(Magyarszentmárton.)
28. A nagygusztusúak.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy szögény legény, mögházasodott, elvött ėsz szögény lánt; de a lán fölmonta neki, hogy ő nagy gusztusú (mérges), ha ű mögharagszik: nem szól két hétig sė, hanem fölül a kemöncze tetejire. De az embör is mögmonta, hogy ű neki ojan rosz gusztusa van: hogy ha akkorára, mikor köl, nincs az étel készen, mögöszik ėgy fej vöröshajmát, attul ű ojan részög lösz, hogy ű akkor öszszetör mindönt.
Hát ėcczör történt a sorja, hogy hazamönt a dologbul a szögén embör, hát látytya, hogy nincsen vacsora. Keresi az aszszont, a kemöncze tetejin kuporog, nem szól sėmmit. Bevisz ėgy nagy vöröshajmát, bevacsorálja, hozzá kezd törni, zúzni mindönt: poharakat, tálakat, tányért. Ėccző csak mögkapja az aszszon lábát, lėrántya, el keszdi náspágolni, agyba-főbe verni; mikor jô hejbehatta, elmönt dologra. Másnap hazamönt, látytya, hogy az aszszon ágyba van, nem szól sömmit; vacsorázott oszt lėfekütt. Ez így tartott ėgy hétig. Ėcczör esős idő lött, nem tudott dôgozni. Odaszámított, hogy mög kék szólaltatni az aszszont: fog a kezibe ėsz szál gyėrtyát, a széköket kirángatta a hejibül, sublótot, ládát (kirángatott) kihánt belüle mindön ruhát; darabonkint kirázogatta, az ágy alá benézött a gyėrtyával. Az aszszon nem tutta mire vélni az ágyba, hogy mit akar ez a bolond embör? már bizonyossan möghibbant az esze, keszte bánni, hogy nem főzött neki: „Mit keresöl te, félbolon fényös nappal gyėrtyavilágnál?“ „Eszt keresöm, anynyukom! eszt keresöm, mán mög is tanátam.“ „De hát mit? mongyad hát!“ „A hangodat, anynyukom! a hangodat! már elmult ėgy hete, hogy nem hallottam.“ Az asszon êre kiugrott az ágybul, asz monta: „Máskor nem lösz igy, apjukom!“ de hát azért még ėcczör mögjárták.
A szögén embör elmönt dologra, möghatta az aszszonnak: mire hazagyün, készícsön ėgy kis meleg ételt; de közbe nagy eső vôt, a kút meszszi vôt, aszonta az aszszon: ű bizon nem ásztatytya mög magát azé a kis ételvízzé! Hazamén a szögén embör este, mongya, hogy: „Hát! hogy nincs kész a vacsora?“ „Nem látod talán – mongya az aszszon – hogy esik az eső? csak nem ásztatom el a ruhám!“ Kapja az embör a két kantát a karjára, elmögy a kútra, mögvitte a két kantavizet, örül az aszszon: „No, hozza mán az embör a két kantavizet!“ Odaér az embör, aszongya: „Gyere csak ki, anynyuk!“ Mikor az aszszon kimönt, kapja magát az embör, mind a két kantavizet a nyakába önti: „De mos mán eregy a kútra, nem ázol mög!“ Az aszszon fokta a két kantát, elmönt a kútra, mögkészítötte a vacsorát, többet soha sė vesztek öszsze, éltek boldogul.
(Hódmező-Vásárhely.)
29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs.
A nagy Kolozsnak vôt 4 lova, a kis Kolozsnak ėgy lova, szántottak az országút szélin. Hét falunak vôt ėgy templomja, az ėgyik falubul a másik faluba jártak templomba, a kis Kolozs főgygye mellett köllött elmönni. Kis Kolozsnak vasárnap szántottak, mer csak ėgy lova vôt, nagy Kolozs tartotta az ekét, kis Kolozs hajtotta a lovat, möntül többen möntek a templomba, annál jobban kijabálta: „Gyí, szép 5 lovam! gyí, gyí, gyí!“ Nagy Kolozs ėgy darabig halgatta, écczör mán mögsokalta, aszongya neki: „Nė úgy mond, hogy: Gyí, szép 5 lovam! hanem: „Gyí, szép ėl lovam! nėköd csak ėgy van, még aszt tanálik hinni, hogy mind az 5 a tijed.“ Kis Kolozs rá sė halgatott, csak asz monta: „Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí, gyí!“ nagy Kolozs mögharagudott, kihúszta az üsztökét, agyonütötte kis Kolozsnak az ėgy lovát. Kis Kolozs oszt mögnyúszta az ėgy lovát, mögszárította a bűrit, öszszehajtotta, zsákba tötte, fővötte a válára, ballagott a másik városfele. Mikor odaért a szélső hászhon, ráestelödött, benéz az ablakon, hát látytya, hogy ėgy fijatal aszszon mög êgy fijatal embör szerelmeskönnek: a fijatal embör az aszszonnak a kurafija vôt. Kis Kolozs osztán nem is szólt be az ablakon, mer tutta, hogy ús sė kap szálást, hanem bemászott a kapun, fölmászott a hásztetőre.
Itt oszt az ôdalsó ablakon látytya, hogy az asztal teli van süteményel, sűt hússal és ėgy nagy üvegbor is van ott. Valaki nem sokára zörget a kapun, kijabájja be, hogy: „Aszszon, nyizsd ki a kaput!“ Az aszszon mögijett, aszongya a kurafijának: „Bújj ebbe a ruhás nagy ládába!“ A bort êtötte a sifon háta mögé, a sütemént mög a sűtt húst berakta a keminczébe, kiszalatt, kinyitotta a kaput, az embör behajtott, kifokta a lovakat, bemönt. A hogy mönt befelé, főtekínt a színtetejire, látytya, hogy ėgy embör ott öszsze van húzódva, fölkijánt hozzá: „Ki vagy fönt a színtetejin?“ Kis Kolozs oszt mögszólal: „Én vagyok ėgy szögén vándorló!“ „Hát gyere be a szobába!“ Kis Kolozs oszt bemönt az embör után a szobába, vitte magával a masinazsákba (ritka zsák) a lóbűrt. Asz mongya az embör az aszszonnak: „No, hé! hozzá égy kis vacsorát! főszté-jė?“ Aszongya az aszszon: „Nem fősztem, nem tuttam, hogy hazagyün ken; hanem van ėgy kis kinyér, fokhajma mög vöröshajma.“ Az aszszon odavitte a kinyeret a mög fokhajmát mög a vöröshajmát az asztâra. Itt oszt a gazda hítta a kis Kolozst is vacsorálni, kis-Kolozs is nem uraltatta magát, odamönt, mer nagyon éhös vôt. Ėcczör a gazda kérdözi kis Kolozst: „Mi van a zsákba?“ „A! – aszongya – a zsákba jövendőmondó van!“ „Hát, mit jövendöl az?“ kérdözi a gazda. „Mindönt a világon mögjövendöl“ mongya kis Kolozs. „Hát, tunna-jė most jövendölni?“ „Honnė tunna? – mongya kis Kolozs – így ni!“ röttön mögnyomta a zsákot, csikorgott a száraz lóbűr. Kérdözi a gazda: „Hát, mit jelönt most? én nem értöm!“ „Nem is érti eszt mindönki, csak a saját gazdája érti. Most aszt jelönti, hogy a keminczébe van sűtt hús és sütemén.“ Az embör aszongya az aszszonnak: „Nészd, aszszon! hátha igaz.“ Az aszszon kiszalatt, behoszta, odarakta az asztalra. Két éhös embör jóízűn öszögette; az embör nem álhatta szó nékül, aszongya: „Nyomja mög még ėcczör, hogy mit jövendöl most?“ kis Kolozs mögnyomta erőssen. „No, hát mit jövendölt?“ kérdözi a gazda. „Hát asz jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött ėgy jó nagy üvegbor.“ Az embör oszt monta az aszszonnak: „Eregy, hé! nészd mög! hátha igaz, nagyon jô esik a sűtt húsra mög a süteménre“. Az aszszon odaugrott, kihúzott ėgy nagy üvegbort, odatötte az asztalra, jóízűen iszogattak. Mögén a gazda aszonta: „Nyomja mög mögén! mit jövendöl harmacczor?“ Kis-Kolozs mögnyomi, aszt mongya: „Most aszt jövendöli, hogy gonosz van a ruhás ládába“. Fölugrott a gazda, fölnyiti a láda tetejit, látytya, hogy ėgy nagy, szőrös valami van benne, lėcsukta hamar, lėszögeszte, hogy ki nė gyűjön, kérdözi kis Kolozst, hogy agygya neki a jövendőmondót? „Odadom három véka aranyé!“ monta Kis Kolozs. „Jó van, mögadom a három véka aranyat, de aszt a gonoszt is el köl vinni, hogy nė lögyön itt.“
Lėfeküttek, röggel oszt főkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat, kocsira tötték a nagy ruhás ládát is a gonoszszal ėgygyütt és a kis Kolozs hajtott hazafele, aszt durúzsolta: „Belevetöm eszt a gonoszt a Tiszába!“ A gonosz oszt mögszólalt: „Nem viszöl a Tiszába, én is adok három véka aranyat! csak vigyél a lakásomra.“ „Hogy vigyelek oda, mikor nem tudom, hogy hun van a lakásod.“ Itt oszt mögmonta: „Ijen és ijen épület az én lakásom.“ kis Kolozs mög is tanáta a lakását, beált az udvarba. Gonosz kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs osztán mögfordította a rudat hazafele, hazamönt.
A legnagyobb fiját mingyá magáhon hítta: „Eregy el, fijam! nagy Kolozs bátyádhon, kérd el a fölöntőt.“ A gyerök osz êszalatt, aszongya: „Nagy Kolozs bácsi, agygya ken ide a fölöntőt!“ Kérdözi nagy Kolozs: „Mit akar apád a fölöntővel?“ Aszongya a gyerök: „Elatta a lóbűrt és kocsi aranyat hozott.“ Nagy Kolozs fővötte maga a fölöntőt oszt êmönt kis Kolozshon. Mögmérték az aranyat, tizenkét fölöntő. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Eszt mind a lóbűré kaptad?“ „Azér kaptam!“ mongya kis Kolozs. Nagy Kolozs oszt hazamönt, agyonütötte mind a nél lovát, szekérre rakta oszt űs elvitte a másik városba árulni; de ott a zsidók mögígérték a tisztösségös árát, de ű nem atta, mer kis Kolozs aszonta, hogy tizėnkét fölöntő aranyat kapott ėl lóbűré. A zsidók szóba sė akartak asztán vele álni. Itt oszt nagy Kolozs hazamönt, fővötte a fejszét, hogy agyonüti majd kis Kolozst, de kis Kolozs élt a gyanúval, az édösanynyát fektette az ű ágyába, ű mög belefekütt az édösanynya ágyába. Nagy Kolozs osztán écczaka belopóczkodott, agyonütötte kis Kolozsnak az édösanynyát, asz gondolta a kis Kolozs fekszik ott. Kis Kolozs röggel főkelt, mögtürűgette az édösanynyát, fölültette a kocsiba hátul az ülésbe, elmönt vele a másik városba. Mögált ėgy kocsma előtt, bemönt a kocsmába, kért a kocsmárostul bort. A kocsmáros adott neki, aszonta: „Vigyön az édösanyámnak is ėgy pohárral, de nagyokat kijácson neki, mer nagyot hall.“ A kocsmáros kiviszi a pohár bort az anynyának, nagyot kijánt: „Itt van ėgy pohárbor: a fija kűtte.“ De az aszszon rá sė halgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros oszt mögharagudott, odavágta a poharat az aszszon fejihön, az öreg aszszon êdült. Itt kiugrott kis Kolozs: „Jaj! mi csinált az anyámmal? agyonütötte.“ Itt oszt a kocsmáros könyörgött kis Kolozsnak, hogy nė mongya sėnkinek, inkáb ád három véka aranyat! kis Kolozs aszongya: „Nem bánom! de édösanyámat temettesse el, hogy sėnki nė tugygya.“ Aszongya a kocsmáros: „Van neköm jó nagy kertöm, majd eltemetöm én oda, csak nė szôjon sėnkinek.“ A kocsmáros kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs hazavitte, elkűtte a fiját nagy Kolozshon: „Hoszd el a fölöntőt!“ A gyerök oszt êszalatt, mongya nagy Kolozsnak: „Nagy Kolozs bácsi, agya ken ide a fölöntőt!“ „Mit akar apád a fölöntővel?“ kérdözi nagy Kolozs. „Elatta öreganyámat a másik városba, hozott sok aranyat, aszt akarjuk mögmérni.“ Nagy Kolozs főkapta a fölöntőt, szalatt kis Kolozshon, odaért, mögmérték, hát hat fölöntő lött. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Hun vötted aszt az aranyat?“ „Hát – aszongya – az éjel tė ütötted agyon édösanyámat, oszt elvittem a másik városba, azé kaptam.“ „Hát vöszik ott a hôtaszszont?“ kérdözi nagy Kolozs. „Hát! honnė vönnék – feleli kis Kolozs – még kérdöszték is, hogy van-ė még több?“ Nagy Kolozs hazaszalatt, agyonütötte az édösanynyát, beletötte ėgy tajicskába, áttolta ėgy másik városba, keszdi kinálni: „Hôtaszszont vögyenek! hôtaszszont vögyenek!“ A röndérök mingyá közrekapták, hogy micsoda hôtaszszon ez? „Hát agyonütöttem az édösanyámat, oszt êhosztam árulni.“ A röndérök mökkötöszték, bevetötték ėgy sütét dutyiba, az anynyát mög eltemették.
Nagy Kolozs mikor kiszabadult, hazamönt, fölvött ėgy masinazsákot, elmönt kis Kolozsékhon, kis Kolozst beletötte a masinazsákba, fölvötte a válára, vitte, hogy majd beleveti a Tiszába. A hogy a templom előtt mönt el, éppen akkor miséztek, kis Kolozst lėtötte, bemönt, hogy maj a lelkijé ėgy pár imácscságot mond, kis Kolozs mög kijabált: „Jaj visznek mönyországba! jaj neköm!“ Êrehajtott ėgy öreg ősz embör ėgy falka marhát, hajja, hogy mit kijabálnak a zsákba, odamönt a zsákhon, aszongya: „Bár engöm vinnének, öcsém! örömest odannám eszt a falkamarhát.“ „Hát ôgygya ki bátyám uram! – mongya kis Kolozs – oszt gyűjön a zsákba, én maj bekötöm!“ Az öreg ősz embör kiótta a zsákot, az öreg bele mönt, kis Kolozs bekötötte, aszongya: „Akármit beszélnek, maga nė szôjon!“ Kis Kolozs elébe vötte a marhát, kihajtotta. Nagy Kolozs elvégeszte az imácságát, kigyütt a templombul, fölvötte a zsákot a válára, vitte a Tiszafele. Mikor odaért, aszongya: „No, átkozott kis Kolozs! nem csapsz be többet.“ Akkô belehajította a vízbe, ballagott hazafele, látytya, hogy kis Kolozs ėgy nagy falka marhát legeltet az országúton: „Hun vötted tė kis Kolozs! mán eszt a falkamarhát?“ „Hun vöttem vôna? a Tiszafenekén az alvilágon!“ „Van-ė még ott?“ kérdöszte nagy Kolozs. „Hon nė vôna! hiszen én az utojját hajtottam el, vannak ott szöbbnél szöbbek.“ Aszongya nagy Kolozs: „Gyere, öcsém! vigyél el engöm is, hajíncs bele!“ „Én nem birlak elvinni, hanem gyere oda, maj belelüklek ottan!“ Möntek oszt mind a ketten a Tiszára, mikor odaértek, kis Kolozs belelükte nagy Kolozst; mög is szabadult tűle.
(Egyházaskér.)
30. Tréfás Jankó.
Tréfás Jankó úgy élte világát, ha valakit mögtréfálhatott. Bemönt ėgy városba ėgy kocsmába, ott vôt három paraszt. Teli vôt az asztal üvegökkel a parasztok előtt, ű osztán odalopóczkodott az asztal alá, odakötöszte mind a háromnak a lábát oszt kiszalatt az úcczára, torka szakatyábul kijabálta: „Ég a város! ég a város!“ Itt a három paraszt fölugrált az asztaltul, ki akartak rohanni, de magukkal rántották az asztalt. Az üvegök mind lėestek oszt porré tört, Tréfás Jankó az ajtóbul úgy nevette, a hasát fokta. De itt a három paraszt elvákta a madzagot oszt utánna szalattak, Tréfás Jankó mög kijabálta: „Gyün utánnam három veszött embör, zárják be a kaput!“ A három paraszt mög aszt kijabálta: „Fogjátok mög a gazembört!“ Nem hogy mögfokták vôna, hanem bezárták a kaput; így oszt Tréfás Jankó mögmönekült. Ballagott az országúton másik városba, az országút szélin ott fekütt ėgy pogygyászos zsidó, a feje alatt vôt a pogygyásza, Tréfás Jankó odalopóczkodott, hogy mögtréfájja a zsidót. Kihúszta a feje alul a pogygyászt oszt kijótta; asz teli vôt aran gyűrűkkel, aran körösztökkel, sejöm kendővel. Kiszötte belüle, telirakta tört kűvel, aval oszt elillantott. Itt oszt a Mózes zsidó fölérzött, tapogatya a pogygyászát, kű van benne: nem az ű pogygyásza, fölsikított: „Hun a rabló?“ De sėhun sė látytya. Hát oszt Tréfás Jankó, mikor mönt, szömbe tanát lakodalmas kocsikat, mögállította asz monta: A ki neki csókot ad fehérnép, annak ű aran gyűrűt ad, aran körösztöt a nyakába, sejömkendőt a fejire. Itt oszt a fehércselédök röttöktek ėgy kissé, hogy ojan csúnya vôt, csókot nem akart ės sė ami, de mivelhogy szerették az arankörösztöt, gyűrűt, sejemkendőt, mindegyik adott neki. Itt oszt a lakodalmasok elindulnak továb, mikor odaértek Mózes zsidóhon, Mózes zsidó mögüsmerte az ű portékáját, mögálította a kocsikat, odaugrott ėl lánhon, kiszakajtotta a nyakábul az aran körösztöt. Tréfás Jankó mög a fa mögül nészte, hogy mi csinál a zsidó, nevette nagyon, hogy ű mögtréfálta a zsidót. Itt oszt torkaszakattábul kijabálta a zsidó: „Rablók! rablók, zsiványok! hisz minynyáji lánnak az én sejömkendőm van a fejin.“ Minynyájinak lėvötte a fejirül a sejömkendőt. Itt oszt a legényök is mögharaguttak, hogy csóké kapták aszt a portékát, hogy merészöli az a zsidó kapkonni le a nyakukbul! Nekiugrottak, jô êverték Mózsi zsidót, Tréfás Jankó csak nevette az egészet.
(Egyházaskér.)
31. A kitanult katona.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt, nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni: „Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta, hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“ mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“ Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát akkô adott néki ėgy végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura. Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának, hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög péze is, nem mönt gyalog, azongya:
„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy szalonnát húz a ló a szántófődön, zsirzik a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük. „Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle. „Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt (szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót, látytya: hogy az öreg aszszony szoptati a csirkéket: a tyúk alá taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz forintot. „No, hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég fogta a malacznak a farkát, hogy a fődbe nė bújjon. A katona odamönt, kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát, élt boldogul.
(Magyarszentmihály.)
(Egyűgyűek.)
32. Kire marad a kis ködmön.
Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, vôt azoknak ėgy lányuk, férhėzatták. Mikor mėgvôt a kézfogó, a vőlegínt mėghítták ebídre; azon a vasárnapon elmėntėk a templomba minynyájan. Az aszszon kigyütt a prédikáczijórol, hozzáfogott a főzéshėz. Ez alatt az idő alatt elgondolkozott, hogy ha most férhėzagygya a lányát, ha lėsz neki ėgy kis babája, (majd ha nyől) varnak neki kis ködmönt, fėlültetik a patkára: lėesik a patkárol, mėghal, kire marad a kis ködmön? Hazamėnt a lánya is a templombol, látytya, hogy az anynya sírdogál, kérdėzi az anynyát hogy: „Mé sír ken, mé rí ken?“ „Tudod, kis lányom a tė sorod? ha most férhėzallak, lėsz kis babád, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor a lány is elkeszdėtt ríni: a nyakába borût az anynyának, ríttak nagyon, a tűz mėg kialutt. Hazamėnt az embėr, aszongya „No, anynyuk! kísz van-ė az ebíd? éhės vagyok, de: mi lelt bennetöket, hogy úgy ríttok?“ „Hogy nė rînánk, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor az embėr is elkeszdėtt rîni, öszszeborútak, úgy ríttak. Mikor a vőlegín ebídre gyütt, látta, hogy rínnak, aszongya: „Mi lelte kentöket, mé rínnak kentök?“ Aszongyák: „Hogynė rínnánk mikor, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ No, – aszongya a vőlegén: „Addig el nem vėszėm a lányukat, még három ilyen bolondot nem tanálok, mint kentėk.“
Elindult, tanát is ėgy embėrt, a mėlik házat épített, de ablakot nem hagyott rajta oszt zsákkal horta be a világosságot, kérdeszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát öcsém! házat építettem, mos hordom bele a világosságot zsákkal, de mán ėgy napja hordom, még sė akar világos lėnni.“ A zsákot szétnyitotta, hogy mėnjėn bele világosság, osztán bekötötte a zsák száját, vitte be a házba, kiôtta a zsák száját, kieresztötte a világosságot. Aszongya a legín: „Nem úgy kėl aszt csinálni, bátytya!“ „Hát, hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. Aszonya a legín: „Hát ablakot kėl rajta vágni és beüvegėlni.“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín tovább mėnt. Mênt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy másik embert, a mėg favillával hánta fėl a dijót a pallásra, két nap óta hánta mán, kérdėszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát, öcsėm! eszt a dijót hányom fėl a pallásra, két nap óta hányom, alig van három dijó a palláson.“ Aszongya a legín: „Nem úgy kel aszt csinálni, bátya!“ „Hát hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. „Vėgyėn ėgy kosarat, aval merigesse – mongya a legín – oszt létrán horgya fėl!“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín továbmėnt. Mėnt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy bolondra, a ki ökröt húzott fėl a toromba, hogy ėgye mėg a torom tetejiröl, legejje lė a füvet. Nagyon jó legelő vôt; kinyûtotta a nyelvit, asz gondolták, hogy a füvet akarja nyalintani, kijabálták: „Héreli a nyelvivel?“ kérdėzi a legín: „Mi csinálnak aval az ökörrel?“ Aszongya az embėr: „Nagyon jó legelő van a torom tetejin, aszt akarom hogy kárba nė vėszszén.“ „Ereszszík el kentėk, nem úgy kėll aszt, hanem lė kėl kaszálni a füvet, úgy kėl az ökörnek anni!“ Nagyon köszönte az embėr a szívességėt. A legín hazamėnt, oszt a lányos hászhon, elvette a lánt: „No, tanátam mán három ijen bolondot mint kentek, elvėszėm a lányukat.“ A bolondok mėghallották a hírit, mer hetedhét országra szóló vôt, kűttek ajándékokat, nagy lakodalmat csaptak.
(Szentes.)
33. Ügyetlenek.
Vôt a világon ėgy embör, êmönt boré, mikor gyütt hazafelé, látta, hogy ėgy kutya zargat ėgy rókát éppen a kocsija felé, főkapja a fejszét, hogy majd agyonüti a rókát, agyonütötte a kutyát. Még ű a fejszéjijé mönt, rászált ėgy varnyú a lovára, aszongya: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát.“ „Nem a kutyát akartam agyonütni, hanem a rókát.“ mongya az embör. „Nem bánom én, – mongya a varnyú – tė agyonütötted a kutyát, én kivágom a lovad szömit!“ Az embör fölemelte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, agyonütötte a lovát: a lova fejire vágott, nem maratt, csak 2 lova. Êmönt ė darabon, mögén rászált a varnyú a (másik) lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, osztán a másik lovát is agyonütötte, akkor nem maratt, csak ėgy lova. Mögén êmönt ėd darabon, mögén rászált a varnyú a lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, oszt a harmadik lovát is agyonütötte; akkô nem birt sėmőre sė mönni az embör, (mert nem volt lova, a bor meg a kocsin volt.) Utóvégre mög rászált (a varnyú) a boros hordójára, aszonta: „Embör! kivágom a hordódat, kifojik a borod!“ Akkor az embör fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a hordót öszszetörte, a bora kifojt. Az aszszonnak vôt ėgy kis lánya, kimönt az udvarra, a varnyú rászált a fejire, aszonta: „Aszon! kivágom a lányod szömit, mert az urad agyonütötte a kutyát.“ Az aszon fővötte a piszkafát, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a lányát ütötte agyon. Akkor a varnyút mökfokta az aszszon, beletötte a téjfölös köpüllőbe. Mikor az ura hazamönt, aszonta: „Nészd hé! hogy jártam? A varnyú rászált a lovamra, oszt agyonütöttem mind a háromat. Végre még a boros hordóm is öszszetörtem oszt êfojt a borom.“ Aszongya az aszszon: „Én mög a kis lányomat ütöttem agyon végötte, hanem mökfoktam a varnyút!“ „Hova tötted?“ Aszongya: „Beletöttem a tėjfölös köpüllőbe!“ „Vöd ki, maj lėszopogatom rúla a téfölt oszt üssük agyon!“ Addig szopogatta rúla a téfölt az embör, lėnyelte a varnyút, aszongya: „Fend mög a kaszát, oszt ha kiüti a fejit, vágd el!“ Mikô kiütötte a varnyú a fejit, az aszszony odacsapott, êvákta az embörnek a fejit.
(Szaján.)
34. A bárgyú ember.
Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét (fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.
Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol, kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta, akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.
(Szentes.)
(Állatmesék.)
35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?
Tudja-e, hogy mért nincs az oroszlány hátulján szőr? Egy embert büntetésből a Forrótenger partjára vittek, hogy ott elpusztuljon. A tenger partján megismerkedett egy oroszlánnyal, az oroszlány még élelemmel is ellátta: hordott neki ennivalót. Mikor már az ember az oroszlányra ráúnt, el akart tőle szökni. Volt neki egy bárkája.
Egyszer, mikor az oroszlány oda volt élelmet keresni, az ember a bárkába ment. Haza jött az oroszlány, kereste az embert, meglátta a bárkában. Utána ugrott, de csak az eleje volt a bárkán, a hátulja a Forrótengerbe esett, leégette a forró víz a hátuljáról a szőrt, azért nincs az oroszlány hátulján szőr.
(Magyarkanizsa.)
36. Az osztoszkodó medvék és a róka.
Mikor az öreg medvének vôt két fija, nem bírta mán tartani űket, aszonta: Mönynyenek, éjjenek a hogy tunnak! A két medve tanát osztán ėgy sajtot, elkesztek felesölőnni, hogy oszszák két felé, hogy mög nė csajják ėgymást. A róka möglátta űket, kérdöszte, hogy mijön felesölőnnek? A két medve felelte, hogy eszt a sajtot akarják elosztani, hogy ėgymást mög nė csajják. Aszongya a róka: „Majd elosztom én ėgyformán!“ Eltörte kétfelé, az ėgyik fele nagyob lött, mint a másik, a nagyobbikbû harapott, hogy ėgyforma lögyön. Akkor mög a másik lött nagyob, abbû harapott. Addig osztotta, még mind el nem fogyott.
(Szaján.)
37. A róka szabadulása a kútból.
Ėcczör a róka elmönt valami fogáhonvalót keresni, a hogy mönt, hát beletekíntött ėgy kerekeskútba – a kibe két vödör járt – ott látta, hogy a kútba benne van ėgy egész sajt. Most azon spėkulált, hogy köllene abbul jôlakni? Látytya, hogy a kútba két vödör jár, kiokoskotta ű, hogy az ėgygyikbe beleül és jôlakik sajttal. Mikor lėmönt a vödörbe, akkor látytya, hogy a hôdnak a sugara lėsüt a kútba. Mos mán kigyütt vôna, de hogy gyűjön ki? Ėcczör osz âra mönt a farkas, az is belenézött a kûtba, ott látytya, hogy a róka bent mulatozik a kútba: „Mi csinász? róka koma!“ „Ej! most jôlakok sajtal.“ „Hát – aszongya a farkas – hozzál neköm is!“ „Dehogy viszök! ha akarsz önni, gyere lė!“ „Hát – aszongya – hogy mönynyek én innet lė?“ „Hogy gyüttem én? űj bele a másik vödörbe, oszt gyere lė, akkor tė jis jôlakhacz, mint én.“ A farkas sė vôt röst, beleült a másik vödörbe, akkor mivel a farkas nehezeb vôt, lėmönt, a róka pedig a másik vödörbe főgyütt. Mikor osztán a farkas lėért, akkor látta, hogy űtet becsapta a róka.
(Egyházaskér.)
38. A német és az ürge.
Meglátta a német, hogy a kukoriczáját hordja az ürge, megfogja és két hátulsó lábánál fogva felakasztja a rúdra, azután kérdezi: „Hol van a kukoricza?“ Az ürge (kinjában) azt mondja: „Nyiksz!“ „Nyiksz?“ mondja a német, azzal veszi a bicskáját s beleszúr, kérdezi ismét: „Hol van a kukoricza?“ az ürge csak azt mondja: „Nyiksz.!“ „Nyiksz?“ mondja a német és kezdi kétfelé hasítani az ürgét. Harmadszor is kérdezi az ürgét: „Hol van a kukoricza?“ de az ürge csak azt mondta: „Nyiksz“ s a német egészen kétfelé vágta.
(Szeged.)
39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.
A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették, mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa! „Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, ârul mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“
Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)
(Szeged.)
40. Én is úgy akartam.
A pipiske kiment a fűre, megfogott egy szál füvet (hogy majd tövestől kihúzza,) húzta, erőlködött, a madarak látták, hogy nem bírja kihúzni, mondták neki, hogy nem bírja kihúzni, ne erőlködjék, de a pipiske nem engedett, annál jobban húzta. Egyszer azután elszakadt a fű, a pipiske (hátra) esett, (mit restelt), azután elkezdte csicseríkelni, hogy: „Én is úgy akartam! Én is úgy akartam!“
(„Én is úgy akartam! mondja az ember, mint a pipiske mondta,“ ha valamit csinál s rosszul sül el.)
(Öcsöd.)
41. Mé nincs a békába büdös?
Ėgy embör a mit a kûdúsnak adott vôna kinyeret, hordóba rakta, hogy lássa: mönynyit anna esztendejig. Mikor az esztendő betelt, odamönt a hordóhon, hogy maj fölméri, akkô tele lött a hordó kényóval mög békával, azé nincs is a békába büdös.
(Egyházaskér.)
42. Mé harakszik a kutya a macskára?
Krisztusurunk ėgy árkon akart átmönni, de az árokba sár vôt, az árok szélibe legelt a ló, aszongya neki Krisztusurunk: „Vigyé át ezön az árkon!“ Aszonta a ló: ű most nem viszi át, öszik. „No, hát ögyél, még bele nem fáracz! akor sė lakjál jó.“ monja neki Krisztusurunk. Öszik is a ló mindég azûta, ha belefárad, lėfekszik pihenni, asztán újba kezdi.
Krisztusurunk asztán a macskát êkűtte a szamáré, a szamár ott legelt az erdő szélibe, meszszire. A mint mönt a macska, a kutya ott alutt a füvön, ki vôt nyûtózkodva, alutt jóízűen. A macska nem látta a szamarat, főkőtötte a kutyát, asz gondolta Krisztusurunk a kutyájé kűtte. Mikor a kutya Krisztusurunkhon gyütt, aszonta: „Nem eszt, hanem a szamarat, az erdő szélibe legel.“ A kutya azûta mindég harakszik a macskára.
(Szeged.)
43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul.
A hoszszúháti högyekön innet, a buzgányi högyekön túl, volt ėgy Öregaszszony, annak vôt ėgy kakasa mög ėgy tyúkja. Kimöntek a szemétdombra kapargatni; a kakas tanát ėgy garast, aszongya a tyúknak: „Gyerünk el a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Nem bánom, gyerünk!“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nyulat, aszongya a nyúl: „Huva möntök? kakas koma, tyúk koma?“ Aszongya a tyúk koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, elmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a nyúl: „Én is elmék.“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy rókát; aszongya a róka: „Huva möntök? kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?“ Aszongya a nyúl koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmögyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a róka koma: „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanáltak ėgy farkast; aszongya a farkas: „Huva möntök kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?“ Aszongya a róka koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nagy sánczot, mögáltak ott a szélin. Aszongya a kakas koma: „No, most a gyün el velem bort inni, a ki eszt a sánczot át biri ugrani!“ A kakas átszáta, a tyúk is átszáta, a nyúl is átugrott, a farkas is át akarta ugrani, asztán belesött.
Ott rítt a farkas, hogy nem tud abbul a méj sánczbul kimönni, éhön köl neki mögdögleni. A mint sírt-rítt, ehun âra möntek a kis madárkák szödögetni, kérdöszték: „Mijé rín?“ „Harmannapja, hogy beleestem a sánczba, nem birok kimönni!“ Könyörgött nekik, hogy horgyanak gizöcskéket-gazocskákat, a kin ki bír mönni. „Van négy csonkafám, kőthettök rajta?“ Hortak is anyit, hogy ki bírt rajta mönni. Örült is a farkas, hogy nem köllött neki elveszni; de a kis madarak is örültek, hogy lösz nekik min kőteni. Rá is fészkeltek, kőtöttek is rajta, szépek is vôtak mán, örűt is nekik az anynyuk. Hát ėcczör mén ám a farkas, főkijátott a fára, hogy: „Kis madár, agyál ėgy fijadat, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jô tarcsd az ekét farkam!“ Akkor lėvetött neki ėgy kis fiját, a farkas mögötte. Jôlakott, akkor êmönt a hűvösfa alá lėfekünni; mikô kialutta magát, akkô mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár, mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin mén a farkas. Mikor odaért, mögát a csonkafa alatt, főnézött a fára, asz kijáltotta föl a kis madárnak: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akkor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött mögén ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt, a kis madár, hogy az a csúnya farkas mán êvitt két fiját, mi lösz belüle, ha mind êtanáli vinni? Addig a farkas kialutta magát, mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár: mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin êmönt a kis madárhon a csonkafa alá, nagybüszkén főkiáltott a fára: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt a kis madár, hogy az a hunczut farkas mind elhorgya a kis fiját; âra szált ėgy varnyú, kérdi tűle: „Mijé sírsz-rísz te, kis madár?“ „Hogy nė sírnék-rínék, mikor az a hunczut farkas êvitt 3 fijamat, mán csak ėgy maratt.“ „Ha még ėcczör êgyün, ha mongya: agyá ėgy fijadat, kivági a fát, főszánti az ajját; akkor oszt mond neki: Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd!“ Akor mögörűlt a kis madár; a varnyú êszált, a farkas mögén viszszamönt, mögén monta a kis madárnak, hogy: „Kis madár, agygyá ėgy fijadat! kivágom a fát, főszántom az ajját.“ Akkor lėhujántott a kis madár, hogy: „Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd.“ Akkor aszongya a farkas; „Ördög bújon az anyád féketőjibe! tudom mán ki tanított mög êre, hanem maj mögtanítom én űtet.“
Akor êmönt a farkas, beleűtt ėgy rakás kukoriczaszömbe, akô kimönt az országút közepire, ott szétterpeszködött, âra mönt a varnyú szödögetni, möglátta a kukoriczaszömeket, odamönt, vagdalózott, hát ėcczör csak bekumta a farkas a varnyú fejit, könyörgött a varnyú, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem, mögtanítalak szálni!“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! mögcsâsz.“ „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas beleűlt ėgy rakás kölesszömbe, êmönt mögén az országút közepire, mögén szétterpeszködött; a varnyú mög âra mönt szödögetni, möglátta, hogy sok köles van, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta (bekapta) a varnyú fejit, akô a varnyú mögén könyörgött, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! – monta a farkas – mögcsâsz, mind az elébb.“ „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akkor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas odamönt ėgy rakás tisztabúzaszömbe, akkô mög êmönt az országút közepire, mögén szétterpeszködött, a varnyú mög âra mönt, möglátta a sok búzaszömet, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta a fejit, könyörgött neki a varnyú: „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád féketőjibe! mögcsâsz, mind az elébb.“ „Nem csallak mög! ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nohát tanicsál mög!“ Akkor a farkas kieresztötte, a varnyú főkapta a farkast, vitte főfelé, mikô mán fővitte magost, kérdöszte a farkast: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszongya a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Akkora mind a világ“. Akkô még föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszonta a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Mindėgy févilág.“ Akkor mögén föjebb vitte, akkô mögén kérdöszte: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom“. „Mökkora?“ „Mindėgy ország.“ Még hécczörte föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ „Mind ėgy alma.“ Akkô még föjjebb vitte, akkô mögén kérdöszte, hogy: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ kérdöszte a varnyú. „Akkora mind ėgy tű.“ Még föjjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Nem látom mán“. Akkor a varnyú eleresztötte, a farkas gyütt lėfelé, akkor a varnyú utánna, mindég aszt kijabálta: „Szalagy barát! agyonütlek! Szalagy barát! agyonütlek!“ Akkor a farkas lėzuhant, mindön porczikáját ízré-porrá törte, mikor a varnyú mászszor âra mönt, kérdöszte a farkast: „Mögtanûtál száni?“ „Mögám, Ördög bújon az anyád féketőjibe! mindön porczikámat öszszetörtem a füstös tőkébe.“ A varnyú nevette, hogy becsapta a farkast. Eddig van, ki nem hiszi: járjon utánna!
(Szeged.)
Mondák és rokonnemüek.
(Világteremtő és alakító mondatöredékek.)
44. A hegy keletkezése.
Mikô Krisztus urunk fėlmėnt ȧ mėnyegbe, ȧ főd utánnȧ mėnt, emêkėdėtt utánnȧ, osztán mikô montȧ (Krisztus urunk:) Ámėn! ȧkkô mėgállottȧk: ȧbbul lėtt ȧ hėgy, ȧbbô vȧn ȧ Kȧrȧncs teteje is, osztán az Ȧngyȧlok templomot építėttek rá.
(Ságujfalú.)
45. A hegyek nagyobbodása.
Mikor Jézus mönt föl a mönybe, a högyek is möntek fő utánna, domborottak fő utánna; akkô mögfenyítötte Jézus és abba marattak.
(Szaján.)
46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.
Ȧ hol ȧz endrefalvi tógát vȧn, ott ȧz Ördög el ȧkȧrtȧ rekesztenyi ȧ világot. El is rekesztėtte vȧlȧmėgygyig; hanem ȧ gombot nem érkezėtt fėltėnynyi: ȧ kȧkȧs mėszólât, (a tógát) êsülyett. (Akkor mondta Isten:) Ha el bírja rekesztenyi (a világot) éfélig: nȧpfėlkőtő nȧpnyugatig, ȧkkô neki is lėsz birodȧlmȧ, odȧ nemsüt ȧ nap (De a kakas megszólalt) ȧkkô (a tógát) besülyett a fődbe; mindėnütt mėllátnyí ȧ (besülyedt) tógátot!
(Ságújfalú.)
47. Csak ėgy aszszony vôt.
Az aszszonyok közül kettő álat vôt (előbb), csak ėgy aszszony vôt, azé mongyuk (az imádságban) az aszszonyi álatok között. Nójėnak csak ėgy lánya vôt, nem vôt több, fija mög 3 vôt, sėhogy sė bírta űket mögházasítani. Ėcczör osztán mögálmotta, hogy mönynyön tüskön-bokron körösztül oszt a kit legelőször möglát, hîja oda: magáhon, a lösz a fija felesége. Korán röggel elindult osztán Nojé, mönt erdőkön, tüskén-bokron körösztül, még osztán látott ėgy disznót, intött neki, hítta oda: magáhon, a disznó mingyá lányé változott, csak ojan lány lött, mint Nójėnak a lánya. Azután mög ėgy kutyát látott, odahítta magáhon, abbul is lány lött, csak ojan lány lött, mint a Nójėnak a lánya. Sütét este vôt mán mikô hazaért Nójė, vacsoráltak osztán. (Vacsora után Noe) öszszeatta osztán űket, de a lányok ojan ėgyformák vôtak, hogy Nójė nem tutta: mölik az ű lánya, mölik fijával atta öszsze az ű lányát.
Nójėt osztán otthatták a fijaji, másfelé möntek lakni, Nójė csak szerette vôna tunni, hogy mölik fijának jutott az ű lánya, elmönt űket fölkeresni. Mikor odaért az ėgyik fijáhon, kérdöszte tűle, hogy vannak. „Mögvagyunk, jó feleségöm van, nem veszekszünk, csak mindön ojan piszkos, hogy csak úgy ragad az embörhön, aszt nem szeretöm.“ Mingyá tutta Nójė, hogy ez a disznó, de nem szólt sėmmit sė. Mönt osztán a másik fijáhon, attul is kérdöszte, hogy vannak, „Amúgy mögvônánk, csak az a baj, hogy egész nap csahol a feleségöm, mind a kutya, neköm köl halgatni.“ Nójė mingyá tutta, hogy ez a kutya, de nem szólt a fijának sėmmit sė. Elérközött azután a harmadik fijáhon is, a mög aszonta: „Jól vagyunk, ojan mind az édösanyám, akár csak az édösanyámat látnám, még mikor nevet is úgy áll a szája, mind az édösanyámnak.“ E vôt a Nójėnak a lánya, a többi aszszony álatbul lött, ezé mongyuk, hogy csak ėgy aszszony vôt.
(Szeged.)
48. Az angol nyelv eredete.
Mikô Krisztus Urunk a nyelveket osztogatta, hogy ki milyen nyelven beszéljen, a kezében bogrács volt, tele nyelvdarabokkal. Sorban jöttek az emberek egymás után. Krisztus Urunk azután egyenkint adott mindegyiknek: „Tė lögyél magyar, tė lögyél némöt, tė lögyél olasz, tė lögyél török!“ így mentek sorban. Utoljára jött az angol; akkor már a bogrács fenekén volt mindenféle nyelvből. Krisztus Urunk jól összekeverte, kidűtötte, odatta neki: „No, tė lögyél angol!“ Van is az angolban mindenféle nyelvből; azért olyan kevert nyelv: mert Krisztus urunk mindenféle nyelvet belekevert.
(Szeged.)
49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?
Mikor Heródes katonáji a kis Jézust keresték, akkor a Boldogságosszüzmárija a szent fijával odaért a fűszfáhon, mán nem meszsze vôtak Heródes katonáji, akkô monta a Boldokságosszűzmárija: „Tė, fűszfa! hajolj lė a tė ágajiddal, hogy éngömet az én szen fijammal mög nė tanájjanak Heródes katonáji!“ Akkor a fűszfa lėhajlott, a Szüzmárijának és a kis Jézusnak a mögmöntőfája; azûta van szomorúfűzfa, ezelőtt nem vôtak az ágaji möghajulva; akkô elszomorodott, hogy csak mögtanálik a kis Jézust oszt öszszedarabojják. Akkô az ága is még sűrűb lött, mint azelőtt vôt. Heródes katonáji elmöntek mellette, osztán nem látták.
(Egyházaskér.)
50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?
Mikô Krisztusurunkat mögfokták, mögkötöszték: fűszfaveszszővê verték, mert az vôt a legszúróssab, tele vôt tüsökkê. A fűszfa mögsajnálta Krisztusurunkat, a tüsköt mind êhullajtotta, az ágajit többet (az égfelé) föl nem eresztötte, mer mögszomorodott. Azûta van möghajulva mög nincs neki tüsökje.
51. Miből lett a gomba?
Mikor ȧz ȧszony úgy bănt ȧ lăngossȧl, hogy kitörölte ȧ kis gyerėk – –, ȧ lăngost mėg elvetėtte, akkô lėtt ȧ gombȧ. Hogy ȧs sė veszszėn ê hȧszontȧlȧnbȧ, ȧz Úristen gombănȧk teremtėtte, ȧzótȧ vȧn gombȧ.
(Galgahévíz. Pest vm.)
(Krisztusmondák:)
52. Mióta akasztják a betyárokat?
Mikor Krisztusurunk Szent Péterrel Szegedtáján járt, nagyon elfáradt, bement a Putricsárdába pihenni; megvacsorált, azután lefeküdt egy sarokba a fal mellé, Péter meg mellé heveredett. Éjféltájban nagy kedvvel jöttek a betyárok, húzatták a szebbnél szebb nótákat s tánczoltak s néha-néha odarugtak, Pétert is oldalba rugták. Mikor már Péter kapott eleget, felkelt, Krisztusurunkat megfogta, elhúzta a fal mellől, hogy majd ő fekszik a helyére, kapjon már Krisztusurunk is, ne csak ő; Krisztusurunk tudta, hogy miben sántikál Péter, de nem mutatta, úgy tett, mintha aludnék. A betyárok ezután hogy újra elkezdtek tánczolni, eltalálta egy közülök, hogy ne mindig a külsőt rugdossák, hanem kapjon a belső is és így megint Péter kapott ki. Reggel, mikor felkelnek, kérdezi Krisztusurunk: „Hogy aludtál Péter?“ „Jaj, uram teremtőm! nagyon rosszul, egész éjjel rugdostak a betyárok; hanem büntesd meg őket uram teremtőm!“ Volt Péternél egy könyv, a melybe beleírták, ha valami nem jó volt a világon, változtatni kellett rajta, Krisztusurunk tudta, hogy Péter a faltól elhúzta, hogy ő is kapjon egy pár rugást, azt is tudta, hogy a betyárok szeretik a halat, azt mondta Péternek, hogy írja be a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután könyeret mög halat,“ a mi Péternek se hogyan sem tetszett, mikor Krisztusurunk másfelé nézett, azt írta a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután kötelet mög vasat,“ azóta akasztják a betyárokat, azelőtt nem kaptak kötelet meg vasat.
(Szeged.)
53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.
Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott, nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:
„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját, anyját ölni!“
Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek, elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig, ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte, hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember, mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én kendteket ne is lássam többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt – elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak, odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van, mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek, mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát. Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának meg az anyjának a nyakát.
Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát. Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt, mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.
(Szeged.)
(Őseinkről:)
54. A magyarok származása és lakóhelyei.
A magyarok és a törökök testvérek, a török a magyart ma is elfogadja édestestvérének. Egy apától, de nem egy anyától származtak. A török volt az idősebb, az első szülött s mikor az anyja elhalt, az apja feleségül vette Delilát, a magyar édesanyját.
Hogy azután elszaporodtak, a török szolgájává tette a magyart, legyőzte, alattvalója lett. Ekkor a magyarok a Fekete-tenger tulsó oldalán, hegylábjában erdőségben laktak. Egyszer a törökök feje, mint alattvalóinak azt parancsolta, hogy csináljanak a számára kardokat, hogy legyen elegendő, ha csatába ereszkednek. A magyarok hozzá is láttak, készítették a kardokat, mi közben a fejök: 18 éves nagy szál fiatal legény odajött s kérdeszte: „Mit csinálnak?“ „Kardokat a töröknek, hogy legyen, ha háborúba megy.“ „A töröknek? – mondta bosszankodva – hogy még jobban alattvalójává tegyen bennünket? Ha már csinálni akartok, csináljatok kardot, ne ilyeneket, hanem háromból egyet!“
Éppen három volt már megcsinálva, a háromból azután egyet csináltak s elvitték a töröknek megmutatni, hogy jó lesz-e ekkora? A török nézi, forgatni akarja, nem bírja, haragra gyul s kérdezi: „Mit akartok ezzel a karddal, ki birja ezt felemelni?“ „Akár én is!“ mondta a magyarok feje, az a nagy szál legény. „Te, taknyos?“ Ennek sem kellett több, fogta a kardot, összedarabolta a törököt. Csak hamar hírül vitték a törököknek, hogy mit csinált a magyarok feje. A törökök mindjárt sereget küldöttek a magyarok ellen; de a magyarok egy szálig elpusztították őket s ott hagyták az erdőt – mert még akkor nem szántottak a magyarok – elkerülték a Fekete-tengert s az innenső részén telepedtek le, hol azután addig laktak: míg a török át nem jött a Fekete-tengeren: mert a török nem kerűlte el; hanem átjött rajta s újra el kezdte háborgatni a magyarokat, mire a magyarok ott hagyták a Fekete-tenger innenső oldalát is Magyarországba jöttek. Az a fiatal legény, ki a Fekete-tenger tulsó oldalán a törököt összedarabolta, azért volt olyan dühös, vad, mert farkastejet szopott.
Mikor a magyarok a törökök alattvalói voltak, a török úgy tett, hogyha valami szép lányt, vagy asszonyt látott s megkivánta, erőszakkal is elvitte. Annak a fiatal embernek az anyja szép asszony volt, mikor a török meglátta, őt is el akarta vinni; de az asszony elszaladt. Hogy jobban szaladhasson, letette a gyermekét egy fatörzsök mellé; de a török utolérte s agyonütötte. A gyermeket azután farkas nevelte fel tejével, mikor már nagyobbacska volt s észrevették, hogy anyaszülötte, elvették a farkastól a magyarok, felnevelték. Hogy farkas tejet szopott, mindig vad maradt, erős volt, azért tették meg a magyarok fejöknek.
(Kis-Kunfélegyházáról és Majsáról Szegedre telepedettek után.)
55. Szolnok elnevezése.
Atilla Buda testvérét üldözőbe vette, mikor Buda várát megcsináltatta s reáírta kivülről, hogy Buda vára. Buda menekült Atilla elől, de Szónok, vagy Szolnok területén Atilla utolérte, akkor mondta neki: „Hova futsz Buda? állj szónak!“ Innen kapta Szónok, vagy Szolnok a nevét: Szónakból lett Szónok, máskép Szolnok.
(Zenta.)
56. Jász-Kunhalom eredete.
Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott, lėhajtotta űket a gödörbe lovastû oszt aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy sėm az ű hitüket elhagygyák. Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen betemettette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög kunok.
(Budáról Szegedre kerülttől.)
57. Vasas János.
Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság, bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot: hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek, arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.
Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól, kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János, elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz, elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége. Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj, vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.
Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt. Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“ Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban, hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök, ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt, azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért: „Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér. Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte, hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg rablóvezért elpusztította a katona.
A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már, huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta, ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“
Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát, lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő: „Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt, legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy: „Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az: Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte, hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.
(Makó)