnak ėgy erdőt, annak a szélibe mögáltak, lėszált Rudolf, aszonta a ló: „Lépjél ki ėgy ölet: êre is ėgy ölet, âra is ėgy ölet négyszögletbe, ásd ki ojan méjre, hogy csak az ôrom lácczon ki belüle!“ Rudolf anynyira dôgozott, hogy csupa víz vôt, lėvetkőzött ėgy ingre, gatyára. Ėcczör főszólât a ló: „Édös kis gazdám! ölég lösz mán!“ A ló beleugrott a gödörbe, de nem lött ölég méj, mer kilácczott a nyaka. Mögén hozzá fogott ásni, akkô jó vôt. „Szödd lė rúlam a nyergöt, kantárt, teríts rám 12 bivajbűrt mög hánd rám a fődet mind. Édös gazdám! én most nyeríteni fogok; halod, hogy maj nyerítenek rá, de tė nem látod. Nyerítök másocczor is, harmacczor is, akkor gyün ide ėl ló, a kantárt a fejihön vágod, ráülsz. Mikor a Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lova oda mönt, kapáta a fődet, ki akarta kapálni a lovat a gödörbű, akkor a kantárt a fejihön vákta, mögatta magát, ráűlt, elmönt Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotájába.
Kígyóbőrű Kámán Sárának: világszépaszszonyának vôt 3 szobalánya, az öregeb kimönt vízé, viszszaszalatt mögmondani, hogy gyün Rudolf. „Hogy gondolod aszt, mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünni!“ A palota előtt vôt ėgy aranyalmafa: mikô Rudolf közel vôt: mökcsöndült. Mikor Rudolf az udvarba ért, bekötötte a lovat az istálóba, az almafa mögén mögcsöndült; akkor a középső vôt kint oszt mönt jelönteni, hogy itt van Rudolf. „Hogy gondolod aszt – monta Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya – mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünní!“ Mikor az ajtóhon ért, akkor a legkiseb szobalány mönt ki, oszt viszszaszalatt jelönteni, hogy itt van Rudolf; akkor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya a ház (szoba) közepibe mönt, az aranyalmafa mögén mökcsöndült. Mikor Rudolf belépött a házba, akkor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya az ablakba ült. Mikor a szoba közepibe mönt Rudolf, Kígyóbőrű Kámán Sára mán kitötte a lábát, ki akart lépni az ablakon; de Rudolf aszonta: „Édös szívem, szép szerelmem! nė hagy itt, tėérted gyüttem. Látod, hogy mögöregöttem, pedig 18 esztendős vôtam, mikor elindultam. Ott hattam tėérted apámat, anyámat, mindönömet, csak hogy tégödet főkeresselek!“ Akkô Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya oda mönt Rudolfhon, aszonta: „Édös szívem, szép szerelmem! tė az enyim, én a tijed!“ Ėgy pár lött. Itt éltek békességbe. Ebéd után Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya, – mint az uraknál szokás, – lėfekütt; a kis szobalány lėült az ajtóküszöbre, Rudolf mög sétált a szobába. Mikor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya elalutt, aszonygya a kis szobalány Rudolfnak, hogy keressön a fejibe, hajcsa az ölibe a fejit. „Ijen öreg embörnek, mint én, nem illik a fejit ojan szép kis lának az ölibe tönni!“ „Nincs abba sėmmi sė!“ Addig beszélt, utojjára az ölibe tötte a fejit. A szobalány álom szellőt bocsátott rá, Rudolf elalutt. A szobalány lepedőbe tötte Rudolfot, fölakasztotta az aranyalmafa ágára. Azután lėmönt a szobalány az istálóba, főnyergölte a Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lovát fölültette rá, elvitte a török zultánhon ėgy pár papucsé mög ėgy üveg palotájé. Akkô Rudolf lova ênyerítötte magát, de nem felelt sėnki sė, másocczor is ênyerítötte magát, harmacczor is, akkor sė felelt sėnkisė; akkor kirukta magát a gödörbű, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotájába. Mikor odaért, látta, hogy Rudolf föl van akasztva a lepedőbe az aranyalmafa ágára. Oda mönt, a szájával lėvötte, a lábával kibontotta főkőtötte. „De sokájig aluttam!“ monta Rudolf mikor fölébrett. „Még ha ėgy perczöt késök, örökre elalszol! – felelte a ló – hanem csak készűj! mer Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát elvitték.“
Rudolf fölült a lóra, möntek Kigyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya után a török zultánhon; mikô mán nem meszszi vôtak, látták, hogy a bástya falán herczegök, grófok, nagykalapú tótok hasalnak, Rudolf lėszált a lovárul, kihúszta magát, mint ėgy kocsislegény, a lova möktanította, hogy mi csinájon, vögye föl a kocsisruhát, húzza ki magát, mint ėgy kocsislegény, az ásót, lapátot, kapát, vakarót mög a többit tögye a válára, êre mög êre mönynyön, így mög így tögyön: a ló osztán viszszamönt a gödörbe. Rudolf mos mán kocsislegény, mén a török zultánhon szôgálatot keresni, még be sė mönt, kigyütt elébe ėgy herczeg, kérdöszte: „Mi járatba vagy?“ „Kocsis legény vagyok, szôgálatot keresök.“ „No, én mögfogallak, ėgy lovam van, de ojan, hogy mindön nap kivégez ėgy kocsist a világbul, nálam 3 nap ėgy esztendő“ Aszongya Rudolf, ű beál, csak háromszor mögszabagyon (a lovat) jártatni.“ „Háromszor? másnak ėcczör is sok vôt!“ Mög vôt az alku, Rudolf bemönt az istállóba, szépen mökpuczolta a lovat, a ló mögüsmerte. Mikô jártatya a lovat, rug, vág, de csak azért, mert nészték a herczegök, grófok, nagykalapú tótok, hogy mi lösz az új kocsisal, a ki háromszor is mög akari jártatni a lovat? Mikor háromszor körüljárta a bástyát, a ló hajigáli Rudolfot, ėcczör csak oda ugratott a herczegök, grófok, nagykalapú tótok közé, ezök mögijettek, beszalattak, csak Kigyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya maratt ott, Rudolfnak sė köllött ögyéb, fölültette a lóra, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotája felé.
Oda a szép aszszony! Az Ördöngősvénaszszony mingyá piszkafára ült, utána! Ėcczör aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a vasásót, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a vasásót, abbul lött nagy síkos jég, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülhatolt, Rudolf elváktatott jó előre. A mint mönnek, ėcczör csak csak aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a vaslapátot, mer mingyár utólér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a vaslapátot, abbul lött sárpocsár, akkora, hogy az Ördöngős vénaszszony alig birt benne mönni, a füliig ért. Míg az Ördöngősvénaszszony körösztülvánczorgott addég Rudolf elváktatott jó előre. Mönnek, möndögélnek, aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a kapádat, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a kapáját, abbul lött nagyon sűrű liczijum. Elsőb az Ördöngősvénaszszony hazamönt a pallósé, útat vágott körösztül, körösztülmönt, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a vakarót, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ elhajitotta a vakarót, abbul lött sűrű sövény: hajtásokbul állt. Még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a kefédet, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a keféjit, abbul lött kanális viz, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmászott, Rudolf elváktatott jó előre. A mint mönnek, ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a sűrűfűsűt, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a sűrűfűsűt, abból lött ojan sűrű erdőség, mint a fűsű, ennek mán pallós köllött. Még az Ördöngősvénaszszony a pallóssal útatvágott körösztül, az erdőségön körösztül mönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a bontófűsűt, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a bontőfűsűt, abbul lött szurkos sár, alig birt benne mászni. Még az Ördöngősvénaszszony kimászott a szurkos sárbul, Rudolf odaért a Kígyóbőrű Kámán Sára világszépaszszony palotájába, mingyá bezárták a kaput, de az Ördöngősvénaszszony bekijátott: „Szöröncséd, hogy két lovad van, nem azon hosztad el Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát a mikön érte gyüttél, máskép vége lött vôna az életödnek!“ aval viszszamönt az Ördöngősvénaszszony. Itten élnek szépen. Ėcczör aszongya Rudolf: „Édös szivem, szép szerelmem: Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya! elmögyök abba az erdőbe vadászni.“ Vôt ott nem meszszire ėty kis erdő. Aszongya Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya: „Rudolf, édös szívem, szép szerelmem! elmöhecz, de jó vigyázz!“ Rudolf neki indult, csak viszszafordût; a mint nézött ki az ablakon látott a sövényön ėty kis madarat, agyon akarta lűnni, aszonygya Kígyóbőrű Kámán Sára világszépaszszonya Rudolfnak: „Rudolf, édös szívem, szép szerelmem! ne lűdd agyon, hátha pósta az a kis madár?“ Rudolf mökkögyelmezött néki, a mint jobban mögnézi, hát a szájába ėty kis czédula van. Olvasik a czédulát, a van benne, az atytya írta, hogy nagy vereködés van nála, mönynyön neki segíteni, ha aszt nem akari, hogy elvögyék a kirájságot. Kígyóbőrű Kámán Sárának, világszépaszszonyának vôt ojan gyűrűje, hotyha ėcczör mögfordította az újjába, kigyütt belüle ėty regiment lovas huszár, másocczor ėgy regiment gyalogezred. Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya lóháton mönt, az ű lován a huszárok előtt, Rudolf mög gyalog a gyalog ezred előtt; hanem mikor az erdőbe möntek a ló (Rudolfé) mellett, akkor kigyütt a ló (a gödörbül), fölült az ű lovára. Mikor odaértek a vereködéshön, a kiráj észrevötte, hogy könynyebsége van a vereködésre; de nem tutta, hogy ki segítött néki. Vége vôt a vereködésnek, a Rudolf atytya győzött, nagy vendékségöt csinált. Vôtak ottan kirájok, herczegök, grófok, nagy kalapú tótok, egész nap mulattak, écczaka külön-külön szobába háltak az embörök a mikô vége vôt a mulacscságnak. Röggel van, a kiráj mög a kirájné mindėgygyik szobába bemöntek, űk tartották a mozsdóvizet mög a türűközőt: a kiráj a mozsdóvizet, a kirájné mög a türűközőt. Szobárû szobára möntek, êjutottak Rudolfhon is. Mikor tarti a kiráj a türűközőt; akkor jutott az eszibe, hogy kicsoda ez? az ű fijuk: a Rudolf; akkor borût a nyakába; akkor aszongygya Rudolf: „Itt van Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya is, az én feleségöm! emlékszik-ė kirájnéanyám, mikor kicsi vôtam, a mé ojan kögyetlen vôtam, aszonta, hogy addég nė kapjak lánt, még Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát fő nem tanálom.“ Újba mögházasottak.
(Egyházaskér.)
9. A szép kocsmárosné.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy embör mög ėgy aszszon. Az aszszon fogadott ėgy árva lėjánt szôgálónak. Ėcczör odamönt hozzájuk ėgy tizėnhatéves legény is, mögfogatták bérösnek, Pistának hítták, a lánt mög Őrzsinek. Mögvôtak űk pár esztendejig, de osztán elszerették űk ėgymást, az Öregaszszon észrevötte és a Pistát el akarta fődelni: a mé elszerette Örzsit. Vôt ott ėgy fekete csődör, a Pistával kikűtték, hogy jártassa mög a Tiszaszélin. De ez a fekete csődör más nem vôt, mint az Öregembör, mer az Öregaszszon êváltoztatta csődörré, hogy a Pistát vesse a Tiszába. De az Örzsike többet tudott, mint az Öregaszszon, a Pistának adott ėgy kis páczikát, hotyha a fekete csődör lė akari vetni, mindég vágjon a füle közé. Pista ki is mönt a csődörrel a Tiszaszélire, de a csődör nem birta lėvetni, mer a varázspáczával mindég a füle közé csapott, mikor lė akarta vetni.
Mikor a jártatásbul hazaért látta a Vénboszorkán, hogy Pistát nem fődelte el a csődör, akkor este aszongya Örzsi Pistának: „Jó lösz nekünk mögszökni innet!“ Mikor lėfekütt az Öregaszszon mög az Öregembör, az Örzsi oda köpött ėgyet a ház közepire, a másikat a konyha küszöbire, a harmadikat a katlanba, akkor a páczávâ mindėgygyik köpésre rácsapott, hotyha az Öregaszszon szól, felêjön, űk oszt magukhon vöttek ėgy vakarót, ėgy bontófűsűt, ėgy kefét, aval oszt elmöntek. Az Öregaszszon hajnalba fölérzik, kijabál: „Örzsi, kêj föl!“ A mík köpés a szobába vôt, feleli: „Fönt vagyok.“ Az Öregaszszon mögén kijátytya: „Örzsi, gyûtsd mög a tüzet!“ Az a köpés feleli a mík a konyhaküszöbön van: „Gyûtom a tüzet!“ Az Öregaszszon nem hal sömmi neszt sė, mögén kiját: „Örzsi! micsinász?“ A köpés feleli a katlanbul: „Melegítöm a tejet.“ Az Öregaszszon elhalgatott, mán világos tiszta röggel van, nem győzi várni be a tejet, kimönt, látytya a három köpést, mingyá tutta, hogy az Örzse becsapta. Mingyá fölnyergelte a piszkafát, utánnuk mönt. Ėcczör Örzsi aszongya Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė gyün valaki utánunk?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mongya: „Az Öregaszszon, hanem vezsd el a vakaród és mongyad: “Lögyön belüle ojan sűrű erdő, mint ennek a vakarónak a fogaji!“ Itt oszt ballagtak űk továb, az Öregaszszon elérte az erdőt, nem bírt rajta körösztülmönni, viszszaszalatt a metélőkésijé, csinált magának útat és utánuk szalatt. Mögén mongya Örzse Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė lácz valakit?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mondja: „Majd én löszök ėgy táblabúza, tė mög löszöl csősze, ha ideér az Öregaszszon oszt kérdözi: Nem-ė látott êre pár cselédöt? Mongyad neki:“ Mikor elvetöttem eszt a táblabúzát, akkor möntek êre!“ Örzse osztán mögrászkódott, lött belüle táblabúza, Pistára rácsapott a páczávâ, abbul lött êgy öregcsősz. Ekkorára odaért a Boszorkánaszszon, kérdözi a Pistát: „Nem látott êre ėgy legént mög ėgy lánt?“ Felelte a Pista: „Akkor láttam, mikor elvetöttem eszt a táblabúzát.“ A Boszorkánaszszon aszongya: „Nem mék én mán utánuk!“ viszszafordult, de nem mönt hazájig, hanem lestvetött, hogy hátha ezök azok? Itt oszt Örzse mögrászkódott, Pistára is rávágott a páczával, csak ojanok löttek, mint azelőtt vôtak. Möntek továb. A hogy möntek möndögéltek, ėccör mögén aszongya Örzse: „Nagyon ég a jobbképem, nézz hátra! nem-ė lácz valakit?“ Hátranéz Pista, aszongya: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Aszongya Örzse: „Az az Öregaszszon, hanem hajind el a kefét, mongyad: Lögyön belüle ojan sűrű erdő, mint ennek a kefének a sűrűsége!“ Pista elhajintotta, lött belüle ojan sűrű erdő, mint a kefének a sűrűsége. Az Öregaszszon odaért az erdőhön, csinát magának útat, átért az erdőn. Örzse viszszanézött, láti, hogy gyün az Öregaszszon, itt aszongya Pistának: „Maj én löszök ėgy tó, tė pedig löszöl benne vadkácsa, de a szélefelé nė möny, mer az Öregaszszony êmetéli a nyakadat.“ Örzse oszt mögrázkódott, tó lött, Pistára rácsapott a páczával, abbul mög vadkácsa lött. Odaért az Öregaszszon, csalogatta a kácsát a szélefele, de a kácsa nem mönt kifele. Az Öregaszszon sokájig töprenködött, mégis oszt viszszamönt. Örzse mögrászkódott, szép lán lött belüle, Pistára is rávágott a páczával, ojan lött, mint azelőtt vôt. Möntek, möndögéltek, ėcczör Örzsének ég a homloka, viszszatekínt az Öregaszszony ott van a nyomukba, kikapta a Pista kezibül a bontófűsűt, eldopta: „Lögyön belüled olan sűrű erdő, mint ennek a foga!“ Lött belüle olan sűrű erdő, mind a bontófűsűnek a mijen sűrű vôt a foga. Az Öregaszszon csinát magának útat rajta. Örzse mögén viszszatekínt az Öregaszszon van a nyomába: „Hallod-ė Pista! mos mán én löszök ėgy szárazmalom, tė mög lösző benne ló, az Öregaszszon ideér, osz ha mög akar fogni, akkor rugjál ki a malom alul!“ Örzse mögrászkódott, lött szárazmalom, Pistára rávágott a páczával, lött belüle ló. Az Öregaszszon akkorára odaért, odamén a malomhon, szól a lóhon: „Hóha, csikó! hóha!“ De itten Pista nem állt mög; a hejött, hogy mögált vôna, kirugott mindég. Az Öregaszszony aszongya: No, átkozott Örzse! többet tucz, mind én.“ Aval fölült a piszkafára viszszanyargalt.
Möntek afele a város fele, a hovávaló a Pista vôt. Mikor odaértek a város szélire ott vôt egy temető, lėtérbetyültek a nagyköröszt elébe és mögesküttek, hogy soha ėgymást el nem hagygyák. Itt asz mongya Örzse Pistának: „Eregy be most apádékhon, mond mög apádnak: itt van ėgy lán a temetőbe, avval tė mögesküttél, elvötted feleségödnek! Nézzél ėgy lakást, akkor gyere ki hozzám, akkô majd én is bemék; de sėnkinek mög nė hadd magad csókolni!“ Pista aszt bemönt az apjájékhon, beköszönt: „Agyon Isten jó napot, édösapám, édösanyám!“ Az apja mög az anynya oda akartak szalanni, hogy maj mögcsókolik, de Pista nem hatta magát mögcsókolni, hanem ėgy kislán a patkán föntált, a nyakába ugrott és mögcsókolta. Itt oszt Pista elfelejtötte Örzsét.
Örzse eszt mind tutta és nagy bánattal bemönt a városba, vásárolt ű magának ėgy házat, kocsmát nyitott. Nagyon jól mönt a sorja, beleszeretött egy hannagy. Este oszt elmönt a hadnagy hozzá, kezdött neki hizelögni. Mikor szétmönt a vendég, aszongya a hadnagy, hogy majd ű itt hál. Aszongya a szép kocsmárosné: „Löhet, hanem csukja be az ajtókat, majd én mögvetöm az ágyat.“ A hadnagy odaugrott az ajtóhon, kettősajtó vôt, mikor az ėgygyiket becsukta, a másik kinyílt. Röggelig csukogatta, a szép kocsmárosné pedig nyugottan alutt a szobájába. Röggel főkel, oda kijánt a hadnagynak: „Gyűjön mán, miûta várom!“ De a hadnagy szitkolódott, kapja a köpönyegjit, aszongya: „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásnál:“ Itt a többi hannagyok kérdöszték: „Mire gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hannagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Este a másik hannagy is beköszöntött a szép kocsmárosnéhon, a jis keszdött a kocsmárosnénak hizelögni. Mikor a vendégök elmöntek, aszongya a kocsmárosné a hannagynak: „Bezárom az ajtót!“ Aszongya a hannagy: Majd ű itt hál! „Löhet! mongya a kocsmárosné – no gyűjjön!“ A hogy möntek végig a szín alatt, aszongya a kocsmárosné: „Várjon itt! maj én eszt a három kácsát behajtom.“ De a hadnagy aszongya: „Mönynyön, vesse mög az ágyat! maj behajtom én.“ Itt a hadnagy az ėgyik kácsát behajtotta, a másik kigyütt. röggelig úgy hajkászta, a szép kocsmárosné csak alutt. Röggel fölébred a szép kocsmárosné, aszongya: „Hagygya ott a kácsákat, gyűjön be! mán régûta várom.“ „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásná.“ Kapja a köpönyegit, haragszik, szalad. Mikor odaért kérdözik: „No! mirre gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hadnagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Harmadik nap gyütt a harmadik hadnagy, a jis keszdött a szép kocsmárosnénak hízelögni. Mikor osztán szétmöntek a vendégök, aszongya a hadnagy, hogy ű majd itt hál. Aszongya a kocsmárosné: „Löhet!“ Mikor lė akarnak fekünni aszongya a kocsmárosné: „Mönynyön be csak a szobába, maj én betakarom az őszirúzsákat, hogy mög nė fagygyanak!“ Aszongya a hadnagy: „Mönynyön csak, vesse mög az ágyat, majd betakarom én!“ Ahogy az ėgygyik ôdalát betakarta, a másik ôdala kitakaródzott; de esik ám a havas eső! a hadnagy tiszta sár és tiszta víz. Röggel oszt oda kijántott a kocsmárosné: „Gyűjön mán! miûta várom?“ „Dehogy mék! mán régön ott kéne lönni a kirukkolásná“ Ez is kapja a köpönyegjit, haragszik, szalad.
Ez alatt az üdő alatt Pista elvött ėsz szép lánt feleséginek, készült a lakodalomra, elmönt oda a szép kocsmárosnéhon bort vásárolni, aszongya a szép kocsmárosné neki: „Adok én ajándékba jis bort, ha elhín a a lakodalomba!“ Pista möghítta. Másnap áll a lakodalom, a szép kocsmárosné jis elmönt, mög is vôt az esküdő. Este oszt, mikor vacsorálni akartak a szép kocsmárosné csöndöt kért a vendégöktül, hogy ő pár szót akar szólni! Elhalgattak, a szép kocsmárosné mögszólalt: „Melik erősseb eskü? azé, a kit a jedzőné töszünk a faluházán, vagy a kit a jó Isten előtt töttünk a temetőbe, mikor lėtérbetyültünk a nagyköröszt elébe?“ Ekkor mán Pistának möggyütt mán az a gondolata, hogy ez az ű Örzsikéje, a nyakába ugrott, asz monta, hogy: „Evel esküttem mög a temetőbe, evel is mék a temetőbe!“
(Egyházaskér.)
10. Rózsa és Iboja.
Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a 3 próbát.“ Möntek sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt. Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt: „Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a mustohám: 3 kérdést intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd Iboját, másképpen nem! az első próba: látod aszt a nagy högyet ott? aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel, szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel, őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt. Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan Ibojáhon, mongya Ibojának: „Második kivánsága anyádnak; „Eszt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6 órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a harmadik parancsot tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm 3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki 3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz – a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög, kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele, kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba, de azé csak nem annak neköd!“
„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“ Kerítünk egy tűt – mongya Rózsa – megszúrjuk a kezünket, három-három csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad, ha kijátytya (a mostoha) nevünket, felelnek azok rá,“ A hogy monták, úgy cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány: „Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök. Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk szél alakjába, hátravetötte Rózsa a fűsűt, ojan erdő kereködött a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“ Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni, viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet, ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt tóvá változol, én mög kacsa löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya, hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha, bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott, átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a sőprüt fölkapták, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög mögátkoszta a lányát, hogy felejcse el Rózsát.
Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült: „Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De elfelejtötte, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél, mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy kûdúsnak: „Nektök adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10 czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No, ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „Nė felejtközzenek a szögén árvárul, mint elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát, Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni, mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota, mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert ködbül vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“ monták ėgymásnak. Nem is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak nem löttek vôna, szégyölletükbe világnak möntek, azé nincs most 3 lábú czigán.
(Hódmezővásárhely.)
11. A lusta gyermek és a Bűbájosleány.
Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a fődbű főgyütt ėgy Bíbájosaszszony, kék szöme vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.
Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került. Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön embörhúsbul vôt. A gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya, aszonta neki: fôrajjon vizet, maj jó levest főznek abbul a gyerökbül, mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani a gyerököt, monta neki szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú: „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Nem ég, mer vizes a fa, csak alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány: „Ég a képem; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én kökénfa löszök, tė löszöl kökén rajta. Mikor odaért az Öregaszszony a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig, aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az Öregaszszony, hanem majd én szárazmalom löszök, tė mög ló oszt ha mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony, aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk, mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni, aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No, az az Öregaszszony; hanem majd én nagy víz löszök, tė mög aranykácsa, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“ Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még bejjebb mönt, akkor kivötte a papucsot a lábábû, főhajította, lött belüle ėgy korkogyél. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.
(Magyarszentmárton.)
12. A szögén árva legén.
A szögén árva legénnek vôt egy tesvérnénynye. A legén mán szeretött vôna mögházasonni, de a faluba ėl lán sė szerette űtet; panaszkodott a nénynyinek: hogy ű nem tugygya hogy mé, de ėl lán sė szereti űtet a faluba, Aszongya âra a nénynye: „Tudod mit öcsém! vasárnap elmégy a templomba, a mölik lány rád néz oszt nevet, a szeret tégödet, aszt kérd mög!“ – Vasárnap bekövetközött, – el is mönt ű a templomba oda húzódott közel a lányokhon, az egész közül ėl lán sė nézött rá csak a szomszéd lánya: a ránézött oszt nevetött. A szögén árva legén itt osztán nagy nehezen várta végit a misének, mán akkô örűt, hogy mos mán kap ű magáhonvaló lánt. Mikô hazamén, mongya a nénynyinek: „Mos mán tanátam ėl lánt, a ki éngöm szeret, én is szeretöm űtet:“ Kérdözi a nénynye: „Ugyan ki löhet az? öcsém!“ „Hát a szomszédaszszonyunknak a lánya!“ Aszongya a nénynye: „No, most mán öcsém, ha így van, három este el köl neköd mönni oda!“ Vasárnap este főkászolódott, elmönt. Mikô bemén: jó estét! köszön, elfogadik, de a lán nincs odahaza, êmönt a czimborájáhon, kérdözi: „Hun a lányuk?“ Aszongya az anynya: „Nincs idehaza, êmönt a czimborájáhon, gyün a mingyá!“ Várta ėd darabig, de nem győzte haza várni: „Mán – aszongya – elmék haza, nem várom mán, látom, hogy sokájig gyün!“ Mikor kimönt a konyhaajtón, a lány a kantárt a fejihön vágta, a legény lójé váltódzdzott, a lány fölült a tetejibe, elmönt a hetedik faluba. Mikor oda értek, bekötötték az istálóba, aval ott hatták (a kik ott voltak) bemöntek a czimboránhon mulatni. Vége vôt a mulacscságnak, (a lány) mögén fölült a tetejibe, mönt haza felé. Hazaértek, kivötte a fejibű a kantárt, (akkor már legény lett), elcsapta. A legény a szénatartóhon vákta magát, nagyon ki vôt fáradva. Asz mongya a nénynyinek másnap röggel: „No, néném! én nem mék többet ahhon a lányhon.“ „Mijé? öcsém! hiszėn szép lány az és dėrék.“ „De néném! – aszongya az árva legén – nem mék én! Boszorkány az, nagyon kifárísztott az écczaka. „De, öcsém! – mongya a nénynye – ha elkeszted a kolompot zörgetni, zörgesd! ha el nem mégy, tudod-ė: hogy négyfelé szakajtanak?“ A legén nagyon bús lött, kéntelen vôt a másik este is elmönni. Másik este mikô mögén elmönt, mikô beköszön, mögén nincs otthun a lány, mögén kérdözi az anynyát: „Hun van a lányuk?“ „Mos sincs ide haza – mongya az anynya – elmönt a fonyókába, maj mingyá hazagyün!“ Nem győszte várni, haza indult. Mikô kilépött az ajtón, mögén lójé váltódzdzott, ráült (a lány) aval elindult. Még meszszebb mönt, mint a hun akkô vôtak. Ott is, mikô odaértek, színte bekötötték az istállóba, szénát attak elébe, hogy ögyön; emezök színte bemöntek az elsőszobába (a tiszta szoba, hol nem laknak) mulatni. Ėcczör mögén követközött az üdő, hogy mönnek haza. Mikô hazaértek, mögén kihúszta a kantárt a fejibül és elcsapta. A legén színte csak a szénatartóhon dűlt, nagyon ki vôt fáradva, akkô aszonta: „Ha élök, ha halok, de én többet nem mék! No, édösnéném! mán én többet nem mék, mer maj csak a halóveríték nem vert, anynyira ki vôtam álva!“ „No, öcsém! ezön az ėgy estén még el köl mönnöd!“ „Mán – aszongya a legén – akárhogy lösz, de én nem mék, ha élök, ha halok.“ De a nénynye csak erősíti: „Hogy ha el nem mégy, négyfelé szakajtanak oszt úgy akasztanak fő a karókra.“ Roszszul vôt a a legén, de mi csinájon? el köll mönni! „No! – aszongya – még az ėgy este mögpróbálkozik!“ Harmadik este mögén elmönt. Mikor odamén, mögén nincs odahaza, színte mögén kérdözte ű szokás szörínt, hogy hun van a lányuk? Aszongya az öregaszszony: „Czérnát fontunk máma, a szomszédba van, mögviszáli. „Vári a legén ėd darabég, de nem győzi várni, elmén haza, de mögén csak a a fejihön vákta a kantárt, mögén lójé váltódzdzot, mögén elmöntek még meszszeb, mint másik két este vôtak. Mikô odaértek, bekötötték az istálóba, szénát attak neki önni, aval űk bemöntek, mulattak. Emitten a legény addig dörgölőczczött, kitürűczkölte (kidörgölte) a kantárt a fejibül „No! – aszongya – tė mögkénosztá engöm, de mostan én is mökkénozlak tégödet!“
Lėótta a kantárt a jászol szélirű és oda húzódott a konyhaajtóba. Mikô vége vôt a mulacscságnak, mikô a lán lépött ki, a fejihön vákta a kantárt, lójé váltódzdzott, fölült rá a legén és elkeszdött vele sebössen nyargalni, de nem hazafelé, hanem aszt nészte, hogy mönné nagyobbat kerűjön vele. Röggêre beért ėgy kis városba, az útytyába esött ėgy kovács, mind a négy lábára patkót tötetött, azután elmönt haza. Mikô hazaért, kivötte a fejibül a kantárt, útnak eresztötte. Itt a lán nagyon roszszul lött: szörnyű beteg lött, aszonta az apjának, anynyának: „Ha én mög tanálok halni: annak a legénnek 12 felesége lögyön, mindėgygyiknek 12–12 gyeröke lögyön! Addig mög nė tugygyon öregönni, még a sültnyúl előtte ki nem szalad az ablakon! Addig mög nė tugygyon halni, még éngöm háromszô, holtam után mög nem kínál borral!“
A lán mög is halt harmanapra, a legén búsult, hogy mos mán mi csinájon neki? mer elszámolta neki a lányapja, hogy miket hagyott neki az ű lánya. Búsult, hogy kínájja mög ű a lánt borral? nem bir ű oda lėmönni! Aszongya a nénynye: „Tudod mit? öcsém! pár nap mulva vöszöl ėgy kulacsbort, a hogy mongya az árát a kocsmáros a bornak, tė úgy fizesd! nė alkugy rá! – mög az ű házuk tetejibül vögyél 3 szálnádat szó nélkül! azután kimégy a temetőbe, odaálsz a fejihön, a hogy a körösztye van – de mög nė ijegy! mer ha kigyün: keres, de tė nė féj! mer ha mögmozdulsz, azonnal véged lösz! Maj hollók is gyünnek, keresnek tégödet, de ha aval a három szálnáddal tė, mikor odaérsz a sírhon, háromszor körülkerekítöd magadat, nem tanának. Mikor oszt a hollók êrepülnek, tė csak asz mond: Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ A legén úgy is tött: vött bort a kocsmárostul mög a házuk tetejibül három szálnádat, este szép hôdvilág vôt, oda lopóczkodott a fejihön, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėcczörki gyün félig a sírbul az ű kedvesse, kijátytya nagy mérgessen: „Gyere ide, te sátán! ha szöllek széjjel, mer tėérted szenvedöm ezöket!“ Az alatt az üdő alatt âra szált ėgy fekete holló, mingyá parancsolta (a lány), hogy: „Kerezsd mög aszt a kutyát, a kijé köl neköm szenvenni!“ öszsze-viszszakerezsgélte (a holló), de nem tanáta mög. Akkor jelöntötte a holló, hogy nem tanáli, êröpült. A legén csak eszt várta, aszongya: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd! – mongya a lán – hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, széjjelszöttelek vôna!“ Aval ittak mind a ketten osztán eltűnt a lány. Elmén haza a legény: „No, aszongya – hálá Istennek! csakhogy ėccző mögszabadultam tűle! többet nem mék, mer úgy is vége lösz az életömnek, ha még ėccző elmék: mer most is, ha hamarébb észrevött vôna – aszonta – úgy is öszszemorzsolt vôna, mind a malomba a kukoriczát mikô őrlik.“ Mesélte a nénynyinek is röggel, de a nénynye csak aszonta, hogy el köl neki még mönni: „Mert így is vége az életödnek, de úgy mögmaradhat az életöd! Tudod, mos nė a fejihön áj, mer ottan mögkeresnek, hanem áj a lábáhon!“ Itt a legén még jobban mögdühösödött, hogy a lábáhon ájjon, a lábáná mingyá mögláti, hogy ájjon ő oda!? A nénynye nem engedött, ki köllött neki mönni, oda húzódott a lábáhon, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėccző főgyütt a lán kötöszködésig, főhítta a két fekete hollót, elkűtte űket: keressék mög asztat, a möjiké neki köl szenvenni! Elmöntek a hollók keresni, keresték ėd darabig, nem tanáták. A két holló osztán eltűnt, akkô mingyá ráköszöntötte a legény a bort: „Isten álgyon mög, kedves párom: ígyunk!“ „Szöröncséd! hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrá szöttelek vôna!“ mongya lány. Ittak osztán eltünt a lány. Mögvídámodott a legénke mikor eltűnt a böskéje (kedvese), hazamönt, lėfekütt, de mán akkô nem panaszkodott a nénynyinek. A harmadik este mögén mönni köl neki; mikor el akar indulni, aszongya a nénynye: „Tudod, öcsém! mos mán nė áj a lábáhon sė, hanem úgy intészd, hogy a jobfelire áj az ôdaláhon!“ Itt a legén mögén mögborzadott ėgy kicsit, hogy oda ájjon, mikor mingyá mögláti! hanem azé mégis oda húzódott, körűkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Mögén kigyütt a lán kötöszködésig, akkô mán előhítt három hollót, elkűtte mind a háromat szanaszéjjel, hogy keressék mög ű neki akárhun van, möjiké neki szenvenni köl! De a három holló nem tanáta mög sehun sė. Mikor a három holló elmönt onnét, mögén ráköszönti a kulacsbort: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd, hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrászöttelek vôna!“ mongya a lány. Ittak osztán elbúcsúsztak: ėgygyik a másikátul, de még akkor is mögmonta neki a szömibe, hogy tizėnkét felesége lögyön, mindėgygyiknek tizėnkét gyeröke lögyön mög még a sűltnyúl ki nem szalad előtte az ablakon, addég nė tugygyon öregönni, sė pedig nė bírjon möghalni. Elbúcsúsztak ėgymástul. Most azon törte a legény a fejit, hogy eme hogy gyün ki?!
Mikor hazamönt, aszongya a nényinek: „Édösnéném! szeretnék mögházasonni.“ Aszongya a nénye: „No, jó van, öcsém! hônap el fogunk mönni lánt nézni.“ El is möntek a szomszéd városba ėgy árvalányhon, mögkérték, el is mönt hozzá a lány. Mög vôt mingyá az ėgygyesség, vendékségöt csaptak, hazavitte, gazdálkottak. Szöröncsések vôtak a gazdálkodásba, de köllött is a vagyom, mer szaporodott a gyerök is: ėgygyik a másik után születött. Itten csak az első feleségitül möglött a tizėnkét gyerök; mikor a tizėnkettedik gyerök möglött, akkô möghalt az aszszony. Pár hét mulva mögén mögházasodott, elvött ėgy ögyvezaszszont – mán nem kapott lánt – aval mögén él tizėnkét esztendejig, annak is vôt tizėnkét gyeröke tűle. Mikor a tizėnkettedik möglött, az aszszony möghalt. Igy járt ű a harmadik, negyedik, ötödik feleségivel is mög mind a tizėnėgygyê: möglött a tizenkét gyerök, a felesége möghalt. Elvötte a tizenkettediket, annak is születtek sorba a gyerökeji.
Mikor mán aszt várták, hogy a tîzenkettedik möglösz, fogott ű ėgy nyulat; aszongya az aszszonynak: „No, édös feleségöm! esztet süsd mög néköm, de nagyon szépen! „Az aszszony osztán mög is sütötte a nyulat a mint parancsolva vôt. Mikor készen vôt a nyúl, öszszehítta a szomszégygyajit is, leültek mind az asztalhon, öttek. Rákerűlt a sór a nyúlhúsra – aszonta a szakácsnénak: oda tögye ű elébe a sűltnyulat! elébe tötték – mikô nyúlt vôna mán utánna, kiugrott az ablakon a sűltnyúl. Azután az embör mögöregödött, mind mikor a töpörtű möksűl, a tizėnkettedik gyerök is möglött, ű sė élt asztán sokájig.
(Magyarszentmárton)
13. Miklós.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni, hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat, nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta, hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“ Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! van itt mindönféle a mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós, kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott, főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él. Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken? hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét, hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled! Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.
Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át, Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul, úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a bikájáhon, mögsiratta, eltemette, osztán útra kelt.
Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon. Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a három almábul három kutya lött, a fejszébül mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké: Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő: mer az mögötte minynyáji juhászát, eleventen mögötte.
Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“ „Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt – aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele, odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ. Nekiugrott Miklósnak, keszte rágni, Miklós oszt êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani, de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak mögöszlek!“ „Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél, gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy hagygya mög az életit:
„Neköd adom a lányomat feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Egyházaskér.)
14. Aranykacsa.
Hun vôt, hun nem vôt, az operenczijástengeren is túl vôt, a hun a kis malacz dúr, azon is túl, az innenön innen, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt Vasórúbába felesége, vôt a kirájnak az első feleségitül ėgy csuda szép kis lánya, de a mustohának is vôt 2 lánya, de azok nagyon rútak vôtak. Aszongya a Vasórúbába a kirájnak: „Hallod-ė? eszt a lánt kügygyük el szôgálni, még ezök férhönmönnek!“ El is köllött a kis lának mönni szôgálni, hát elmönt ėgy rokonyáhon. Annak is vôt 3 vén lánya, mögfogatta szôgálónak, de ott sė vôt job heje, mind otthun: itt is írigyködött rá a három lán, mer nagyon csúnyák vôtak, ű mög nagyon szép, mindig nagyon sok dôgot attak Bözsikének. Történt ėcczör, hogy elmöntek a templomba, mögparancsolták Bözsikének: „Mire haza gyüvünk, jó ebédöt készicscsél! van itten ėgy zsák búza, kiválogazsd ojanra, mint a kit a galamb öszszehord: ėgy szöm konkoj nė lögyön benne!“ Leült Bözsike nagybúsan a búza mellé, elkezdött sirni. Ėcczör csak kinyilik az ablak, berepül rajta ėgy hófehér galamb: „Mijé sirsz? Bözsike!“ „Mé nė sirnék, mikô mönynyi dôgot kiattak, hogy elvégezzem, nem birom ėn aszt mind elvégezni!“ „Miféle az a sok dolog?“ szól a kis galamb. Bözsike asztán elmonta: mi mindönt parancsoltak, hogy mikor haza gyünnek, készen lögyön. „Csak ez a baj?“ kérdözi a kis galamb, kivött a bögyibül ėgy dijót: „Eregy oszt törd mög, van ebbe ėgy öltözőruha, vöd rád oszt eregy el a templomba, űj a hátulsó padba: mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetköz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindég dôgosztál vôna, nėhogy észre vögyék, hogy a templomba vôtá!“ Úgy is tött Böszike, a mint a galamb mondta: elmönt a templomba, de a szélső padba ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült mikor látta, hogy mindön röndbe van: a zsák búza a sarokba állott, gyönyörü tiszta; az ebédlőbe terítve az asztal, finom ételök rajta. Igön ám! a mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd ország kirájfija – az is atemplomba vôt – möglátta Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, de éppen a szomszéd úcczába ált mög, bemén a kiráj (a házba, hol a nyíl megállt) mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Vôt!“ mongyák, bevezetik a kiráj elébe a lánt, de a kiráj asz monta: „Nem ez a!“ Elmönt a kiráj nagybúsan viszsza. „No maj jövő vasárnap íberebb löszök!“ mongya a kiráj. Következik a második vasárnap, még több dôgot attak Bözsikének, kiattak két zsák búzát: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, a friss kenyér az asztalon lögyön, jó ebédöt is készicscsél!“ Lėült Bözsike a zsák közé és keserves sirásra fakatt. Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 2 galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sírjál, Bözsike! – mongya az ėgyik galamb – ėhėn van ėgy dijó, van ebbe lángszín sejöm ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátúlsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndben van. A mint Bözsike mönt haza fele a templombul, a szomszédkiráj fija möglátta Bözsikét, a nyilat êvetötte, éppen a szomszéd házáhon esött, bemén a kiráj, mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Nincsen uram! nincsen! mongya az aszszon – öregök vagyunk, de van itt a szomszédba 3, mönynyön át hozzá, nézze mög!“ A kiráj aszonta: Nem mén át, maj gyüvő vasárnap ügyesebb lösz. Ezalatt hazaért a ház gazdaszszonya a 3 lányával, nagyon mögharagudott, hogy mindönt röndbe tanát. Gyütt a harmadik vasárnap, 3 zsák búzát attak Bözsikének, monták: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, ėgy szöm konkoj sė lögyön benne, a friss kėnyér az asztalon lögyön, jó ebédet is készicscsél!“ Lėült Bözsike a 3 zsák közé, sirt keservesen: „No, mos mán eszt nem birom mögtönni.“ Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 3 hófehér galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sirj, Bözsike! hisz ez nem dolog – mongya a galamb – ėhėn van ėgy dijô! van ebbe ėgy őtöző: égszínkík ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátulsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndbe van. A mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd kiráj fija möglátta Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, akkor a nyíl a kapuba esött, éppen akkor mönt befele a Bözsike, a nyíl a ruhájábul ėgy kis darabot kiszakajtott.