Mögörült ennek a kiráj, fölvötte a ruhát möga nyilat, gondolta: „Minek mönynyek be máma, ráérök hónap is, tudom mos mán, hogy hun van. Hazamönt a kiráj.
Mikor Bözsike hazamönt, vetközött lefele, kinyilott az ajtó, belépett rajta az aszszon a három lányával: „Hát úgy lopod te a napot! Bözsi?“ Elvötték tűle az égszínkík sejöm ruhát, levetkősztették mesztelenre, beledopták a tóba, űk mög viszszamöntek, de Bözsike nem halt a tóba, átváltozott aranykacsává.
A kirájfi elmönt másnap, mongya: „Van itt eladólán?“ „Van, uram! van!“ mongyák. A mijen ruhába vôt Bözsike a templomba: égszínkík sejömbe fölőtösztették a legöregebb lánt, ráatták Bözsike égszínkík sejöm ruháját, bevezették a kiráj elébe, de a kiráj asz monta: „Nem e vôt a! hanem van itt ėd darab a ruhájábul, ha odaillik, elvöszöm feleségül.“ Hát a mint nízik, hát odaillött, mer onnat vötte ki (a nyíl) a Bözsike ruhájábul. Elmönnek esküvőre. A mint möntek, a tó mellett möntek el, hát látytya a lán, hogy úszik benne ėgy arankacsa, aszongya a lán: „Addig nem esküszök mög veled, még annak az aranykacsa húsábul nem öszök, ha szerecz, mögtöszöd neköm.“ Êre a kiráj elkeszdött lűnni rá, de mindég lėbukott. „Maj – gondolta a kiráj – lėvetkőzök, belemék a vízbe, ha möglűni nem tullak, de mög tullak fogni!“ Bemönt a vízbe, a mint az aranykacsát mögfogja, azonnal átváltozott gyönyörű szép lánynyá, még szászorta szöb vôt, mint addig vôt, de azért mögismerte a kiráj. Elbeszéltette vele: hogy lött aranykacsává; de möghallotta eszt a parton a mönyaszszon, hazaszalatt, mögbeszélte odahaza, hogy szalagygyanak, mer Bözsike föltámatt! A 3 lány úgy elszalatt, hogy még most is szalad, ha mög nem ált, de az öreg aszszon nem tudott elszalanni, görcsöt kapott. Mikor odaért a kiráj, 4 fele vágatta a kastél 4 sarkára kiakasztatta, bemönt a városba, vött Bözsikének ruhát, kivitte a tópartra, fölőtösztették Bözsikét; ojan mönyaszszon lött belüle, hogy még ojant nem látott sönki. Csaptak ojan lakodalmat, hogy vôt ám lé mög lé! örült a kinek ėgy kalányal jutott, vôt boris, 10 embör horta a pinczébül fölfele réstával, még sė győszte mög a vendégöket, ojan sok vôt.
(Hódmezővásárhely.)
15. Őzike.
Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek: aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“ Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm! majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak. Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán, főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán: „Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek, látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet, Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“ Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén, utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“
Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál, kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté? möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az őzike nyakára, vezette maga után.
Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“ Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta: „Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe mérget tött a Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.
Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka sirján ėsz szép fehér liliomot, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás? neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna, hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába, elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek, de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“ A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja, kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli, azután odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe: „Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“ „Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj mögkapta a kis galambot, mingyá átváltozott szép eladó lánynyá. A kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő! Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az őzike pedig mögötte a tollat, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul, ojan szép 18 éves legén lött belűle, hogy keresni köllött párját. Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Hódmezővásárhely)
16. A medve.
Vôt a világon ėgy szögén aszszon, vôt annak ėgy okos lánya, vôt a faluba ėgy… medve is feleségöstül, a felesége is medve vôt, ârul vôt hírös, hogy a kis gyerököket öszszefogdosta, zsákba rakta, hazavitte oszt mögsüttette. Hát a kis lánt az anynya kikűtte az erdőbe fát szödni, de ráparancsolt: „Lányom! vigyázz! mög nė fogjon a medve!“ „Nė fėjjön, édösanyám! okos vagyok én!“ A mint szödögeti az erdőbe a fát, hát ėcczör csak odamén ám a medve: „Jó napot, kis lányom! mit dôgozol?“ „Szödöm a fát, bácsi!“ mondja a kis lán. „Gyere velem, kis lányom! vöszök neköd czukrot.“ híja a medve. „Nem mögyök, mer becsapsz!“ mongya a kis lán. A mint a kis lány másfele nézött, mögkapta a nyakát, belegyukta a zsákba, bekötötte, a válára kapta vitte hazafele. A mint mönt, möndögélt, ėcczör csak (félredolgára) köllött mönni, lėtötte a zsákot, ű maga mög féremönt az erdőbe. A kis lánnak sė köllött töb, kiszabadította magát a zsákbul, a zsákot teli rakta szėrvijántüsökkel, fölmászott a fára. A medve fölkapta a zsákot, vitte hazafele. A mint mén, möndögél, nagyon szúrta a hátát a tüsök. „Nė szúrd a hátam, kis lán – mongya a medve – mögtaposlak!“ Csak mönt, möndögélt, csak szúrta a hátát, ėcczör csak levetötte a hátárul (a zsákot), mög tapostajól. Mikor hazaért, beszól az aszszonynak: a feleséginek: „Fűcsd be jól a kemönczét, itt a pecsönynye!“ Aval ű elmönt ki (félredolgára). Kibontja az aszszon, hát teli van szėrvijántüsökkel. Mögharagudott êre az aszszon: „Hol vagy, tė? naplopó! hát ijennel tőtöd tė az időt?“ Bemén asztán a medve, mutatytya neki az aszszon, hogy mit hozott? Mögharagudott a medve, kimönt az erdőbe: „No mögájon az a lán!“ Hát a mint kiér az erdőbe, a kis lán mögén ott van, mögén mongya neki: „Mit szödöl, kis lányom?“ „Gajjat, édös bácsi!“ mongya a kis lán. „Gyere elő csak! hosztam neköd czukrot, itt van a zsák fenekin, csak vödd ki!“ A mint a kis lán odahajol a zsákhon, mögfokta a medve, belegyukta a zsákba, vitte hazafele nagyvígan, de a mint odaért a fáhon, mögėn lė köllött tönni a zsákot, a kis lán kibút belőle, teli rakta kűvel. Fölvötte a medve a zsákot, vitte hazafele nagyvígan, aszongya a medve: „Nė nyomd a hátam, kis lán! mer mögtaposlak!“ De a kű csak nyomta a hátát, lėvetötte a hátárul a zsákot, jól mögtaposta, mögtérgyelte. Mikor hazamönt, aszongya: „No, aszszon! hosztam mán harapnivalót, csak jól fült lögyön a kemöncze!“ Aval ű elszalatt (félredolgára.) Hát az aszszon a mint akarja vetni befele, hát! látytya hogy kűvel van tele a zsák, az aszszon roppant mérögbe gyütt: „No, Isten bogara! vén medvéje! tégöd ugyancsak becsapnak mán, még az önnivalót sė tudod bekeresni!“ Mos mán mögharagudott a medve, mögfogatta, hogy történynyön akármi, nem lösz így többet. Útnak indult ismét az erdő fele, hát a mint mén, tanájja a kis lánt. „Hová, hová? kis lányom!“ „Megyek az erdőbe!“ mongya a kis lán. „Gyere velem! én is megyek, maj hamarabb kiérünk!“ „Nem megyek, mer becsapsz!“ De asztán csak möntek, möndögéltek az erdő fele; ėcczör aszongya a medve: „Nézz hátra, kis lányom! ki gyün utánnunk?“ A kis lán hátranézött és a medve a zsákba tötte. „No! – gondolta magába – mos nem ülök lė hazájig.“ Nem is ült lė hazájig.
Mikor hazamönt, aszongya az aszszonnak: „Befűtt-ė mán aszszon! a kemöncze? hozom a pecsönynyét!“ Aval lėhajtotta a zsákot, ű mög elszalatt (félredolgára.) Az aszszon befűtötte a kemönczét, aszongya a kis lánnak: „Gyere, űj a lapátra, kis lán! nészd mög: befűtt-ė a kemöncze jól?“ „Én nem tudok édös anyám fölülni, de ha mögmutatytya, hogy köll, akkor szívesen fölülök a lapátra!“ Hát a medvemönyecske rákuporodott a lapátra, a kis lán mög belükte a kemönczébe, föltötte az előtét és elszalatt! Ėcczör csak mén befelé a medve: „Aszszon! nagyon égött szagot érzök, aszt a fűszfán fütyülő mindönit az apádnak! ha mögégetöd aszt a jó pecsönynyét, tégöd öszlek mög! De hát hun van az aszszon, hogy nem gyün még sė!“ Nem várta az aszszont, kivötte a kemönczébül a pecsönynyét, hozzá fogott önni: „Jaj, de rágós ez a hús! de azé mögöszöm, asztán kimék az erdőbe, hátha fát mönt ki az aszszon szönni?“
Hát a mint kiér az erdőbe, hát a kis lány ott van! kiját neki: „Jó vôt-ė a hús? medve bácsi!“ Odanéz a medve, hát a kis lán ugrál előtte. Êre a medve ojan mérges lött, hogy mögütötte a guta, a kis lán pedig hazamönt, a mije vôt a medvének, mind az üvé lött, mert ű szabadította mög a lányokat, mert a medve mind mögötte vôna.
(Hódmezővásárhely.)
(Ördögökről, Óriásokról.)
17. Miska.
Vôt a világon ėgy bíró, fogadott ėgy kocsist, Mihájnak hítták, szép dėrék legén vót, úl láttam, mind most. A bírónak igön csinos lánya vôt, nagyon mögszerették ėgymást és hitt a legény a lának, mer a lėjány aszonta, hogy ű rajta kivül nem szeret mást sėnkit. A bíró aszonta a legénnek, odagygya neki a lányát, ha az elkárhozott malomba három pozsonyi búzát mögőröl. A legény nagyon törte a fejit, hogy hogy bírja ű aszt mögtönni? A legén elmönt ėgy Bíbájosaszszonyhon, kért tűle tanácsot, hogy őrölhessön mög ű 3 pozsonyi búzát abba a malomba? Kéri az öreg aszszont: „Ha valahogy bírna ken az én bajomon segíteni, jô mögjutalmaznám kendet!“ Aszongya az Öregaszszony: „Én birok, csak úgy csináj, mint én mondom, csak mög nė ijegy!“ Adott neki ojan zsírt, ha mökkente vele a falat, akárki oda dűlt, nem bírt mökszabadulni: „Mikor oda mégy ėgy baltát is vigyé magaddal mėg ėgy darabka fát és csak faragcsájjá mindég oszt akárki mén hozzád, mög nė ijegy. Maj kérdöz az tégöd, hogy mi csinász tė ottan, tė csak asz mond: hogy a kisz széknek kitört a lába, abba csinász bele lábat.“ Elmönt a legénke haza és másnap elkérte a búzát, befogott a kocsiba, befogott őrölni. Mikor befogta a lovakat, a malomba fölöntötte a búzát is, ű hozzá fogott faragni. Ėccző csakugyan mögérközött a pokolbeli Ördög, kérdözi tűle: „Mi csinász tė itten, Miska?“ Aszongya: „Kitört a kisz széknek a lába, csinálok bele másikat.“ „Hogy mertél tė idegyünni őrölni, mikor gondolhattad, bogy itt nem szabad! Most – aszongya – azé gyüttem, hogy elviszlek!“ Nem bánom, hoty ha elviszöl is, csak várjá még félórájig, eregy oda, a garat tetejin űj, még én dôgomat végzöm!“ Az Ördög elválalta, hogy két óra hoszszájig is ott ül. Miska osztán fölmönt, mökkente a garat tetejit aval a ragadós zsírral. Odaűlt, oda jis ragatt. Mán három óra hoszsza is elmúlt, de mégis ott űlt az Ördög, könyörgött neki:
„Eresz Miska! még a búzád is lėőrölöm magam, nem köl, hogy a tė lovad őröjje mög kontrėktust is kötök veled, hogy pokolbû ide Ördög többet soha sė gyün!“ Aszongya neki a Miska: „Elsőb csináld mög a kontrėktust, addig nem eresztelek el!“ Mögcsinálta az Ördög a kontrėktust. Mindaddig ott űlt ű, még Miska ki nem fokta a lovat a malombû; akkor osztán befokta az Ördögöt. Vôt neki jó nagy vastag búnkós botytya, kécczör, vagy háromszor végig húzott rajta: „Gyí! fecskehasú paripa“. Mikor lėőrölte a búzát, eleresztötte az Ördögöt, fölpakolt és elmönt haza. Mikor hazamönt nagy örömmel, a gazdája asz gondolta: odavan. Kérdözi a gazdája: „Mögőrölté?“ „Mög, hálá Istennek! még mászszor is el fogok mönni.“ „No – aszongya – mos mán hiszöm, hogy embör vagy, neköd adom a lányomat!“ Jô van! itten ėccző vasárnapi nap vôt, neki a jószág körül köllött a dôgát végezni, ėgy másik, gazdag embörnek a fija odamönt, az is szerette a lánt, az is el akarta vönni. Lėmöntek a kis kerbe, – a mint úgy karszűgyön vezették ėgymást. –
Miska lábújhögyön odamönt, mökkente mind a kettőnek a ruháját. A ruhája odaragatt az ėgyiknek a másikéhon. Odabe az anynya mán várta a lánt, sokálta, hogy oda van a lánya; kimönt űs a kis kerbe, hogy hîja be a lányát. A mint beért, háttal vôtak ű felé is. Mikor odaért a hátuk mögé, mögfogta a szoknyáját a lánnak: „Gyere mán be! – monta neki – dôgod van mán oda bent!“ Az aszszonnak a keze is odaragatt a szoknyáhon. A bíró sė vötte tréfára a dôgot, hogy a lánya is oda van mög a felesége is, elkűtte a kocsist, hogy keresse mög űket, hun vannak? A kocsis lėmönt, mökkente a gazdaszony ruháját is oszt jelöntötte a gazdájának, hogy a kiskertbe van, aszonta a gazdaszony, hogy mönynyön lė bíró úr is. A mint lėmönt a gazda, mögfokta az aszszonnak a szoknyáját, hogy gyűjön mán fő! Az is odaragatt. Nem birtak szabadúlni, oda hítták a kocsist, hogy mi csinájjanak most? Aszonta a kocsis: „No, gazduram! ha neköm agygya a lányát, én töszök ojan jót, hogy magukat mögszabadítom, hogy szabadon járnak.“ „Odadom fijam, még irást is csinálok, akár minygyár, csak szabadícs mög!“ Akkor minygyá befokta a lovat a kocsiba, elvitte űket úgy, a hogy vôtak a Bíbájosaszszonhon, kétszáz pöngőt fizetött a Bíbájosnak a mé mögszabadította a két cselédöt mög az ű bajájé. Mögszabadultak, lakodalmat csaptak, élnek boldogul, ha mög nem haltak.
(Magyarszentmárton.)
18. Trikkum-trákum.
Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot? ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak, csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj, hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára fölhúzni, akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj, röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek, én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög – szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“ Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!
A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta, hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe, hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. Kivött a zsebibű ėty kis katuját: ször vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a szôgálóvâ fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda be nem lösznek, a széköt kend mög mind aval a szörrel, amik a katujába van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad: Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.
Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen, mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê, êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni; kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön, főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A kiráj mögdícsérte a kovácsot.
(Magyarszentmárton.)
19. Százat egy csapásra.
Mikor a suszterlegény vándorolt, bement egy kocsmába, hogy majd fal egyet-kettőt. Vett magának túrót, hogy majd azt eszik kenyérrel, ki is tette az asztalra, de kért magának pálinkát is, hogy iszik egy keveset előbb. Mig a pálinkát fogyasztotta, a legyek belepték a túrót s mikor már jól rárakodtak, a tenyerével odacsapott és százat agyonütött egy csapásra. Felírta azután egy táblára, hogy százat egy csapásra és ment tovább vándorolni. Ment, mendegélt, elérkezett egy királyhoz, a ki éppen akkor háborúskodott a szomszéd királlyal. Meglátta a király a felirást: százat egy csapásra, odaküldte az inasát, hogy nézze meg csakugyan az van-e felírva, jól látta-e? olvassa el közelről. Az inas vissza jött s azt mondta, hogy csakugyan az van a táblára írva: Százat egy csapásra. Azt mondja a kírály: „Ilyen vitéz kell nekem, hivjátok ide!“ Szaladnak mindjárt ketten is, hivják a suszterlegényt a királyhoz, a király azután kérdezi, hogy olyan vitéz ő, hogy százat agyon bir ütni egy csapásra? A suszterlegény egyre erősítette, hogy százat agyonütött egy csapásra, de hogy mit? nem mondta.
„No, akkor éppen jókor jött, mert háborúba megyünk!“ A király mindjárt hozatott neki szép paripát, hogy üljön fel és jöjjön a csatába! A suszterlegény ránézett a paripára, gondolta, ő arra nem ül, mert leveti, azt mondja a királynak: Kár volna ezt a szép paripát az ellenség közé vinni, hogy agyonlőjjék, mert ha ő ellenséget lát, közéjük vágtat, hanem adjanak neki valami rossz gamót. Hoztak azután egyet, ráült, gondolta, ez nem bír szaladni, de a gamó is elkezdett szaladni, a suszter belekapaszkodott a sörényébe, hogy le ne essék. Egyszer messziről meglátta az ellenséget, elkezdte a hideg rázni, reszketett, mint a kocsonya, szeretett volna leszálni a gamóról, de nem bírt, mert a gamó vitte, amerre akarta. Éppen egy korhadt kereszt mellett szaladt el a gamó, a suszterlegény belekapaszkodott, hogy majd a gamó tovább szalad alóla, ő meg ott marad, de a kereszt eltörött, a felső része a a kezébe maradt s a gamó csak vágtatott az ellenségnek. Mikor ezt a többiek látták, hogy a suszterlegény az ellenségnek nekivágtat, bátorságot kaptak, az ellenséget minden oldalról megtámadták. Az ellenség mikor látta, hogy még a kereszt is ellene van, elhányta a fegyvert s futott, ki merre tudott. Megvolt a nagy öröm, a király azt mondta: „Látom, milyen nagy vitéz vagy, de hogy a lányomat neked adjam, még le kell győznöd a 12 medvét is, a melyik a templomba jár.“ A suszterlegény 12 darab húst kért meg 12 dézsa jó erős bort; beállította a templomba. Mikor jöttek a medvék, megették a húst, megitták a bort, berugtak. A suszterlegény leste, hogy mikor dülnek el a medvék, akkor leszegdelte a nyakukat s reggel megmutatta a királynak, hogy ezt is elvégezte. Azt mondja a király: „No, még egyet! van a kertemben 3 Óriás, még ezt kergesd el a kertemből, azután tied a lányom!“ A suszterlegény evett-ivott, mulatott, szerzett egy hólyagot tele vérrel, egy pipískét, meg talált egy lúdtollat s bement a kertbe. Alig ment be, meglátta a legerősebb Óriás, kérdezi: mit keres ő ott? „Tudom, hogy bennünket akarsz elpusztítani!“ mondja az Óriás. „Éppen azért jöttem!“ mondja a suszterlegény. „Nohát, nézzük, melyikünk az erősebb?“ mondja az Óriás, fogja a buzogányát, hajítja fel, a buzogány nagysokára leesik, bement a földbe. „No, ennyire hajtsd fel a buzogányt!“ mondja az Óriás. A suszterlegény bemegy a gödörbe a buzogány mellé, elereszti a pipiskét, a pipiske ment felfelé, az Óriás várja, hogy mikor jön vissza. „Ne várd! mondja a suszterlegény, – nem jön az vissza többet soha! Odaadja azután az Óriásnak a lúdtollat, hogy hajtsa fel! Mikor fel akarta hajtani, azonnal a földre esett; akkor felvette a suszterlegény, úgy tett, mintha felhajtaná a tollat, pedig a hóna alá csapta (mutatja.) Az Óriás nézte, hol száll, de a suszterlegény azt mondja neki: „Ne is keresd, elment, már többet vissza se jön!“ Akkor az Óriás elismerte, hogy a suszterlegény erősebb nálánál, elvezette a többi Óriáshoz, modta nekik, hogy milyen erős a suszterlegény.
Mikor lefeküdtek, összebeszéltek az Óriások, hogy el kell pusztítani a suszterlegényt, mert majd őket pusztítja el, ha ők el nem pusztítják, úgy beszélték meg a dolgot, hogy majd éjjel a legerősebb bemegy a buzogánynyal s szétveri a fejét, hanem a suszterlegény nem aludt ám, az ágy alá bujt, az ágyon pedig úgy igazitotta el a ruháját, mintha ott feküdnék. Éjfélkor bement a legerősebb Óriás a buzogánnyal, setétben rávág az ágyra, a hol gondolta, hogy a suszterlegény feje van s csupa vér lett a buzogány is, az Óriás is, mert a hólyagra ütött, a hólyagot tette oda a suszterlegény, a hol a fejének kellett volna lenni, ha fenthált volna az ágyon. „No, most már nem kell félni! – mondta az Óriás, mikor a társaihoz ment – itt van a buzogány is milyen véres, hogy a fejét szétvertem!“ s azután nyugodtan elaludtak, a suszterlegény pedig csak ezt várta: mikor elaludtak, elvágta mind a 3 Óriásnak a nyakát s ment mondani a királynak, hogy elpusztította az Óriásokat, de ez semmi, hanem az több volt, mikor százat agyonütött egy csapásra. A király örült, hogy milyen vitézhez adja férjhez a lányát, mindjárt átadta neki a fele királyságát is, mikor pedig meghalt a király, övé lett az egész királyság, ő lett a király, suszterlegényből király; éltek azután boldogul s ha meg nem haltak, élnek most is.
(Gyopárosi szőllőkbe kerűlt hódmezővásárhelyi embertől.)
(Elegyesek.)
20. A kis macska.
Vôt a világon ėgy szögény fijú, mökhalt édösapja, édösanynya, nem hagyott sömmit, csak ėgy kis macskát. Hát szögény szeretött vôna a többi gyerökökkê jácczani, de ruhája nem vôt ojan, mind a többinek, nem möhetött oda (a többi közé játszani), mer mása nem vôt, csak ėgy kis macskája. Nagyon elbúsúlta magát a szögény legényke; kérdöszte a macska: „Min búsúlsz ojan nagyon?“ „Azon búsulok, hogy a többi pajtásom kin jáczogat, neköm nincsen ojan ruhám (hogy én is oda menjek.)“ „Hát van-ė legaláb 15 krajcárod?“ kérdözi a macska. „Van!“ mongya a szögény legény. „Erigy, hozzá háromféle pántlikát, őtösztessé föl! mökkéröm én neköd a kiráj lányát!“ „Hol löhet az? hiszėn még ruhám sincs, ússė gyün a hozzám!“ „Nė törőgy tė avval!“
A macska elmönt, mökkérte a kiráj lányát, el is kapta, mer hát ennek mög ennek a herczegnek a fijának kéri mög, ê tutta a kis macska mondani. Jô van, háromszô űket kihirdették, mos mán gyütt az esküvés, elíndultak. Möntek: a kûdús fijú mög a macska; a mint möntek az országúton, előtanátak ėgy pocsoját, monta neki a kis macska: „No, ebbe a pocsojába hempörgőczczé mög! maj én beszaladok kiráj űfölségihön!“ Hogy bemönt a macska, minygyá monygya, hogy hogy jártak! hogy a gazdája itt mög itt a kocsival, 4 lóval beledűlt a sárba. A kiráj oszt mingyá másik fogatot kűdött mög öltözetöt a vőlegénnek, hogy tiszta ruhába eskügygyenek, azután êmöntek az esküdőre. Három nap ált a lakodalom a kirájná: Öttek-ittak, mulattak, Ha êfogyott hozattak.
Mikor a lakodalomnak vége vôt, a kirájnak kedve lött vôna mögnézni a vejinek a palotáját, befogatott 6 híntóvâ. Itt a kûdús gyerök nagyon félt, hogy mos mi lösz vele? a macska mögcsajja! De a macska nem búsúlt, elneveszte a gyerököt herczegnek mög monta, hogy mi mindöne van. Elindultak osztán: előmönt a vőlegény, asztán a mönyaszszony, utána a kiráj híntóvâ, úgy a többijek, a kis macska mög mindég a hintók előtt 3, 4 düllővê szalatt. A mint möntek, tanátak ėgy falkaménöst, odaszalad a kis macska, aszonygya: „Ha kérdözik, hogy: ez mög ez kijé? ha nem monditok, hogy ezé mög ezé a herczegé, akkô vége az életötöknek!“ Mikor odaértek a híntók, kérdöszték; kijé ez a ménös? „A herczeg úré“, mongya a csikós, de azé a szögény kûdús legént majd kilelte a hideg. Möntek továb, mögén tanátak ėgy falkaguját, a kis macska mán jó előre odamönt, mögmonta, hogy mit mongyanak, mer ha nem úgy mondik, vége az életüknek, azok is asz monták, hogy a herczeg úré, mikor kérdöszték, hogy kijé ez a falkaguja? a herczeg mög ott vôt a híntóba, de azé nagyon félt. Mögén möntek, tanátak ėgy falkadisznót, mögént odamönt a kis macska, monta nekik, mit monygyanak, „mer (különben) vége az életötöknek!“ „No, mán sok mindöne van a herczeg úrnak!“ mondogatták, de a szögény kûdús fijú félt, hogy mi lösz most.
Ėcczör oszt a kis macska jobban hozzáfogott szalanni, a kis macska beszalatt a Boszorkányok várjába, asz monta a Boszorkányoknak: „Ha nem möntök innétt, itt mög itt gyün az a kiráj (a melyik bánt) akkô vége az életötöknek! hamar bújjatok el, itt van mán nem meszszi!“ Ott vôt sok kazalszalma, a boszorkányok belebujkáltak a szalmába. Itt a kis macska észhönkapott hogy mök köl gyûtani, el köl űket pusztítani! rájuk gyûtotta, mögégtek, ezûta nincs az országba Boszorkány. Mökkorára a kiráj odaért, vôt szakács, szobalány; mindönféle hécczörte szöb vôt, mind a kirájná! ott is 3 napig tartották a lakodalmat.
(Magyarszentmárton.)
21. A jágėrfa.
Volt a világon egy király, annak volt 3 lánya, kiküldte őket az erdőbe földiepret szedni, azt mondta nekik: a ki leghamarabb teliszedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb teli szedte mentül előbb a kosarát, a két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték el az időt. Azt mondja a legöregebb a középsőnek: „Mit szól atyánk, ha látja, hogy ily keveset szedtünk, a húgunk meg teliszedte a kosarát! megkérdezi: mit csináltunk? hanem üssük agyon a húgunkat, s azt mondjuk atyánknak ha kérdezi, hol van a kis húgunk? elveszett az erdőben, őt kerestük, azért nem birtuk teliszedni a kosarunkat s azért jöttünk ilyen későn haza.“ A középső leány nem akart beleegyezni, de a legöregebb addig beszélt neki, hogy agyonütötték, azután elásták. Otthon az atyjoknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, nem is szedhettek a nagy kereséstől epret meg rájuk is esteledett, alig tudtak ők is hazajönni. A király nagyon sajnálta a kis lányát, mert ő volt a legjobb a lányai közt.
A királyleányból nyőlt egy jágėrfácska (jávorfa.) Juhász legeltetett azon a tájon s a mint egyszer a jágėrfácska felé ment, levágott belőle egy ágat, csinált belőle furulyát, mikor fujta, a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Arrra ment a király, hallgatta hogy mit mond a furulya, eszébe jutott, hogy neki is volt egy kis lánya, kezdett érdeklődni, hol vette a juhász? s elkérte tőle, fujta, a furulya pedig elkezdi: „Fujjad, fujjad, királyatyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“ Megvette a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odadta a feleségének, hogy fujja. Mikor a királyné fujta, elkezdia furulya: „Fujjad fujjad királyanyám, Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Hallgatják mindnyájan, hogy mit mond a furulya, odaadja a királyné a kissebbik lányának, hogy fujja, a furulya, mikor fujja elkezdi: „Fujjad, fujjad ėn nénécském! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Azt mondja a király, hogy fujja a legöregebb leánya, de ő nem akarta, de nem hagytak neki békét, míg nem fujta, akkor a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad én gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“. Akkor a király máglyát rakatott s megégettette a legöregebb lányát.
(Szentes.)
22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.
Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.
Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė, embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta, adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.
Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény embör?“ Aszongya a szögény embör: „Komát keresni, mert így mög így vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott, êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a czipó mögén csak egész lött. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt. Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti. Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit, viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné, nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén, de mikor a konyhába mönt, a főd mögnyît, a kiráj is a főd alá mönt. Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.
Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának, Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával. Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod, elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét) pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját, hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel, mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj 4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is, őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz, mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok, minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“
A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát, konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta: a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző: idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni. Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“ Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas, hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire; aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit, tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a gyerökit.
(Magyarszentmárton.)
23. A három szent királ.
Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ, ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda, szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik: kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze, hogy vögyön kendört, hogy kötelet készícsön. Itt a három kirá möghált. Másnap főkeltek, a Gazdagkirál látta, hogy nagyon nagy szögénségbe van a köteles, kivött ėgy skatula aranyat, odatta a kötelesnek; „No, mos mán ezön vögyé kendört oszt dolgozz, vögyél rajta jobb házat!“ A szögén köteles mögköszönte az aranyat, a három szent királ elmönt. A szögén köteles fölvitte az aranyat a pallásra: ott vôt ėgy szakajtóba korpa, ű vött ėgy pár aranyat ki a skatulábul, a többit belegyukta a szakajtóba a korpa alá; de ű az aszszonnak aszt nem monta. Ű oszt elindult a városba, hogy majd fogad kocsit, hogy hônap mönnek kendöré.
Itt oszt az aszszon, mikor gyütt ėgy szilvás kufa – a gyerökök ríttak, hogy vögyön az anynyuk nekik szilvát! – az anynyuk fölmönt a pallásra, eszibe jutott, hogy van ott még ėgy kis korpa, hogy azon vösz szilvát a gyerököknek. Odaviszi a kocsihon, aszongya: „Ád-ė szilvát korpájé?“ Aszongya a kufa: „Hon nė annék?“ Vött, adott neki szilvát, beleöntötte a korpát a zsákba. Az embör tanát a városba ėgy kocsit, mögfogatta hônapra fuvarba, hogy maj kendört hozunk! Bemöntek ėgy kocsmába, hogy maj áldomást isznak. Itt oszt öt forintot adott foglalóba oszt a szögén köteles beittasodott, ballagott hazafele. Nagy eső lött akkô nap, az ű háza előtt vôt ėgy kopott árok, teli vôt vizzê, az embör belecsúszott, a sipkája alatt vôt az aran, a mög beleesött aranostul ėgygyütt. A kácsák beletaposták a sárba, a szögén köteles valahogy bevánczorgott, lėfekütt a szín alá. A felesége osztán behúszta a házba, lėfektette oda. Hajnalba osztán kopoktat a fuvaros az ablakon. A köteles fölugrott, kérdözi az aszszont, hun a sipkája? Az aszszon asz mongya: „Hisz, hajadon féve gyütt ken haza!“ Az embör-oszt vôt ėgy rosz kalapja a fejibe tötte – főmönt a pallásra, keresi a korpásszakajtót, de nem tanáli, kérdözi az aszszont: „Hun a korpásszakajtó!“ Az aszszon aszongya: „Tėnnap vöttem a gyerököknek rajta szilvát“ „Hát az aran hun van belüle?“ kérdözi a köteles. „Micsoda aran? – aszongya – én nem tudok benne aranyat, úgy beledűtöttem a zsákba a kufának, a hogy vôt.“ „No, oda a sok aran, aszszon! mögén csak szögénnek marattunk mink!“ monta a köteles. Itt osztán még hécczörte szögényebbek vôtak, mint azelőtt.
Három hétnek utánna viszszatért a három szent királ, látytyák, hogy még szögényebb a köteles. A Szöröncsekirál kivött a zsebibül ėgy nagy ólomgolyót, aszonta a szögén kötelesnek: „Lögyön hozzá szöröncséd!“ A három szent kiráj mögént elmönt az útytyára. A szögén köteles nézögeti az ólomgojót, aszongya: „Mi csinájjak én evel?!“ Odatta a gyerököknek: „Jácczatok vele!“
Akkô nap hozzájuk mönt ėgy öreg halászembör, vitt ėgy rosz hálót, aszonta a szögén kötelesnek: „Csináld mög neköm eszt a hálót! majd kapsz érte ėgy halat.“ A köteles öszszefűzögette a hálót, az öreg halász möglátta az ólomgojót! hogy a gyerökök jácczottak vele, aszonta a szögén kötelesnek: „Ad neköm eszt az ólomgojót!“ A szögén köteles aszonta: „Odadom, ha a legnagyobb halat idadod, a möliket máma foksz!“ Itt oszt odatta neki. A halász rákötötte a hálóra súlnak. Lėmöntek a folóra, a köteles is elmönt. Möghúszták a hálót, sok sok halat kihúsztak, ėgy nagy hal is vôt köszte, aszt elvitte a köteles. Fölbontotta otthun, kigurútt belüle ėgy gyémántgojó. A halat is mögfőszték, mögötték, a gyémántgolót mög begurították az ágy alá.
Ekkor nap mönt ėgy gróf âra, bemönt a szögén köteleshön, hogy majd istrángot vösz nála, möglátta a gyémántgolót, aszongya: „Te, szögén köteles embör! nem adod neköm eszt a golót?“ Aszongya a köteles: „Mit ád érte a gróf úr?“ „Van itt ėgy majorom, van vele háromszáz lánczfőd, aszt neköd adom mög ėgy zacskó aranyat!“ Odatta neki a gyémántgolót, elmöntek a városházáhon, átiratták a majort a főddel ėgygyütt. Akkorára a kufa hazahoszta az aranyat, a mit az aszszon odadott a korpával, mer attul félt, hogy aval csak lė akarják űtet záratni. Addig kutatta, addig kereste, hogy hun atták neki a korpát? még mög nem tanáta. Vôt neki ėgy üres házhejje, ott csináltatott ėgy palotát, a hogy hánták ki a fődet, mögtanáták sipkástul az aranyat is. A palota elkészült, tizėnkét köteleslegén dôgozott a méhejbe, ű mög csak urassan sétált és parancsolt.
Ez alatt az üdő alatt viszszaért a három szent királ, látytyák, hogy a rosz ház hejjin mög az üres telkön nagy palota van, aszongya a Szöröncsekirál: „Látod-ė, tė? Gazdagkirál! hogy én vagyok a föjjebbvaló, nem tė. Tė attá neki ėgy skatulaaranyat, én mög csak ėgy ólomgolót attam; az aranbul szögényebb lött, mint vôt, az ólomból mög gazdag lött.“ Sokájig eldiskuráltak űk ketten, még a Bölcskirál asz nem monta: „Löhet neköd bármönynyi aranyad, ha szöröncséd nincs, nem ér sömmit tönkremész, êfogy az aranyad.“
(Egyházaskér.)
24. András: a kitett gyermek.
Vôt a világon ėgy gróf, annak vôt ėgy csudaszép lánya, a grófné möghalt, a gróf nem sokat törődött a lányával. Vôt ėgy lovásza is a kirájnak, lovagolni tanította a kisaszszont, addig tanította, hogy ėcczör állapotos lött a kisaszszon. Csak elmönt a kisaszszon más városba, itthon asz monta, hogy atyafiakat járni mönt, az apja pedig nem törődött vele. A kisaszszonnak lött ėgy fijúgyermöke, kiatta tartásra, ű pedig viszszamönt a kastéjba és lött tovább kisaszszon, nem tutta mög senki, hogy neki csalágygya születött. A lovász pedig möghallotta, hogy mi történt, főbe lűtte magát, maratt neki 6 csalágygya, ârul pedig a gróf gondoskodott. Csak később a kisaszszonnak kérője akatt: katona tiszt, el is vötte feleségül. Ezalatt a kisaszszon a nevelőnek kűdözgette a pészt, de mikor férhönmönt, továb nem gondolt a fijával, nem kűdött neki pészt; a részögös aszszon (a ki nevelte) pedig asz gondolta, hogy nem tarti ingyen, kötött ėgy kötelet a (kis gyermeknek a) nyakára, oszt kivetötte az úcczára.
A kutyák körülfokták a kis gyereköt, de vôt ėgy nagy kutya kösztük, a’ nem eresztötte közel hozzá a többit. A mint ugattak a kutyák a ház előtt, bent a házba ėgy aszszonnak mög ėgy embörnek a kis fija haldoklott, aszongya az anynya az embörnek: „Nézzé ken ki, mit ugatnak a kutyák oda ki?“ Kinéz az embör, látytya, hogy ėgy kis gyerököt huszkonnak a kutyák, fővöszi az embör a kis gyerököt, bėviszi a házba, mutatytya az aszszonnak: „Ne! nészd! mit leltem az úcczán? valami lelketlen anya kilopta, jó lösz nekünk! Úgy is a mi kis fijunk má möghalt!“ Tehát fölfokták a kis gyerököt Andrásnak hítták, járatták iskolába, a tanulók köszt kiváló vôt. Ėcczör történt, hogy öszszeveszött ėgy másik gyerökkê, a gyerök aszongya: „Job lött vôna tégöd is szétszöttek vôna a kutyák az úcczán!“ Lėszomorodott András, mikô kimönt az iskolábû, kérdöszte az apja mög az anynya: „Mi oka annak, hogy tė ojan szomorú vagy?“ „Annak nagy sorja van, kedves anyám! aszonta az árėndás zsidó fija: „Jobb lött vôna, hogy a kutyák szétszöttek vôna az úcczán!“ Êre elbeszélte neki az anynya, hogy neki nem édösgyeröke, de azé épen úgy szereti! Êre András még jobban tanût az iskolába, tanût és évek mulva lėtötte a papi vizsgát. De idő közbe születött ėgy kis lánya a nevelő apjájéknak, csakhogy aszt is András kitanítatta, férjhönatta, ėgy tanító vötte el; a nevelő szülejit is sokszor segítötte: úgy szerette, mintha édösapja, édösanynya lött vôna.
Ez alatt pedig a herczegnének (katonatisztnének) – térjünk mán oda! – nem vôt nyugta, főkereste aszt az aszszont, a kinek a fija ki vôt adva tartásra, mögkérdöszte tűle, hogy hová lött az ű fija? De az aszszony aszt monta, hogy möghalt, eltemettette szépen, mögmutatta aszt a hejet, a hová temettette, a herczegné kápolnát emeltetött a hejire, misét szolgáltatott érte, siratta a fiját. Ėcczör föltünt (a nyugtalansága) az urának is, kérdözi tűle, hogy mi bajod neköd mindég? de a herczegné nem monta aszonta fejfájása van. Ėcczör maga vôt a herczegné odahaza, ėcczör bemén hozzá a szobalány, asz mongya, „Herczegné aszszonyom! hivatytyák a nevelőnéhöz, ėgy titkot akar mondani a herczegné aszszonnak!“ Elmönt a herczegné azonnal, hát éppen csakhogy akkor élt még az aszszon; aszongya a nevelőné: „Bocsásson mög, herczegné aszszony, a fija nem halt mög, hanem kitöttük az úcczára, mert fizetés nem jött, nem tartottuk hijába.“ Êre a herczegné elájult, mikorra magáhon tért, a nevelőné möghalt, tehát nem tutta mög a herczegné, hova lött a fija? vagy milött belüle? Ettül kezdve még szomorúbb lött a herczegné, az ura kérdöszte a baját, de nem monta. Eljárt gyónni, ott mög vôt ėgy fijatal pap, az urának föltünt, hogy az aszszon sűrűn jár gyónni. Az ura a herczegnének elmönt a paphon és mögkérdöszte, hogy mé jár az ű felesége ojan sűrűn gyónni? ennek van valami sorja? A pap asz monta, hogy nincsen (sorja) csak bűnynye van. A herczeg hazamönt, lėvetötte magát az emeletrül; mikor bevitték az embörök, csak anynyit mondott a herczegnének: „Annuskám! bizalmasabb löhettél vôna hozzám!“ azzal a herczeg möghalt. Az aszszon eltemettette szépen és tovább imátkozott a fijájé, elmönt gyónni, de a katolikus pap mán tutta az ű történetit, aszonta: „Aszszonyom! mönynyön el a bánáti paphon, annak gyónynya mög a bűnit, ha az mögbocsátytya a bűnit, akkor az Isten is mögbocsátytya!“ Befogatott (a herczegné) ėgy borított kocsiba, elhajtatott a református paphon, de elvitte magával az unokahúgát is, eszt benhatta a kocsiba, ű mög lėszált, bemönt a paphon. Éppen a pap a szobájába vôt, köszön: „Gyónni gyüttem, tiszteletes Uram!“ „Nálunk nem szoktak gyónni, mönynyön el a katolikus paphon, a szokott gyóntatni!“ monta a tiszteletes. „De éppen a kűdött ide, tėhát szépen kéröm, olgyon föl a bűnejimbül, mer nincsen nyuktom!“ Aval lėtérbetyült, elkeszdött könyörögni. „No, ájjon föl, jó aszszon! hagy hallom: mi bűne van?“ „Korán elvesztöttem az anyámat, az apám pedig nem sok gondot fordított rám, bentült a kártyaszobába. Volt ėgy lovász mesterünk, kiváló szép embör vôt, házasembör vôt, vôt neki 6 gyeröke, mindönnap kijártam vele az erdőbe, beleszerettem, lött tűle ėgy fijam. Nem tutta mög a világ, mer âra az időre elmöntem ėgy rokonomhon, a gyerököt kiattam tartásra, én pedig viszszamöntem a kastélba, csak lánnak marattam. Később férhönmöntem ėgy katonatiszthön; mikor férhönmöntem, a (gyermektartásért járó) pézküldemény is elmaratt. Később möghallottam, hogy möghalt (a gyermek), mögörültem neki. Ėcczör csak bejön a szobalányom, hogy hivat a vôt (gyermek) nevelőné. Halálos ágyán vallotta mög, hogy kitötte az úcczára a kis fijút, hogy én annak soha ėgy anyai csókot nem attam! – úcczaji kutyák szétszötték!“ Aszongya a tiszteletes: „Szétszötték vôna, aszszonyom! ha jó embörök nem löttek vôna! tehát kêj föl anyám! add mög az első anyai csókot!“ Fölugrik êre a herczegné, öszsze-viszszacsókolta a fiját, hálát adott az Istennek, hogy ėcczór főtanáta az elveszött fiját.
Mögúnta a kis lán a kocsiba a várást, monta a kocsisnak: „De sokájig gyün most Annus néni!“ Ėcczör nyílik a kapu, kijátytya a kis lán: „De soká gyóntá most? Annus néném! most mögfásztam, szalagygyunk hazafele, mer mán estelödik is!“ „De mos mán nem mögyünk sėhova sė, mer mögtanáltam, a kit kerestem!“ monta a herczegné. Lėszálott a kis lán, bemöntek a szobába, a pap pedig elküldött a nevelőapjájé, anynyájé, monta az édös anynyának: „Hotyha ezök a jó embörök nem löttek vôna, a kutyák fölfaltak vôna!“ A herczegné mögköszönte a jóságukat, csináltatott nekik ėgy szép palotát, ott élt a két öreg, még mög nem halt. A tiszteletes pedig beleszeretett a kis lánba, hogy elvötte feleségül.
(Hódmező-Vásárhely.)
(Nagykópékról.)
25. A czigány, a pap és a bíró.
Mikor még minden nagyobb úr tartott magának udvaribolondot, történt: hogy egy faluban a pap és a bíró – kik azelőtt nagyon jó barátok voltak – egy vadászat alkalmával úgy összeharagudott, hogy többé még egymásra sem nézhetett. A pap, hogy valamivel bosszanthassa a bírót, magához hivatta az ő kedves udvaribolondját: a czigányt s kérdezte tőle, hogy mivel tudná legjobban megbosszantani a bírót? A czigány – tudta: hogy a bírónak van egy kedves tehene, – azt a tanácsot adta a papnak, hogy el kellene lopni! A pap helyesnek találta a tanácsot, 20 forintot adott a czigánynak, hogy lopja el a bíró tehenét. A czigány a rákövetkező éjjel elvezette a bíró tehenét, reggel azután a papnál levágták és szépen elosztották. A bíró mikor reggel észrevette, hogy nincs tehene, kidoboltatta a faluban, hogy a ki nyomára vezeti, 60 forintot kap. A czigány mikor ezt meghallotta, elment a paphoz, 40 forintot kért tőle azért, hogy ne jelentse fel. A pap hogy meneküljön a bajtól, adott neki, de a czigány ezzel sem érte meg, hanem mikor kijött a paptól, egyenest a bíróhoz ment és azt mondta, hogy ő tudja ki lopta el a tehenet és arra kérte a bírót, hogy hívassa fel a papot s vonja kérdőre. Azután hazament a czigány, mint a ki a dolgát jól végezte.
Másnap, mikor megkapta a pap az idézőczédulát, megijedt, rögtön magához hivatta a czigányt, szemére vetette hálátlanságát s faggatta, hogy miért tette ezt? mikor megatta a mit kért. A czigány azt hajtogatta, hogy adjon a pap neki 60 forintot s megmenti attól a nagy szégyentől, a melyik előtt áll, de mikor a tárgyalás lesz, a pap ne szóljon semmit sem, csak őt magát hagyja beszélni. A pap azután beleegyezett a dologba és kifizette a 60 forintot.
Mikor eljött a tárgyalás napja, a pap a rendes időben megjelent, de a czigány nem volt ott, a pap szemlesütve járkált a folyosón, éppen arra gondolt, hogy a czigány megint felültette, mikor megjelent a czigány. A bíró behívatta őket s felolvasta a papnak, hogy mivel van vádolva s kérdezte, hogy mivel védi magát? A pap azt mondta, hogy beszéljen a czigány, mert ő nem tud semmit. A bíró ezután a czigányhoz fordult és ráparancsolt, hogy mindent úgy mondjon el, mint a hogy elmondta már neki. A czigány azután elkezdte mondani úgy, mint azelőtt: hogy elmentek a pappal éjjel a bíró istállójába és elvezették a tehenét a paphoz, reggel azután levágták, a húsát két részre osztották, az egyik a papé, a másik az övé lett. Itt azután a czigány szünetet tartott, a pap szégyenében már majd elsüllyedt, a bíró pedig az Isten őrözte, hogy nem tapsolt örömében, hogy a czigány meg merte a pap szemébe mondani. A bíró erre odafordul a paphoz, kérdezi: „Igaz ez?“ mire a czigány közbe szólt, hogy elfelejtett még valamit mondani, a bíró biztatta, hogy csak bátran mondjon el mindent, a mi idetartozik! A czigány azután folytatta: „Mikor a bőrosztásra került a sor, mindaketten egészben szerettük volna megtartani, de mivel nem tudtunk megegyezni, fogtam a bicskát és elkezdtem a fejinél a hátán végig hasítani, de mikor a farkához értem, ott a bicska megakadt és én hanyat estem; erre felébredtem.“
A bíró erre rákiáltott a czigányra: „Te czigány! hiszen ezt te csak álmodtad!“ „Persze, hogy álmodtam – mondja a czigány – de tegnap mikor elmondtam, a bíró úr örömében nem hallotta, mikor mondtam, hogy csak álmodtam.“ Igy azután a pap is, czigány is vígan mentek haza, a bíró pedig szomorúan nézett utánuk, mert sem a tehene nem lett meg, sem a papon bosszút nem állhatott.
(Hódmezővásárhely.)
26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy falu, abba vôt ėgy templom, vôt annak ėgy baktérja, de nagyon félős vôt, de a pap is nagyon félt, úgy, hogy este nem mertek kimönni. Vôt a faluvégin ėgy rosz ház, vôtak a faluba dėjákok is, de mindég éhössek vôtak a dėjákok. Ėcczör elhatároszták a dėjákok, kimaradást tösznek, maj szöröznek űk maguknak önnivalót és úgy is lött. Elmöntek a rosz házhon, 2 ott maratt, 2 pedig elmönt ėgy báránt keríteni „No, aszongya – még tik oda lösztök, addig törünk ėgy kis dijót!“ Ezalatt a bakter fölmönt a toronyba, hogy majd elharangozi éfélt, hajja, hogy beszélgetnek mög hogy pufognak, gondolta magába a bakter: „Elmék a mestörhön, előhívom, hogy itt vannak a szellemök!“ Szalad a mestörhön: „Mestör uram! mestör uram! ébregyön! itt vannak a szellemök, föltámattak a halottak!“ „Dehogy támattak, János! mongya a mestör, csak eregy, nészd mög, hogy mi löhet a’! Én nem möhetök, mer fáj a lábom!“ mongya a mestör. „Fölvöszöm én a hátamra, csak gyűjön!“ osztán fővötte a hátára, vitte. Ez alatt mán nem győztėk várni a czimborájukat a dėjákok, kinésztek, hogy gyün-ė mán a 2 czimbora, vagy valami baj történt? Úgy látytyák, mintha gyünnének, odakijátanak: Gyűjenek gyorsan! mög van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ (A bárány nyakát értették). Aszongya a mestör a harangozó hátán: „Mit kijátanak, János?“ De János is mögijett ám, aszongya: „Nem halottam, mestör úr!“ „Kérdöszd mög, János!“ mongya a mestör. János odakiját: „Mit kijabáltok?“ „Hozzad hamar – mongyák a dėjákok – ki van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ De mán erre a harangozónak is csurgott a verítéke, a mestörnek sė fájt tovább a lába, lėugrott a harangozó hátárul, elszalatt, mög sė ált hazájig, három nap folvást rászta a hideg. Szalatt a harangozó is, de a mint szalatt, elesött.
A dėjákok nem kaptak báránt, gondolták: „Jó lösz disznó is!“ de a mint kieresztötték az ólbul, szalatt szömönszöktibe (sebessen), éppen akkorára ért a harangozóhon, mikor föltápászkodott, lába közé fokta a harangozó, oszt vitte a disznó, a harangozó kijátott a mestörnek: „Jaj! engöm mán visznek!“ asz gondolta, az ördög viszi, eszt möglátták a dėjákok, azok is szömönszöktibe szalattak: „Jaj, szalagygyunk! Gyurkát, Pistát viszi mán az ördög.“ A disznó pedig mög sė állott a kocsmaajtóig: a kocsmárosé vôt a disznó, onnan lopták el a dėjákok. Nagyotnéz a kocsmáros, kihíjja a feleségit: „Gyere mán, anynyuk! nészd mit hozott a disznó!“ „Nízi az aszszon, hát a János bácsi, a harangozó. Fölnyitytya a szömit a szögén harangozó, aszongya: „Nė báncsatok, jó lelkök! többet nem iszok, sė nem kártyázok!“ Nézik János bácsit, mi lelte? aszongya a kocsmáros: „Híjunk doktort! ennek möghibbant az esze, hisz nincsenek itt jó lelkök, angyalok!“ Kihítták a doktort, akkor beszélte el János bácsi osztán; mi történt. Kimöntek a rosz hászhon, (látták) hogy ott a dijó, mogyoróhaj, úgy tutták mög, hogy a dėjákok vacsoráltak.
(Hódmező-Vásárhely.)
27. A koma.
Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak, aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra: mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért, gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári. A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba, aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“ „Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė, komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma: „Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De mégis maj lėterítytyük a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult, mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte, aval lėfekütt.
Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök, aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja: „Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám: hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz, hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom! möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor, főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon, âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert mostan anynyi telt.“ A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni? kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:
„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“ „Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė, körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt, ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát (rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám! aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat, hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével, akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét, igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni. Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün anná jobban szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.