Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, ha mögengedi, hogy a gazdánk is êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“. A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte, akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:
„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi, szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi, nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.
Akkor a két aranhajúgyermök lėhúszta a fejirül a sapkát, akkor látta a kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta, micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat. Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is, ha mög nem haltak.
15. Erzsék aszszony és a 2 lánya.
Erzsék aszszonnak vôt 2 lánya: Julcsa és Örzse; az erdőbe lakosztak mindég. Mikor Erzsék aszszon bemönt a faluba, akkor Örzse lányát mindég magával vitte, mer eszt jobb szerette, mint a Julcsát, pedig Julcsa dôgos lán vôt mög szilíd.
Ėcczör, mikor bemöntek a faluba, hát a Julcsát magát hatták otthun a házná, a Julcsa pedig a kis nádtetejes házikóba fonyogatott. Ez alatt az üdő alatt ėgy kirájfi vadászatot tartott az erdőbe, ėcczör rátanát ėgy őzre, az őz a hogy elkeszdött szalanni, ű pedig utánna szalatt, akkor rátanát âra a kis házra. Itt, hogy nagyon êszomjazott, benézött az ablakon, hogy lakik-ė itt valaki? Akkor látta: hogy ėgy nagyon szép lán a szobába. Mikor benézött az ablakon, a lán nagyon mögszégyölte magát, mer még férfit sosė látott. Itt a kirájfi, mikô möglátta, hogy a lán ojan nagy möglepetésbe lött, bemönt a szobába, vizet kérni tűlle. Mikor adott neki vizet, a kiráfi nagyon mögszerette a lánt, a lán is mögszerette a kiráfit. Mikor mán el akartak válni ėgymástul, mögcsókolták ėgymást. Ez alatt az üdő alatt a királfi ėgy acskó ezüstpészt oda gyugott a szoknyagallérjáhon. Aval a királfi elmönt.
Mikor az anynyájék hazagyüttek, akkor mán a lán újfönt a dologhon fogott és nem monta az anynyának, hogy itt ki vôt, a királfi; pedig a lánnak mögmonta, hogy ű királyfi. Este, mikor lė akarnak fekünni, a lán vetkőzik, akkor kiesött a szoknya gallérjábul az acskópéz, az anynya möghallotta ennek a csördülésit, de a lány is akkor tutta mög, mer annak előtte ű sė tutta. Itt osztán a lán akkor monta mög az anynyának, hogy a királfi járt itten, muszaj, hogy a gyukta oda. Itt az aszszon ėgypár nap mulva elmönt a városra vásárolni, mer mán akkô vôt péz; elvitte magával az Örzse lányát is, csak a Julcsát hatta otthun. De ezön a napon ugyan kigyütt a királfi mögén és hozott a lánnak pészt, mos mán elhozi feleségül, hanem ezön a pézön vögyön esküdőruhát magának és sijessön möntül hamarabb elkészíteni, aszt nézzék, hogy möntül hamarabb elkészíjjék. Itt oszt mikor az anynya hazagyütt a városrul, mingyá mongya neki a Julcsa lánya, hogy: „Itt vôt mögén a királfi: hogy elvösz feleségül, hogy hozzámék-ė? és hozzámöntem“. Ennek az anynya nagyon mögörűtt, mongya a Julcsa lánya, hogy: „Hagyott itt pészt, hogy esküdőruhát vögyön és möntül előbb mög is varassa!“ Itt oszt el is mönt az anynya újfönt a városra, vött neki nagyon szép esküdőruhát és mög is varatta. Aval oszt a királfi elmönt, elvitte, mögesküttek. Mikor möglött a lakodalom, a királfi elvitte Julcsának az anynyát mög a húgát is.
Nem sokára ű neki be köllött rukkolni, mer nagy háború követközött. Még ű odajárt a háborúba – jobb szerette vôna Erzsék aszszon, ha az Örzse lánya lött vôna a királfi felesége: – mos mán azon töprenköttek a lányával, hogy tudnák Julcsát êfődelni? akkor így gondolta el az aszszon, hogy maj kiszúrik a szömit mög elvágik mind a két kezit és mind a két lábát, kiviszik az erdőbe, hogy rá nė gyűjjenek.
De itten a Tündérökkirája mingyá rátanát, aval elvitte onnan és az ű kastéla körül lėtötte ėgy bukorba és röttön ėgygyet fütytyentött és ott termött ėgyszellem és csak asz monta a szellemnek: „Ne ez az aranrokka és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két szömé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az aszszon az Örzse lányát a Julcsa ruhájába öltösztette föl oszt Örzse lött a királné A hogy ott ült az Örzse az emeletön, möglátta, hogy mijen szép rokkát árulnak, mingyá kijátott az anynyának: „Gyűjön csak! mijen szép rokkát árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi: „Mönynyijé anná aszt a rokkát?“ „Pézé nem adom! csak két szömé“, mongya a szellem. Aval fölmén, mongya a lányának: „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két szömé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa szöme, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz“. Aszongya az Örzse: „Nem lösz anyám! csak vögye mög!“ Aval az aszszon lėvitte a két szömet és mögvötte. Mikor hazaért a szellem, röttön a Tündérökkirája mögmosogatta nagyon szépen a szömet és a lánnak az arczát is és helire igazgatta, mögkenyögette aszt a fôrasztókűvel, csak ojan lött a szöme, mint azelőtt.
Itt osztán mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a szellem, aszongya: „Ne ez az aranorsó és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két kézé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, möglátta, hogy mijen szép aranorsót árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy: „Gyűjön csak! hogy mijen szép aranorsót árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön, anyám! vögye mög!“ Lėmén oszt az anynya kérdözi hogy: „Mönynyijé anná?“ „Aszt pézé nem adom – mongya a szellem – csak két kézé“. „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két kézé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! ott van a Julcsa keze, csak vögye mög!“ De itt az anynya asz felelte: „De itt, lányom! baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két kezet, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön mögmosogatta a karjajit és a helejit és a fórrasztókűvel mögkenyögette és odafôrt.
Akkor mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a szellem, aszongya neki a Tündérökkirája: „Ne ez az aranszálfonál és eregy be a városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak két lábé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, lėnézött, möglátta, hogy mijen szép aranszálfonalat árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy gyűjön csak! hogy mijen szép aranszálfonalat árulnak! Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi, hogy: „Mönynyijé anná?“ „Pézé nem adom – mongya a szellem – csak két lábé“. „Hát, lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két lábé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! itt van a Julcsa lába, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj lösz, nagy baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két lábat, mögvötte. Aval oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön mögmosogatta a lábat és a hejit és fôrasztókűvel mögkenyögette és odafôrt. Itt osztán hécczörte szöb lött, mind azelőtt vôt és asz monta neki a Tündérökkirája: „Csak lögyél itt! maj gyün a tė urad nem soká érted“.
Aval a kirá hazaérközött a háborúbul és a felesége nagy örömmel fokta. Mingyá hízelködött neki, hogy mijen szép rokkát vött. De itt a királynak mintha súkta vôna valaki, hogy ez itt nem az ű felesége! No, de azé hítta ki a feleségit: „Hal látom ezön a szép rokkán mit tanultá fonni?“ De itt nem akart a kirának a felesége, mer nem is tudott; de mivel a királ eröltette, csak hozzáfogott fonni és a legelső keszdésnél a rokka mingyá igy szól: „Nė hidd, kirá! a mit mond, nem a tė feleségöddel beszélsz!“ Akkor itten nem akart mán továb fonyni. Itt oszt a kirá kihúszta a kargyát: „No! ha nem fonsz, vége az életödnek!“ Aval elkeszd továb fonni, akkor mongya a rokka: „Esztet a rokkát is a tė feleségödnek a két szömijé vötték! az orsóját pedig a két kezijé vötték! a fonalát pedig a két lábájé vötték! hanem csak eregy! a Tündérökkirája visel rá gondot még kimégy érte“. Itt oszt a kirá röttön a két legjobb lovat fogatta be ja hintóba oszt a hogy csak möhetött, úgy mönt érte. A feleségit mög is tanáta a bukorba, még hécczörte szöbb aszszon, mind azelőtt vôt. Ezalatt az üdő alatt a Tündérökkirája bemönt a kastélba és a Gonoszaszszont a lányával ėgygyütt hollójé változtatta. A királfi mikor beért az udvarába, akkor jutott az eszibe, hogy lė nem zárta űket, vagy ê nem fődelte, de mán akkô későn vôt: mer éppen akkô hollóképibe repültek föl a kastél tetejirül. Mikor a hollók eltüntek, eltünt az aranrokka is. Boldogul éltek osztán.
(Furfangosok.)
16. Tréfa.
Hun vôt, hun nem vôt a nagyvilágon ėsz szögén embör, a ki ojan szögén vôt, hogy a kinyérbül sė övött eleget; az ű jósága miatt nagy boldokságra jutott valamikor. Azon kérte az Istent, hogy mé nem ád nekik családot, ha mán nagyon szögényök, hogy abba gyönyörkögygyenek. Itt oszt ėcczör anynyira möhettek űk, hogy kis malaczot bírtak vönni.
Mikor oszt a kis malaczot mögvötték, abba vôt mindön gyönyörűségük, nagyon szépen nevelgették. Ez alatt az üdő alatt aszongya a felesége az urának: „Halod-ė, hé! én úgy érzöm magam, mintha máskép vônék!“ „Hát – aszongya az embör – talán csak úgy gondolod asztat?“ Ėcczör az embör is nagy örömmê mönt be: „Halod-ė, hé! úgy látom, mintha a kis malacz hasas vôna“. Aszongya az aszszon: „Hát! asz csak tė gondolod, jôlakott az nagyon“. De az embör mögén bemén, mongya, hogy nem tréfál, csakugyan hasas a malacz. Itt az embörnek a malaczba van az öröme, az aszszonnak abba, hogy ű úgy érzi, hogy máskép vôna. Itt oszt anynyira halattak a napok, hogy mikor ėcczör lėfeküttek, az aszszonnak baja támatt, mög is lött a kis gyermök, fijút születött. Az embör el is felejtközött az ű kis malaczárul, mer mos má abba vôt az öröme, hogy az aszszon fijút születött. Mikor az embör abba az örömbe ételt vitt a kis malacznak, akkor láti, hogy a kis malaczcza három kis malaczot fijadzdzott. Az embör nagy örömmel szalatt be: „Jaj, hé! möjen nagy gazdaságot adott az Isten, mer kétfelűl is szaporodunk! a kis malacz is mögfijadzdzott!“ Az aszszon mikô mán fő bírt az ágybul kelni, nagy örömmel mönt ki mögnézni a kis malaczokat, akkor látta, hogy három kis malacz vôt az ólba.
Anynyira nyőttek a kis malaczok mög a gyerök, hogy a kis malaczokat legelgetni hajtotta a kirájnak a kertye lábjába. Itt osztán ėcczör a kirájlán möglátta, hogy ez a háromkismalacz möjen szépen tánczol a kiskanásznál! Vôt a kis gyeröknek ėgy kis muzsikája, a möjen nótát fújt, úgy tánczoltak a kis malaczok. Igy gondolta a kirájlán: möjen szép vôna ez a kirájpalotán! möjen szépen tánczolnak ezök a kis malaczok! möjen jó vôna ėgygyet mögvönni! Oda jis mönt a kirájlán és kérdöszte: „Mönynyijé acz tė neköm ėgy kis malaczot?“ Asz monta a kiskanász: „Nem adok pézé sėmönynyijé sė, hanem ha főhúzod térgyig a zubonyodat, akkor adok“, mer még kis lán vôt. A kirájlán aszongya neki: „Óh, te kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kis gyerök aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna esztet a királi palotára, asz gondolta: mit ű neki a zubonyát főrántani?! Főrántotta, aval a kiskanász odadott neki ėgy kis malaczot. Itt a királlány nagy örömmel viszi a kis malaczot a palotára, a kiskanász pedig hajt hazafelé. Mikor este hazaér, aszongya az apja: „Hun van, fijam! ėgy kis malacz?“ „Elvitte a farkas, aszonta: maj mögfizet érte“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! hogy fizetne mög a farkas? mikor a farkasnak magának sincsen péze!“ „Ó, édösapám! – mongya a kiskanász – van annak“. Aszongya neki másnap az apja: „Ó, fijam! nė oda hajcsá, a hová tėnnap hajtottá legêni, mer a töbit is elviszi a farkas, elvisz a tégöd is!“ Másnap a gyerök csak odahajt a kiráj kertye lábjába, nem halgatott az apja szavára.
Másnap mikô möglátta a királán, hogy a gyerök odamönt legeltetni, mögén lėmönt, aszongya neki: „Te, kiskanász! mönynyijé acz neköm még ėgy kis malaczot? mer ez maga nem tánczol!“ Asz mongya a gyerök: „Pézé sėmönynyijé sė adok! hanem ha főhúzod kötöszködésig az ubonyodat, akkor adok még ėgy kis malaczot“, mer a lán még kislán vôt. A kirájlán aszongya a kiskanásznak: „Ó, tė, kis szamár! mi hasznod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta: ű neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, hogy ez a királi palotán möjen szép lösz; mit neki főrántani az ubonyát, főrántotta kötöszködésig. Aval osztán odatta a kis malaczot. A királlán nagy örömmel vitte haza a királi palotára, a kiskanász pedig estefelé hajtotta haza az ėgy kis malaczot az anynyával. Mikor este hazaér, aszongya az apja neki: „Hun van, fijam! a másik kis malacz is?“ Aszonta a gyerök: „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Ó, fijam! – mongya az apja – honnan fizetne mög? nem montam neköd! mikor a farkasnak nincsen pénze“. Aszongya a gyerök: „Dehogy nincs, édösapám! hon nė vôna a farkasnak péze?“ Itt oszt az embör ráparancsolt, hogy nė hajcson oda az erdőbe „mert a harmadikat is elviszi, osztán elvisz tégödet is“. De itt a gyerök röggel csak szinte odahajtott a kirájnak a kertye lábjába.
A királlán elig várta, hogy a kiskanászt möglássa. Röttön odamén, mögén aszongya: „Te, kiskanász! mönynyijé adnád ide neköm eszt a kis malaczot? mer kettő nem tánczol“. Aszongya a kiskanász: „Ha főhúzod nyakig az ubonyodat“. Aszongya a királlán: „Ó, te, kis szamár! mi jóságod vôna néköd abba? többet ér – mer tė szögén vagy – ha adok ėgy tarisznya aranyat!“ De a kiskanász aszonta, hogy neki aran nem köll. Mivel a lán nagyon szerette vôna, főrántotta az ubonyát. Mikor főrántotta az ubonyt, a kiskanász odagygya neki a kis malaczot mög a muzsikát is. A királlán nagy örömmel vitte haza a kis malaczot mög a muzsikát is. A hogy a királlán muzsikált, a kis malaczok úgy tánczoltak. A kiskanász pedig hazahajt este, akkor láti az apja: hogy nincs ėgy malacz sė. Asz mongya az apja: „Hun van, fijam! a harmadik malacz?“ „Elvitte, édösapám! a farkas, asz monta: maj jô mögfizet érte“. „Hát hunnan fizetne a farkas; mikor nincs annak péze?“
„Dehogy nincs, édösapám! van annak sok péze! hanem édösanyám, mos mán varjon ėgy nat tarisznyát, a kivel elmögyök az első malacz árájé!“ De az anynya nem akart nat tarisznyát varni, mert félt, hogy a farkas mögfogi, ha a nagy tarisznyával szalanni nem bír oszt mögöszi maj a fiját is. Itt osztán a gyerök elszökött az anynyátul aval a tarisznyával, a kivel azelőtt hordott kinyeret. Mikor a gyermök odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön; aszongya a kapus: „Mit akarsz tė? kis gyermök!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon az első malacz árájé“.
A kapus êmönt, jelönti a királkisaszszonnak, hogy itt van ėgy gyermök ėgy tarisznyával az első malacz árájé. Asz mongya a királkisaszszon az udvarosnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel mén haza az apjáhon, hogy mijen jô mögfizetött neki a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: mijen röngetög sok pészt hozott az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Másnap röggel, mikor főkelnek, asz mongya a gyermök: „Édösapám! elmék a másik malacz árájé is!“ „Nė möny, édösfijam! mer addig csal, hogy mögösz tégöd is!“ És mivel a gyermököt nem akarják a szüleji ereszteni, elszökött, hogy a szüleji nem is tutták. Mikor odamén a királi palotára, odamén a kapushon, odaköszön, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a másik malacz árájé“. A kapus jelönti a királkisaszszonnak, hogy a gyerök elgyütt a másik malacz árájé tarisznyával. Asz mongya a királkisaszszon a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyermök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazamén, kidűti az asztâra, láti az apja: möjen röngeteg sok pészt hozott haza az ű fija. Itt oszt nagy örömmel vôt az édösapja és az édösanynya. Itt harmadik nap mögén êmönt a harmadik malacz árájé, az apja mögén nem akarta elereszteni, hogy maj mögöszi a farkas, mögén elszökött. Mikor a gyermök odamén a kirájpalotára, odaköszön a kapushon, aszongya a kapus: „Mi bajod? kis fijam!“ Aszongya: „Êgyüttem a királkisaszszonhon a harmadik malacz árájé“. A kapus jelönti, a királkisaszszon aszongya a kapusnak: „Tőcsétök a tarisznyát tele aranynyal és hagy mönynyön!“ A gyerök nagy örömmel viszi haza az aranyat az apjáhon, hogy möjen jô mögfizetött a farkas! Mikor hazavitte a harmadik malacz árát, itt annyi vôt a péz, hogy az apja és az anynya nem tudott vele micsináni.
De itt asz monta az apjának mög az anynyának: „No, édösapám! mos mán mönynyünk el más vidékre és vögyünk ki ėgy nagy bírtokot!“ Elmöntek más vidékre osztán nagy uraság löttek.
Az alatt az üdő alatt a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van három jegy és a ki kitanáli, annak agygyák feleségül, ha szögén, ha boldog; de ha nem tanáli ki, hatvan botot kap. Mikor eszt itt möghallották, aszongya a fijú: „No, édösapám! mönynyön kê el a vásárra és aszt a lovat vögye ken mög, a mölik a legszöbb a vásáron úgy, a hogy kimongyák, ken nė alkugygya, csak fizesse, és aszt a nyergöt, a mölik rávaló mög aszt a kantárt mög énneköm ruhát, a mölik a lekszöb mög kardot, de nė alkugygyon, csak fizesse ki!“ Mikor osztán az apja hazavitte a mindönfélét, a gyerök főkészült és fölnyergölte a szép paripát, útnak indult. Elmönt ű is a királlánhon möghalgatni, hogy möjen példával agygyák a lėánt férhön?
A hogy mönt, tanákozott ėgy herczegfijúval mög ėgy bárófijúval, asz kérdöszte tűle a herczegfijú mög a bárófijú: „Vitéz úr! maga hova mögy?“ „Mit kérdözik, hogy én hova mögyök? – aszongya – mönynyenek az útytyukon, én is êmék az útamon!“ Asz kérdözi a herczegfijú mög a bárófijú: „Magát hogy hîvik?“ „Mit kérdözi, hogy engöm hogy hînak? a hogy hînak, úgy hînak“. Hogy nem monta mög a nevit, a herczegfijú mög a bárófijú elneveszte Tréfának és aszongya a herczegfijú a bárófijúnak: „Halod-ė! evel jô lösz mönni, mer nagyon tréfás, hátha kitanáli, hogy möjen jegy van a királlányon?“ Itt oszt monták: „Gyűjön velünk! mönynyünk ėgyütt!“ Mind a hároman möndögéltek, rájuk estelödött ėgy nagy víz szélin. Fák is vôtak a víz szélin, oda mökkötöszték a lovukat, lėfeküttek a fák alá. Mikor a Tréfa elalutt, a herczegfijú mög a bárófijú azon gondoskottak, hogy csapnák be a Tréfát? Az ėgygyik kitanáta: „Halod! vezessük be a víz közepire a lovát, verjünk lė ėgy nagy karót és kössük oda!“ A másik mög aszonta: „No, az jó lösz!“ Úgy is csináták. Mikor a Tréfa fölébrett, akkor láti, hogy két ló van a fa alatt, az üvé pedig nincs ottan. Szétnéz, akkor láti, hogy az ű lova a víz közepin van ėgy nagy karóhon mökkötve. Itt a Tréfa nem szólt sömmit, csak kivötte a bicskát és a két lónak a négy-négy lábán a bűrt a bokába körülvákta, mögnyúszta oszt fölgyűrte térgyig, aval oszt lėfekütt, de nem alutt el, lesi, hogy mire mén a herczegfijú mög a bárófijú? Mikor röggel főkel a herczegfijú mög a bárófijú, nem is nézik az ű lovukat, csak a Tréfának szólnak, hogy: „Kêj föl, Tréfa! de elaluttál? az este sė itattad a lovadat, nészd! bemönt a víz közepire inni!“ Mikor Tréfa főkelt, nézi, elneveti magát: „He, he, he! tik asz csak nevetitök, hogy az én lovam bemönt inni, a tijetök mög főgyürekösztek, be akarnak érte mönni, kivezetni!“ Akkor ijett mög a herczegfijú mög a bárófijú a lovukon, hogy űmagukbul csináltak komégyát. Itt oszt legközelebb a faluba el köllött anni czigányoknak és másikat vönni és úgy indultak továb.
Mikor a másik faluba értek, ėgy kocsmárostul kértek szálást; a kocsmáros adott is nekik ėgy jónagy istállót, a hun űk möghálhassanak és a lovukat bekössék. Itt osztán a herczegfijú mög a bárófijú mögén azon gondoskottak, hogy csapják be Tréfát? Itt oszt az ėgygyik kitanáta, hogy (ha) a Tréfa elalszik: „Kössük oda a lovának a farkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon!“ „Jó lösz a!“ monta a másik. Odakötötték osztán a lófarkát a jászolnak a karikájáhon, a fejit pedig az ajtófélfáhon. Mikor écczaka a Tréfa fölébrett, láti, hogy a lova farka a jászolnak a karikájáhon van kötve, a feje mög az ajtófélfáhon; akkor nem szólt sömmit, csak fölkelt és kivötte a zsebibül a bicskáját, a két lónak kihasigatta fülig a száját és mögnyúszta a pampuláját (szájszéle) alul, fölül és két fapöczökkel kipöczkőtte az ėgygyiket is, a másikat is, aval osztán a Tréfa lėfekütt, de nem alutt el, csak leste, hogy micsinál a herczegfijú mög a bárófijú. Mikor azok fölébrennek, nem is néznek széjjel, hogy az ű lovukat mi lelte? csak szólnak a Tréfának: „Kêj föl Tréfa! a tė lovad mán új jô lakott, hogy (a farával) öszik!“ Mikor a Tréfa főkel, aszongya: „Látom, hogy az én lovam (a farával) öszik, a tijetök mög neveti!“ Akkor látta a herczegfijú mög a bárófijú, hogy űk magukat csapták be mögén. Itt oszt a hercegfijúnak mög a bárófijúnak röttön el köllött anni a lovakat a czigányoknak és másikat vönni, a kivel tovább möhettek.
Itt oszt a harmadik nap, mikô útnak indultak, oda jis értek délután ėgy órakkor a királyi palotáhon. Mán akkô vôtak is: Herczegök, grófok, Nagyülepű tótok, Válogatott czigán gyerökök; de a ki ki nem tanáta, hogy mi van a kirájkisaszszonyon, hatvan botot kapott. Itt oszt űk azon tanácskosztak, hogy mönynyenek be? A herczegfijú bemönt legelsőbb maga. Mikor a herczegfijú kigyütt – nem tanáta ki, hát – hatvan botot kapott.
Azután a bárófijú mongya: jó lösz, ketten mönnek be ėcczöre a Tréfával, hátha a Tréfa kitanáli, így maj nem kap botot! Hogy bemöntek, a Tréfa mönt előre és a Tréfa aszongya: „A kishasán süt a hold sugara!“ Aszongyák rá: „Igaz!“ Akkor monta a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Aszongya Tréfa: „A két mejje köszt süt a napnak a sugara és a hajnalicsillagnak a sugara“. Asz monták rá: „Igaz!“ Aszongya a bárófijú: „Minek montad? én is aszt akartam mondani!“ Mos azon tanácskosztak: hogy möliké lögyön a lán? mer mindakettő kitanáta, ugyanaszt akarta mondani a bárófijú jis; êre asz felelte a kiráj: „Öszsze köll hîni a tizėnkét tanácsadót és tájékozzák ki, hogy meliké lögyön a lán?“
Öszsze is mönt a tizėnkét tanácsadó, a legöregebb aszonta a királnak, hogy: „Ėgy külömös szobába fektessék lė a bárófijút mög a Tréfát mög a lánt, a lán fekügygyön közébet oszt a mölik felé lösz fordulva, azé lösz a lán“. Lė jis feküttek és a bárófijú felé fordûtt a lán. [A Tréfának pedig eszibe jutott, hogy a zsebibe sok czúkor és sütemény van, elkeszte ropogtatni és asz kérdöszte a bárófijú mikor fölébrett: „Mit ösző Tréfa?“ „Hát mit önnék? lėvetöttem a czizmám, lėvöttem a sarkát, aszt öszöm, vödd lė tés, oszt ögyél!“ A bárófijú csakugyan lėugrott az ágyrul, lėszakajtotta a csizmája sarkát, elkeszte önni és aszongya a lánnak: „Ne, szivem! ögyé tė jis“. A lán hogy nem bírta elrágni a csizma sarkát, mögharagudott, lėrukta oszt Tréfa felé fordût, Tréfa mög czúkort, sütemént adott neki. Mikor röggel benyitik az ajtót, látik, hogy ėgygyik vitéz van az ágyon, a másik pedig szégyölletibe az ágy alá bût. Akkor előhítták a bárófijút, a királán panaszkodik, hogy möjen étellel akarta űtet mögvendégölni! Itten hatvan botot kapott a bárófijú a mé ott hált oszt úgy bánt a királkisaszszonynyal: csizmasarokkal étette, hatvan botot pedig azé, a mé nem tanáta ki: mi van a kirájkisaszszonyon; ű csak aszonta: hogy én is aszt akartam mondani.] Nagyszomorújan ballagott a herczegfijú után a százhúsz bottal. Itt osztán a Tréfának feleségül atták a királlánt. Lött nagy lakodalom, hogy hétmögyére szólt, szögén, boldog ott löhetött, a ki csak akart.
17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján.
Azelőtt, mikor a fijú mög a lán tizönhárom esztendősek vôtak, akkor keszték ėgymást szeretni a fijatalok. Akkor a napkeleti királ írt a napnyugoti királnak, hogy ű neki van ėgy fija, a napnyugoti királnak mög ėgy lánya, hát agygya oda a lányát, lögyön az ű fijának a felesége. A napnyugoti királ viszszaírta, hogy kűgygye el a fijának az arczképit. El is kűtte a királ a fijának az arczképit; de mikor möglátta a napnyugoti királlėján, asz felelte, hogy még a sáros czipőjit sė türüli hozzá. Êre nagyon mögszégyölte magát a napkeleti királfijú, asz monta az atytyának: „Agygyál neköm anynyi kőcségöt, hogy húszéves koromig mög nė lögyek szorulva!“ Adott is az édösatytya anynyi kőcségöt, oszt útnak indult a királfijú. Elmönt legislegelsőb aranművességöt tanulni. Asz monta az aranművesnek, hogy űtet a legfinomabb aranművesnek tanícscsa ki! Ki is tanította olan aranművesnek, hogy több a kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte az aranművesnek a jóságát; aval továb indult. Elmönt ės susztėrhon; asz monta a susztėrnak, hogy űtet ojan susztėrnak tanícscsa ki, hogy ojan töb ba kerek ég alatt nė lögyön! Mög is tanította a susztėr ojanra, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mög is köszönte szépen; aval továb bindult. Elmönt osztán a virágkertészhön. Asz monta a virágkertésznek, hogy űtet a legfinomab virágkertésznek tanícscsa ki! Kis is tanította olan virágkertésznek, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mökköszönte a virágkertésznek a jóságát, aval továbmönt.
Elmönt osztán a napnyugoti királ kertyibe, kérdöszte: „Köl-lė, kertészlegén?“ Aszonták: „Éppen mos köl ėgy!“ Be jis fogatták. Hát a kert nagyon el vôt hanyagolva, ű osztán a kertöt nagyon szépen röndbe hoszta. Itt osztán asz mongya a kertészlegén a főkertésztül, hogy: „Itt lán nem szokott járni?“ Aszongya a főkertész: „Dehogy nem, szokott itt!“ „Hogy van az, hogy én nem látok ėgygyet sė?“ Itt oszt a főkertész fölmönt és mögsukta a királlán két komornyikjának, hogy szép kertészlegén van itt, a kertöt is szépen röndbe hoszta. Az ėgyik komornyikja lėszökött, mögnészte a kertészfijút. Aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta, hogy: „Tunnék! Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mögfogom kötni“. Még a komornyik sétált, addig a kertészlegén nagyon szép pár czipőt csinát. Mikor viszszamönt a komornyik a pukétájé, kezibe atta a pukétát és mikor mönt főfelé, a szömibe tünt neki a szép párczipő. A komornyik hítta a kiskertészt: „Gyűjön csak! nézze micsoda ez a kiskapu tetejin?“ Asz mongya a kiskertész: „Ez ėgypár czipő“. Asz mongya a lėján: „Pipő?“ Akkô még nem tutták âra, hogy mi az a czipő, mert âra csak mamuszba (= szőrczipő) jártak. A kiskertész asztán monta: „Nem pipő, hanem czipő“. „Mi annak az ára?“ kérdöszte a komornyik. „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ monta a kiskertész. „Aszt én nem töhetöm, hanem pézé mögfizetöm!“ „No, én aszt pézé nem adom“. Hogy a komornyik még ojat nem látott, asz monta: „No, maj estére, mikor nem lát sėnki, lėgyüvök“. Itt osztán a kiskertész odatta a czipőt. Mikor főkészült a komornyik, asztat a királkisaszszon nagyon nészte, hogy mi jaz a lábán; kérdöszte, hogy: „Mi jez?“ Aszongya: „Czipő“. „Pipő?“ „Nem pipő, hanem czipő“. „Hun vötted?“ kérdöszte. „A kiskertész atta“. „Hát ijet is tud csináni?“ A másik komornyik hogy hallotta, mingyá lėszökött a kertészfijúhon, űs aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A másik komornyik is úgy járt. Mos mán mind a két komornyiknak van czipője. Másnap sétálni möntek mind a hároman: a két komornyik czipőbe sétált, a királkisaszszon pedig csak mamuszba (szőrczipő) sétált. Szégyölte a királkisaszszon, hogy neki csak mamuszsza van, ű is mögnészte a kertészlegént, ű is aval kötötte oda magát, hogy tunna jė a kertészlegén neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta: „Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mög fogom kötni a pukétát“. Még a királkisaszszon sétált, addig a kertészlegén neki ol nagyon szép párczipőt csinált, hogy a fejit aranbötűvel kirakta oszt főtötte a kiskapu tetejire. Mikor a királkisaszszon viszszamönt a pukétájé, neki is a kezibe atta a pukétát. Mikor mönt főfelé, neki is a szömibe tünt a szép párczipő; a feje aranbötűvel vôt kirakva. A királlánnak nagyon möktecczött a czipő, mingyá kérdöszte: „Mi annak az ára?“ „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ „Mé beszél maga ojan gorombákat, én asztat nem töhetöm, ha mögtugygya atyám, vége az életömnek“, monta a királkisaszszon. „Nohát én pedig pézé nem adom!“ A királkisaszszonnak nagyon möktecczött a czipő, külömb vôt, mint a komornyikoké, a feje aranbötűkkel ki vôt rakva, ráált, asz monta a kertészlegénnek: „Atyámék elmönnek sétálni, maj lėgyüvök, estére nem gyühetök“. A kiskertész odatta a királlánnak a czipőt. A királlán mikor az atytya mög az anynya elmönt sétálni, lėszökött a kertészlegénhön. A királlán asz mongya ėcczör a kiskertésznek: „Baj van! hanem szökjünk mög! Atyám, ha mögtugygya, agyonüt mind a kettőnket!“ Mögszöktek, mündönütt gyalog möntek, hogy a kiskertész mögmutassa: nė hogy a czipőjit sė türüli hozzá, hanem még gyalog is elmén vele. Itt osztán anynyira möntek, hogy a napkeleti királ határjába értek. A napkeleti királnak vôt ėgy falka gujája, a gujásoktul asz kérdöszték, hogy kaphatnának-ė ott szálást? A gujások a kiskertészt fölüsmerték; ű kiatta a gujásoknak, hogy nė szôjjanak, hogy ű a napkeleti királnak a fija! Aszonta a gulásoknak, hogy asz mongyák: hogy úgy kapnak szálást, ha a gulát écczaka űk őrzik. Itt osztán a kiskertész mög a királlán őrzötték a gulát: az ėgyik az ėgyik oldalán, a másik a másik oldalán ült.
Röggel, mikor mögviratt, úgy indultak továb ba napkeleti királ várossa felé. A napkeleti királ várossa szélin csinált ėgy dėszkabódét, abba mérték az italt. A kiskertész ott hatta a királlánt, bemönt az édösatytyáhon, asz monta az édösatytyának, hogy kűgygye ki a katonákat mulatni és anynyira kérjék az italt, nė kérdözzék, hogy mit kóstál, csak hánynyák a pészt, hogy (a királykisasszony) nė győzze elrakni! Az atytya kikűtte a katonákat a bódéba mulatni, pészt is adott nekik öleget, hagy kőcscsék, kiatta parancsba, hogy nem szabad mökkérdözni: mit kóstál az ital? csak hányni köl a pészt! Este hazamén a kiskertész, asz kérdözi tűle, hogy mén a kereset? Asz monta a királlán: „Ha így mén a kereset, itt mög fogunk gazdulni, mer anynyi vôt a péz, hogy nem győztem elrakni“. Másnap röggel asz mongya a kiskertész: „Tė csak itt lögyél, én mög maj bemögyök a városba italt röndölni!“ Mögén bemönt a kiskertész, asz monta az atytyának: „Kűgygye ki a katonákat mulatni és nė fizessenek, ha kéri (a királyleány) a pészt, a bódét verjék öszsze mög űtet is verjék mög jô!“ A napkeleti királ kiatta parancsba, hogy most nem kő fizetni, ha pészt kérnek, öszsze köl törni a bódét mög a ki pészt kér, mög köl verni jô! A katonák mög is tötték, a bódét is öszszetörték, a királlánt is elverték jô. Este, mikor hazamén a kiskertész, kérdözi: „Nohát! hogy mén a sor?“ Aszongya: „Nem a legjobban, hanem jó lösz innen elszökni!“ „No, ha mán nem jó mén a seft, gyerünk be, maj más álást keresünk!“
Bemöntek a városba, asz mongya a kiskertész: „No, majd én beállok a napkeleti királhon kocsisnak, tė mög ájj be szobalánnak!“ Úgy is csinátak, a kiskertész bejált a napkeleti királhon kocsisnak, ű mög bejált szobalánnak. Asz mongya a kiskertész a napkeleti királnak: „Csinájjunk lakodalmat, majd én mögházasodok, hanem nem köl mondani sėnkinek!“ Itt hallották, hogy nal lakodalom lösz, a napkeleti királ házasíti a fiját. Szerette vôna a királlán möglátni, hogy möjen a napkeleti királ fija? A királ kiatta, hogy mündön szobalánnak bent köl ülni az asztalná sorba. A napnyugoti királlán, hogy nem látta a kiskertészt sėhun a lakodalomba, a kötője alá kötött ėgy nagy szélkét (= bögre), abba rakott a kiskertésznek mindönfélét, hogy kapjon űs. Mikor begyütt a napkeleti királfijú, keszte a lányokat sorra tánczoltatni. Itt először a napnyugoti királlánra került a sor tánczolni; nagyon szabatkozott, hogy ű nem tánczol, de itt muszaj vôt neki. Mikor látta, hogy muszaj, aszonta: engegygyék ki ėgypár perczre! De hogy észrevötték, hogy a kötője alatt van a szélke, azé sė engette ki a királfi. Elkesztek tánczolni, öszszetört a szélke. Akkor elkeszte a napkeleti királ kijabálni, a többi mög utánna: „E lösz a királfi felesége, mer az urát szereti, e sömmibül sė akari az urát mökcsalni!“ Akkor üsmerte mög, hogy a kiskertész a napkeleti királfi, akor röstelte mög, hogy aszt írta, hogy a sáros czipőjit sė türülí hozzá, mikor el is mönt utánna.
18. A két ėtesvér.
Vôt a világon két ėtesvér, az ėgygyik nagyon zsugori embör vôt, szerette vôna még a testvérijét is eltulajdonítani, a tesvérje pedig szögén embör vôt, csak három láncz fődecskéje vôt; de nem vôt sėmmi jószága, a mivel munkálja, elmönt a tesvérjihön: agygyon neki négy ökröt mög ėgy ekét, a mivel mögszánti az ű fölgyit! Aszongya: „Én hétköznap nem athatok, mer neköm is köl, hanem erigy ki vasárnap!“ De aszongya neki a tesvérje: „Ó! hogy kévánhatod, hogy én vasárnap mönynyek ki, mikor a többi embör misén van, én mög száncsak?“ Aszongya neki a bátytya: „Eregy ki röggelhajnalon, osz gyere haza esthajnalon, akkor sönki sė látytya!“ Itt a szögén embörnek nem vôt mit tönni, mer szögén vôt, így is tött. A hogy kint szántogatott, a főd végin mögált ėgy Öregkuldús: itt az embör mögröstelte, hogy ű maj fölüsmeri űtet, mögált a főd közepin, babrált az ekéjin, hogy majd elhalad a főd végirül. Nem győszte a szögén embör várni, hogy a Kuldús továb mönynyön, aval szántott továb. Mikor kiér a főd végire, asz kérdöszte az Öregkuldús: „Hát tė máma jis szántasz, még más a misén van?“ Akkor a szögén embör elsorolta, hogy ű mi végűl szánt, szögén sorsba van, a bátytya máskor nem agygya oda az igát. Akkor asz kérdöszte az Öregkuldús: „Mit akar? hogy a négy ökre mögdögöjjön, vagy a bátytya két szöme kiugorjon?“ Aszonta: „Ėgygyiket sė!“ Aszonta az Öregkuldús: „De muszaj az ėgygyiket elválalni, valamöliket!“ Igy gondolta a szögén embör, hogy inkáb a négy ökröt veszícscse el a bátytya, mint a két szöme világát.
Mikor a négy ökör mögdöglött, hazamönt és a bátytyának panaszkodott, hogy járt! De itt a bátytya nem hitte, hanem aszt álította, hogy: „Tė mögszakajtottad az ökrejimet, mer sijettél szántani, hogy ki lögyön; hanem mos mind elvöszöm a három láncz földedet!“ Itt osztán a két tesvér pörbe száltak. Mikor a szögén embört hívatik a bíróhon, az úton mönt ėgy embör, vezetött ėl lovat, látta, hogy elesött a lova, segíteni akart rajta; mögfokta a ló farkát, húszta föl, kiszakatt a ló farka; ez is bepörölte, hogy mé szakajtotta ki a lovának a farkát? Itt osztán a szögén embört bezárták a kösségházába. A szögén embör hogy nagyon éhös vôt, a kösségházán kívül nagyonszép epörfák vôtak, átmönt a kerítésön eprözni, mikor viszszagyütt, möglátta a portás felesége, hogy nagyonszép epör van nála, kért tűle epröt. Aszongya: „Nem adok! hanem agygyon kinyeret, adok epröt“. Az aszszon nem adott kinyeret, ű sė adott neki epröt. Az aszszonnak êmönt a gyeröke és itt a portás is bepörőte a szögén embört. Itt a szögén embör mögijett, lėugrott az emeletrű, ráugrott a püspökre, – mert a püspök ott prédikált a népeknek, – a püspök röttön möghalt. Ezök a népek, a kik halgatták a prédikácziót, bepörölték a szögén embört.
Itt oszt a szögén embör az ítélőbíró elébe fogott mönni és ott elsorolta, hogy járt a bátyával. Aszonta az ítélőbíró a szögén embör bátytyának: „Itt vannak az istállóba nagyonszép ökrök, válaszszá ki négyet, lögyön a tijed, vid haza! osztán kiszúrom a szömödet“. Asz monta a szögén embörnek a bátytya: „Inkáb nem köl a négy ökör!“ Azután gyütt az az embör, a kinek a lovának elszakatt a farka, annak asz monta az ítélőbiró, hogy agygya oda aszt a lovat a szögén embörnek, még ki nem nyől a farka! „Én a lovat nem adom! köll, dôgozni akarok!“ „No, hát akkor elmöhecz haza, nincs továb törvén! Segíteni akart a szögén embör, nem a károdat akarta!“ Mos gyütt a portás. A portás aszongya: hogy ű neki a feleséginek elmönt a gyeröke, mer nem adott epröt néki. „No, hát ad oda a feleségödet a szögén embörnek oszt majd, ha az aszszon úgy lösz, a hogy vôt, mikô el nem mönt még a gyeröke, viszszaagygya“. Aszonta: Ű a feleségit nem agygya sėnkinek oda! „Akkor tís elmöhecz haza!“ Akkor azok gyüttek, a kiknek prédikált a püspök oszt bepörölték. Azoknak mög aszonta az ítélőbíró: „A szögén embör odaál, a hun a püspök möghalt, tė mög a szögén embörre ugorjá rá, hogy hajjon mög!“ „Hát ha a szögén embör elugrik onnét?“ Aszongya az ítélőbíró: „Mér nem ugrott el a püspök is onnét?“ Igy mönekült mög a szögén embör a sok pörtű.
19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt.
Vôt két katona, bemöntek ėgy gazdáhon hálásra, hát ott osztán babot attak nekik vacsorára, de a két katonának nem nagyon tecczött a vacsora, nem is öttek, mer látták, hogy a gazdaszszony a ludat betötte a kemönczébe. A katonák észrevötték, hogy itt kôbász is van. Écczaka, mikor a gazda alutt mög a felesége, mögrakták a tarisnyát kôbászszâ, mögtanáták a hájat is, aszt is beletötték a tarisznyába, a ludat pedig kivötték a kemönczébül és a helire belegyuktak ėgy bocskordarabot a fazékba. Mikor evvel készen vôtak, êkesztek önni az esteli maradékbul a babbul, hogy majd osztán indulnak.
Az ėgygyik a hogy övött, – de nem mert lámpást gyûtani, hogy világosság lögyön – hát a sütétbe nem tutta, hogy hun fekszik a czimborája, odavitte a babot a gazda ágyáhon, odatötte (a farukhoz), hogy ögyenek. Sütétbe asz gondolta, hogy a cimborája van ott. Az aszszon mög éppen akkô (szellentett), aszongya a katona: „Nė fúdd, nem meleg!“ Mikor osztán nem halgatott a szóra, csak fújta, mögharagudott, közéjük vákta. Akkô tutta mög, hogy nem a czimborájáhon vákta, mer a gazda fölérzött, mögéröszte, hogy a bab ott van, aszongya a feleséginek: „Kêj fő! ide (szükségeltél)“. A felesége tapogat, aszongya: „Ken (szükségelt) ide!“ Itt oszt nem mert ėgygyik sė főkelni, a katonák pedig készültek, hogy mönnek, a gaszda, hogy nem mert főkelni, az ágybul marasztalta, hogy maragygyanak még! Aszongya a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul!“ Aval oszt a két katona mikor elmén, főkel a gazda mög a gazdaszszon, akkor látik, hogy a hunczut katonák a babot tötték közéjük. Mikor frustukolni akarnak, akkor látytyák, hogy a fazékba csak bocskor van, nem a lúdczomb! Szétnéznek, nincs a háj, a kôbász, azé monta a katona: „Hajj, háj! el köl mönni masírozni, mer a bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt a fazékdi várábul, annak köl segíteni!“
20. Tillinkó.
Vôt ėgy embörnek 3 fija, kivezette az erdőbe űket, hogy miféle mestörök lösznek? Odavezette a legöregebbet ėgy nagy fáhon oszt aszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül édösapám – aszongya – szép dėszkák lönnének: asztal mög ez, az“. Aszonta neki az apja: „No, fijam! tė asztalos lösző“. Akkô odavezeti a középsőt, aszt oszt kérdöszte: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül, édösapám! szekérôdal, nyûjtó mög rúd“. „No – aszongya – fijam! tė bognár lösző“. Akkor a lekkisebbet odavezeti oszt kérdözi: „Ugyan, fijam! miféle szörszám lönne ebbül a fábul?“ „Ebbül – aszongya – lösz ėgy kétágú akasztófa, az ėgyik mögbírná kendet, a másik ėngömet“. „No, tė, fijam! akasztófáravaló lösző“. Akkor kidoboltatta az apja: van neki ėgy akasztófáravaló fija, de vigyázzanak, mer a mit a két szöme möglát, a két keze ott nem hagyi.
A királ is möghalotta, mit dobolnak, aszt üzente neki: ha a csődörit el nem lopi, akkor vége az életinek! Ez alatt az üdő alatt oda röndölt a királ sok katonát: ėgygyet ráültetött a lóra, négygyel a négy lábát fogatta, ėgy a farkát fokta, kettő pedig kétfelül a kantárszárat, ėgy pedig a kötőféköt fokta, kettő pedig kétfelül az ajtóba ált. Itt oszt Tillinkó fölőtözött kufaaszszony ruhába és mindönféle szöröket árût: szappant, czipőkenyőt, pálinkát. Este odaköszön: „Jó estét, fijajim! kapnék-ė itten valami szálást?“ Asz mongyák: „Nem löhet, szülém! mer itt nagy baj van, mer az écczaka a Tillinkó el akari a csődört lopni, azér nem löhet itt szálást kapni“. „Ó, fijajim! – aszongya – nė féjjetök én tűlem, mer ús sė birok alunni, maj szólok nektök, ha êgyün“. „Nem – aszongya az ėgygyik katona – ken az a Tillinkó?“ „Ó, fijam! hogy gondolhacz ojat, mikor a hírit sė hallottam Tillinkónak“. Akkor a többi katona köszt aszongya ėgy: „Agygyunk ennek az öregaszszonnak szálást, vagyunk mink ölegen, ha valamit akar!“ Itt oszt attak is szálást az öregaszszonnak. Az öregaszszon osztán el keszte sorolni a katonáknak, hogy ű mit árul. Aval osztán mikor az öregaszszon lėfekütt, aszonta ėgy katona: „Igyuk mög az öregaszszonnak a pálinkáját, maj röggel kilükjük“. Az öregaszszon pedig jô látta, nem alutt, hogy a pálinkát min mögitták. Mikor látta, hogy mán kezdenek ėgyik êre, másik âra dűlni, mer a pálinkába álompor vôt; akkor ű röttön főkelt és a ki föntült a lovon, fölkötötte a gėrėndába; a ki pedig a négy lábát fokta, négy fát adott a kezibe; a ki pedig a farkát fokta, ėgy kôczot adott a kezibe; a ki pedig a kötelet fokta, annak ėgy kötélt; a ki két felül a kantárszíjat fokta, ėgy nagy darab szíjat adott a kezibe. Tillinkó pedig a lovat kivezette és röttön elmönt vele. Röggel, mikor keszdött világosonni, a királ röttön mönt nézni, hogy mögvan-ė a csődöre? Mikor bemönt a királ az istálóba, akkor láti, hogy nincs a csődör; asz kijáti: „Hun a csődör?“ A ki föl vôt kötve, elkijátotta magát: „Ülök rajta!“ akkor lėesött. Emez a négy pedig asz kijátotta: „Fogom a lábát!“ A ki a kôczot fokta, asz kijátotta: „Fogom a farkát!“ A kettő pedig: „Fogom a kantárszárát!“ Itten pedig kipattant a szömükbül az álom, akkor látik, hogy ki fát, ki kötelet, ki kôczot fog a kezibe, Tillinkó pedig elvitte a lovat.
A királ szégyölte, hogy Tillinkó anynyi katonátul elvitte a csődört, hívati Tillinkót, hogy neki van 12 fogat ökre, mind a tizėnkettőnek az elejin csöngő lösz, ha eszt el nem lopi, vége az életinek. Itt osz Tillinkó kimönt a pijaczra, vött ėgy falka, kis csírkét, mindėgygyiknek a hátát bearanporoszta és a mőre möntek a bérösök az erdőbe, eleresztötte űket. A bérösök mikor eszt möglátták, lėugráltak a szekérrű és elkesztek az erdőbe utánnuk szaladozni. Még a bérösök az erdőbe szaladosztak, Tillinkó pár csöngőt fölakasztott a fára és a többi csöngőt begyukdosta, hogy né szôjjanak. Akkor elébe vötte a tizėnkét szekeret és elhajtotta. Még a bérösök a csirkéket kergelészték, ėgy aszongya: „Gyerünk! mer maj Tillinkó elhajti az ökröket!“ A másik aszongya: „Áh! még szólnak a csöngők“. Aval osz továb kergelészték a csirkéket; de sűrű vôt az erdőbe, a csirkék beszalattak a surnyók (a ki kihajt a fatüvibül) közé; de itt már ráúntak a bérösök, akkor látik, hogy mán fán szól csak a csöngő, Tillinkó elhajtotta az ökröket. A bérösök rémülten mönnek hazafelé ökrök nékű. A királ ezön nagyon mögharagudott a bérösökre, de még a Tillinkóra jobban.
Röggel oszt mögén főhívati Tillinkót, aszongya: „Van ėgy falka gulám, ha tė eszt az écczaka el nem lopod, vége az életödnek!“ A királ a falka gula mellé anynyi gulást álított, a mönynyi marha vôt a falkába. Tillinkó este âra mönt két szamáron és ėgy akóshordó vôt a kocsin, tele vôt borral. Odaköszön hozzájuk: „Jó estét atyafijak! ugy-ė, nem tunnák kentök, hogy mőre löhetne ebbe a faluba elmönni, mer ê vagyok tévedve. Sürgős a dôgom, a fijamat mos házasítom, eltévettem. Hotyha valahogy útbaigazitanának kentök!“ Ėgy gulás êtanáta: „Jó vôna, ha az öreg itt hálna! maj az écczaka jô mögszínnánk (a borát)!“ Aszongya neki ėgy gulás: „Atyafi! jó lösz, ha ken itt möghál, mer ús sė tud ken most elmönni“. Tillinkó oszt ott hált, de a bor tele vôt álomporral. Tillinkó mihánt lėfekütt, út tötte magát, mintha mingyá elalutt vôna; a gulások pedig odamöntek sorba, jô möghúszták a hordót. Elaluttak minynyájan, Tillinkó pedig mindön kutyának adott ėgy-ėgy darab álomporos kinyeret, a kutyák is elaluttak. A gulásoknak a botytyukat lėszurkálta a fődbe, a kutyákat pedig ráhúszgálta a botra. Aval Tillinkó elébe fokta a marhát és hajtotta. A marhák köszt vôt ėgy fekete, léterítötte fehér lepedővel. Mikor röggel fölébrennek a gulások, látik, hogy nicsen marha; fütytyentenek a kutyáknak, aszt látik, hogy a kutyák a bot tetejin sivalkonnak; ârul tutták mög a gulások, hogy a hunczut Tillinkó vôt, mer más nem tötte vôna esztet. Szalattak osztán a falka után, utol is érték Tillinkót, de hát a fekete marhát nem tanáták a többi köszt, így osztán nem válalták az üvéknek. Aval osztán nasz szomorújan möntek viszsza, hogy nincsen marha. A királ osztán nagyon mögdorgálta űket, hogy anynyijójuktul eltutta Tillinkó hajtani a marhákat.
Mingyá hívatta föl Tillinkót, asz monta neki: „Ha el nem hozod a rácz papot mög a kántort, harangozót, fölakasztatlak“. Tillinkó hazamönt és elmönt a rácz templomba, écczaka kiásta az ajtóküszöb ajját belülrül és odatött ėzs zsákot, azután vött ėgy kotlóajjacsirkét, bearanyporoszta ezöknek is a hátukat, minynyájinak kötözött a hátára ojan kis gyėrtyákat piros pántlikával, mindön gyėrtyát möggyûtott, a csirkéket elereszgette a templomba és elkeszdött harangozni és énekölte: hogy mingyá elvesz a világ. Mikor eszt möghallotta a harangozó, röttön szalatt, hogy mijé harangoznak? Mikô bemén, hajja: hogy mingyá elvesz a világ; szalad a rácz paphon, hogy gyűjön, mer a templomba (hallani már) hogy mingyá elvesz a világ. Szalad a rácz pap a harangozóval mög a kántorral; möghallotta az is. Mikô odaérnek, hajják, hogy mingyá elvesz a világ, a ki mög akar mönekülni, az bújon a küszöb alá“. Itten a rácz pap nagyon könyörög, hogy: „Uram! csak engöm vigyél el!“ „No, hát ki vagy?“ Akkor mongya: „Én vagyok a rácz pap“. „No, ha tė vagy a rácz pap, hát buj ide a küszöb alá! de mesztelen, mer oda ruhába nem löhet bemönni!“ Mikor ez bebújt, könyörög a kántor mög a harangozó, hogy űket is vigye el! Asztán űk is belebujtak a zsákba. Akkor a zsákot ló után kötötte, úgy húzatta űket, mer háton nem bírta vinni. Mikor möntek, asz kérdöszte a rácz pap – nem győszte mán várni –: „Meszsze van-ė, mönyország ajtaja?“ Aszonta Tillinkó neki: „Nem meszszi van, csak még két grádics, hanem tudod-ė, mé van e? Mikô szögén möghalt, nagyon keveset prédikáltá, mikô gazdag halt mög, akkô mög nagyon sokat prédikáltá“. Ėcczör mán nem győszte a kántor sė várni, űs kérdöszte: „Meszszi van-ė még mönyország ajtaja?“ Aszongya Tillinkó: „Nem meszszi van már, csak még ėgy grádics. Hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögént temetté, keveset énekölté, mikor gazdag vôt a halott, akkor mög sokat énekölté“. A harangozó jis mögúnta mán, kérdözi: „Meszszi van-ė még a mönyország ajtaja?“ „Nem meszszi van, hanem tudod-ė, mé van e? mer mikor szögén halt mög, rövidet harangoztál, ha gazdag vôt a halott, akkor mög hoszszút harangoztál“. Odaért Tillinkó a királnak az ablakjáhon, odaálította a nazs zsákot. A királ elig várta, hogy röggel lögyön, kimén, hogy ott van-ė a rácz pap, kántor mög a harangozó, mer ha nincsen, akkor Tillinkót êfődeli. Mikor a királ möglátta, hogy ott vannak mind a hároman, elkeszte korbácsal mind a háromat verni: a zsákot verte kivül, de űk benne vôtak. Mikor ráúnt verni, aszonta: „No! a ki elsőb bujt bele, bûjon ki!“ Mikor oszt bujt ki, akkor is oszt ėgyre a korbácsal! Akkor oszt nem bánta a rácz pap, örűtt, hogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszongya a királ: „A ki másocczor bût bele, bújjon ki!“ Akkor bût ki a kántor, de aszt is elkeszte ám rakni. As sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul, látta, hogy nem mönyországba van. Akkor aszonta a királ: „A ki harmacczor bût bele, bújjon ki!“ A harangozó bût ki. „Tés itt vagy?“ Aszt is mögverte, as sė bánta mán, csakhogy kiszabadult a zsákbul. Ėgymás után szalattak a faluba.
A királ mingyá hívati Tillinkót, kiatta neki parancsba: hogy ha a feleséginek az arangyűrűjit el nem lopi, vége az életinek. A felesége az úján viselte akkor, hogy Tillinkó el nė vigye. Akkor Tillinkó hamardossan kispėkulálta, hogy kimén a temetőbe, kiás ėgy halottat, odaviszi a királ szobája faláhon, oda jis vitte, kiásta hátul a szobafalát és ott elkeszte: hun begyukta, hun viszszahúszta a mögholtnak a fejit. Itt oszt, hogy sok őr vôt, möglátta, odaszalatt a királhon, hogy: „Gyűjön, mê itt a Tillinkó!“ Itt oszt a királ kimén, Tillinkó pedig addig êre, addig âra (csellent) bemönt a hálószobába, asz monta a királ feleséginek: „No, szívem! agyonvertük Tillinkót, hanem mos mán ad dide az arangyűrűt, hagy töszöm el, nė félcsd, hogy elviszi Tillinkó!“ A királné odatta neki az arangyűrűt, elvitte az arangyűrűt. Mikô Tillinkó látta, hogy feléje gyünnek az őrök, belükte a halottat közébük, az őrök osztán asz gondolták: Tillinkó, nekiestek, verték. Mikor mán látták hogy nem mozdul, a királ bemönt a feleségihön, aszongya: „No, szívem! ad dide az arangyűrűt, mos mán agyonvertük Tillinkót!“ „Most attam oda!“ mongya a királné. „Dehogy attad!“ „Hát nem mos kérted?“ Akkor tutta a királ, hogy nem Tillinkót ütötték agyon, hogy Tillinkó elvitte az arangyűrűt. A királ ezön nagyon mögharagudott, de nem mert (Tillinkónak) többet mondani, mer mindönit êlopott vôna. Akkor főhívatta a királ Tillinkót, aszonta neki: „No, nem gondoltam, hogy ilen akasztófáravaló lögyé, mos mán hiszöm, hogy nem birok veled, hanem sömmi jószágomat el nė lopjál!“ Itt oszt Tillinkóbul nagyon gazdag embör lött.
(Ostobák.)
21. Bohó Misi.
Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni. Akkor három nap vôt ėgy esztendő. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy tűt. Nagy örömmel mönt haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni, akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, – aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon, hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom, pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik esztendője, szôgált ėgy ekevasat, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a harmadik esztendője, szôgált ėgy bornyút, aszt mög fővötte a válára, úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a negyedik esztendője, szôgált ėl lánt, kötélre kötötte, úgy vezette utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát. Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna, fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a házba!“ Bevitte a házba.
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos kutyát, karszűgyön vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva, aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem kinyérrel csalogatni!“
Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy vasvėllát, asz mög lėszúrta a fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna, mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“
Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy tőkét, aszt mög elkeszte húzni maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna, êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.
A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy macska, ráugrott az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták, hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.
A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a macskákat ėgyenkint behánta. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė? „Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“ Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a rostába eresztötte a bort, sė hogy sė akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“. „No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet, hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba vôt ėgy zsáklüszt, lėviszi a pinczébe, rászórta, mikor főgyütt, aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon fehér vôt“.
Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán csak nem a mézesfazékot bántottad“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“. „A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“. Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske öreganynyáhon vákta, mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“ „Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak röttön és möntek.
Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“ „Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“ Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske, akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé! (vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör lót, embör lót!“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is szalannak, ha mög nem áltak.