Ű osztán maga maratt a kis házikóba, továb olvasgatott. Nagysokára főtanáta a nagy olvasásba: Tündérszépilona hírit és kastélát. Itt föláldoszta az életit, hogy ű mos fölkeresi a nagy világba akár mőre van. János útnak indult. Mén a János hetedhét ország ellen, beérközik ėgy roppant nagy röngetegbe. A hogy mén az erdőbe, elébe szál ėgy szarka, aszongya: „Eregy innet, szarka! mer úgy főruglak, hogy eleső; innet odébb!“ Akkor mongya a szarka: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ Akkor monta: „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mök sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, nagyon szép kastéla vôt, a kibe a feleségivel nagyon szép életöt éltek. Itt oszt Jánost a tesvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta. Akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Én, sógor, nem halottam, pedig nagy országot, világot bejártam!“ Másnap röggel fölvirattak, János elbúcsúzott, továb halatt az erdőbe. Estefelé mindég a lába alatt száldogált ėgy tarkavarnyú. „Eregy innet, tarkavarnyú! mer úgy főruglak, hogy eleső!“ Akkor mongya a tarkavarnyú: „No, no, sógor! talán nem is üsmersz?“ „Szerbusz, sógor! tė vagy?“ „Én ám! oszt mög sė üsmersz?“ Odavezette a kastélába, Jánost a testvérje nagy örömmel fogatta, hogy űtet möglátogatta; akkor kérdöszte: „Nem halottátok Tündérszépilona hírit?“ „Hallottam, sógor! láttam is a kastélát, hanem annak az a jelönsége van, hogy a kastél tetejin van ėgy kakas, ha tė hamarabb möglátod a kakast, mind ű tégöd, akkor a kakas lėesik, be bírsz mönni; de ha ű lát mög hamarabb, akkor nė is möny a kastélba, mer vége az életödnek!“
János még meszszirül möglátta a kakast, lėesött a kakas a kastél tetejirül; aval örömmel és bátran halatt a kastél felé, de mikor odaér, akkor látya, hogy a kapukon mindönfelé eleven kard vág köröszbe. Itt oszt János nagyon mögszomorodott, mikor möglátta, hogy nem löhet bemönni. Eszibe jutott a sógora szava, nekimönt a kardoknak, a kardok mögáltak még János bemönt. Jánosnak hét szobán köllött körösztülmönni, még Tündérszépilonának a szobáját mögtanáta. Mikor oda bemén, látytya, hogy Tündérszépilona alszik az ágyon és a kargya föl van akasztva a feje fölött és jácczik a hüvelbe. Aval űs fölakasztotta ėgy különös ágyhon a kargyát és lėfekütt. Itt oszt nagyon méjen elalutt, mer nagyon el volt fáradva. Másnap röggel, mikor Tündérszépilona fölébrett, akkor láti, hogy ėgy embör alszik az átalbéli ágyon. Itt oszt Tündérszépilona kihúszta a kargyát, hogy agyonvági Jánost; de mögén asz gondolta: „No, nem bántom! hiszėn, ha rosz járatba vôna, űs agyonvákhatott vôna az écczaka, mögkérdözöm: mi járatba van?“ Tündérszépilona mögvárta még János fölébrett, nem is kőtötte föl, hagy pihenynye ki magát. Mikor fölébrett János, asz kérdöszte: „Hun jársz, hun kelsz, mikor még a madár sė repülhet az én kastélomba!“ „Járok, kelök, az apám könyvibe föltaláltalak, akkor âra áldosztam életömet, hogy fölkereslek tégödet!“ Aval Tündérszépilona aszonta neki: „Hotyha anynyit fáradosztál utánam: én a tijed, tė az enyim, lögyünk ėgymásé!“ Itt oszt űk nagyon szépen éltek a kastélba, mint ėgy pár cseléd.
Ėcczör asz mongya Tündérszépilona: „Halod, szívem: János! én elmögyök a templomba, hanem itt van ez a 99 szobakûcs, addig járd öszsze a szobákat, még én odalöszök; hanem a századikba nė möny!“ János így gondolta magába: mi löhet abba a századikba, hogy ű tűle ojan nagyon titkoli? Mikor öszszejárta a kilenczvenkilencz szobát, látta, hogy röngetög kincsök vannak a szobába, gondolta: mönynyi löhet a századikba. Elkeszte tróbálni a kilenczvenkilencz kûcscsal, hogy mölikkel biri kinyitni a századik szobát. Mikor kinyitotta a szobát, akkor látta: 9 fejű Sárkán van a falon főszögelve. Asz mongya neki a Sárkán: „Óh, János! hun vôtál, hogy nem gyütté hamarab? de régön vártalak mán! hanem János, lögyél olan jó, hogy csöppencs a lábamra ėcs csöp vizet!“ Mikor János rácsöppentött, eleresztötte a lábánál a szög. Ezután kérte, hogy a kezire csöppencsön vizet! János oda jis csöppentött, akkor mög ott eresztötte el a szög. Utojjára a mejjire csöppentött János, ezután a Sárkán kiszabadult a szobábul, igenyössen a Tündérszépilona elébemönt, fölkapta és elvitte.
János nagyon sokálta mán, hogy Tündérszépilona soká gyün a templombul haza. Vôt a Tündérszépilonának ėgy nagyon szép aranszőrűparipája. Nagyon kapál a ló az istállóba, János nem álhati, asz kérdözi tűle: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Kérdöszte asztán: „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė ögyé, sė nė igyá, azé ús sė érjük mink mán utô! No, de azé gyerünk, majd odakin lösz az udvarba sétálni, majd êlopjuk!“ Fölült János a hátára és elmönt. Éppen Tündérszépilona kint sétált, mikor odaértek; aval csak mingyá főkapta az aranszőrűparipára, elmöntek vele. Mos mán a Sárkán lova kapál, kimén a Sárkán is: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is, maj utôérjük mink még!“ De itt sokájig elüdősztek, hogy János beért a határjába.
A kilenczfejű Sárkánnak nem vôt ereje bemönni a határjába. Tündérszépilona ėcczör kigyütt mögnézni a birtokát, a kilenczfejű Sárkán mindég azon leskelődött, hogy lophatná el? Itt oszt csakugyan is szörit tötte, êlopta másocczor is Tündérszépilonát.
Kapál ám a Tündérszépilonának a lova az istálóba nagyon, kimén János, kérdözi: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė nė igyál, sė nė ögyél; azér ús sė érjük mink mán utô; de azé maj töszünk ėgy tróbát“. Fölült János a hátára, möntek. Éppen Tündérszépilona kint sétált az udvarba, mikor odaértek. Főkapta János az aranszörűparipára, elmöntek vele. Mikor vitték, elkeszd a Sárkán lova kapálni, kimén a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Sė né igyá, sė nė ögyé, csak gyerünk, mert úgy járunk mint a mûtkor!“ Föl ís nyergölte a Sárkán röttön a lovát, elfokta Jánost az útba. Hogy Jánost elfokta: „Nohát, János! – aszongya – ėcczör bocsánatot adok, tés ėcczör engöm mögszabadítottá, hanem ide többet nė gyere, mer vége az életödnek!“ János hazamönt, nagyon szomorú lött, de bánatába gondolta: „Nem bánom, csak még ėcczör Tündérszépilonát elhoszhassam, vagy beszélhessek vele, akármi lösz!“ Fölnyergölte János a lovát, útnak indult. Mikor odaért, Tündérszépilona kint sétált nagy szomorújan, mikor Jánost möglátta, nagy örömre fakatt. János csakugyan is fölkapta, viszi Tündérszépilonát a kastélja felé. De itt a Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ Itt a Sárkán nagyon dühbe gyütt, mökhatta Jánosnak, hogy többet ide nė gyűjön, mer vége az életinek, röttön fölnyergölte a lovát, Jánost feleútyán elfokta.
Itt oszt a Sárkán Jánost paprikásnak darabôta. János mikô látta, hogy vége az életinek, âra kérte a Sárkánt, hogy mindön kis porczikáját tögye zsákba, a zsákot tögye a lovára, hogy vigye a határjába. „Mivel tés mögszabadítottál engömet, mögtöszöm a kévánságodat: mindön kis porczikádat beletöszöm a zsákba, föltöszöm a lóra, hogy vigyön a határodba“. El is vitte Jánost a lova a három sógorhon.
A sógorok ripsz-ropszra kerestek élesztőfüvet, fôrasztóküvet, fölélesztötték Jánost. A kűvel mindönit mögkenyögették, a fűvel a homlokát dörgölték, János fölébrett, aszongya: „Ó, sógorajim, hogy gyüttem én ide? mikor a Tündérszépilona ölibe álmodosztam!“ Aszongyák a sógoraji: „Álmodosztál volna, sógor, örökre! ha mink föl nem ébresztünk, hanem eregy a kilenczfejű Sárkánnak az anynyáhon szolgálni és csak asztat a bért kérjed: a mölik csikót most ellik a ló“.
Akkor a sógorok mögörültek, hogy a sógorukat fölélesztötték, akkor űk is mögüdvözültek, nem löttek asztán álatok, mög is haltak.
Itt oszt el is mönt János, odaköszönt az Ördöngősvénaszszonhon: „Jó estét agyon Isten, öreg anyám!“ „Jô jártá, – mongya az Ördöngősvénaszszon – hogy öreg anyádnak montá, mer máskép vége az életödnek! Mi járatba vagy?“ Aszongya János: „Hát, szolgálatot keresnék, öreg anyám!“
„Itt fijam, kapsz – monta az Ördöngősvénaszszon – mê neköm köllene ėgy bérös, hanem mit kérsz esztendőre?“ „Hát én nem kérök más bírt, csak aszt a csikót agygya ide neköm, a kivel most hasas a ló!“ mongya János. „Hát én aszt fijam, nem athatom! hanem három nap lösz az esztendő, adok neköd háromszáz forintot!“ János aszonta: „Én azé nem álok be! ha ja csikót nem agygya, êmék továb, helet keresni!“ Itt oszt aszonta az Öregaszszon: „Odadom a csikót, ha mindön baj nélkül kitőtöd az esztendőt!“ János elfogatta, hogy ű kitőti az esztendőt. Röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor el lött a dolog a lónál végeszve, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába, mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt.
Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott neki, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngős vénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három fehér kácsát a vízbe, majd én bemék, hajtom, tė mög vagdozsd a fejükhön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti haza a lovakat, asz gondolta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve, röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, elkeszte a lovakat vasgereblével vakarni. Mikor elvégeszte a dôgát, behíjja az Ördöngősvénaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyádba mög ėgy fél liter bor; vidd a lovakat legelni, de (ha) viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János, mikor kivitte a lovakat, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. Ėcczör János fölébrett, láti, hogy nincs ló sėhun sė, de nincs a három kácsa sė! Itt nagyon szomorú lött, hogy elszöktek a lovak, vége az életinek. Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat mög ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör: „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek“. „No, nem baj fijam, János! Látod aszt a három disznót a vízbe a sárba durkálni? majd én bemék, kihajtom, tė mög vagdozsd a fejihön a kötőféköt, akkor maj viszszaváltódznak ezök lónak!“ János úgy is tötte, nagy örömmel ballagott haza. Mikor az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy János vezeti a lovakat, asz monta: „Ni! János maj csak nagyob bíbájos, mint én!“ Másnapra kelve röggel, mikor János főkelt, mán akkor az Öregaszszon kimönt az istálóba, ugyancsak vasgereblészte a lovakat, mér nem bujtak el jobban. Mikor mán mögvakarta űket, behíjja az Öregaszszon Jánost, asz mongya: „Itt van kinyér, szalonna! tögyél a tarisznyába mög ėgy fél liter bor, vidd a lovakat legelni, de viszsza nem hozod, vége az életödnek!“ János mikor kivitte a lovakat legelni, mögfrustukolt, mögitta a fél liter bort, álmos lött, elalutt. János mikô fölébrett, láti, hogy sė ló, sė a három kácsa, sė a három disznó! Itt nagyon szomorú lött, vége az életinek! Jánosnak a nagy gondba eszibe jutott, hogy ű neki az öregapja hagyott ėgy aczėlat és ėgy kohát! aval kivöszi, ėgyet csihölt, kiugrott belüle ėgy öreg Őszembör; „Mi bajod, János?“ „Nem ögyéb, asz hatta az Ördöngősvénaszszon: ha viszsza nem viszöm a lovakat, vége az életömnek, a lovak pedig elvesztek!“ „Nem baj fijam, János! csak gyerünk frissen haza, mer otthun van a három lovad, mos mög mán tojás mind a három lovad a tyúk alatt, mer beültette az Ördöngősvénaszszon a három tojást a tyúk alá, a többi tojással öszszekeverte, csak sijessünk haza, az Ördöngősvénaszszon most nincs otthun! Majd én bebújok a kûcslukon, kiválogatom a többi közül, tė mög pedig verd hozzá a kötőféköt a hogy csak birod, nė félj nem törik az el, ló lösz abbul: három!“ Az öreg, vén Őszembör bebújt a kûcslukon, kiválogatta a tojást, János mög hozzávagdosta a kötőféköt, ló lött belüle. Mikor möglátta az Ördöngősvénaszszon az istálóba a lovakat, gondolta magába: „János nagyob bíbájos, mint én!“ Röggel korán fölkel János, mén az Ördöngősvénaszsonhon, hogy kitelt az esztendő, mögelött a ló is, nagyon szép csikót ellött: „Nohát öreg anyám kitelt az esztendő, agygya ide, a mit ajált!“ Aszongya az Öregaszszon: „Én a csikót nem adom!“ De János nem fogadott el sömmit sė. Naszszomorújan elindult hazafelé. Az Ördöngősvénaszszonnak vôt ėl lánya, aszongya: „Ládd anyám, mijen szomorú! mög mijen békével kitőtötte az esztendőt, add oda!“ „No, hát eregy, hidd viszsza, hagy vigye el a csikót!“
Kiszalatt a lán, viszszahítta Jánost, János elkapta a csikót. A csikó nagyon gyönge vôt, úgy köllött Jánosnak ėd darabon vinni. Mikor ėd darabon vitte a csikót, nagyon főthön vákta, a csikó fölugrott: „No, édös gazdám! úgy mönynyek-ė veled, mind a szél, vagy mind a gondolat?“ „Csak úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem kárt né tögyél!“ Mikor János fölült a csikóra, a csikó is viszszaatta a kőcsönt, főthönvákta Jánost, azután monta neki: „Mos mán űj a tetejömbe, oszt parancsold mőre mönynyek, vagy hova?“ „Nohát, édös lovam igenyöst a kilenczfejű Sárkán kastéba, ahun Tündérszépilona van!“ Mönt is vele a ló, mind a szél, mingyá ott termöttek. Mikor odaértek, Tündérszépilona kin sírva sétált a vírágos kert előtt, de mikor möglátta, hogy János gyün, majd elájult, hogy honnan ébrett föl János? mikor a Sárkán űtet öszszedarabolta! János fölkapta Tündérszépilonát, úgy repűtt vele mind a szél. A Sárkán lova elkeszd kapálni, kérdözi a Sárkán: „Mi bajod, édös lovam? Innod is van, önnöd is van! Van szénád, van zabod!“ „Van szénám, van zabom, de nincs szép gazdaszszonyom!“ „Ihatok-ė, öhetök-ė még?“ „Ihacz is, öhecz is! de a tijed nem lösz, mert a Jánosnak hécczörte futósab lova van, mint én vagyok!“ A Sárkán szomorúságába főrepűlt, lėesött viszsza. Itt oszt a Sárkán is, a lova is mögdöglöttek.
(Haramiák és Óriások.)
5. Az elátkozott 12 gyermök.
Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak, nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani nagymérgössen: „Az Ördög elvinne mán bennetöket, vagy valami Haramiják lönnétök, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak fehérhatyúké és elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.
Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“ Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám! nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik, hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.
El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért a kis világossághon, ajtó nyílt előtte és bemönt is. Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent, – a Csillagoknak az anynyuk vôt az az Öregaszszony – aszongya: „Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is, nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok anynya mondja – ha csak az én fijam nem hallotta az Eshajnalicsillag, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén: mikor bealkonyodik; vagy pedig a Dönczölszekér fijam nem tud felűle, mer az mán kilencz órakor elmén; vagy pedig a Csirkéstyúk lányom, mán az tizėnėgy órakor elmén; vagy pedig az Ökörkeresőcsillag fijam nem tud felűle valamit, mer mán az ėgy órakor elmén; vagy pedig a Háromkaszás fijam nem tud valamit, mer azok mán félkettőkor elmönnek; vagy pedig a Sántalányom nem tud valamit, mer az mán két órakor elmén és visz nekik vizet? hanem fekügygyé lé! látom el vagy fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját, kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig az egész világon körösztülmöntem“. Akkorra hazaért a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam, pedig az egész világot mind körüljárom“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig én az én fijajimmal az egész világot körösztüljártam“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! – kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė hallottam, pedig én az egész világot öszszejártam!“ „No! – aszongya az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az egész világot lėkaszájják. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is mindön bukorba, árokba fölbukik!“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya: „Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön árkon-bukron körösztülmögyök“. A kis lán, ha mán nem látták, mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét ország ellen.
Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy odaérjön. Mikor odaért, a kapu kipattant előtte, beköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a Napnak az anynya. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én fijam nem halotta, a Nap, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer – látom – el vagy fáradva, maj röggel, ha főkel az én fijam: a Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“. „Még a hírüket sė halottam, pedig én mindön kis lukon be szoktam nézni, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.
Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott vôt a Hôdnak az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya mongya – ha csak az én lányom, a Hôd nem hallotta, oda van most is, hanem majd röggel hazagyün, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig mindön kis hasidékon mög mindön kis lukon be szoktam világítani“. Aval a kis lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.
Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ Ez vôt a Szélnek az anynya, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha csak az én lányom nem halotta: a Szél, hanem majd röggel hazagyün, maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel, mikor hazaért a Szélnek a lánya napfönkőtt előtt, asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos gyüvök onnat: a szobájukat szellősztem ki, hanem aszondom: Oda nė fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak, röttön mögösznek!“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom, igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun, főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra, szögygyél öszsze 13 tányért és tizėnhárom kanált készíj az asztalra és tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az asztalon“.
Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy Forgószél, fölkapta a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.
Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak kásán kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a sütemént, akkor ű elbujt. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek, möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt, hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik, de hát nem tuttak a lánynyal beszélni, mer a Haramiják csak a Haramiják nyelvin tuttak beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a Haramiják, hogy ögyék mög a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába, űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták, csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba ėgyformán van a leves, csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele levest, hogy mind a tizėnháromba ėgyformán vôt. Mikor mögvacsoráltak, akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán mögálmotta, hogy ha 7 esztendejig ki biri és 7 hónapig, 7 hétig és 7 napig, 7 órahoszszájig és 7 percig mög 7 minutájig, hogy ű főtet nė ögyön, akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az egész bűtölést.
Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek. Mind a tizėnketten tuttak beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide? még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.
Azelőtt való écczaka az anynyuk mögálmotta, hogy hazagyünnek az ű fijaji, mer beszélt velük az écczaka. Az aszszon a hogy odabe dôgozgatott a házban, akkor a fülibe csördűtt, mintha monta vôna valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be; az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor mind a tizėnhárom csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak (t. i. a 12) az átoktul, mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a szíve möghasatt, harmanapra möghalt utánnuk.
6. Mióta van a czigányoknak házuk?
Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak! czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm! mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!
A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit. Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is, mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás kilenczvenkilenczet lopott mán el a juhásztul, mind karóra húszta, a czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa, hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya – nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb, mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“
Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre, hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá, csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz, minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya: „Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.
Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No, czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés, hanem töszök vele még ėgy tróbát!“
Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött a zsebibül ėgy nagy guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi: „Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd! az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk, inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk, mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“
Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás: „Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“ „Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“
Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt a véka arantul, csináltatott házat, azûta van a czigányoknak házuk, azelőtt csak sátorba éltek.
(Boszorkányfélék.)
7. A férfi Vasorrúbába.
Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza. Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt; odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „Ha idadod, a mi van a házadná, a mit nem tucz!“ Asztán az embör elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta: „Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette: „Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki. Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú? Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“
Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába. Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyítt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon. Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon Isten fijam, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No, fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Hôdnak az anynya, adott neki elsőb ėgy almát, aszonta neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe tötte, azután adott neki ėgy fehérzsebkendőt, hogy mikor a lova ki lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz, a mijen most. Ne adok ėgy páczát is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė, a hun möghájjá, evel körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád“. Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.
Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt. Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül, de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a Napnak az anynya, elsőb bėgy pirosalmát, aszonta neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte, osztán adott neki ėgy piroszsebkendőt, hogy mikor a lova kifárad, kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt. Adott neki ėgy páczát is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel körülkerekítöd magadat, lösz ėgy vár“.
Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri, akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova, mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt, mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az Öregaszszon: a Szélnek az anynya, az is adott neki almát, kékkendőt, mög adott ėgy páczát: „Ha evel valamire rávágsz oszt mondod: lögyön ez palota! palotává válik, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez alma! almájé válik és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre kerekítött, ojan szép vasrostél és ojan erős lött, hogy oda sömmi gonosz közel sė möhetött. Annak a közepin kerekítött a harmadik páczával ėgy kiseb karikát, ottan mög ojan szép palota lött, hogy sė azelőtt, sė azután ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az asztal szépen magátul öszszecsukódott. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.
Röggel, mikô fölébrett, abbul a három almábul három szílídkutya lött; mind a három ojan hű hozzá, hogy beszélnének, ha tunnának. Aval kimén az istállóba, elővötte aszt a kíkzsebkendőt, aval puczolta mög a lovát. Akkor mindönfélét röndbe tött. Akkor a veszszővel rávágott a kastélra, a kit a Szélnek az anynyátul kapott, a kastélbul nagyon szép pirosalma lött. A kutyák kívül marattak, fölült a lovára, körülkerekítötte a rostélt, a rostél êmult, útnak indult.
Mén mögén hetedhét ország ellen, de a Vasôrúbába lesi, mikô indul ki a vasrostélbul, mögén elkeszdi hajtani, hajtya, hajtya, anynyira hajtya, hogy látytya, hogy a lova mögén keszd elfáranni, mögén kivötte a kíkzsebkendőjit, törülgette a lovát vele. A lova ojan pihent vôt, mintha kipihente vôna magát és mögitatta vôna. Aval mög hécczörte futóssab lött, mint azelőtt vôt: mén ám árkon-bukron körösztul, ėcczör csak keszd ráalkonyodni. Akkor látytya meszszirül nagyon kis gyėrtyavilág világít ki meszszirül az erdőbül; igenyöst annak tartott, a három kutya pedig szalad vele. Mikor odaér a kis hászhon – az vôt a Vasôrúbába anynyának a háza – odaköszön: „Jó estét agygyon Isten, Öreg anyám!“ „Agyon Isten, neköd is! jô jártá, hogy úgy montad: Öreg anyám, máskép vége lött vôna az életödnek. Hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! mongya a fijatal embör. Odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és most az elöl bujdosok“. „No, jô van, gyere be, űj ide az asztalhon!“ A kutyája pedig a Világneheze igenyöst bemönt, csak fekütt az asztal alá. Aszongya neki az Öreg aszszon: „Ó, fijam! hogy szívelöd mög eszt a kutyát az asztal alatt, mé nem hajtod ki?“ „Nem bánt ez sönkit, hogy ez itt van!“ Mert a Vasôrúbába bebujt az asztal alá, még ű (= a fiatal ember) odaki beszélgetött, a kutya pedig ráfekütt, azé monta neki a Vasôrúbába öreganynya, hogy hajcs ki! ottan az ű fija (= Vasorrúbába) maj el biri fődelni, De ű itt a kutyát csak nem hajtotta ki. Azután mikor az öreg Ördöngősvénaszszon mögvetötte az ágyat, hogy fekügygyenek lė, akkor a fija nagynehezen kigyütt az asztal alul és bebujt az alá az ágy alá, a mölikbe a fijatal embör fekütt. Itt a Vasôrúkába mök sé mozdulhatott a kutya alatt, nem bírta a fijatal embört êfődelni. Aval az Öregaszszon kikűtte másnap vadászni. Mikor kimönt vadászni, a Vasôrúbába öszszebeszélt az anynyával, hogy (a Vasorrúbába) a küszöb alá fekszik; ha maj gyün haza (a fiatal ember), maj ott êfődeli. Úgy is tötték: a Vasôrúbába alámönt a küszöb alá; de a kutya a mőre a gazdája mönt, mindönütt előtte mönt, mikor hazaértek, igenyössen ráfekütt a küszöbre. Mikor möglátta a Vasôrúbába anynya: hogy ráfekütt a küszöbre, ezön nagyon haragudott, de nem mutatta azér a fijatal embörnek, csak asz monta néki: „Mé nem hajtod, fijam! eszt a kutyát el a küszöbrül? nem löhet tűle ki-bejárni!“ „Nė féjjön tűle, nem bánt e sönkit, csak hágjon rá! mit lustákodik ottan“. Aszt az Öregaszszon elkészítötte a vacsorát, lėültek az asztalhon önni, a kutya mög az asztal alá fekütt. Ezé az Öregaszszon roppant harakszik, de nem meri a fijatal embörnek mutatni, hogy hátha elmén innet oszt nem birik kézrekeríteni, csak asz monta: „Ó, fijam! én nem tudom, tė mijen embör löhecz, hogy eszt a kutyát mindég szeretöd úgy körülötted?“ Mögén mögágyalt, a kutya mögén az ágy alá fekütt oszt mán mögén nem szerette, de nem szólt sömmit, csak magába monta: „Mögáj! maj hônap, majd elbánok veled“.
Röggel mögén kikűtte vadászni. Öszszebeszéltek a fijával, hogy ereszszünk ojan hidegöt, hogy a madár lėfagygyon száltábul! Azután eresztöttek ojan hidegöt, hogy a madár lėfagyott száltábul. Mikor hideg lött, a fijatal embör sijetött hazafelé; itt mög az Ördöngősvénaszszon gyûtott a konyha közepire ėgy nagy fatüzet és a Vasôrúbába abba belebujt, hogy ha gyün haza, igenyössen mén a tűzhön melegönni oszt majd beleránti. Itten a kutya mög mindég a gazdája előtt mönt, akkor is a kutya igenyöst mönt a konyhába és fekütt bele a tűzbe. Az Öregaszszon mögén ráripakszik a fijatal embörre: „Minek engedöd, hogy belefekügygyön a tűzbe mögén?“ „Nem baj! ha süti az ôdalát, maj kigyün, minek eresztött ken ijen hidegöt?“ Az Öregaszszon mögén mikor möglött a vacsora, mögágyalódott, a kutya mögén csak odafekütt az ágy alá, ezé az Öregaszszon nagyon haragudott. Itt a fijatal embör is észrevötte, hogy az Öregaszszon harakszik és valamibe sántikál. Másnap mögén aszonta: „Mönynyön ki vadászni és a kutyákat hagygya itthun!“ Elsőbb nem akarta itthun hanni, de az Öregaszszon addig beszélt, hogy csak itthun hatta a kutyájit. Mikor kimönt vadászni, az Ördöngősvénaszszon a fijával berekesztötték a kutyákat ėgy külömös szobába 3 vasajtón körösztül.
Kimönt a Vasôrúbába a fijatal embör után, látytya a fijatal embör, hogy gyün a Vasôrúbába, de nincsenek kutyák, de nincsenek kint a veszszők sė, itt osztán elkeszte hîni üket: „Világneheze, Világnagyhallója, Világlegfutosabja! gyertök ide, mer bajom van!“ A Világnagyhalló möghallotta mihánt szólt a gazdája, aszongya ennek a kettőnek: „Jaj! – aszongya – a gazdánk bajba van, gyerünk hamâ! de hogy mönynyünk ki?“ Itt oszt a Világneheze nekidűtt az ajtónak és az ajtó kidűlt félfástul; osztán nekiszalatt a másik ajtónak, az is kidült félfástul, nekiszalatt a harmadiknak is, az is kipattant osztán a Világfutósabja mingyá ott termött. A hogy a gazdájuk fön vôt ėgy fán – fára mönekült a Vasôrúbába elül – mikor főmönt, a Vasôrúbába dütötte ki a fát vele, a kutya mög elkeszte csipkonni, így oszt a Vasôrúbába nem bírt dôgozni a fával, hogy kidűcse. Akkor hamardossan odaért a Világnagyhallója, ez is elkeszte hátûrul harabdálni; ez alatt az üdő alatt odaérközött a Világneheze is. Nekimöntek hároman, háromfelé szagatták.
Igy szabadult mög a Vasôrúbábátul, akkor tutta mög, hogy az Ördöngősvénaszszon a Vasôrúbábának az anynya; mikor bemönt, a kutyákkal szétszödette az anynyát is, ű pedig körülnézött az Öregaszszon lakásába, mer vôt benne 99 szoba. Vôtak ojan szobák, hogy teli vôt aranynyal, a másik mög ezüsttel, a harmadik gyémántal! A kilenczvenkilenczedik szobába mikor bemönt, ott pedig azok a lelkök vôtak, a kiket a Vasôrúbába elrabolt; azok a lelkök vôtak kilenczvenkilenczen, azon minynyájan azon könyörögtek, hogy ereszsze ki űket szabadon! Szabadon eresztötte. Az Öregaszszon várát végigvákta a páczával, abbul is ėty kis piros alma lött, a zsebibe tötte főnyergölte a lovát, útnak indult hazafelé.
Mire hazakerült, ebbe belekerűltek több évek, mán akkor az apja mög az anynya mög vôt halva, csak a felesége ėgyedül élt. Mikor osztán beköszönt, a felesége mög sė üsmerte, aszongya a feleséginek, hogy kaphatna-ė itten szálást? „Én szálást athatnék, eltérne, mer magam vagyok! azé nem athatok szálást, mer az uramtul elmarattam még akkor, mikor mögesküttem és én azûta mindég az uramat gyászolom“. „No, ha aszt gyászolod, nė gyászold továb, mer itthun vagyok!“ De a felesége nem hitte, hanem űneki vôt arangyűrűje, bele vôt a neve írva; akkor asz monta: „Ha engöm nem ismersz, ismeröd-ė eszt a gyűrűt, vagy valamikor láttad-ė? Az aszszon a mint ránézött a gyűrűre, maj félhalva vôt örömibe, ėgymás nyakába borûtak, úgy csókolták ėgymást. Ezután a kutyák odamöntek a gazdájukhon: „No, édös gazdánk! mink mögmöntöttünk mindön bajtul idájig, tés möncs mög minket az örökös elátkozástul, fődejjél el bennünket, mer ha tė el nem fődelsz, kéntelenök vagyunk mink tégödet elfődelni!“ Ez alatt az üdő alatt a fijatal embörnek a háza nagyon öszszerombolódott, míg ű odajárt, a házat is mög köllött csinálni. A kutyákat asztán êfődelte és elásta. Kivötte a szép pirosalmát a zsebibül, aszt a veszszővel mögvákta és ėn nagyon szép kastél lött belüle, abba möntek osztán lakni, most is ott élnek, ha mög nem haltak.
8. A kanalastót.
Hun vôt, hun nem vôt, hetedhét ország ellen vôt ėgy kanalastót, mindég azon sipánkodott a feleségivel, hogy ű nekik mé nincs csalágyuk? Ėcczör osztán, hogy kimönt az erdőbe kanálnakvaló fájé, mikor hazamönt, a felesége lėszaporodott. Mikor látta, hogy a felesége lėszaporodott, nagyon mögörűlt, hogy van ėgy család. Lė akart ülni, asz monta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott gyerök van“. Máshuvá akart ülni, aszonta a bábaszszon: „Nė üjjön kend oda! mer ott is gyerök van“. Mikor a harmadik hejre akart ülni, aszonta neki a bábaszszon: „Nė üjjön oda! mer ott is gyerök van“. Igy monta neki a bábaszszon mikor a negyedik, ötödik hejre akart ülni, így monta neki tizėnkécczörig. Mikor tizėnkettecczör monta neki a bábaszszon, hogy: „Nė űjjön oda! mer ott is gyerök van“, a kanalastót anynyira mögijett, hogy elszalatt az erdőbe.
Itt osztán a szögén aszszon nevelgette az egész családot, mer a kanalastót elszalatt az erdőbe. Mikor az anynyuk a gyerököket akkorára főnevelgette, hogy iskolába jártak, nagyon roszszak vôtak a gyermökök, mer apa nékű nevelőttek. Ėcczör osztán mönt ėgy öreg zsidó az ucczán, tollat és bűrt vitt a hátán, űk oszt elkeszték az öreg zsidót hajigálni, csúfolni, êre eszt felelte az öreg zsidó: „Job vôna, ha elmönnétök, mögkeresnétök apátokat, aszt a kanalastótot az erdőbe! nem hijába apa nékű nevelöttök, de mindönkit kicsúfoltok, hajigáltok!“ A gyerökök mingyá hazaszalattak, kérdözik anynyukat: „Ugyan, édösanyám! vôt nekünk valamikor édösapánk?“ „Vôt ám, fijajim – mongya az anynyuk – de mikor születtetök, – hogy ijen sokan vattok, – anynyira mögijett, hogy êszalatt az erdőbe, azûta még hírit sė halottam“.
„No, édösanyám! süssön ken rétest, főzzön ken levest, főzzön ken paprikást! mink mög maj csináltatunk ėgy csizmát, ojat, a kibe mind a két lába belemén!“ Mög vittek ėgy icczebort, kivitték az erdőbe, mögkeresték aszt a helet, a hun az apjuk tanyázott. Addig őgyelögtek, hogy rátanátak ėgy gyalogútra, a ki odavitt ėgy lukhon, a ki ėgy odvasfába bevitt. Oda betötték a csizmát oszt töttek a csizmába szurkot, hogy beleragagygyon a lába, ha beletöszi a lábát. Itt osztán úgy nészték, hogy az édösapjuk tanyáz ottan oszt lėtötték: elsőbb is a levest, asztán a paprikást, azután a rétest, úgy osztán a bort. Mikor az apjuk mönt este haza a tanyájára, möglátta, hogy ottvan ėgy tányérleves, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a paprikáshon, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a réteshön, aszongya: „Ej! de régön nem öttem mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Akkor odaért a borhon, aszongya: „Ej! de régön nen ittam mán ijet is! ugyan, hunnan gyütt ez ide?“ Bemönt az ű lakásába, möglátta a csizmát, aszongya: „Ej! hunnan keverödött ez a csizma ide? de jó vôna, ha párja vôna! de nem baj! jó lösz ez écczakára, úgy látom mind a két lábom beletér“. Bele jis gyukta mind a két lábát, hogy maj mögnézi, hogy biri főhúzni? Mikor belegyukta mínd a két lábát, a gyerökök odaszalattak, mögfokták osztán hazavezették. Otthun mökkötöszték ėgy pár napíg, hogy el nė szalagygyon, mingyá borbét híttak, oszt mögborotválták mög mögnyírták, mer nagy vôt a haja mög a szakálla. Pár napnak utánna az embör mögvidámodott, hogy mijen sok szép csalágygyuk van! Mikor mögszokott, szabadon eresztötték.
A gyerökök odaértek, hogy házasandók löttek, asz monták az apjuknak, hogy vasbocskort csináltasson mög vasbotot: „Mindaddig mönynyé ken, még ojan aszszont nem tanál, a kinek ėgy hassal 12 lánya nem születött. Az embör mönt hetedhét ország ellen, mán a bocskora jis szakadásfélébe vôt, a botytya jis jó kopott vôt mán akkor, rátanát csakugyan ojan aszszonra, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött, akkor az embör mögindult hazafelé. Mikor hazaért, a bocskora jis elszakatt, a botytya is elkopott, aszonta a fijajinak: „No, fijajim! tanátam mán ojan aszszont, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya lött“.
A gyerököknél mög vôt a nagy öröm, mingyá kimöntek és hazahajtották a ménöst. A lekkisseb mögálmotta: hogy a kaput csukják be, mikor a ménöst hajtyák be és a ménöst a kaputetejin hajcsák be! az udvar közepin ėgy fatüzet gyûcsanak oszt a mölik ló odamén a tüzet önni, ű aszt nyergöjje fő! De a többi eszt nem tutta, hogy a lekkiseb fijú mit álmodott. Mikor a ménös bemönt, a legroszszabb ló odamönt a tűzhön oszt úgy ötte a tüzet: parazsat mint a többi ló a szénát. Röggel, mikô fölnyergölték a lovakat, hát ű lėhoszta az apjának aszt a régi rosz nyergit mög a kargyát, aval készült útnak. A többi pedig mind a legszöbb lovat válogatta ki, ű aszt a rosz lovat nyergölte fő. A többi mind új nyergöt, új kardokat vásároltak és úgy készültek útra a tesvéreji. Monták neki: „Minek gyüsz tė ezön a rosz lovon? a rosz szėrszámot minek hozod? szégyöllünk veled mönni!“ Még csúfolták is, hogy valahogy otthun hanná eszt a rosz lovat, de ű nem bánta akarmit beszéltek, ű csak asz szerette.
Mikor oszt möntek, elhatták a lekiseb fijút úgy, hogy nem is látták. Akkor mögrászkódott a lova, mingyá ott termött ėgy nagyon szép aranszőrű paripa, új kantár és ėgy szép aranszőrűnyerög is. Asz kérdöszte a lova: „No, édös gazdám! hogy mönynyünk, mint a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ El is mönt úgy, hogy amazokat elhatták úgy, hogy nem is tutták, hogy mőre vannak. Ėcczör oszt odaértek ėgy sárpatakhon, itt mögáltak, az aranszőrű paripa mögrászkódott és csak ojan ló lött belüle, mind azelőtt vôt. Itt osztán nagysokára utôérték a tesvérjeji és azon tünőköttek, hogy gyühetött ez ijen előre? Mikor odaértek, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem tugygyátok az útytyát! êre körösztülváktam, montam ugy-ė: nė hagygyatok el!“ Azok möntek sebössen, ű mög mögén csak êmaratt úgy, hogy nem látták. Akkô mögén mögrászkódott, lött belüle aranszőrű paripa, szinte rávaló szép szėrszám, rávaló nyerög mög a kantár, aszongya: „No, édös gazdám! hogy mönynyek, mint a szél, vagy mint a gondolat?“ „Úgy mönynyünk: hogy sė tėbenned kárt nė tögyél, sė énbennem!“ Mögindultak úgy, mint a szél, êkerűtte űket meszszire. Mikor közelértek az Ördöngősvénaszszon határjáhon, mögén mögrászkódott a aranszőrű paripa, elváltózott ugyan ojan rosz lónak, mint azelőtt vôt, alig birt mönni, a tesvérjeji mögén möglátták, hogy a hun van, ballag előttük a! „Nézzétök mán – mongya az ėgygyik – János mögén a hun van a! hogy kerülhetött mögén oda?“ Mikor odaértek a tesvérjeji Jánoshon, asz kérdöszték: „Hogy kerűté el aval a rosz lóval?“ „Hogy? nem mögmontam mán, hogy nem tugygyátok az útytyát! montam: nė hagygyatok el! Hanem mos mán nė sijessetök, mer ez annak az aszszonnak a határja, a kinek ėgy hassal tizėnkét lánya vôt. Osztán ha elhattok, aszongya: tik nem tizėnketten vattok, csak tizėnėgyen!“
Möntek ėgygyütt mind a tizėnketten. Azelőtt mögbeszélte Jánosnak a lova: Ű ha maj écczaka kapál, (János) mönynyön ki! Mikor odaértek, beköszöntöttek: „Jó estét, öreg anyám!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Agygyon Isten! hun jártok, hun keltök? mikor êre még a madár sė jár!“ „Járunk, kelünk! mert hajt a nyomorúság. Házasonni indultunk, de mink ojan aszszont keresünk, a kinek ėgy hassal 12 lánya van! hallottuk kennek van“. „Neköm van, fijajim! hanem gyertök be! kössétök be a lovatokat az istállóba, azután pedig gyertök be a szobába!“ A fijúk úgy is töttek. Mikor bemöntek a szobába, az Öregaszszon vacsorát adott nekik és mindėgygyiket külön ágyra lėfektette. Mikor elaluttak, kapált ám a Jánosnak a lova az istálóba, kimén oszt János: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, csak röttön kössé át az Ördöngősvénaszszon lovai hejjire minynyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi hejjünkre!“ János oszt úgy is csináta, aval bemönt, lėfekütt. Kimén az Ördöngősvénaszszon, sütétbe nem is nészte, hogy azok az ű lovaji, êdarabolta mindön lónak a lábát térgybe. Aval bemönt az Ördöngősvénaszszon, ű is lėfekütt. Ėcczör mögén kapál ám a János lova, kimén János, asz kérdözi: „Mi bajod? édös lovam!“ „Nem ögyéb, hanem a tizėnėgy testvéröd kalapját a lányok fejihön ragd mög a tijed is tödd oda, a kendőket pedig ragd a testvérjejid fejihön!“ János úgy is tötte. Ėcczör osztán főkelt az Ördöngősvénaszszon, aszt nészte: hun a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a lekkisebbet möghatta hírmondónak, asz gondolta, hogy a fijúk nyakát darabolja. De a lányok nem igaz lányok vôtak: söprűbül, nyûtófábul, szöszbül mög sulokbul készítötte űket. Mögén kapát a ló, János mögén kimönt, asz kérdöszte! „Mi bajod? édös lovam! „Nem ögyéb, hanem röktön, kőcsd föl a testvérejidet oszt gyerünk, még az Ördöngősvénaszszon fő nem ébred!“ János bemönt, főkőtötte űket, főnyergöltek, sebössen möntek ki az ország határjábul. Mikor kiértek az Ördöngősvénaszszon határjábul, akkor ébrett föl az Ördöngősvénaszszon, mikor szétnézött, akkor látta, hogy nem a fijúk nyakát darabolta el, mingyá főnyergölte a piszkafát, utánnuk nyargalt, de mán akkor nem vôt az Ördöngősvénaszszonnak hatalma, mer kiértek a határjábul. Mikor kiértek, aszongya János a tesvérjejinek: „No, testvérök! ėgy aszszon vôt, a kinek tizėnkét lánya vôt ėgy hassal (= ikrek), ahon sė vôt szöröncsénk, hanem mos mán mönynyön ki-ki mőre tud és szörözzön magának: ki mőre tanál!“ Elbúcsúzott a tizėnėgy testvérjétül, útnak indúlt, a tizėnėgy testvérje pedig hazamönt a szülőjihön, ott elsorolták, hogy jártak és hogy a lekkiseb testvérjük, elmönt szöröncsét tróbálni.
A hogy mén János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy sė nė tugygyon, sė nė lásson sömmit. A hogy möntek, mögfeletközött magárul, möglátott ėgy hajszálat, aszongya: „Ėhėn, ėgy aranhajszál!“ Akkor monta neki a lova: „Ugy-ė, montam, hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû és fővötte. Aval möntek tovább. Akkor mögén êfeletközött magárul, möglátott ėgy arankácsatollat, aszongya: „Nészd-ė, kedves lovam! möjen szép arantoll“. Aszongya neki a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vöd föl, majd mögsiratod esztet!“ Lėszált János a lórû, fővötte az arankácsatollat. Aval ballagtak továb. Möglátott János mögén ėgy aranpatkót. Mögén mögfelejtközött magárul, aszongya: „Nészd, kedves lovam! möjen szép aranpatkó“. Aszongya a lova: „Montam, ugy ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, de mos mán mindėgy, eregy, oszt vödd föl, maj mögsiratod esztet!“ De itt Jánosnak êfogyott a kinyere, így gondolta magába: jó lösz valahuvá beszegődni cselédnek, hogy lögyön aprópénze.
Beért ėgy városba, abba a városba lakott ėgy Nagyôrúbarát, a kinek akkora ôra vôt, hogy az ôrátul csúnya vôt ránézni. Bemönt János mögkérdözni, hogy köl-lė valamí cseléd? De a lova ráparancsolt, hogy úgy ájjon be, hogy neki is van lova osz eszt is odaviheti. A Barát nem bánta, csak hogy cselédöt kapott, mert cselédött nem birt kapni oda, nem álta a cseléd. Aszt is kialkutta, hogy külömös istállót agygyon, a huvá a lovát bevigye! Mindönt mögengedött a Barát, a mit csak kért János. Aval oszt János bekötött ėgy külömös istálóba, kiválogatták neki a legroszszab lovakat, mivelhogy ű vôt a legújab kocsis. Alig vôt János ėgypár napig ott, azon csudálkosztak, hogy János ojan szépen főhízlalta a lovakat, hogy öröm vôt ránézni mög azon csudálkosztak, hogy Jánosnak nem köll világbeli. Ėcczör osztán kilesték, hogy János mivel világít? Akkor látták, hogy Jánosnak mönynyi arantárgya van. Jelöntést töttek a régi kocsissaji a Nagyôrúbarátnak. A Nagyôrúbarát röttön hivati Jánost be, aszongya neki: „Hallom, János! neköd möjen szép aranhajszálad van!“ De itt a János nem is akarta válalni, de asz monta a Barát: „Nė tagadd, János! mer úgy is tudom, hogy van; hanem ha neköm el nem hozod aszt az aranhajúlánt, a kinek a hajábulvaló ez az ėgy szál, vége az életödnek!“
János kimönt, ráborût a lovára oszt rítt, hogy a ló tiszta víz lött a könyvitül. Ėcczör mán nem álhatta a lova aszt kérdöszte: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a Nagyôrúbarát, hogy ha ê nem hozom aszt a lánt, a kinek a hajábul való az aranhajszál, vége az életömnek!“ Akkor monta a ló: „Ugy-ė, montam! hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót, kefét a tarisznyába, nyergêj fő, oszt gyerünk!“ Útnak indultak, möntek, mikor odaértek az Ördöngősvénaszszon határja szélihön, János lėszált a lórû, mer a lova monta neki: „Száj lė rúlam, osztán én maj körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy bunkósbot, tė mög maj lösző, öreg Őszkûdús, mikor odaérünk, akkor maj tė imátkozol, az Ördöngősvénaszszon ád alamizsnát mög a lányát lėkűdi a pinczébe ėgy iccze boré, de a lán nem biri mögcsapolni a hordót, főgyün és mongya az anynyának, hogy ű nem biri a hordót mögcsapolni. Én, aszongya, majd elváltóczok lónak viszsza, tė pedig szinte fijatal vitéznek és még maj az Ördöngősvénaszszon kínlódik lėn a hordóval, addig tė kabd el a lánt, űjj a tetejembe vele és gyerünk!“ Mikor János lėszált a lovárul, a ló a fejin körösztülbuksengölt, lött belüle bunkósbot, Jánosbul mög öreg Őszkûdus, mikor bemönt, êkeszdött imátkozni János, az Ördöngősvénaszszon osztán csakugyan lėkűtte a lányát a pinczébe boré, de a lán nem bírta a hordót mögcsapolni, úgy oszt az Ördöngősvénaszszon mönt lė a pinczébe, a lán mög fönt maratt. Akkor a Jánosbul fijatal vitéz lött, a bunkósbotbul csak ojan ló, mint azelőtt vôt, János oszt elkapta a lánt, fölült vele a lóra, ênyargaltak. Mikor az Ördöngősvénaszszon fölgyün, akkor látytya, hogy nincsen az öreg Őszkûdús, nincsen a lánya sė. Az Ördöngősvénaszszon kapta a piszkafát, mögnyergelte és elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János viszszatekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő“. Aszongya êre a ló: „No, hát csak vezsd hátra a vakarót!“ Hátrahajtotta a vakarót, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még ezön az Ördöngősvénaszszon êvánczorgott, addig János jô êhalatt. Akkor mögén ėcczör aszongya a ló: „Néz viszsza, édös gazdám! néköm nagyon ég a balfarom“. Hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utȧnunk ėgy sütétfölhő, de mán mingyá utolér!“ „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ Hátravetötte, ojan sűrű erdő lött, mind a kefének a szőre. Mire ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott. János beért a Nagyôrúbarátnak a határjába, akkor osztán nem vôt hatalma az Ördöngősvénaszszonnak, mind öszszetípászta az egész haját. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon viszszamönt, János pedig bevitte a Barátnak a lėjánt, Aszongya a Nagyôrúbarát a lánnak: „No, hát édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ „Hohó, vén kutya! – mongya a lán – maj ha János elhozi aszt az arankácsát, a mölikbül való ez a toll!“ Akkor behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod aszt a kácsát, a mölikbül való az a toll, akkô vége az életödnek!“
Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arankácsa, a kibül való az a toll, as sė tugygya, hogy lė van-ė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára és ott sírt. A lova míkô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mögkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyûrúbarát – hogy ha ê nem hozom aszt az arankácsát, a mölikbül való az az arantoll, ȧkkor vége az életömnek!“ „Montam, ugy-ė! – aszongya a ló – hogy sė nė tugy, sė nė láss sėmmit, hogy maj mögsiratod? hanem mos mán mindėgy, töd da vakarót mög a kefét a tarisznyába, űj föl oszt gyerünk!“ Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, mán mos hova mögyünk?“ Aszongya: „Nem tudom“. „Hát oda mögyünk, a hunnat êloptuk az aranhajúlánt, ott van a kerbe ėgy nagy dijófa, azon szokott az arankácsa hálni, de csak écczaka 12 órakor szokott hazagyünni. Éfél után 2 órájig van itthun, hanem az Ördöngősvénaszszon eszt nagyon őrzi, mer még a kácsa itthun van, mindig ojan világosság van a kerbe, mind mikor legszöbben süt a nap. Hanem ha odaérünk közel, én elváltódzdzok szőlőkapájé, tė mög öreg Szőlőkapásé, hanem ott az Ördöngősvénaszszon maj akar neköd anni az épület alatt ėsz szobát, hogy abba lakjál, de tė nė válald, csak asz mond az Ördöngősvénaszszonnak, hogy tė nem szoktad, mer tė mindig a kerbe szoktá gunyhóba lakni. Oszt ha odamögyünk, akármijen kis bért kinál, aval tė nė törögy, csak ėgygyezél mög vele. Ha möglösz az ėgyesség, mindgyá fogjál hozzá a kerbe ėgy szőlőgunyhót csinálni, nem baj az, ha nem lösz is kész“. Mikor odaértek, János lėszált a lórul. A ló körösztülbukott a fejin, lött belüle szőlőkapa, Jánosbul pedig lött Szőlőkapás. Mikor odaértek, délután ėgy óra tájba vôt az üdő, odaköszön a János: „Jó napot agyon Isten, gazdaaszszon! nem köllene magának valami Szőlőkapás?“ „De igön! éppen mos köllene“. „No, hát akkô én beálok, ha mögfogad!“ Aszongya az Ördöngősvénaszszon: „Ért maga a szőlőmunkáhon?“ „Hogy nė értenék, mikor abba nevelöttem fő!“ – mongya János. Hamar öszszeėgyesztek. Aval az Ördöngősvénaszszon kimutatta Jánosnak, hogy mölik lösz a lakása, de a János nem fogatta el. Aszongya János: „Én még ijet nem is halottam, hogy a kapás palotába lakjon! hanem 60 esztendő ûta mindég a szőlőgunyhóba laktam!“ „Dehát itten nem lakhat, mer itten nincsen szőlőgunyhó!“ Aszongya János: „A! nem sokájig tart aszt csinálni! maj mögcsinálom én“. Ennek az Ördöngősvénaszszon mögörűtt: mijen ügyes szőlőkapása lösz neki! János oszt elkeszte a szőlőgunyhót csinálni. Nem nagyon lött a gunyhó kész, mer János nem is nagyon iparkodott, hogy elkészíje, az estét alig várta. Mikor osztán este lött, János a kis gunyhó elébe lėfekütt. Az Ördöngősvénaszszon mög vôt nyugodva, nem féltötte a kácsát. Odaszámított, hogy mos jó szőlőkapása van neki, rá sė számított, hogy a kácsát köllene őrzeni. János pedig mikor egész bealkonyodott, mint a hogy monta a lova: „Hogy ha besütétödött, möny föl a fára osz űjjé a kácsafészök alá, ha a kácsa hazaszál, akkor csak röttön fogd mög!“ úgy tött osztán János. Éppen tizėnkét órakor a kácsa hazaszált, János röttön mögfokta, a fárul lėgyütt, a kapája elváltóczott lónak. Aval János a hátára pattant, úgy vitte mind a szél az arankácsát. Az ördöngősvénaszszon mőgálmotta, hogy elveszött az arankácsája. A méj álombû fölébrett, aval kigyütt, látta, hogy a kert nagy sütécscségbe van. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Azé van ijen sütécscségbe, mer a kácsa nem gyütt még haza“. Mikor bemén, nízi az órát, akkor láti, hogy ėgy óra jis elmult; aval az Ördöngősvénaszszon mögén kimén, hát láti, hogy nincs az öreg Szőlőcsősz, de még a kácsa sė. Aval az Ördöngősvénaszszon röttön főnyergöli a szénvonyót és utánna. A hogy mén utánna, aszongya a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. János hátranéz, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánnunk ėgy sütétfölhő“. Aszongya a lova: „Csak hamar, vöd ki a vakarót és vezsd hátra!“ János kikapta a vakarót és hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró. Még az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, János addig jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, mögén szól a ló: „Nézzél hátra, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. János hátratekíntött, aszongya: „Jaj, Istenöm! gyün utánunk ės sütétfölhő, de mán mingyá utolér“. „No, hát csak hamar vöd ki a kefét a tarisznyábul és vezsd hátra!“ János hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mikor ezön az Ördöngősvénaszszon átvánczorgott, mán akkor János beért a Nagyôrúbarát határjába. Mikor eszt az Ördöngősvénaszszon möglátta, hogy mos mán nem éri Jánost, mérgibe úgy fölfujódott, hogy elfakatt. Eszt mögláti a Barát, hogy János beért az udvarba, így szól az aranhajú lánhon: „No, édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé!“ Aszongya a lán: „Hohó, vén kutya! hotyha elhozi János aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha el nem hozod neköm aszt az arancsődört, a kirülvaló ez az aranpatkó, vége az életödnek!“