Itt oszt János nagyon mögijett, hogy hun van az az arancsődör? as sė tugygya: lė-jė, vagy föl? Kimönt és ráborult a lovára, sírt. A lova mikô mán tisztavíz vôt a János könyvitül, nem álhatta, hogy mög nė kérdözze: „Mi bajod? édös gazdám!“ Akkô mongya János: „Nem ögyéb – asz monta a Nagyôrúbarát – ha ê nem hozom aszt az arancsődört, a kirül való az az aranpatkó, akkor vége az életömnek“. „Montam, ugy-ė! hogy sė nė tugy, sė nė láss sömmit, hogy maj mögsiratod – a ló mongya – hanem mos mán mindėgy, hanem nyergöjj föl és tögyél föl ėgy ásót is a nyerög tetejire, mög a vakarót, kefét a tarisznyába, osztán gyerünk!“ János osztán úgy is tött, a hogy a lova monta. Mikor mönnek ėd darabon, aszongya a ló: „Tudod-ė, most huvá mögyünk?“ Aszongya János: „Nem tudom“. „Most elmögyünk a Sóstengör szélire, ottan majd ássál lė a főd alá, úgy hogy csak az ôrom högye lögyön ki, tė pedig eregy föl ėgy fára, szögezd a mejjednek a kardodat és majd én elnyerítöm kécczör magamat, majd átgyün az arancsődör, de mikor kécczör átgyün, nem tanál engömet mög, mindig viszszamén; mikor harmacczor elnyerítöm magamat oszt átgyün, akkor majd kiugrok a főd alul és majd öszszeveszünk. Ha én izzadok mög hamarabb, akkor csak dűj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad mög hamarabb, akkor csak ugorj lė a fárul, űj a tetejembe és gyerünk! Nė törőgy a csődörrel, maj gyün az utánunk!“ Úgy is vôt. Mikor nyerítött a János lova, a csődör átgyütt, nem látta Jánosnak a lovát, viszszamönt mind a kécczör; de mikor harmacczor elnyerítötte magát oszt kiugrott a főd alul, akkor öszszevesztek. Addig veszeköttek, hogy ėcczör láti ám a János, hogy az arancsődör csupa hab, lėugrott János a fárul és fölpattant a lova hátára. Mén most vele mint a szél, de az arancsődör is mén ám vele. Mikor osztán möktutta az aranménös a Sóstengör tulsó szélin, azok is átúsztak ám a Sóstengörön oszt utánuk! Ėcczör mongya ám a ló Jánosnak: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a jobfarom“. Viszszatekínt János, mongya, hogy gyün utánuk az aranménös. „No, – aszongya – nė féj! csak vezsd hátra a vakarót!“ János kikapta a tarisznyábul a vakarót, hátravetötte, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a vakaró, még ezön az aranménös átvánczorgott, addig János jô êhalatt. Mönnek ėd darabég, ėccző mögén mongya a ló: „Nézzél viszsza, édös gazdám! nagyon ég a balfarom“. Viszszatekint János, láti, hogy az aranménös közelget. „No, – aszongya a lova – nė féj! csak vezsd hátra a kefét“. Kikapi János a tarisznyábul a kefét, hátraveti, ojan sűrű erdő lött belüle, mind a kefének a szőre. Mire ezön az aranménös átvánczorgott, János a Nagyôrúbarát határjába vôt. Úgy möntek, hogy még a kaput sė értek rá kinyitni, hanem a János a kapu tetejin ugratott be. Mikor eszt möglátta a Nagyôrúbarát, aszt is möglátta, hogy az aranménös is ugrott be a kapu tetejin, de ott mán az aranménösnek nem vôt ereje. Itt osztán a Nagyôrúbarát mén mingyá a lánnak mondanni: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyim, mos mán lögyünk ėgymásé“. „Hohó, vén kutya! hotyha János mögfeji az aranménöst“. A Nagyôrúbarát mingyá behívatytya Jánost, aszongya: „No, ha mög nem fejöd az aranménöst, vége az életödnek“.
Itt János nagyon mögijett, hogy fejje mög ű az aranménöst, mikor tisztatűzláng gyün a szájábul? Kimönt és ráborult a lovára, ott sírt. A lova mikô tisztavíz a János könyvitül, nem álhati, mökkérdözi: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – hogy ha mög nem fejöm az aranménöst, vége az életömnek, hogy fejjem mög, mikor tisztatűzláng gyün a szájukbul?“ „Nem baj! möny be, mon mög a Nagyôrúbarátnak: mögfejöm, hogy ha a lovadat beengedi az istállóba közéjük!“ János oszt bemönt a Nagyôrúbaráthon, monta, hogy mögfeji, ha az istállóba beengedi az ű lovát is az aranménös közé! Aszonta a Nagyôrúbarát: „Jô van! de röttön fejd mög űket és ott van a legnagyobb vaskád, abba öntözd a tejüket bele!“ János mikor mögfejt, bemén jelönteni, hogy mögfejte a ménöst, a Nagyôrúbarát mingyá aszongya a lánnak: „Édös szívem, szép szerelmem! én a tijėd, tė az enyém, mos mán lögyünk ėgymásé, János mögfejte mán az aranménöst“. „Hohó, vén kutya! – aszongya a lán – maj ha János mögfürdik az aranménösnek a tejibe“. Itt oszt behívatta a Nagyôrúbarát Jánost, aszongya: „No, János! ha mög nem fürdöl az aranménösnek a tejibe, vége az életödnek“.
Itt oszt János mögijett, hogy hogy fürgyön mög ű az aranménösnek a tejibe, mikor, ha belemén, öszszeég? Kimönt és ráborult a lovára, úgy sírt. Mán a lova tisztavíz vôt a Jánosnak a könyvitül, de azér nem szólott neki, mikor mán Jánosnak a könyvibe álott, nagysokára mögszólalt: „Mi bajod? édös gazdám!“ „Nem ögyéb, – asz monta a Nagyôrúbarát – ha mög nem fürdök az aranménösnek a tejibe, vége az életömnek“. „Nem baj! – mongya a lova – möny be a Nagyôrúbaráthon, mongyad neki: mögfürdök a ménösnek a tejibe, de úgy, hogy ha a lovamat odaengedi a kád mellé“. János mönt mingyá a Nagyôrúbaráthon, mongya neki, hogy ű mögfürdik az aranménösnek a tejibe, ha a lovát odaengedi a kád mellé. A Nagyôrúbarát nem bánta mán, csak ha a János mögfürdik a tejbe. János még be sė mönt a kádba, a ló mán elkeszte a lángot önni és a jeget ereszteni a kádba, hogy mikor János belemönt a kádba, nem vôt fôró. János oszt mögfürdött a tejbe, hécczör szöb lött, mind azelőtt vôt, eszt mikor a Nagyôrúbarát möglátta, asz monta Jánosnak: „No, János! én is mögfürdök a tejbe, hanem a lovad el nė vezesd a kádtul“. János oszt otthatta a lovát. Még a Nagyôrúbarát készült a fürdéshön, addig a János lova kiszítta a kádbul a jeget és még mérgessebb tűzzel okádta a kádat tele, mind a tej vôt. Mikor a Nagyôrúbarát elkészült a fürdéshön, beleugrott a tejbe, röttön szénné égött.
Mikor eszt a lán möglátta, lelketlen szalad a kádhon, ugrik János nyakába, így szól neki: „No, édös szívem, szép szerelmem! ugyan sokat szenvettél értem! mos mán én a tijėd, tė az enyim, möghalt a Nagyôrúvénbarát, lögyünk ėgymásé!“
Nagy lakodalmat csaptak ennek az örömire. A kocsisok is mög vôtak híva, az első helre vôtak ültetve, hogy mijen sokat szenvettek űk is, mer az öreg Nagyôrúbarát rosz gazda vôt. János osztán mind mögjutalmaszta a kocsisokat, vôt a Nagyôrúbarátnak ölég pénze, mind boldog embör lött.
9. Vérojtó, Kalapfojtó.
Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér nem ismerte mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül. Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.
Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya: csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel. Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a Tizėnkétsorfogúlán tötte aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a fogát élösíti, a többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, akkor utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon, bukron, tűzön, vizön körösztül és a Feketetengörön is körösztülmönt.
Mikor a Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe ért, akkor látta, hogy a hetvenhetedik szüget partján van ėgy kastél, igenyöst annak váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“ „Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj! azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja: Huszonnégysorfogú, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön ênyeli“.
Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön, hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az Öreganynyát és röttön mögötte. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön: „No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
10. Az orrfülről.
Hun vôt, hun nem vôt ėn nagytörvényű paraszt embör, mikor mögharagudott, as sė tutta, mérgibe mit mondott? Asz tanáta mondani, mikor a lányokra mögharagudott: „Az Ördög vigyön el bennetöket!“
Az Ördög mikor eszt möghallotta, férfiruhába öltözött, elmönt a legöregeb lánt mökkérte. Vôt neki három lánya, mi csinájon? a lányok a nyakára nyölnek! Odatta neki feleségül. A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, de az Ördög asz monta a lánnak, hogy: „Vannak ott Galambok is oszt ha kérnek vizet, nė agy nékik!“ A lány úgy is tött, mikor a Galambok kértek tűle vizet, nem adott nekik. Viszi osztán a legén: az Ördög a lánt, de a lán mán mögsokalta az útat, asz kérdöszte tűle: „Meszsze van-ė még a várossa?“ A legén asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ A lán mögijett. Hazaértek, akkor a kezibe nyomott ėgy ôrfület, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az ôrfület rágni, de aszt nem bírta elrágni, bevetötte a tűzbe. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, asz kérdöszte: „Hun vagy, ôrfül?“ „Itt vagyok a csutkaparázsba!“ Az Ördög öszszedarabolta a lánt paprikásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.
Asztán elmönt a lánnak a középső tesvérjijé, elhoszta, mert nagyon szeretné a tesvérje látni! A mint möntek, möndögéltek, előtanátak ėgy kútat, a lány êmönt inni, annak is asz monta az Ördög, hogy nė agygyon vizet a Galamboknak, ha kérnek, nem is adott. Mikor hoszta, ez is mögsokalta az útat, asz kérdöszte: „Meszsze van-ė még a várossa?“ Neki jis asz felelte: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ A középső lán is mögijett, mikô hallotta, hogy hun van. Hazaértek, ennek a kezibe is belenyomott ėgy ôrfület, asz monta neki: „Ha eszt mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek; ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül!“ Az Ördög lėfekütt, elkeszte az ôrfület rágni, de nem bírta elrágni, a patka alá ásta. Écczaka, mikor fölérzött az Ördög, kérdöszte: „Hun vagy, ôrfül?“ „Itt vagyok a patka alatt!“ Eszt is öszszedarabolta papríkásnak, belevetötte a tűzbe, mögégette.
Elmönt az Ördög a lekkisebbé, hogy gyűjjön el, mer szeretné a két testvérje látni. Ez is elmönt inni a kútra, neki is aszonta az Ördög, hogy a Galamboknak nė agygyon vizet, de ez adott, ott hagyott nekik még ėgy vödörrel is. A Galambok aszonták neki, hogy mönynyön viszsza a kis macskájájé oszt ha a legén: az Ördög a kezibe ád ėgy ôrfület, agygya oda a kis macskának. A lány mikor ivott mán oszt odamönt a legénhön, aszonta, hogy mos jutott az eszibe, hogy otthun felejtötte a kis macskáját, hogy majd viszszamén érte! „Nohát, eregy viszsza érte!“ monta a legén. Viszszamönt érte, elhoszta a kis macskát, beletötte a gelebibe. Mikor hoszta, a lekkiseb lány is sokalta az útat, neki jis asz monta: „Ott van, a hun a Feketevárosba fehértorom lácczik, csutkaparazsak égnek!“ Ott van a várossa. Mikor odaértek, aszonta: „Ne ez az ôrfül! ha mög nem öszöd, öszszedarabollak és a tűzbe vetlek, mer mán a két nénéd ott van, ha pedig mögöszöd, elvöszlek feleségül“. A lekkiseb lán is elkeszte az ôrfület rágni, de nem bírta elrágni. Akkor a kis macska elvėrtyantotta magát, odatta neki, a kis macska pedig mögötte. Mikor az Ördög fölérzött, kérdözi: „Hun vagy ôrfül?“ „Itt vagyok meleg gyomorba!“ Itt osztán az Ördög elvötte feleségül a legfijatalabb lánt.
Az Ördög elmönt ėcczör hazûrul, odadott neki tizėnkét szobakûcsot; ráparancsótt, hogy a tizėnharmadik szobába nė mönynyön be! Itt oszt ű mögtróbálta a tizėnkét szobakûcscsal, hogy mi okrul nem szabad néki a tizėnharmadik szobába bemönni? Hát oszt be bírt mönni oda is. Mikor bemén a tizėnharmadik szobába, akkor láti, hogy nagyon sok lélök van a tizėnharmadik szobába, a kit az Ördög mán êfődelt. Itt osztán könyörgött a sok lélök a lánnak. Az ėgyik aszonta: „Ereszsz ki, apád lelkijé!“ A másik asz monta: „Ereszsz ki anyád lelkijé!“ A harmadik asz monta: „Ereszsz ki tesvérjejid lelkijé!“ A negyedik asz monta: „Ereszsz ki a tė lelködé!“ A lán kinyitotta az ajtót szabadon eresztötte az egész lelköt. Azután látta a lán, hogy nem jót csinát, mögijett, hogy mán most űtet is êfődeli az Ördög, csinátatott ėgy érczkoporsót mög ėgy dėszkakoporsót. A két koporsót öszszeszurkôta, beletötte az érczkoporsót a dėszkakoporsóba; ű pedig belefekütt az érczkoporsóba és eleresztötték a sok lelkök a vízön, hogy az Ördög mög nė tanájja.
Itt vôt két királ, ennek a két királnak vôtak halászaji. Az ėgyik királnak a halászaji mindég nagyon sok halat foktak, a másiké pedig nem fogott soha sėmmit sė. Itt oszt ennek a halászaji fokták ki az érczkoporsót, a kinek sosė foktak a halászaji. Mikor kifokták az érczkoporsót, fölmöntek a kirájhon, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, aszonta a halásznak: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ A halász kimönt, főmönt a másik halász, az is aszonta a királnak, hogy gyűjön, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ Ez a halász is kimönt, főmönt a harmadik halász, hogy gyűjön lė a királ űfölsége, mer ojan örömet foktak, a möjent még sosė foktak! A királ hogy nagyon szomorú vôt, neki is asz monta: „Eregy ki, mer mingyá agyonlűlek!“ De mán a harmadik halász asz monta: „Nem bánom, ha agyonlű is, addig nem mögyök, még királ őfölsége nem gyün!“ Látta a királ, hogy ez nagyon hîja, kimönt, látta, hogy nagyon szép érczkoporsót foktak ki és nagyon szép lán van benne. Ennek a királ nagyon mögörűtt, örömmel vezette föl a palotájába a szép lánt. A lán nagyon könyörgött, csak ereszsze el, mer ű érte gyün az Ördög a mé nagyon sok lelköt kieresztött, űtet êfődeli; de oszt asz monta a királ: „Maj segítök én az Ördögnek a baján!“ A királ csináltatott a vízön bűrhídat és ide mindönféle álatbul röndölt, ha gyün az Ördög, szétszaggassák. Itt oszt csakugyan mönt is az Ördög, elkapták az állatok, szanaszétszagatták.
A királ asztán elvötte a lánt feleségül, mer legén vôt. Lött is olan lakodalom, hogy hétmögyére szólt. A szürkeló a szűgyivel tolta a levest, de a ki szégyöllős vôt, maj csak éhönhaló vôt. Mikor vége lött a lakodalomnak, a királnak el köllött mönni háborúba. Az alatt az idő alatt, még a háborúba vôt, lött a királnénak ėgy kis lėjánya.
Ėcczör a királné kinyitogatta az ablakokat szellőzni, az alatt az idő alatt beszált két fehérgalamb a szobába és elváltóztak szinte lėjánynyé. Akkor nagyon kérték a királnétul, hogy agygya oda nekik aszt a kis lánt, maj ojan örömet szöröznek neki, hogy ennek a királ is mögörül. A királné nem akarta odanni, félt, hogy az alatt az üdő alatt hazagyün az ura és űtet nagyon mögszekérozi érte; de itt a testvérjeji, hogy nagyon könyöröktek, odatta nékik. Az a két galamb, a mölik lėjánynyé elváltózott, a királnénak a két nénye vôt. Mikor a kis lánt elvitték, három nap eltelt, még sė hozik viszsza. A negyedik napon a királné kinyitogatta újfönt az ablakokat; hát ėcczör ėhön láti, hogy szál három fehérgalamb: két nagy és ėgy kicsi. Mikor beszáltak a szobába, elváltóztak szinte. Akkor mongya a nénynye, hogy ojan örömöt hosztak a kis lánnak, hogy mikor sírt: gyöngy hullott a szömibül; mikor nevetött: piros rúzsa hullott a szájábul; mikor mönt: rozmaring nyílt utánna.
A másik királnak is, a kinek vôtak a halászaji, akkor születött ėgy kis fija, mikor ez a lány (nagy lett), a királ házasította a fiját és elvötte ennek a királnak a lányát. Mikor esküdőre möntek, az a királfi akkor látta, mikor esküdőre möntek, hogy gyöngy hul a szömibül, mikor nevet: rúzsa hullik a szájábul, rozmaring nyíl utánna. A királnénak a Szakácsnéja jis könyörgött a királnak, hogy âra a kocsira űjjön, a kin a mönyaszszon ül, de a királ nem engette. Itt oszt az aszszon azon gondoskodott, hogy bírná a királlánnak a szömit kivönni? Másképpen nem fért hozzá, hanem mikor gyüttek viszsza az esküdőrül, az erdő mellett mögálitotta a híntókat, hogy ájjanak mög! maj mögigazítik az ülést. Itt oszt lėszált a hintórúl a Szakácsné a lányával, lėcsalták a királnét is, bevezették az erdőbe, a hun nem látta űket sönki, ott osztán a királlánrul a ruhát ráatta az ű lányára, kiszötte a szömit, belerakta az ű lánya szöme helire. Hát mikor hazamönnek, akkor látytya a királ: mikor rí a királkisaszszon, nem hul gyöngy a szömibül; ha nevet: nem hul rúzsa a szájábul; ha mén: nem nyíl rozmaring utánna. Itt a királ nagy gondbaesött, pofonvákta a királkisaszszont, hogy sírjon jobban, azután pedig mögnevettette, hogy hullik-ė rúzsa a szájábul? Mikor látta, hogy nem hult rúzsa a szájábul, mögsétáltatta, hogy nyílik-ė rozmaring utánna? A királ nagy gondbaesett, még jobban pofonvákta és bemönt ėgy külömös szobába.
A királnak vôt ėgy kanászsza, mögtanáta a királkisaszszont, de szöme nékű vôt, hazavezette. Este mikor hazamönt, hazavezette, aval asztán bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy nem tunna neki szömet anni, mer kivákta ėgy kan a másiknak a szömit – hogy mög nė tugygyák! Akkor asz monta az Ördöngősvénaszszon: „No, itt van ėgy, hanem vigyázz rá, a macska el nė vigye!“ A kiskanász oszt nagyon szépen mögmosogatta és a helire tötte. Mögén bemönt az Ördöngősvénaszszonhon, hogy agygyon másikat, mer a macska elkapta tűlle. Aszongya: „Még ėgygyet tudok anni, de vigyázz rá, hogy ê nė vigye a macska!“ Eszt is a kiskanász szépen mögmosogatta és a helire tötte a királkisaszszonnak.
Mikor helire tötte a két szömit, bevezette a királnak a kertyibe, oda ėgy szép rúzsafa alá ültette, bemönt a királhon, aszongya: „Gyűjjön ki, ollan szép rúzsa nyítt a virágoskerbe, hogy ojat még nem látott!“ Asz monta neki a királ: „Eregy ki! mer ha ki nem mész, mingyá agyonlűlek!“ Asz mongya a kiskanász: „Nem bánom királatyám, ha mingyá agyonlűsz sė mék ki, még nem gyüsz velem!“ Itt oszt a királ kimönt a nagy könyörgésre, akkor látytya, hogy ott van az ű kedvesse. A királ anynyira mögörűtt, hogy as sė tutta, hogy vezesse be. A lán osztán elmonta a királnak, hoj járt. A királ nagy tüzet rakatott, az Ördöngősvénaszszont a lányával elevenen a tűzbe vettette. Az a Szakácsné az vôt az Ördöngősvénaszszon. A kiskanászt pedig mögjutalmaszták, hogy boldog embör lött belüle.
Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Segítő felsőbbek.)
11. Pétör halász.
Vôt a világon ėsz szögén halászembör, a ki nasz szögénséggel élte át a világot. A mölik napon halat övött, azon a napon kinyeret nem tudott önni, anynyi mögelőzése vôt; a mölik napon pedig kinyeret övött, azon a napon nem tudott halat önni.
Itt osztán az Úristen mög Szentpétör a földön járt, bemönnek hálást kérni a halásztul. És azon a napon éppen nem atták el a halat, fősztek vacsorára, szégyölték bevinni, mivelhogy ismeretlen vendégök vóltak, hogy nincs kinyerük. És itt az embör kihítta a feleségit, azon tanácskosztak, hogy agygyák be a halat, ha mán nincsen kinyerük? Aszongya az ura: „Ó, hé! ha minket így áldott mög az Isten, ârû mink nem töhetünk!“ Aval bevitték a halat; asz mongya az aszszon: „Szögényök vagyunk, nincsen kinyerünk, mink így élünk a világba: a mölik napon halat öszünk, kinyeret nem birunk önni!“ Aszongya az ėgyik útas: „Mönynyön ki csak, néni! nézze mög, talán van ėgy darab a pôczon?“ Aszongya az aszszon: „Nincsen, mer a mi fijunk öszszeszötte még a morzsát is!“ „Csak mönynyön, mégis nézze mög!“ Kimönt az aszszon, mögnészte és három naty kinyér vôt a pôczon. Az aszszon röstelte is esztet, hogy talán el akarta taganni; hogy nincsen kinyerük aszonta; de hát eszt nagyon jô tutta Jézuskrisztus. Az aszszon bevitte, aszongya: „Nézzék! talán az Úristen is eszt nekünk röndölte, hogy vendégjeink vannak!“ Aval továb beszélgettek. Röggel, mikor mögviratt, aval Jézuskrisztus és Szentpétör útnak indúlt.
Mikor elhalattak ėd darabon, akkor mongya Szentpétör: „Uram, teremtőm! möjen ajándékot agygyunk ennek a szögén halászembörnek, a mé így mögvendégölt bennünket és hálást adott?“ Asz mongya az Úristen: „Ó, Pétör! maj teremtök ennek a fijúnak ėgy Lánt feleségül, a kivel fogik a halat és ėgy szamarat, a kivel hordik elanni!“ A Pétör, a halász fija azonnal kivitte a hálót a vízre mögtróbálni. Pétör a hálót csakugyan mikô a vízhön értette, anynyi vôt a hal, hogy a háló után is pattogott a hal. Azután Pétör horta a halat elanni; de mán Pétör anynyira möggazdult, hogy anynyi a kincse, hogy maga sė tutta a számját. Ez alatt az üdő alatt elhaltak Pétörnek a szüleji; Pétör úgy gondolta magába, hoty hát jó lösz nekik a városba mönni lakni! Monta a Feleséginek: „Hallod, hé! job lösz nekünk a városba lakni, fijatalok vagyunk, mögélünk mink a városba is, ha nem halászgatunk is!“ Asz mongya az aszszon: „Csak lakjunk mink kint! job lösz nekünk kint lakni, mint a városba, mert a városbalakás siralmadra esik neköd, Pétör!“ Aszongya Pétör: „Nem a, hé! csak gyerünk be!“
Itt oszt Pétör bemönt, vött a városba házhejet, êre Pétör nagyon szép palotát csináltatott. Mikor pedig bekerűltek a palotába, asz monta Pétör: „Ė’ szép vendégségöt csinájunk, hogy evel az úri társasággâ ismerecscségöt csapjunk!“ „Nė csapjunk mink Pétör vendégségöt, mer az Pétör neköd siralmadra esik! – aszonta a Felesége – no, hát nem bánom ha csapunk is vendégségöt, hanem én maj elkészítök mindönt, tė pedig beadod az ételt, én pedig elmék valamőre, hogy engömet nė lássanak!“ Mikor elgyüttek a vendégök, Pétör mint gazdaszszony, ű atta be az ételt. Akkor mongyák az urak: „Itt szép kastél! kár hogy nincs benne ėgy szép gazdaszszon“; êre Pétör asz feleli: „Van itt szép gazdaszszon is!“ „No, hát ha van, ugyan hîja be!“ Mikor kimönt Pétör, aszongya a Felesége: „Ugy-ė montam, hogy nė ad delő, hogy én is vagyok! csak tė magadat“. Pétörnek nem akarta a Felesége mögszegni a kedvit, ű előmönt. Itt az urak köszt nagyon föltűnő vôt, hogy Pétörnek nagyon szép Felesége van. A vendégök köszt a királfijú is ott vôt és a királfijúnak nagyon möktecczött a Felesége. Másnap röggel elhívatta a királfijú Pétört, asz monta neki: „Pétör, ha hônap röggel a tė kastéjodtû az enyimig arangyalogút nem lösz, vége az életödnek!“ Itt Pétör ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, hé! mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggê aranyútat nem csinálok a palotámtû a királ palotájájig, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Lád-ė? montam nė csinájjunk vendégségöt? de mos mán mindėgy! hanem űj föl a szamárra, ereszd el a kötelet, majd elvisz az tégöd a hová köl!“ Pétör fölült a szamárra, útnak ereszti a szamarat. A szamár mönt, mönt, a mint mönt ėcczör csak mögdobbant a szamár; ott ėgy kis ajtó nyît, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör? mé gyütté?“ Akkor monta Pétör: „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta, hogy ha nem csinálok ėgy aranútat az én palotámtû a királ palotájájig, akkor vége az életömnek!“ Aszonta az Úristen: „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútat, mögvan-ė? Mögvôt. A királfi mögén főhívatta Pétört, aszonta neki: „Pétör, ha hônap röggel ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életödnek!“
Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, ha hônap röggelre ennek az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek“. Akkô monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz a tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent és Szenpétört. Kérdöszte az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör! mé gyütté?“ „Nem ögyéb, hanem a királfi aszonta: Ha hônap röggelre az aranyútnak két gyémántkarja nem lösz, vége az életömnek!“ „Eregy Pétör haza, fekügy lė, nem lösz sömmi baj!“ Pétör hazamönt, lėfekütt, alutt. Elig várta a királfi, hogy mögviragygyon, möglássa az aranyútnak a két gyémántkarját, mögvan-ė?“ Mögvôt. A királfi mögén hívatta Pétört, aszonta neki: „Neköm van 12 láncz erdőfődem mög van 12 tehenem, az a 12 tehén mind ökörbornyút ejjön és aval a fődet fő nem szántod és kölessê be nem vetöd, hogy köleskását ögyek nálad hônap röggel, akkô vége az életödnek!“
Pétör mögén ríva mönt hazafelé, akkor kérdözi a Felesége: „No, mos mög mán mi bajod?“ „Nem ögyéb, hanem asz parancsolta a királfi, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ Akkor monta a Felesége: „Csak űj föl a szamárra, majd elvisz tégöd a hová köl, de a kötelet elereszd!“ A szamár mögén elvitte Pétört ahhon a nyíláshon, a hun az Úristen mög Szenpétör vôt. Mikor odaért a nyíláshon, mögdobbant a szamár, Pétör lėszált a szamárrû, bemönt a nyíláson, ott tanáta az Úristent mög Szentpétört. Kérdözi az Úristen Pétört: „Mi bajod, Pétör, mé gyütté!“ „Nem ögyéb, hanem a királfi asz parancsolta, hogy tizėnkét láncz főgyit aval a tizėnkét ökörbornyúval száncsam föl, a möjiket az ű tizėnkét tehene ejjön, kölessel vessem be, hogy hônap röggel nálam köleskását ögyön belüle, ha én eszt mög nem töszöm, vége az életömnek!“ „Nem baj, Pétör! hanem eregy el a királfihon, mongyad: Möglösz! Mongyad a királfinak: hogy a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával és ez mind gyümölcsöt terömjön, mer hônap után dére én (= Péter) akarok királ űfölséginél ebédölni!“ Pétör elmönt a királfihon, monta neki, hogy a mit parancsolt, möglösz! hanem a kölesfődet ültesse be gyümölcsfával, az a gyümölcsfa mind terömjön gyümölcsöt, mer hônap után délre királ űfölséginél akarok ebédölni!“
„No, Pétör! nincs irgalom, kögyelöm, mer tė néköm merté föladatot anni, ezé jis fölakasztanak!“
Itt oszt Pétört viszik akasztani. Mikor Pétört kikésérik az akasztófa alá, sok látvánság öszszegyütt, az Úristen ott jelönt ėgy koldús ruhába, asz kérdözi: „Mit akartok Pétörrê?“ Aszongya a királfi: „Föl akarjuk akasztani!“ „Hát mé akaritok Pétört fölakasztani?“ „Azér, mer aszt hatta, hogy én gyümölcsfát ültessek a kölesfődembe királ létömre, mer ű hônap dére nálam akar ebédölni!“ Asz kérdözi az Úristen, kûdús ruhába van: „Ki vagy tė?“ „Én vagyok a királ!“ „No, hát, ha tė vagy a királ, én mög vagyok az Úristen, a királt köl fölakasztani!“ Itt a királt fölakasztották, Pétör mögmönekült és nagy köszönettel fogatta az Úristennek, hogy hát az ű életit mögmöntötte.
12. Az öreg katona.
Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája, odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli, mer nagyon sokájig katonáskodott.
Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt, möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: pipát, ėgygyé: dohánt, ėgygyé: masinát“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg Őszembör, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt êszámolta, akkor mögén odaér az öreg Őszembör, mögén imátkozott, mögén odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a dohán sosė alszik ki (= a tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a czipó sosė fogygyon ki, mög ojan kulacsot: hogy a bor sosė fogygyon ki“. Aszongya az Öreg: „A lelköd üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval oszt az Öreg eltünt. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott csüng a kulacs és a tarisznya mög a pipa, mingyá lėakasztotta, elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.
Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az Ördögök elvötték tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az Öregkûdús, asz kérdözi tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan furkóst, a ki addig üsse, még én aszt nem mondom: hogy nė üsse!“ Mögkapta a furkóst, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a pipát mög a kulacsot mög a tarisznyát! Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „Üssed furkócskám! nem apád“. Avval osztán elővötte ám a furkó űket, anynyira verte űket, hogy könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a pipáját, a kulacsát, mög a tarisznyát! Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg katona: „No, furkócskám, nė bánd űket!“
Nem is bántotta osztán a furkós, ű osztán ivott, övött, mikor jôlakott elkeszdött pipálni, akkor is égött a dohán, nem is köllött tőteni, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért, látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá, akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy az egész város ojan sütécscségbe van: hogy a világon sėmmit nem látni, de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“ „Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az Ördögökkirája el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona: „Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy két ápfogát hozzon ê, aval birik a várost mögvilágítani. Addig őgyelög az öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun ėgy Ördög sė, mingyá osztán beleül az Ördögöknek a kirájuknak a trónyába. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „Üzsd furkócskám! nem apád, nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!“ Asz kijabálta az öreg katona, aval osztán röttön kiütött két zápfogát a furkós, akkor a katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak: „No, furkósom üzsd tovább!“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a pokolnak a méjségös fenekibe és ott mind agyonverlek bennetöket!“ Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“
Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy ott keresködött, a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak, de úgy, hogy ű aszt nem is látta. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá, látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.
Mikor kiérközött a gyöpre, a lelkök mind lėhullottak rúla és bárányok löttek, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a bárányokat legelni, elébe mönt ėgy ősz, Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el a bárányokat?“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“. „De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így gondolta: „Hogy ha mán magát a báránt nem agygya, akkor csak mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval mögvötte Szenpétör a juhászt is a bárányokkal ėgygyütt. Mos mán hajtya a katona a mönyország felé a bárányokat. Mikor odaértek mönyország ajtajáhon, akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt. Mikor olvasta Szenpétör a báránt befelé, mikor ėgy maratt kint, akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra. Aval Szenpétör mikor eszt az ėgy báránt berántotta, a katonát is berántotta vele.
„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög: vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.
13. Hogy tanáta mög a szögén embör a vásárba az aranyat?
A szögén embör aszt álmotta: mönynyön el a vásárba, ott sok aranyat tanál. El is mönt a vásárba, két nap is ott őgyelgött, még ėgy krajczárt sė tanát. Hogy nagyon kifáratt a vásárba, hogy őgyelgött, a szélső házná lėült a padra; âra mönt ėgy szögén Kuldús, kérdöszte: „Mit kereső itt szögén embör?“ „Aszt álmottam, hogy gyűjek el a vásárba, maj nagyon sok aranyat tanálok, asz keresöm, pedig két nap itt őgyelgök, ėgy krajczárt sė tanátam“. Aszongya neki az Öregkuldús: „Eregy haza, a papnak a kertyibe van ėgy nagy dijófa, aszt ásd ki, az alatt van nagy fazék aran!“ Itt a szögén embör écczaka a nagy dijófát mögtanáta, kiásta, ott tanát ėgy fazék aranyat, hazavitte, osztán gazdag embör lött. Igy tanáta mög a szögén embör a sok aranyat, a vásárba akatt âra az embörre, a ki útbaigazította.
14. Jankovics.
Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija, ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék neki ėgy hassal ojan 2 aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába.
A királfinak vôt ėgy Ördöngősvénszakácsnéja, annak vôt ėgy kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el köllött mönni a csatába. Még a királ odavôt a csatába, a királné lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én tėveled, a mé előre kiattad, hogy 2 aranhajúfijúgyermököt szülsz“. Az Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak pedig mögírta az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát nyúzzanak mög ėgy bivajt, ennek a bűribe eleventen varják bele a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja; de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda két szálaranveszszőt oszt mindönki, a ki âra mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.
Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa, hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán feleségül.
Ezalatt az üdő alatt a két aranhajúgyermökbül kétszépdijófa nyőlt. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak, ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá. Asz kérdöszte az ėgygyik nyoszoja a másiktul: „Nehéz ė, tesvér?“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz, mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak: „Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mán a nyoszolát tüzeltesse föl, kiatta parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön porczikája hamujé vájjon!
Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy koczafeketebárán (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez fölkapott ėgy parazsat, elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha a feketebáránnak a szívibül nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.
A szolgálók, mikor mosták a belet, ėgyet elszalajtottak. Nagyon mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon elfődel bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya: „Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán, úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a czöthal êlopott, abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyermök.
Az aranhajúgyermököt vitte a víz a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė, most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek, elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya: „Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű! hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot keresni!“
Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök; hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött ėgy ėgy pogácsát, odatták neki; aval oszt az Öregkuldús elmönt, űk pedig továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán, a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt: „Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No, fijajim! itt van ez a síp, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok, maj ott lösz nektök segícség“.
A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės sípot, kivötték, mögfûták, azonnal ott termött Jankovics, asz kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket valamőre!“ Itt oszt Jankovics körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ló. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk. Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén körösztülbukott a fejin, lött belüle embör. Ott, a város szélin csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni, ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a templomba âra mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont bivajbűrbe varva, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit, csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna, hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni. Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a kétaranhajúgyermöknek a fejin ėgy-ėgy hójag vôt, hogy az aranhajuk nė lácczon. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az aszszont, a ki bivajbűrbe vôt varva, mögtörűték és mögcsókolták, eszt a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.
A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre, de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics: „Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk, a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az behány czigánkerékkel ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba, csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“ Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“
Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel, mint a királnak a főgygye.
Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk vendégségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve“.
Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám, hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul szönni! Éppen a Sárkán délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovics ló lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt osztán elmönt ahon az erdőhön a hun a muzsikálófa muzsikál, bemönt az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje. Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta vendégségbe az egész királcsaládot, mer mán kész a muzsikálókerítés: „Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul a tijetökig aranhíd nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok odamönni vendégségbe“.
Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok, oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda bajossan birsz odajutni, mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a szálveszsző, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a híd, mintha a béle vôna annak a dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat végigvákta, lött belüle ojan dijó, möjennek az Öreg monta, aval osztán mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe, még gyémántkarja nem lösz!“
Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki másocczor vôt vele: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én, fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája előtt van, hanem tė oda bajossan birsz êjutni! mer eszt Tündérök őrzik, hanem a mé ijen szépen ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul fekszik ėgy órájig a Tündérök tündérje, hát úgy möny oda. Aval a veszszővel mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép aranalma. Hanem, fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval a veszszővel mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma, aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics aszonta: „Hozok ėgy véka magyarót, még aszt mögtörik, akkorra, – van néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:
„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és eszt a piszkos ruhát vesse lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda kétszálaranveszszőt, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni. Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a kapuoszlop mellé.
Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal! Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a dijófábul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a nyoszojákbul valami baj lösz, écczaka bebût az ėgygyik nyoszoja alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik nyoszoja a másikának, hogy az a nyoszoja, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az Ördöngősvénaszszon mögén monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két nyoszolát, vége az életinek! A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát! pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy koczafeketebárán fölkapta a parazsat, ênyelte, hasas lött tűle. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha a koczafeketebáránnak a szívibül nem öhetik, vége az életinek! A király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a szívibül, májábul mög a bélibül a királnénak paprikást köl főzni! pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt szöröncsét tróbálni.
A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt, nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör csak nem tutták mőre mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni, de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.