Mondák és rokonneműek.
22. A 7 bölcs.
Vôt ėgy királ, ennek a királnak möghalt a felesége, maratt ėgy csalágyuk; aszt hatta a királné, hogy aszt az ėgy gyermököt bölcsnek tanítassa a királ, hogy más – mustoha – keze alatt nė szorujjon. Mikor a királ mögházasodott, elvött ėgy királlánt feleségül, az is valami királszármazásbul való vôt. No! de mivel a királ öreg vôt, nem nagyon szerette a királt. Aszt is észrevötte, hogy a királnak van ėgy csalágygya; azon faggatta a királt: mőre van a csalágygya? szerette vôna tunni. Addig faggatta a királt, hogy a királ kimonta, hogy a fija ott van a bölcsekné. Eszt az aszszon mivel fijatal vôt, a királ mög öreg, nem akarta, hogy bölcsnek tanuljon, mer az ű hamisságát ki tugygya tanálni! Itt oszt az aszszon azon faggatta a királt, hogy hozza haza a fiját, hogy nė tanuljon bölcsnek. Itt a királ ráhalgatott a fijatal aszszon szavára, írt a bölcsekhön, hogy a fiját kűgygyék haza. A hét bölcs ezön mögütközött, hogy mi az oka annak, hogy a királ a fiját haza viteti? Kimönt a hét bölcs écczaka nézni a csillagokat, hogy mi okrul, végrül vitetik haza? A hét bölcs aszt olvasta ki a csillagokbul: hoty ha a fija hazamén, mög fog halni. Aszonta a hét bölcs, mikô bemönt: „No, fijú! haza foksz mönni, de mög is foksz halni!“ Utánna való este a gyerök kimönt, mögvizsgálta a csillagokat, asz monta: „Ha hét napig nem szólok, akkor nem halok mög“. A hét bölcs asz monta: „Ha tė hét nap nem szólsz, mink hécczör mögváltunk a haláltul!“
Mikor a gyerök hazamönt, némának tötte magát. Aszongya a felesége a királnak: „Hé! odattad a gyeröködet bölcsnek tanulni, most némává maratt a gyerök“. Most az aszszon abba sántikált, hogy fődejje el a gyerököt? asz mongya az urának: „Add be neköm eszt a gyerököt külömös szobába! maj mögtanítom beszélni“. A királ beleėgygyezött, odatta a gyerököt, hogy a fijatal aszszon tanícsa mög külömös szobába beszélni! Itt az aszszon roszra kérelmezte a gyermököt. A gyermök nem beszélt, hanem lėírta az asztalra, hogy: „Atyám előtt ojat nem követök el!“ Mikor eszt az aszszon möglátta, el keszte a ruhát magárul szaggatni és a testyét öszszerákta a möddig elérte, elkeszdött kijabálni: „Segícscség! segícscség!“ A királpalotárul rémülten szalattak, hogy mi ja? hogy az aszszony rémülten kijabál odabe? Mikor odaszalattak, látik, hogy az aszszon tépi a ruhát magárul, – akkor monta az aszszon: „Jaj, Istenöm! a fijú erőszakot akart vönni rajtam!“ A kirájnak mingyá jelöntés mönt, hogy gyűjön, mer a fijú így és így cselekszik a feleségivel. Az aszszon rémülten szalatt az ura elébe: panaszkonni, panaszkonni az urának, hogy mit csinált a gyermöke. „Lád! a fijad akartad tanítani, oszt mit csinál, hanem hônap akasztasd föl!“
A kiráj kűtte a közönségnek, hogy hônap tíz órakor fölakasztik a fiját. Itt tíz órakor a látványság gyüleközött a városbul: a kirájfijút viszik akasztani! De ezalatt az üdő alatt odaérközött ėgy bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám, várjá! adok ėgy példát és azután akasztasd föl a fijadat!“ Asz mongya a bölcs a királnak: „Vôt ėgy grófnak ėgy hűségös kutyája, de a grófnak vôt ėgy csalágygya is; de ez a kutya ojan hűségös vôt, hogy az egész csalágygyát, a grófot anynyira szerette, hogy ê nem hatta a világé sė. Itt osztán a gróféknak vôt ėgy kis cselégygyük és eszt a kis cselédöt magát hatták a szobába aval a hűségös kutyával. Ez alatt az üdő alatt ėgy nagy órijáskígyó előkeverödött valahogy a szobába, fölmászott a kis gyermökhön a bőcsőbe, eszt a hűségös kutya möglátta és elkapta a kígyót, anynyira czimbálta, hogy fölfordût a bőcső. Nagyon vérös lött a kutya, hogy küzdött a kígyóval, de a kis gyeröknek sömmi baja sė lött. Ez alatt az üdő alatt bemönt a grófné a szobába, möglátta, hogy a kutya nagyon vérös, rémülten szalatt ki, elkeszdött sivalkonni, hogy: „Jaj, Istenöm! gyere! – az urának monta – jaj, Istenöm! lűd agyon a kutyát, mer mögötte a kis gyermököt! Aval az ura beszalatt és agyonlűtte a hű kutyát. Mikor agyonlűtte a kutyát, főfordították a bőcsőt és alatta tanáták a kis gyerököt. Sajnálta a gazdája holtig a hű kutyáját“. Mikor eszt fölatta kirájnak, a fiját nem akasztotta föl, hanem börtönre zárta.
Mikor möglátta a felesége, hogy a fiját az akasztófa alól késérték viszsza, az ura nyakába borult: „Ugyan, mit töttél? eszt a királpalotát mér töszöd ijen szégyönbe!“ Akkor az aszszon addig hízelködött, anynyira kérelmeszte az urát, hogy másnap a fiját ugyan az akasztófa alá késértette. Ezalatt az üdő alatt mögén odaért ėgy bölcs és a királnak aszt a föladatot atta, hogy: „Kétholló ėgy királnak mindig az ablakába száldogált; a mőre mönt a királ, âra möntek a hollók: mindég a feje fölött röbdöstek a hollók; a királ fejcse mög, hogy mé röbdöstek a hollók a feje fölött?“ A királ nem tutta mögfejteni, aszonta a bölcs: ha a fiját hazaviszi az akasztófa alul, maj mögfejti neki. Igy osztán a királ csakugyan hazavitette az akasztófa alul.
Mikor az aszszon möglátta, addig kérelmeszte az urát, hogy mögén rávötte az urát, hogy akaszsza föl a fiját. Másnapra kelve mögén kivitték a fiját az akasztófa alá, de mögén csak odaérközött a bölcs, asz mongya a királnak: „Királatyám! ha most még ėcczör hazaviszöd a fijad, mögmondom, hogy a kétholló mér röpdösött a gróf feje fölött?“ A királ a fiját hazavitte és a bölcs akkor elmonta, hogy:
„A kétholló azé röpdösött a gróf feje fölött, mer ekkor nagyonszűk esztendő vôt és az anyaholló ott hatta a fiját, mer nem bírta tartani, az apaholló tartotta el a fiját; azé röbdöstek, hogy a gróf mongya mög: hogy möliket illeti a fijúholló az apát-ė, vagy az anyát? Aszonta az apahollót illeti, nem az anyát, mer az apaholló nem nevelte volna föl, elpusztult volna, azé az apahollót illeti. Mikor a gróf eszt monta nekik, akkor a hollók elrepültek, hogy többet tájára sė gyüttek“.
Mikor a királfijú mönt hazafelé, a legnagyob börömmel mönt az akasztófa alul hazafelé, mündönütt, a mőre csak mönt, éjenöszték. Az egész város fölzajdult, hogy micsoda ez, hogy ez most ijen nagy öröm, vigadalom van az egész városba? Ekkor tutták, hogy a királ fija mögszabadult az akasztófátul és mögszólalt. Ez a királnak is nagyon föltünt, hogy ijen nagy vigadalommal fogagygyák a fiját a városba. Mikor hazaért, asz mongya: „Lád, atyám! hécczör az akasztófa alá késértetté és mégis viszszagyüttem; hanem az örömire csinájjá ėgy nagy vendégségöt, akkor majd mög fogod látni, hogy mér akartá fölakasztatni?“ Itt oszt a királ mögcsinálta a nagy vendégségöt, de ezalatt az üdő alatt a királfijú möghítta a hét bölcset is. Mikor ált a legnagyob vendégség, âra kérelmeszte az atytyát: „Királatyám! én mögtöttem hécczör a tė kívánságodat, hát most neköm is van ėgy kérésöm, töd mög az én kérésömet!“ Akkor monta a fijú az atytyának, hogy: „Most hídd be a feleségöd komornyikját és vetkőztesd lé!“ Akkor monta a királ: „Ó, fijam! mé kívánsz ojat enynyi látvánság előtt: nőt lėvetkőztetni?“ Aszongya neki: „Atyám, tödd mög a kérésömet! akkor látod, hogy mé akartál elföldelni engömet?“ Itt, hogy a királ nem akari ėgyetlen fijának a szavát mögszegni, csakugyan is behítta a felesége komornikját és lėvetköztette, akkor látta az egész látvánság: hogy a komornik férfi, akkor monta a fijú: „Lád, atyám! ugy-ė jó vôt, hogy nem beszéltem, asz gondolták: néma vagyok, mindönt csinálhatnak előttem. Elsőbb engömet akartál fölakasztani, azután pedig tė gyüttél vôna sorba! Ezé (az aszszonyért) akartad a bölcseket is êfődelni!“ Ekkor nézött még a 7 bölcs is öszsze: hogy möjen okos fijú! Mán maj csak többet tudott, mint a 7 bölcs. Ekkor a látvánság elkeszdött kijabálni, hogy: „Éjjön a királfijú! éjjön a királfijú!“ A komornikot és a királnét 4 felé vágatták és a város 4 sarkára szögelték. Itt oszt a királ annak az örömire még hécczörte nagyobb vendégségöt adott.
23. Az árva aszszon.
Vôt a világon ėgy kiráj, annak a felesége nagyon bölcs aszszon vôt; a szögényöket ki nem álhatta. Odamönt ėsz szögén kuldúsaszszon kettős gyerökejivel alamizsnát kérni. Aszongya a királné: „Ho’ löhet ėgy aszszonnak ėgy hassal ėcczörre két gyeröke?“ Hogy evel lėpiszkolta a kuldúsaszszont, a kuldúsaszszon sírva fakatt, akkor elmönt fére és lėtérbetyült, úgy könyörgött a Boldokságosszűznek, hogy agygyon neki (a királynénak) 7 gyermököt ėcczörre! A kirájné errű sėmmit sė tudott, csak azután hallotta.
Ėcczör a királné tehörbe esött; szomorúan panaszkodik a napának, hogy ű úgy érzi, hogy nem maga van mög nem is ėgy van. Aszongya a napa: „Nem baj, lányom! maj segítök én a bajon!“ Űk osztán hét gyermökre készítötték a ruhájukat. No, asztán ideért az üdő, hogy elgyütt az órája, hogy mök köl neki szaporonni. Hát csakugyan is az aszszon ėgy különös szobába bezárkózott a mönyivê, a hová sönki nem juthatott. Akkor látták, mikor a királné lėszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van. Akkor a királné eszin kívül vôt, akkor emléközött viszsza a kuldúsaszszonra. De aszongya a napa: „No, nem baj, lányom! maj segítünk a bajon. Nem tugygya mög a világ, hogy neköd 7 gyermököd van, nem mutatunk csak ėgygyet. Ez csakugyan szégyön is vôna ėgy királcsaládon, hogy a királné hét gyermököt szülne a világra“. A hat gyermököt szépen fölkészítve, veszszőkosárba a vízön eleresztötték, a királatyának ėgy gyermököt mutattak be és a hat gyermök felűl sėnki sė tudott sėmmit. Itt oszt korán röggel ėgy halász kimén a vízre, ott lát a bukorba ėgy nagyon csillámló kosarat. Mikor odamén, akkor láti, hogy a kosárba hat szép csecsemő gyermök van. Nagy örömmel fogja a feleséginek bemutatni és a felesége nagy sivalkodva aszongya: „Jaj, Istenöm! mi csinájjak? itt hat, neköm hét!“ Aszongya a férje: „Nem baj! a jó Isten maj mögsegít: ha gyerököt ad, ad kinyeret is“. Itt osztán az aszszon csakúgy nevelgette űket tejjel és zsömlével, mint a többit. De itt jelöntést töttek, hogy mi csinájjanak? mer nagyon szögén sorba vôtak, nem bírják kinevelni. A kösség asztán segítötte ėgygyik is, másik is; ki mivel bírta. Osztán mikor möglátták, hogy nem valami szögén származású gyermökök, papnak tanították mind a hatot. Azután a királi palotába nagy vendégség támatt; mindön felűrű mindönféle úri nemzetök kerűtek elő; itt vôt a hat pap is. Mikor ezök a papok mögérkösztek, a királfijú nagyon mögütközött, hogy nagyon hasonlítanak éppen ű rá; monta az anynyának: „Nészd, anyám! ez a hat pap nagyon hasonlít én rám, éppen ojanok, mind én!“
Akkor a vendégség után fölkérte űket, hogy beszélje el mindėgyik az élete sorsát. Elkeszte a hat pap mesélni, hogy ojan szögénségbe nevelőttek föl Mikor a hat pap eszt elbeszélte, a királyné ezön nagyon mögütközött; mert űk aszt beszélték, hogy űk tizėnhároman nevelőttek föl szögén sorsba. A királné azután nem tutta magát tájékozni, monta, hogy vezessék el űtet az anynyukhon. Mikor odaértek, az öreg halászné elkeszte mondani, hogy ű hogy nevelte föl eszt a tizėnháromat. Akkor monta hogy az ű ura úgy fokta eszt a hat gyermököt a vízön ekkor és ekkor. „Én ugyan mögijettem azon, hogy neköm hét, itt mög hat; node! aszonta az uram: jó az Isten, nė féjjé, maj mögsegít, maj lösz gongya ránk, majd ád mindėgygyiknek ėgy darab kinyeret! Úgy osztán fölneveltük, a kösség is segítött; így bírtuk osztán fölnevelni“. Akkor a királné asz követölte, hogy mutassa mög neki, hogy möjen az a kosár, a mölikbe a hat gyermököt mögtanálták. Mikor a halászné a kosarat lėhoszta a hat gyerök ruhájával, a királné röttön elszédült. Mikor möglátta a hat kis gyerök ruháját, fölkijátott: „Jaj, Istenöm! ez az én szülött gyermökejim! csak add neköm; mer a szívem möghasad értük!“ „Nem adom, mer a tijed vôt, de tė elvetötted, én keservessen neveltem űket!“ „Jaj, add neköm! inkáb tégödet is magammal viszlek!“
Mivelhogy a halászné szögénségbe vôt, odatta a hat gyerököt. A királné a hét gyermöknek, a halászné hét gyermökinek ėgy-ėgy birtokot adott; a halászt mög a halásznét elvitte magával. Ott úgy élősköttek, mintha édöstestvérök löttek vôna.
(Mátyás királyról.)
24. Mátyás király és a fiatal bíró.
Mikor Mátyás királ az országba járt, kelt, ėgy faluba nagy röndetlenségöt látott, kérdöszte, hogy ki itt a bíró? Monták, hogy: „Az öreg bírónak a fiját választottuk mög bírónak“. „Hát mé nem az öregöt?“ kérdöszte Mátyás kirá. „Öreg embör bírónak nem való“, monták az embörök. Bemönt osztán a kösségházáhon, hát itt fijatal, gálánt (rátarti) bíró van, aszongya Mátyás kirá: „Nem bírónakvaló ijen fijatal embör, nem tudom: mögtud-ė felelni a biróságnak?“ Aszongya a fijatal bíró: mögfelel ű mindönnek. „No, ha mög tud felelni, mikor én viszszagyüvök, akkor hozzon ide neköm a kösségházára: 30 farkast, 40 okost, 60 bolondot!“
Itt osztán mikor hazamönt a fijatal bíró, nagyon szomorú lött, nem köllött neki sė innivaló, sė önnivaló. Az apja nem álhatta mán, kérdözi tűle: mér ojan szomorú? Hát, – aszongya – azé vagyok szomorú, aszonta Mátyás királ, mikor itt vôt, hogy mikorára viszszagyün, akkorára vigyek föl a kösségházára harmincz farkast, negyven okost mög hatvan bolondot; mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul“. Aszongya az apja: „Ó, fijam! azon is töröd a fejedet, hiszėn az sömmi!“ De azé az öreg nem monta mög a fijának, gondolta: hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni. De itt azé az öreg embör csak öszszeszödött ojan harmincz embört, a ki éppen harmincz éves, negyven ojan embört, a ki éppen negyven éves, hatvan ojan embört, a ki éppen hatvan éves. Akkor monta a fijának: „Maj mögfelelök én!“
Mikor ideér Mátyás királ, mögijett a fijatal bíró, hogy minek gyün ez a sok embör, talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás királ? pedig az apja röndölte űket a kösségházáhon. Mikor osztán odaértek, hogy mög köl felelni, Mátyás királ kérdöszte: „Itt van a harmincz farkas, negyven okos mög a hatvan bolond?“ A fijatal bíró elsápatt, sömmit sė tudott felelni; akkor az öreg fölált és aszonta: „Igön is itt van!“ Mögmutatta Mátyás királnak a harmincz fijatal embört, erőssek vôtak, mind a farkas; a negyven okost, ezök is negyvenen vôtak, negyven esztendős vôt mindėgyik mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan vôtak, hatvan esztendős vôt mindėgygyik. „No, lássák! – monta Mátyás királ – az öregnek csak több esze van, mint a fijatalnak“. Aszonta az öregnek: „Mos tė löszöl itt a bíró!“ A fiját pedig csak elkergette, mert nem bírt mögfelelni, kilükte a bíróságbul, akkor monta Mátyás királ: „Látom, apád okossab embör most is, a való birónak, nem tė!“
25. Mátyás király és a czigány béres.
Vôt ėgy gazdaczigány, aszt írta a háza végire: „Nincs sömmire sömmi gondom“. Mátyás királ möglátta, hogy mi van a cigán házán kiírva, elővötte a czigánt: „Hogy merté ijet kiírni ijen szűk esztendőbe?“ monta Mátyás királ. „Ha nincs gondod, majd adok én!“ gondolta magába. Akkor atta föl: „No, czigán, ha ki nem tanálod, még én viszszagyüvök, hogy hun a világ közepe? akkô vége az életödnek! Mög hogy én mit gondolok? Hogy én mijön állok?“ A czigán nagy goncságba esött, sė inni, sė önni nem tudott a nagy gondtû. Aszt möglátta a czigán bérösse, aszongya: „Urȧm, mí búsulsz tė?“ „Ús sė segícs tė ȧzon!“ „Dėhogy nem? – aszongya – segítėk ín!“ „No, hȧ segícs tė ȧ bȧjon, nekėd ȧdom a lányomȧt felesígül, mög ha mėkhȧlok, nekėd ȧdom ȧz egísz vȧgyomomȧt!“
Viszszaérközött Mátyás királ, akkor a cigán bérös kilépött a czigán elébe, asz kérdözi a czigántul Mátyás királ: „No, hát czigán! kitanátad-ė mán, hogy hun a világ közepe?“ Aszongya a czigán, – mögverte a lábával a fődet – aszongya: „Itt vȧn, urȧm, itt!“ „Hát a másikat, hogy mit gondolok én?“ „Ȧzs gondójja kiráj ífilsíge, hogy a gȧzsdájávȧl beszíl, pedig csȧk ȧ bírėssivel“. Akkô monta: „No, ha ki nem tanálod, hogy én mijön állok, vége az életödnek!“ „Ȧ czipő tȧlpán urȧm, ȧ czipő tȧlpán!“ Igaza vôt, azon ált! Igy a czigán bérös feleségül kapta a gazdaczigán lányát oszt későb elkapta az egész vagyomját.
26. Hogy vígasztalta mög Mátyás királ az öregöket és hogy szomorította mög a fijatalokat?
Mikô Mátyás királ járt falurul falura, ėgy házba látott ėgypár fijatal cselédöt mög ėgypár nagyon öreg cselédöt. Most Mátyás királ elgondolta magába, hogy êlopi az öreg embört, mikor alszik, odafekteti a fijatal aszszon mellé, a fijatal embört pedig az öreg aszszon mellé. Hát osztán el is lopta. Röggel, mikor fölébrettek, az öreg embör nagyon mögörűtt, hogy mijön szép fijatal felesége van, de a fijatal aszszon mögijett, hogy az ura mijen öreg embör lött röggelre. Emitt pedig az öreg aszszon örűtt mög, hogy az ura mijön szép fijatal embör lött röggêre, a fijatal embör ijett mög, hogy a felesíge mijön öreg lött röggêre. Ezön Mátyás királ nagyon jót nevetött, hogy a két öregöt hogy mögvígasztalhatta.
27. Mátyás király vöröshagymán kapáltat.
Mikor Mátyás királ uralkodott, vendégségöt csinát, möghítta az urakat, jó bort tötetött elébük. Az urak áldották a bornak mindön részit, csak a munkássát nem. Asz monta Mátyás királ nekik: „Hát az nem jô van! Hát aszt a szögén munkást nem is álgyuk, a ki asztat munkájja?“ Aszonták az urak: „A sėmmi sė!“ „No, hát ha a sėmmi sė, – aszongya – gyertök ki hônap kapáni! és maj kapálunk úgy, mint a szögén munkás szokott.
Itt oszt kimöntek másnap, csak vöröshajmán és kinyérön kapáltak egész frustukig. Mikor mögvôt a frustuk, mögén hajtották a dôgot délig; délbe ėgy órakor ebéd vôt, vöröshajma mög csak kinyér. Akkor elig várták mán az urak az estét, akkor monták Mátyás királnak: „A szögén embör érdemli mög a bort mög a jó ételt, aki a szőlőt munkáli“.
Kópéságok.
28. Világimirmió.
Ennekelőtte, mikor a katonák szabadultak, elkapták mindön risztongjukat, a ki az idejit kitőtötte. Ėgy katona mikô mögszabadult, mönt hazafelé, rátanát ėgy falura, látta: hogy abba a faluba igön buták laknak. Ű neki vôt ėgy kulacscsa, aszt oszt elkészítötte: hoszszú spárgát kötött rá oszt kinthatta a falu szélihön közel. Mikor osztán bemönt a faluba, czibilruhába mönt be, asz monta a falusi népnek, hogy: „Vigyázzanak, nė mönynyenek êre mög êre az úton, mert ott van ėgy olan álat, hogy a ki âra mén, min mögöszi!“ Ettül a falusi nép nagyon félt, ű pedig másnap katonaruhába őtözött, bemönt a kösségházára. A kösségházán asz kérdöszték tűle, hogy mőrül gyütt? Monta, hogy êrül; kérdöszték, hogy nem látott âra ijen mög ijen álatot? Aszongya: „Nem láttam, én is halottam a czibilöktül, de az énneköm sėmmi sė, mer el tudom én az ojan állatokat fődelni!“ Mingyá monták neki, hogy ha êfődeli, annak neki háromszáz forintot mög ėgy szamarat, hogy nė mönynyön gyalog, mer mögérdemli.
Mingyá főkészült, mönt puskával, a kösség (lakosa) mög kiált a faluszélire és onnan nészte, nem mertek kimönni oda. Akkor ű ârû kerűtt a mőrű tutta, van a spárgának a vége. Akkor mögfokta a madzdzagnak a végit, elkeszte húzni magafelé, az embörök mög csak nészték. Mikor odahúszta közel magáhon, fölkapta a szájáhon (a kulacsot), mintha öszszevesztek vôna, ivott belüle, akkor elhajította, űs elvágódott, az embör hánkolódzott, hun a kulacs vôt fölül, hun az embör. Mikor mind kiitta belüle (a bort), akkor (a kulacsot) főthönvákta, belelűtt, elkeszte a bajnéttal szurkálni. Mikor mán darabokra szétverte, öszszeszötte oszt elásta. Mönt a falu felé nagyizgatottan, hogy most hogy mögvívott vele, el is ásta, de nė merjék fölásni, hogy baj nė lögyön, csak hagygyák ott, hagy rothagygyon el! A kösség ennek nagyon mögörült, hogy mögmöneködött attul a szörnyű állattul, mögatták neki a háromszáz forintot mög a szamarat, a kit ígértek, hogy nė mönynyön gyalog. Êmönt haza.
Mikor hazaért, az ű falujába mög az a szokás vôt: hogy nagyon sok robotot köllött tőteni mindön embörnek. Űtet is hamardossan robotba keszték hajtani, de ű aszt monta: űtet nė hajcsák robotba, mer van neki ėgy világmirmiója, ha ű aszt kiereszti, az mögöszi az egész kösségi elöljárókat. Mikor hazamönt a kisbíró, monta a jedzőnek, de eszt a jedző nem hitte. Abba a faluba még sosė látták, hogy möjen a szamár, még nem is hallották a hírit sė. A jedző nem hitte a mit a kisbíró mondott, hanem ű maga elmönt lóháton, hagy lássa, hogy möjen az a világimirmijó? Mikor odamönt a jedző, aszonta: de muszaj neki mönni robotba! Aszonta a katona: „No, ha éngömet nem híttak vôna ijen erőssen, nem bántottam vôna sönkit sė, de mer ijen erőssen híttak, mos mán – hogy a kösségbű sönkit sė híjanak – a világimirmijómmal mögötetöm az egész kösségi elöljárókat!“ Az embör röktön kieresztötte a szamarat az istállóbul, a szamár mikô möglátta a lovat, elordította magát, a jedző mögijett tűle, elkeszdött a faluháza felé nyargalni, a szamár pedig a ló után szalatt. Az egész falu kitódult az úcczára, mikor a mirmijó kergette a jedzőt lóháton. Mikor a jedző a faluházáhon ért, beszalatt a szobába, az ajtókat bezárták, hogy a mirmijó be nė möhessön, a lovat bevezették az istállóba, akkor monta a jedző: „Mos mán nė híjjanak sönkit sė robotba, mer ha a lovam futóssabb nem lött vôna, mint a mirmijó, akkor mögövött vôna“.
Itt osztán a faluba eltörűték a robotot.
29. A czigán ügyvígy.
Ėcczör ėgy úr útrakelt, bemönt ėgy vendéglőbe, kért ebédöt. Nem tuttak mást anni, hamardossan fősztek neki tíz tojást. Az úri embörnek igön nagypéze vôt, a kibül a kocsmáros nem tudott viszszaanni, aszonta az útas: „Maj hamardossan viszsza fogok én gyünni, maj ki fogom én fizetni!“
Itt az útasnak sok dôga vôt, belegyütt ėgypár év, mikor viszszakerűtt. Nem felejtközött el arrul, hogy ű 10 tojást mögövött, asz monta a kocsmárosnak: „Emlékszik-ė, mikor ű itt járt és mögövött tíz tojást?“ Az embör mögén nagypészt adott a kocsmárosnak, nem bírtak viszszaanni; akkor mongya a kocsmáros: „Hó, hó, hó! ez a péz kevés is, mer abbul a tíz tojásbul csirkék löttek vôna, mögnyöltek vôna, tojtak vôna enynyit mög enynyit. Azokbul a tojásokbul mögén csirkék löttek vôna!“ Pörre száltak. Már anynyira möntek, hogy az úr elszögényödik, mer akarmijen ügyvédöt fogadott, mindég az ügyvégye bukik.
Mögláti a czigán mikor az úr nagyon szomorkodik, asz kérdözi tűle: „Mér szomorkodik?“ „Ó, czigán! ús sė segícz tė azon“. „Mongya urȧm, háthȧ segíthetök!“ „Hát czigán így és így jártam, hogy néhány esztendővel itt jártam és öttem tíz tojást, az egész vagyomom rááldozom és még sė futytya!“ „Ó, urȧm ȧzs lekkiseb bȧj! fogȧgygyon mög ügyvígynek, kidulgozom, hogy mȧgȧ nyer!“
Itt osztán bemönt az úr a törvénszékre, hogy fogadott ėgy ügyvédöt, új pört indít. Asz mongyák az urak: „Az urat is befogjuk hínni mög az ügyvégyöt is!“ Ėcczör hívatyák az új ügyvégyöt a törvénszék elébe. Az új ügyvégyöt nem győszték várni. Ėcczör osztán sokára odaérközött a czigánügyvégy is. Asz kérdözik a czigántul, hogy: „Hun vôtál ijen sokájig?“ „Mėgmondom, urȧjim! hȧnem mongyák mėg, hogy mé fizet ez az embör ȧnynyit azé a tíz tojásé?“ „Azért czigán, ha mög akarod tunni, ha az a tíz tojás kikelt vôna, mind főnevelődött vôna, és csak ėgy tízet tojt vôna, annak a tíz csirkéje mönynyit szaporitott vôna, de nem ėgy tojást övött mög ez az embör, hanem tízet, hát oszt czigán! azé kerül ennek az embörnek anynyi pézibe! Hát tė oszt hun vôtá ijen sokájig, hogy nem győsztünk várni?“ „Hát ín, urȧjim ėgy kis kölest fȧkȧdosztȧttȧm ki!“ „Minek az a köles?“ „El ȧkȧrom, urȧjim, vetni!“ Akkor monták az urak: „Óh, te: szamár czigán! a főt köles nem kel ki!“ Aszongya a czigán: „Óh, okos urȧk! hát ȧ főt tojás kikel?“ Akkor gyüttek az urak észhön, hogy az úr nyert, mert a főtt tojás nem kel ki! a kocsmáros maga főszte mög a tojást neki. Igy az úr viszszakapta az egész pénzt.
30. Kôbászeső.
Ėgy embörnek ojan felesége vôt, hogy magukat is elárulta; az embörnek nagyon köllött vigyázni, hogy mit mongyon az aszszonnak, mer a felesége másnak is elárulta.
Hát az embör ėcczör tanát ėgy nagy csomó pészt. Azon gondoskodott, hogy mit tanájon el, hogy a felesége ha kibeszéli is, nė higygyék el! Az embör kitanáta, hogy jó lösz, ha pár kôbászt öszszedarabol oszt a ház véginé kiönti, hogy mos kôbászeső esik. Úgy is tött. Mikor lėöntötte a kôbászos vizet a pallásrul, akkor monta mög a feleséginek, hogy ű pészt tanát. A felesége mingyár elmönt bejelönteni, hogy az ű ura pészt tanát. A kösségi előjáróság kérdöszte, hogy mikô tanáta a pészt? „Mikor a kôbászeső esött!“ monta az aszszon. Akkor a kösségi előjáróság az aszszont öszszeszitta, hogy bolondá akari űket tönni, elkergette: „Mit gondolsz – monták neki – mikor esött kôbászeső? a még sosė esött! êmöny innet még szépen vagy!“
Igy boldogult az embör, hogy az aszszon nem tutta elárulni.
31. Ha tė ütöd az én gazdámat…
Vôt két zsidó, a kire nagyon haragudott a bérösse, mer roszszul bánt velük. Node! hát nem bírhatták a gazdájukat mögverni, mer bezárik űket. A két kocsis tanálkozott ėgymással, panaszkottak ėgymásnak, kikérdöszték ėgymástul, hogy mijen a tė gazdád? Monta, hogy nagyon roszul bán vele; aszongya: „Az enyím is ojan, hanem verjük mög ėgymás gazdáját! mer ha mindėgygyik a magájét veri mög, bezárnak bennünket; hanem tudod mit? maj ha ėcczör mögyünk ėgymássâ szömköszt, sė tė nė térjé ki, sė én nem térök ki, maj öszszeakasztunk, akkor csak jô verjé az én gazdám nyaka közé, én mög maj a tė gazdád nyaka közé verök, akkô nem zárnak be bennünket“.
Ėcczör csakugyanis úgy is tötték: mikor möntek ėgymásra szömköszt, annál büszkébben hajtott az ėgygyik is, a másik is és ėgygyik sė tért ki. A két zsidó jis haragudott ėgymásra. Mikor öszszeakasztottak, akkor mingyá az ėgygyik kocsis a másik kocsis zsidójának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ű gazdáját ütötte, aszonta: „Ha tė ütöd az én gazdámat, én is ütöm a tė gazdádat“. Itt oszt jô êverték ėgymás gazdáját. Mikor látták, hogy mos mán ölég lösz eszt nekik kiheverni, kitértek ėgymás elül. Mikor elmönt az ėgygyik ėd darabon, aszonta a kocsisnak; „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én, mer jobban a nyaka közé váktam“. „No, hát azér jó borravalót adok“. A másik zsidó is aszongya: „Ugy-ė, tė jobban mögverted!“ „Jobban én – aszongya a kocsis – mer jobban a nyaka közé váktam, mög nagyobbakat!“ „No – aszongya – jó borravalót adok ezé“. Az is jó borravalót adott a kocsissának.
Mikor a két kocsis tanákozik, akkor monták: „No, mos jô möktanítottuk űket! még jó borravalót is kaptunk“.
32. A szögén embör hogy atta el az emelgetős tehenet 300 forinté?
A szögén embörnek vôt ėgy ojan tehene, hogy mindég a szomszéd hírivel köllött fölemelni. Utôvégre ráunt a szögén embör mindég a szomszédhon járni segícségé – mer mán szégyölt is – így gondolta el magába, hogy maj elvezeti a vágóhídhon, majd ott a mészároskutyák mögöszik! Ezalatt így gondolta el magába: maj becsapom én a kösségi előljárókat is evel! Ki is mönt az embör harmadnapra a vágóhídhon, akkô láti, hogy a teheninek még a csontyábul sincsen. Itt oszt bemönt a szögén embör a kösségházáhon és jelöntötte, hogy a mészároslegén vött tűle ėgy tehenet és nem akar fizetni! Kérdözi a kösségi előljáróság, hogy hát hogy hîják aszt a mészároslegínt? Aszongya az embör: „Én nem tudom, hogy hîják!“ „No, hát ha nem tugygya, hogy hîják, hîja föl a kösségházáhon!“ Akkor mongya a szögén embör: „Én mán híttam, de nem akar főgyünni, hanem gyűjenek ki a vágóhídhon és nézzék mög!“ Mikô kimén az előjáróság, akkô láti, hogy ez nem mészároslegén, csak nagy szölindök kutya. Itt oszt a kösségi elöljáróság, hogy szégyönbe hajtotta a szögén embör, elítélték, kétszáz botot kapott a szögén embör; még akkô botoltak.
A szögén embör mögijett a bottul, úgy gondolta, hogy elmén oszt elagygya valamölik zsidónak. Hát el is mönt a zsidó bôtoshon, aszongya: „Téjis úr! van énnéköm kétszáz mogyorófa páczám, eladom, nem vöszi mög?“ „De mögvöszöm!“ Elatta forinté darabját, tíz forint foglalót is adott. Mikor a szögén embört behítták, hogy ráverik a kétszáz botot, aszongya: „Urajim! én elattam“. „Hát kinek atta?“ „Ennek mög ennek a bôtosnak“. Fölhívatták a bôtost, kérdözik, hogy vött ė ettül az embörtül kétszáz botot? „Igönis vöttem, attam mán neki tíz forint foglalót“. „No, hát tessék neki a többit is kifizetni! akkor elkapi a kétszáz botot“. Kifizette a többit is, akkor a zsidóra verték rá a botot. Itt a szolgabíró is adott száz forintot, mert akkor nevette el magát először, azelőtt soha sė nevetött. Így atta el az emelgetős tehenet a szögén embör háromszáz forinté.
33. Hogy lopta el a juhásztul két embör a szamarát?
Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt, oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“ Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“. Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.
Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz mongya, hogy:
„Hét esztendeje, mikô elátkozott engöm az anyám szamárnak, mos lėtelt a hét esztendő, mos viszszaváltoztam embörnek!“ „No, hát ha lėtelt a hét esztendő, eregy! énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.
A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik, elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara, oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted attam!“
34. A hamis vak.
Vôt ėgy embör, a kit a felesége nem nagyon szeretött, eszt az embör látta: hogy a felesége még mást is szeret; akkor így gondolta az embör: „Agyon nem ütöm, hogy bezárjanak, sėm el nem kergethetöm, hogy asztán is lögyön vele bajom, máskép köl evel csinálni!“ Az embör osztán elgondolta, asz mongya a feleséginek: „Úgy vöszöm észre, ha énneköm mindönnap ėgy hétig tiszta fekete csirkét vágná, mög vörös bort hozná, hogy én aszt ihatnék, akkor mögvakulnék!“
Az aszszon osztán mindön nap fekete csirkét vágott, oszt vörös bort vitt mellé. Az embör oszt úgy tötte magát, mintha mindönnap kevesebbet látna. Mikor a hét eltelt, akkor aszonta az embör: „Mos mán vak vagyok!“ Az aszszon asztán bátrabban ereszgette be a kurafit. Asz mongya ėcczör az embör: „No, hé! nem sokat ér, látom, az életöm! hanem vigyél lė a Tiszára, oda, a hun legmagassab ba partya és lükjél bele!“
Az aszszon oszt kapott rajta, lė jis vezette a Tiszára, odaálította a Tiszapart ôdalába; azután asz monta neki az embör: „No, hát eregy föl a partra és onnan szalagy neköm, hogy jô belelükj a Tiszába, hogy ki nė birjak gyünni!“ Mikor az aszszon főmönt a partra és elkeszdött szalanni, az embör még jobban látott, mind azelőtt, mikor az aszszon odaért, a hun ű ált, féreugrott, elkapta az asszon karját, jô belódította a Tiszába.
Oktató példák.
35. A gyakorlat töszi a mestörségöt.
Vôt ėgy királ, a királ hűtlen lött a feleségihön, elhajtotta magátul. Az aszszon bánatába kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Az aszszonnak vôt ėgy csecsemője, oszt elhalt az erdőbe a kicsikéje. Nagyon sok teje vôt mán, nem tudott vele mi csinálni!? Tanát ėgy kis kecskét, elkeszte szoptatni. Az erdő mellett vôt ėgy nad darab gyöp, odajárt virágot szönni, a virágbul koszorút kötött a kis lán sírjára. A hogy járt ki az erdőbül virágot szödögetni, a kecskét magával vitte. De több idejig a hogy hordoszta magával, a kis kecske naprul-napra növeködött, anynyira mögnyőtt, mint ėgy öreg kecske. Az aszszon észre sė vötte, hogy a kecske nehéz vôna, mer hozzá vôt szokva.
Écczör âra mönt a királ, möglátta, asz kérdöszte tűle, hogy biri ű eszt a kecskét, mikor a kecske maj csak olan nehéz, mint ű? Az aszszon asz felelte: „Mikor a gyakorlat töszi a mestörségöt“. Ezön a királ nagyon aggódott, hogy gyühet az ki, hogy a gyakorlat töszi a mestörségöt?! Akkor a királ mindég âra mönt sétálni. Ėcczör lest vetött rá, akkor látta, hogy viszi ki a kecskét, mikor mén a virágot szönni, mög mikor ballagott haza. A királnak nagyon mögtecczött az aszszon, mind azelőtt, de nem üsmert rá. Akkor az aszszont kérdöszgette, hogy hogy került ű az erdőbe? hogyan hordi eszt a kecskét? Hogy elmesélte a királnak, hogy űtet elhajtotta az ura, vôt neki ėgy csecsemője, kimönt az erdőbe, ott sírdogált mindég. Mökhalt asztán a csecsemőm, akkor foktam eszt a kecskét, azûta mindég szoptatom, azûta hordozom, azûta hozzá vagyok szokva, nem is nehezebb, mint kis korába vôt“. A királ kérdöszte, hogy mit dôgozott azûta? Ezalatt az üdő alatt mindön nap koszorút kötött a kis lánnak a sírjára, mer az a csecsemő: lán vôt. Asztán bemutatta a királnak a sok szép koszorút.
A királnak nagyon mögesött a szíve, röttön magával vitte a feleségit haza.
36. A mánglis pincze és az imádság.
Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô mögjelöntődött álmába, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni, hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon szomorkodott.
Ėcczör osztán odamönt ėgy Öregkûdús, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús! hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No! aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila. De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű vele möhessön, hogy a király mögengette.
Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis, fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek, imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig a királ el is felejtközött örömibe.
Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám! hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze, többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.
37. A sok puska.
Vôt ėgy nagyon gazdag embör, a kinek sok kincse vôt, anynyira féltötték, hogy anynyi puskájuk vôt, hogy környeskörül a házba elig fért. Ėcczör elmönt hozzájuk ėgy legénembör bérösnek, aszt kérdöszte: „Ugyan, gazduram! minek maguknak az a sok puska?“ „Hát, fijam! azé van: mer tugygyák, hogy nekünk sok pézünk van, hogy ide nė gyűjenek lopni.“ „Ó! – aszongya a bérös – ettül könynyen êlophati, a ki akari“. „Nem lopi aszt el, fijam!“ Erősítgette az öreg.
Ėcczör kért a legén háromnapi szabacságot. Mikor elmönt, a középső este főkészült bėtyárruhába; a dėrėkára gyűszűt kötött, mellé két kést szúrt és két pisztolt odagyugott. Aval oszt kileste, mikor a gazdájék lėültek vacsorálni, akkor szépen benyitotta az ajtót, közéjük tartotta aszt a rėzsdás pisztolt, a kibe még gojó sė vôt, asz monta nekik: „Agygyák kentök elő a pézüket, halottam, hogy sok kincsük van!“ No, de ezök úgy mög vôtak ijedve, hogy minynyájinak kiesött a kanál a kezibül, aszongya: „Öreg! nė tagagygya ken, aszt a vén bėtyár êre-âra! mer itt sok osztozás nincsen, hanem vagy pészt, vagy életöt vöszök el!“ Látta az öreg, hogy erőssen fogi, aszongya: „Hát, kéröm! a pénzünk ebbe a szobába nincsen, hanem maj kimögyök érte és behozom!“ „No, – aszongya – öreg, előre!“. Az embör úgy gondolta, hogy maj a fijaji fővöszik a puskát oszt maj agyonlüvik, észhön kapott, az ablakra odakijátott a bérös: „Tik mög vigyázzatok odakin! ha valamölik mögmozdul, lüjétök körösztül agyon az ablakon“. Ezök mögijettek, oda villantottak az ablakra, úgy látták, többen vannak odakin, mind űk odaben, még az asztaltul sė mert ėgy sė mögmozdulni. Elvitte a bérös a pészt.
Mikor a három nap lėtelt, a bérös hazagyütt, halylya, hogy minynyájan nagyon szomorúk, kérdöszte: „Hát kentök mé ojan szomorúk és hun van az a sok puska a falrul?“ Aszongya a gazda! „Hó’, fijam! nem vôtá ittbenn? elvitték a sok pénzünket!“ „Hát hogy vihették el, mikor a fal körül tele vôt puskával, kentök is ijen sokan vôtak!“ „Jaj! de azok még többen vôtak odakin“. „Á! – aszongya – löhetetlen, úl löhet, hogy csak ėgy vôt?“ „Nem ėgy vôt a, fijam! mer nagyon sokan vôtak“. „No, – aszongya – én tudom, hogy ez nem vôt több ėgynél!“ De az öreg erősítötte, hogy sokan vôtak. „No, én betanúsítom kentöknek, hogy ėgy embör vôt“. „Ha betanúsítod, neköd is sok kincsöt adok!“ Akkor êmönt, főkészült abba a ruhába, a kibe ott vôt és odavitte a sok pészt viszsza. „No, – aszongya – lássák kentök, hogy csak én vôtam magam, viszszahoztam kentöknek a pézüket!“ Még akkor sė akarta az öreg elhinni, aszonta: „Kétanynyijan vôtak az ablakon“. „No! hát ha nem hiszik kentök, nézzenek az ablakra minynyájan, ugyananynyi embört látnak kentök“ Akkor monta az öreg, hogy: „Nem vôt ölég eszünk“. A béröst oszt mögjutalmaszta, adott neki anynyi pészt, hogy nem köllött neki béröskönni.
38. Az ėcczöri 2 koma.
Az ėgygyik koma így gondolta magába: „Ha nagyon szeretnél gazdag lönni, maj becsaplak! No – aszongya a komájának – kend könynyen möggazdulhat, ha akar! Van kennek ėgy tehene, agygya ken el és mönynyön ken föl Budapestre, ott mög löhet gazdulni!“ Igy gondolta, hogy majd a tehén árát elkőti. Az embör elatta a tehenit 200 forinté és csakugyan fölmönt Budapestre.
Mikor möglátta Budapestön a házakat, elkeszdött bámulni, möglátta két gróf az emeletrül: „Ez, muszaj, hogy idegön embör, még nem látott ijen nagy házakat“, monta az ėgygyik a másikának. Az ėgygyik gróf lėkijátott: „Ugy-ė, bácsi! mit keres?“ Aszongya: „Elgyüttem ide, aszonta a komám, hogy itt mög löhet gazdulni!“ „Hîjuk föl eszt a szögén embört, maj mögvicczölünk vele!“ mongya az ėgygyik gróf. Lėkűttek a grófok mingyá ėgy inast, hogy hîja föl. Mikor főmönt a szögén embör, aszt kérdözik: „Hogy akar maga itt möggazdulni?“ „Asz monta a komám, hogy agygyam el a tehenemet, gyűjek föl ide, itt möggazdulhatok. Én osztán elattam a tehenemet kétszáz forintér, főgyüttem ide Pesre az árával“. „No, – aszongya az ėgygyik a másiknak – jó lösz eszt becsapni azé a kétszáz forinté! No! – aszongya – szögén embör, tögye ken lė a kétszáz forintot az asztalra, maj mink is mellé töszünk kétszáz forintot és ha kitanáli kend, a mit kennek mondunk, akkor kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Itt oszt a szögén embör lėtötte a kétszáz forintot. „No! – aszongya a gróf – ha kitanáli kend, hogy hun a világ közepe, akkor a kendé lösz a négyszáz forint, ha pedig ki nem tanáli, akkor a mijenk lösz“. Aval a szögén embör kiugrott a ház közepire és ott mögdoboktati a lábával a fődet, aszongya: „Itt van, urajim! ha nem hiszik, hát mérjék föl!“ Itt a két gróf nem tudott êre sömmit sė szólni, mer mindönütt ott van a világ közepe és ott legmagossabb az ég fölötte, a szögén emböré lött a négyszáz forint. „No – aszongya – szögén embör! maj mondunk másikat, hanem töd lė a négyszáz forintot, majd annak is mellé töszünk négyszázat, ha kitanáli kend, hogy hun legméjeb a Tisza? akkor kendé lösz a nyôczszáz forint, ha nem tanáli kend ki, akkor a mijenk lösz“. Aszongya a szögén embör: „Ott legméjebb a Tisza, a hun én belehajítok ėgy küvet, ha nem hiszik, mérjék mög“. Itt a két gróf nem tudott sėmmit sė szólani, űk azé a nyôczszáz forinté nem mércsikélik a Tiszát, a szögén emböré lött a nyôczszáz forint. Most aszongya a szögén embör: „Most én lėtöszöm a nyôczszáz forintot, maguk is tögyenek nyôczszázat, ha kitanálik a mit én mondok, akkor a maguké lösz az ezörhatszáz forint, ha nem tanálik ki, akkor az enyim lösz“.
Mikor a két gróf lėtötte a pészt, aszongya a szögén embör: „Mongyák mög neköm, hogy hîják az én komámat, a ki Pestre kűdött möggazdulni?“ De mán a szögén embör mögfokta a pészt. Aszongya a két gróf: „Hát mink aszt nem tugygyuk, hogy hîják kennek a komáját“. „Hát hogy tunnák – aszongya a szögén embör – mikor én sė tudom“. Itt oszt elvitte a szögén embör az ezörhatszáz forintot, így oszt möggazdult, elmönt a komájáhon, elmonta neki, hogy möggazdult Budapestön, mutatta a pézit is.
Akkor a komájának is vôt ėgy kis péze, ű is fővitte Budapestre, csakhogy neki a péze is elfogyott, mellé még jól el is verték oszt örökös haragos lött a két komábul.
39. A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele.
Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik szárazab vôt.
Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, bemönt a szélső házba, a hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve, panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött. De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija möghalt.
Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.
40. Isten verése.
Ėgy embörnek a fija mikor hazagyütt Amerikábul, az apját mög az anynyát nem tanálta otthun, csak ėgy kis lán testvérjit. A kis lán nem ismerte mög, hogy az ű bátytya. Aszonta a lánnak: süssön szalonnát mög tojást! adott neki ėgy pár koronát. Aval osztán, mikor a legén mögebédölt, kimönt az istállóba alunni. Az alatt az üdő alatt, még ű alutt, hazagyütt az apja mög az anynya, a lán pedig kiszalatt elébük az udvarra, dicseködött nekik, hogy: „Itt van ėgy embör, adott neköm is két koronát, a mé sütöttem neki rátottát, nagyon sok péze van neki!“ Itt oszt az aszszon âra kénszerítötte az urát, hogy: „Üssük agyon a pézijé!“ Az embör nem akarta, de az aszszon csak aszt hajtogatta: hogy üssük agyon a pézijé!
Anynyira beszélt az urának, hogy az ura aszonta: „Nem bánom! hanem előbb eregy el, hozzál ėgy fél liter pálinkát!“ Az aszszon elmönt, a kocsmába is vôt ėgy fijú, a ki Amerikábul gyütt az ű fijukkal haza. Mikor möglátta az aszszont, aszongya: „No, viszi ken a pálinkát az új vendégnek? örűnek ugy-ė, hogy hazagyütt a fijuk Amerikábul!“ Akkor az aszszon nem várta, hogy kimérjék a fél liter pálinkát, csak lelketlen szalatt haza. Mikor beért a kiskapun, kijabálta az urának: „Jaj! nė báncsa ken, mer az a mi fijunk!“ Itt oszt az embör mán akkorra agyonütötte a fiját. Akkor röttön mögfordût és az aszszon fejit kétfelé vákta, bejelöntötte magát: mos csinájjanak vele a mit akarnak, nem bánynya, ha fölakasztik is. De az embörnek nem lött sėmmi büntetése sė, mer az embör nem vôt hibás, az aszszon monta, hogy üssük agyon!
41. A kit az apja rosszra tanított.
Vôt ėgy embör, a ki a fiját sosė intötte, hanem a rosz cseleködetre tanította. Anynyira elroszszult a gyerök, hogy mán mikô erősödött, bujdosójé köllött neki lönni. Itt oszt a gyerök az erdőbe tanyázott mindég, mer faluba, városba nem möhetött sosė, mer a röndőrök, csöndérök nagyon mögverték. Az erdőbe osztán fagyükerekkel mög nádböngével (= töve a nádnak) élt. Ėcczör az erdőbe mönt a fijatal embörnek az apja fájé és ű möglátta, hogy az erdőszélin a fát szödögeti, mögüsmerte, de az apja űtet nem üsmerte mög, mer mán akkô nagyon mögszőrösödött, nem borotválkozott. Aszongya néki: „Ugyan, bácsikám! gyűjön ki hônap is, hozzon ken kinyeret, mer mán régön nem öttem, inkáb szödök érte jórakás szárazfát!“
Az embör csakugyan is kimönt másnap, a fijatal embör az erdőszélin várta, de fát nem szödött. Mikor odaköszön az öreg embör: „Jó napot, édös fijam!“ Aszongya a fijatal embör: „Agygyon Isten kennek is, öreg bácsi! No – aszongya – hozott kend-ė kinyeret?“ Aszt kérdöszte legelsőb is. Aszongya: „Hosztam“. „No, ha hozott kend, gyé kend be âra az erdőbe, ott van az a rakásfa, a kit szöttem, ottan majd bekötheti ken!“ Mikor anynyira bemöntek, hogy mos má nem láthatta sėnki, aszongya neki: „Hát, öreg! fogja ken mög eszt a vékon fát és húzza kê lė a fődre!“ Az öreg lėhûszta, a fija asz kérdöszte: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „Most emerrül próbálja ken, a másik ôdalára hajlítani!“ Az öreg âra jis hajlította, âra jis hajlott; mögén kérdözi a fijú: „Hajlik-ė?“ Aszongya az öreg: „Hajlik“. „No, fogja ken mög eszt a vastagot, hát e hajlik-ė, húzza ken!“ Aszongya az öreg: „Hasztalan húzom! mer e mán öreg, nem hajlik“. „Hát, tugygya ken, hogy ha öreg a fa, nem hajlik? Üsmer kend-ė engömet?“ „Nem üsmerlek“, mongya az öreg. „Én vagyok a ken fija, a kit kend a roszra tanított, nem hajlított kend, akkor még hajûttam vôna. Kennek köszönhetöm, hogy mos ijen vagyok, hanem mos mögnyúzom kendet eleventen!“ Akor odakötötte a fáhon aval a kötéllel, a kivel az öreg mönt fájé, oszt mögnyúszta, akkor êmönt az (bíró) urakhon, bejelöntötte magát, mos mán tögyenek vele, a mit akarnak. Kérdöszték az urak, hogy: „Mijé nyúszta mög eleventen az apját?“ Aszonta, hogy ű nem lött vôna ijen, ha az apja roszra nem tanította vôna, mos mán nem fog rosz lönni, nem fogi sėnkijét sė bántani, még ha az úcczán tanáli is, viszszaagygya. Az urak aszonták, ha az apja nem tanította vôna roszra, űtet sė nyúszta vôna mög; akkor az embört szabadlábra eresztötték.
42. A vájú.
Vôt ėgy embör, az apja mán üdőses vôt, nem szerette, hogy az apja az asztalná övött vele, mer nem tudott mán úgy önni, mint ű; hanem úgy övött, mint a gyerök. Itt osztán az embör úgy gondolta el, hogy hát csinál az apjának vájút. Hozzá fogott vájút csinálni.
Möglátta a gyeröke, hogy csinál az apja vájút; asz kérdözi az apjátul: „Mit akar ken ebbül csináni? édösapám!“ „Ebbül csinálok – mongya az apja – öregapátoknak vájút, mer mán nagyon öreg, nė az asztalná ögyön, hanem ebbül a vájúbul!“ Akkor monta a gyermök: „Ugy-ė? édösapám! ha ken mögörekszik, én is kennek ijet csinálok, hogy ken is abbul ögyön!“
Az embör mingyá öszszedarabolta a fát, nem csinálta, mer eszibe jutott, hogy űs lösz öreg embör.
Hiedelmek.
43. A lélek kis, fehér egér alakban.
Vôt két katona. Ennekelőtte, hogy nagyon sokájig szôgálták a császárt, szerettek vôna hazamönni szabacscságra, de nem ojan könynyen möntek haza, mint mostan, mer még akkô vonat nem vôt, de azé nem bánták mán, ha gyalog mönnek is, csak hazamöhessenek látójúl. No, de ez a két katona nem ėgy falubéli vôt, csak szomszéd kösségbe valók vôtak. Mikor möntek haza, ėgy erdőn köllött hazamönni. Mikor möntek az erdőbe, aszongyák ėgymásnak: „No, ha gyüvünk viszsza, majd itt, ennél a fánál mögvárjuk ėgymást!“ Evel oszt möntek űk. Mikor odaértek, hogy most mán az ėgygyiknek az ėgygyik, másiknak a másik faluba köl mönni a falujába, aval kezet foktak ėgymással oszt elindultak. Hazaértek, mind a kettőt nagy örömmel fokták a szüleji, mer régön nem vôtak otthun. Otthun osztán hamâ teltek a szabacscságos napok, hamarabb, mint katonájékná. Itt oszt köllött viszszamönni, elbúcsúsztak ėgyik is, másik is a szülejitül; mönnek viszsza. Mikor odaértek az erdőbe, mögén öszszetanákosztak ėgymással, el is fárattak, lėfeküttek oszt elaluttak. Mikor az ėgygyik fölébrett, látytya: hogy a másiknak a szájába beszalatt ėgy kis, fehér egér, itt mongya magába: „No, mögáj! maj kileslek én“. A hogy ott lesi, hát csakugyan kigyütt a szájábul a kis, fehér egér, addig hőlészte (= êre, âra kergette), még mög nem fokta. De hát nem bírta eleventen mögfogni, a mint ráütött, mingyá mögdöglött.
Itt osztán ráúnt ottan, mer nem birt alunni, kőtötte a komáját (így mondja a katona katonabarátjának) hotyhát kejjön fő, mer maj êkésnek! de biz ottan nem kelt föl a komája, mer az a kis egér a lelke vôt. Aval mönt a katona nagyijetten viszsza az ezregyihön, mingyá jelönti a kapitánynak: hogy járt a másik katonával? a kivel elmönt szabacscságra! A kapitány nem is akarta eszt elhinni, hanem azér kocsira ültek ėgy orvossal mögvizitálni, hogy nem-ė a pézijé ütötte agyon? mer möglácczik rajta. Mikor az orvos mögvizsgálta a katonát, látta, hogy nem vôt neki sėmmi ütése sėhun sė, a kis fehér egér pedig akkor is ott vôt a katona mellett.
Igy oszt eszt a katonát eltemették, sėmmi büntetést sė kapott az a másik katona. Akkor oszt elhitték, hogy ez bizonyossan a katonának a lelke vôt ez a kis fehér egér.
44. A beszélő koponya.
Vôt két, büszke vőféj, odajártak hívogatni, hát a mönetközben a temetőn köllött nekik körösztülmönni, ott tanátak ėgy halottnak a fejekoponyáját az árokba, az ėgygyik kényösségbű mögrukta, asz monta neki: „Gyere el hozzánk hônap a lakodalomba!“ A fejkoponya viszszaszólt: „No, – aszongya – maj elmögyök hônap tizėnkét órakor, várhattok, maj ott löszök!“ Itt a két vőfény nagyon mögijett, elig tuttak hazamönni. Azután pedig mikor hazaértek, röttön êmesélték, hogy jártak. Asz monták az üdősseb embörök: „Itt nincs mit tönni, el köl hínni a papot, hogy mongya rájuk az áldást!“ Mikor a pap ráatta a két legénre, asz hatta a két legénnek: „Ha talán elgyün az a bizonyos, úgy fogagygyátok, mind a legelső vendégöt, tányért, kanált készíjetök neki, bort és ėgy boros poharat és ėgy külömös asztalhon ültessétök és valahányszor isztok, mindég asz mongyátok: igyuk mög Szenjános poharát!“ És csakugyan is másnap, mikor ált a lakodalom, délbe tizėnkét órakor mögjelönt a bizonyos fejkoponya és csakugyan is úgy fogatták, a hogy a pap hatta. Mikor osztán odaérközött, szépen beköszöntötték, mind az első vendégöt, mihánt inni akartak, a Szenjános poharát köszöntötték rá. Itt oszt a többi vendégök nem látták aszt a bizonyost, csak aszt látták, hogy a pohárbul a bor fogy és a tányérbul a leves. Mikor a lakodalom elmúlt elköszönt tüllük az a bizonyos fejkoponya, asz monta nekik: „Én mögjelöntem a tė hívástokra, hanem tik is ott lögyetök énnálam vendégségbe!“
A két legén ezön mögén nagyon mögijett, mögén elmöntek a paphon. Aszonta a pap: „Hônap mönynyetök a vendégségbe, mer űs elgyütt ėgy hívásra!“ Asz monták a legényök: félnek a vendékségbe mönni. Asz hatta nekik a pap: „Nincs mit tönni, el köl mönni, maj én is kimék prosekczijóval veletök!“ Itt oszt másnap kimöntek écczaka a két legén és a pap prosekczijóval. Mikor kimöntek a temetőbe, itt is mingyá a Szenjános poharát itták mög. Mikor bemöntek a temetőbe, akkor látik, hogy ottvan két sír mögásva készen. Akkor így szólott ki ėgy valaki, de csak a két legén látta, a pap nem látta, csak a hangot halotta: „Szöröncsések vattok, hogy prosekczijóvâ gyüttetök ki mög a Szenjános áldását köszöntöttétök rám a lakodalomba jis legelsőb mög a temetőbe jis. Mos mán elmöhettök haza, csakhogy máskor nė bojgassátok a halottat fekvőhejibe!“
Az ėgygyik legén mökhalt harmanapra, a másik ėgy hétre.
45. Kriptályrablás.
Vôt ėgy temetőcsősz, a ki mindég hôtembörrel hízlalta a disznókat, mer szögén sorba vôt. Vôt ėgy kiráj is, a kinek ėgyetlenėgy lánya vôt, ennek nagyon sok kincse vôt, de eszt a kincsöt sėnki sė tutta a kocsison kívül. Ėcczör oszt a királán nagybeteg lött, a kocsis mindég leste, hogy hun tartya a királán aszt a sok kincsöt? ėcczör möglátta, hogy a feje alatt van ėgy könyvbe, a hogy fekszik az ágyba. A királán hamardossan möghalt. A kocsis látta, hogy aszt a könyvet a feje alá tötték, de aszt nem tutta, hogy a pészt kivötték-ė, vagy nem? Mikor eltemették ėgy kriptájba, a kocsis keresött ėgy másik társat, a kivel kimöntek a temetőbe, hogy maj bemönnek a kriptájba és kivöszik a királlán feje alul a könyvet, a kibe sok péz van. Mikor ketten fölemelték a kriptáj ajtaját, a másik nem bírta mögtartani, még a társa bebújik, űk mos mán azon gondoskottak, hogy kit hîjanak társat, a ki segít nekik? Eltanáták, hogy jó lösz az öreg temetőcsősz, hîjuk el asztat. El is szalatt az ėgyik, elhítta, de nem monta, hogy hová, csak hogy gyűjön el ėgy kicsit. Mikor odaért a temetőcsősz, aszongyák: „Tugygya kend-ė, hogy mit akarunk? Aszt akarjuk, hogy a királlánnak, a ki most möghalt, nagyon sok péz van a könyvibe, aszt majd kivögyük!“ Monták neki, hogy mönynyön be és vögye ki a feje alul, akkor ű is ėgy részt kap a pézbül. Az öreg osztán rágondolta magát, bemönt.
A mint az öreg bemönt, êkeszdött villámlani, möndörögni, ez a kettő mögijett, êszalajtotta a kriptáj ajtaját. Az ėgyik úgy mögijett, hogy mingyá möghalt, a másik pedig tizėnnégy napig ész nélkül vôt. Tizėnnégy napra, mikor magáhon gyütt, elmonta a papnak hogy jártak, hogy a temetőcsősz még most is ott van. Elmöntek mögnézni az öregöt, hogy él-ė, vagy hal? Mán akkor az öreg a koporsó tetejin ült, mert nagy víz fojt be a kriptájba, a könyv a kezibe vôt, úgy osztán kivitték. Akkor kérdöszték az öregöt, hogy mivel élt, még bent vôt? Aszonta az öreg, ėgy viaszszál gyėrtyát vitt be és azon a gyėrtyán táplálta magát ezön a tizėnnégy napon. Az öreg temetőcsősznek attak asztán a pézbül, de a kettő nem kapott, mer möghalt, nem vötték sėmmi hasznát a péznek, az öreg sė étette hôtembörrel a disznókat többet.
46. A visszafelé sült puska.
Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“
Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor rálűtt, a gojó az ű két szömit lűtte ki. Itt osztán mögijett az embör, hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű lött, mögnyerte a két szöme világát.
47. A rázanérus.
Vôt Zėntán ėgy aszszon, újhitű lött: rázanérus, lėszötte a falrul a szentöket, fűtött, oszt hánta be a kemönczébe űket, aszonta: „Szentpétör, Szentpál! öleget vôtatok mán a falon, lögyetök mán a kemönczébe jis!“ Itt osztán kidurrant a kemönczébül két darab üveg, igenyöst az aszszon szöminek, mingyá mögvakût az aszszon mind a két szömire.
48. A háládatlan gyermek és a béka.
Vôt ėgy pogán embör, a ki a feleségivel nagyon pogán vôt az édösapjáhon. A szögén apjuk viláktalan vôt, mindön ételnél, italnál mökcsalták: mikor valami jót sütöttek vagy fősztek, mindég mökcsalták, nem attak neki belüle. Ėcczör száraztésztát fősztek oszt nem vitték be, csak a levest. Akkor az öreg mögéröszte a szagát, kérdöszte a fijátul mög a mönyitül: „Mit fősztetök? mert úgy érzöm a szagát, mintha fősztetök vôna mást is!“ Aszongya neki a fija mög a mönye: „Ejnye, de jó órra van kennek! mindönt mögéröz ken, még a mi nincs is“.
A szögén öreg êhalgatott, mer nagyon ráripakottak, nem mert szólni. Mikor oda be a mönyecske eltakarította az asztalt, akkor kimöntek, hogy maj jôlaknak száraztésztával, hogy maj kint öszik mög az urával, hogy a szögén öreg nė tugygya. Mikor kimén a mönyecske, akkor láti, hogy ėgy nagy béka van a kastroj tetejin, ű nem merte lėvönni, szólt az urának, hogy vögye lė, mer ű nem meri. Mikor az ura mögláti, mingyá odamönt, hogy maj ű lėüti. Neki ugrott a béka, kimarta mind a két szömit.