Jegyzetek.
1. Jufijankó. Változatairól Kisfaludy XIII. k. 1. számú jegyzetében van szó. A finn Aarne-nál látjuk először nyomtatványban a megkülönböztetést a később sárkányokkal viaskodó hőshöz útitársul-szegődő erősekről szóló és az ezeket nélkülöző kisasszonyokat-szabadító mesék közt, megjelelve: 301 B és 301 A-val. Katona I. k. 230. l. erre igyet nem vetett, pedig a magyar mesékben nemcsak hogy az útitársul-szegődő erősek szerepelnek gyakran, de ha meséinkben előforduló hős kalandozásait tekintjük, azt látjuk, hogy úgy az állatfiak, – minő mesénk hőse is, – mint egyéb mesénkben előjövő királyfiak legtöbbje – noha csak világpróbálásról van szó, mégis – vitézkedni, illetőleg az utóbb említettek vitézséget tanulni mennek s így már ebből a szempontból tekintve is kiemelhetők. A vitézkedés, hősieskedés, hogy csak a mondáink viadalra-menő hőseit említsem, eléggé ismeretes a magyar hagyományokban: virtus. Az útitársakkal-rendelkező hős előbb hősködött: csapkodta a földhöz a későbben hozzászegődött erőseket, fa közé ékelte a hosszú szakállú szakállát és a kisasszonyok szabadítása rendesen csak ezután jön. Az e nemű mesék legtöbbjében csak mikor a sárkány lakásához ér a hős, és előbb, mikor már a sárkányok atyját: a hosszú szakállút legyőzte, csak azután hall az elrablott nőkről és ekkor válik némileg szabadítóvá, mert valójában itt is hősködő: a sárkányokat itt is vagdossa le a földbe s legyőzi, mint a fentebb említett erőseket. Szóval az e nemű mesék hőseit, mint vitézkedőt, győztest látjuk az egész mesén keresztül, ilyen a lenthagyó, ármánykodó, hozzászegődött erősekkel is szemben. Ezért mondjuk, hogy meg kellett volna Katonának is különböztetni, legalább is csillaggal jelelni az e féle meséket. A mi Istvánffy Babszem Jankó-ját (11. lap) illeti, hogy elüt a mondottaktól, nem jöhet tekintetbe, mert más mesével összeszőtt keverék: Kálmány (Sz. II. k. 115. l.) Tehén fijú, szép, vitéz Jankója igaz, hogy csak egyet szabadít meg: leányt, de szinte végig győztes és hősködő: hősködni megy, nem Tündér Ilonát megszabadítani.
A sorsváltozást jelző mutatót a Gyűrű és keszkenő román balladában találtuk meg: Abafi: Figyelő 1876. év. 30. l.; a magyar Kádár Kata balladában: Kisfaludy XII. k. 417. l. 1–2. jegyzetben elősoroltakban csak az egyik fél ad, – mint alább a 3. sz. mesében is, – de ott sem mindegyik lejegyzésben a férfinak sorsváltozást jelző kendőt.
A fentszálló szárnyasok lábán-forgó kastélyról és a bűvös veszszőről lásd I. köt. 1. sz. jegyzetét, alább a 3., 7., 14. sz. mesét.
A hőst az alvilágból felhozó állatokról Kisfaludy XIII. k. 7. sz. jegyzetében szólottunk.
2. Miklós és Örzse. Kifaludy X. k. 48. l. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya a telyjes magyar változata. U. O. a IX. k. 101. lapjának a Vörös vitéz-ében már hiányzik Hahn m. tipusának a) pontja, melynek a most közlött 2. sz. mesénk telyjesebb alakjának látszik. Feltünő találkozója van mesénknek az osztják: Hűtlen nővérrel, Munkácsi: Vogul II. k. 2. f. 0254. l. megérdemli az egybevetést. Hasonló Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanezen tipusú 467. sz. meséje is, melyben szinte csontot tesz az ágyba a húga; mi megvan a más mesetipusú 491. számú kéziratos gyüjteményében is Ipolyinak, hol kis lánnyá változott csúf Vénasszony teszi az ágyba mielőtt kértére a mesehős beleugrik. Külföldi változatait lásd Köhler I. k. 304. l. Aarne 315. jegyzetében.
A Sárkányölő hős változatai Kisfaludy XIII. k. 8. sz. jegyzetében vannak felemlítve, hol a 2., 7., 56. sz. mesénkben előforduló, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról is szó van.
Ugyancsak a Kisfaludy XIII. k. van szó Donát meséje jegyzetében az elpusztítani akaró küldözgetésről és a szánó ajándékokról.
A testvérek együttélését nem veszi mesénk vérfertőzésnek, nem kell nekik vezekelni, erről máshol fogunk szólani.
A hétszer megesküdtetés a gyermekeknél van ma Szegeden szokásban. Ha valami titkosat mond el a gyermek barátjának, a titok tartására 7-szer megesküdteti, ki azután hallgat is róla, míg másik pajtásával nem találkozik.
A kardról I. kötetünk 1. sz. m. jegyzetében van szó és alább a 4. sz. mese jegyzetében.
Mesénkben különös vonás, hogy a hűtlen testvért a mesehős első alkalomkor, mikor a basával egyetértve életére tör, nem földeli el, így tesz a változataiban is, melyekhez hozzáadhatjuk Ipolyi kéziratos gyüjteményének ugyanilyen tipusú 366. sz. meséjét, melyben az állatok – miután testvére nem engedné meg, hogy szétszaggassák, mint az állatok mondják – másképpen járnak a hűtlen testvér élete végére a mesehős tudta nélkül. Ezt a nagylelkű megbocsájtást, ha közleni fogjuk az idevágó meséket, lesz alkalmunk megjegyezni, csak azt akarjuk itt felemlíteni, hogy találunk ellentétes vonású meséket is mesegyüjteményeinkben; így Katona: I. k. 249. l. – az Igazság – melyről már Katona is megjegyezte: hogy Musäus-féle stílű – írígy bátyjait kutyákkal falatja fel a 30. sz. változatban; nem kegyelmez a 33. mesében sem, nem különb a Kisfaludy: IX. k. 64. sz. meséje sem, még kínozza is, de ennek lelőhelyéről az Előszó XVIII. lapján felemlíti Berze, a mesegyüjtő, hogy oda első Lipót tótokat hozatott. Az itt említettekről kötetünk 22. sz. meséje jegyzetében a hollóról szólva, látjuk, hogy ezek a holló szempontjából is kifogásosak.
3. Pingált szobák. Mesénkben a művészet egyik ágával kell versenyre kelni. A Sárkánytölő mesékhez tartozik, de a hős, hogy elátkozottakat szabadított meg vitézségével, csak hőstette végeztével tudja meg. A nem-emberré átkozottakról Kisfaludy: XIII. k. 39. sz. jegyzetében szólottunk; lásd kötetünk 3., 4., 5. sz. meséit s változatait. Gonzenbach a 74. sz. j. közöl egy sváb mesét, melyben szinte Öreg szerzi meg a hősnek a királyleány kezét.
A hozzáférhetetlen kört megtaláljuk Kálmány: Sz. I. 136., Sz. II. k. 102. l. 4. sz., alább a 7. sz. mesében, l. kötetünk 12. sz. m., de már a Luczaszéke-féle körről felteszi a hiedelem, hogy behatolhat rajta a boszorkány, Kálmány: Sz. II. k. 221. lap. Aarne a 810, 812. sz. jegyzetében sorolja fel a finn adatokat. Sorsváltozást jelző mutatót csak az egyik fél ad, mint Kádár Kata balladánkban, lásd az 1. sz. jegyzetet. Érdekes, hogy a mesében az elmondó gyermekkorában már észrevették a fák némulását és muzsikálását. Muzsikálófáról tud 14. sz. mesénk és változata is; Gonzenbach: 207. l.; Köhler: I. k. 59. lapján emlékezik meg róla.
4. Állatsógorok. Gyüjteményeink eddig a Kisfaludy: IX. k. 127. l. A Szélördög, 274. l. Királyfi Jankó, a X. k. 333. l. A holló, medve és hal sógora változatait mutatták be, külföldi változatairól Róna–Sklarek emlékezett meg a 293. l. –, Aarne az 552. sz. jegyzetében. A mienk Hahn 22. m. tipusának magyar alakja, melyben – miként Hahn II. k. 224. lapján a görög változatokról megjegyzi – a mesetípus d) pontja nincs meg; ugyanezt elmondhatjuk az alább közlött 54. sz. változatról; nem így kell azonban szólanunk a ponyván megjelent (Rózsa K. kiadásában 1888) Az atya sírjá-ról és a Gólya kalifá-ról (1898.), mindkét fordításban teljesítve van Hahn említett d) pontja, de hogy honnan szerezték, nincs megemlítve, magyar hagyománynak mutatja be, a mi nem az. Mesénkben a csiholás, vagy mint a mesében van: csihölés fordul elő. A csiholásra a tűzből kiugró ősz ember a mese hősének segítségére van; lásd erre nézve Kálmány: Vil. 25. lapját. Figyelmet érdemel, hogy a rokon mordvinok-nál a demiurg Ange–Pa’täi csiholja a teremtményeket – oltalmazó özaiszokat. Ange–Pa’täi csiholással szaporítja az özaiszokat, ugyanúgy tesz a magyarkanizsaiak szerint a mi demiurg ördögünk, mikor az emberiséget szaporítja: csihol. V. ö I. kötetünk 7. sz. m. jegyzetével. Andersen-nél A tűzszerszám mesében a csiholásra kutyák jönnek elő, ezek is oltalmazók. Andersen imént említett meséjét minden figyelembevehető átalakítás nélkül mesélik a csángók, Kisfaludy: X. k. 394. l. Aczél, kova, fitil néven. Csiholás van Ipolyi kéziratban levő 46. számmal jelelt mesetöredékben is, melyet nevezzünk:
52. A rozsdás aczél és a három fekete ember.
Ebben már emberek jönnek elő a csiholásra, nem állatok. E szerint a félni nem tudó királyfi (mikor elátkozott kastélyból éjfél multával 3 fekete ember vendégje kitakarodott a pincze felé, hol az utánuk menő királyfi megtalálta a 3 fekete embert és a rozsdás aczelat) a mint a rozsdás aczelat megtalálta, a 3 fekete ember előjött s kérte (a rozsdás aczelat) vissza. Mikor azután a királyfi a rozsdás aczéllal „tüzet ütött, most megjelent a’ három (fekete ember), segítségökkel a’ domhoz jutott“… „ismét, mire becsukták (a királyfit, csiholt a királyfi, azaz) tüzet adott, kiszabadíták, végre a kőfalból is kiszabadíták“.
(Ipolyi kivonatos 46. sz. mesetöredéke.)
Nekünk e helyen csak a dűlt betükkel szedett sorokra van szükségünk, melyek szerint a csiholásra a 3 fekete ember előjön s a hős segítségére van, oltalmazza. Andersen meséjének Aarne az 562. számot adta, mely szám alatt több finn mesét közöl.
A mindig mássá változó, legelni vitt boszorkánylovak, Merényi: S. II. k. 1. sz. meséjében, Kisfaludy: IX. k. 4., 5. sz. m. fordulnak elő. U. O. a 34. sz. m. csak más színűvé változnak, Kálmány: Sz. I. k. 11. sz. meséjében még ennyi sincs megjelelve, csakhogy eltűntek a lovak, ennyit említ a mese, mi a mese nem tudás következménye.
A kardról a 2. sz. m. jegyzetében van említés téve. Újabban az Ethnographia: XXIII. évf. 223. l. – Isten kardjáról jelent meg értekezés, mely tekintettel van az Attila kard-ra. Behatóan akkor fogunk róla szólani, ha a tátosok kardjáról beszélünk; itt csak a kardról szóló adatokat csoportosítjuk, hogy ha szükség lesz reájok, együtt találjuk.
A kardra vonatkozólag itt felemlítjük, hogy Munkácsi (B. Árja és kaukázusi elemek I. k. 390. l. Bpest, 1901) kardról írt soraiban keletre irányítja figyelmünket, hogy itt keressük első sorban a vele összekötött hagyományokat; mert mikor a kard szót elfogadtuk, hozzáfűzött hagyományokról is hallhattunk. Az I. kötetünk 54. sz. monda karddal felruházott változatát meg is találtuk kelet népénél, mint a jegyzetéből láthatjuk. Van nekünk:
53. Átilla és Bendegúz kardja.
Átillának és Bendegúznak a kardja lehullott csillagdarabból (= meteor) volt. A csillagdarab mikor leesett, csupa tűz volt, csak mikor kihült, vitte valaki, hogy ki? emberem nem tudta megmondani, de még azt sem, határozottan nem tudta állítani, hogy egy vitte-e, vagy több Átillának ajándékba, melyből készült Átilla kardja. Hogy ki, vagy kik készítették, a 73 évesnél idősbb ember elfelejtette, gyermekkorában hallotta; azt az okoskodását, hogy kovácsnak kellett a mesterének lenni, mert azelőtt csak a kovácsok tudtak kardot csinálni, miután nem találgatós meséről van szó, nem fogadom el. Átillának a kardja szerencsét hozott, a merre ment győzött. Bendegúz kardjáról emberem szerint azt mesélték, hogy a kard viselése oly erőssé tette, hogy nálánál háromszor erősebbet is legyőzött.
(Kis-Zomboron gyermekeskedett embertől.)
Átillának atyja Bendegúz, de nem tőle örökli a kardot, hanem másik kardnak való meteort kap ajándékba, a meteor az égből származik, Átilláé is, Bendegúzé is, mint – Herodotos írja: (Ethnographia: XIX. évf. 341. l.) – a szittyák kardja is. Arra a kérdésemre, hogy nem kard esett le az égből? emberem azt válaszolta, az égből kard nem esik le, pedig mint Kálmány: Sz. III. k. 303. lapján látjuk, kard is esik le az égből, mellyel Isten Átillát megajándékozta, mellyel eltemették Átillát, mint Rolanddal Durandalt (Ethn. u. o. 341. l.) Itt még megemlékezünk a Rákóczi kardjá-ról, melyről eddigelé csak annyit tudunk, hogy az ellenséget levágja s a hazát halálig oltalmazza s hogy 1848-ban egy vitéz Becse alatt a népdal szerint megtalálta: Kálmány: Sz. III. k. 48. l. Erről a dalról közbevetőleg idejegyzem, hogy Temesközt 1848 óta többször is végigzengte már e dal, alkalomadtán ajkról-ajkra szállt. Itt emlékezünk meg még a kard ajándékba vivésről is. Nem felejtettük el még, hogy 1877-ben a magyar ifjak a török Abdul Kérim-nek díszkardot vittek; 1883-ban pedig a szőregiek széltében beszélték, hogy a szegediek a megújúlt városukba megtekintésül jövő királynak háláúl aranyos kardot adnak: Szeged hálája (Szeged, 1883. év, 12. lap) hol szó van Árpád-nak adott Átilla kardjáról is.
54. Kolondzijás kiráj.
Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek! rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis, Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak, hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör Ifijúszépárgyérus, hogy: „A lányokat mán vagy az Ördög, vagy az Isten vönné el! hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt három holló a lányokat mökkérni, férhön is möntek.
Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába, hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra, lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott, – a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt, mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani, hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát, mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“
Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“ Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz be, csak délbe tizėnkét órakô, az állatytyaji akkô alszanak. Az első kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt, mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak. Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két medvéjét is, mög a két farkasét is: mind êvakdosta a nyakukat, akkô bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem, szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én, hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.
Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a tizėnkettediknek a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot, kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás kiráj lėabrincsolva: három abrincs vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy ide gyütté, de régön várlak! mán hét esztendeje, mûta ide vagyok abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt néki vizet, ivott, lėpattant az abrincs rúla. Vitt néki még ėgygyê, lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is. Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a rabságbû!“ Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult, Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra, ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a Világszépaszszonya után.
Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a patkó is lėkopott, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz, mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere, mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya! huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle, öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.
Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót. Mingyá möntek a hollók élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték, hécczörte szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“ „Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis gunyhó, abba van ėgy ki’ csikó, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög, üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“
Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába, mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a Világszépaszszonyávâ.
Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy nyálé vát. Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.
Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam, kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta, szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!
5. Az elátkozott 12 gyermök. Kisfaludy: XIII. k. A 12 varjú jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok vehetjük Aarne 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése elüt magyar változataitól.
Az elátkozottakat lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az anyai átok-ra vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)
A csillagok megjelelése kiváló becsű ránk: magyarokra, még a Dönczölszeker-et is lénynek mondja, ki a Csillagok anyjának a fia, tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd Kálmány: A csillagok nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni, az Am Urquell-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: Die Sterne im magyarischen Volkglauben) keresendő.
Ugyanaz a szám az évre, hónapokra stb. Köhler: I. k. 6. l. fordul elő.
6. Mióta van a czigányoknak házuk? Hőst elpusztítani akaró mese, ellentétese a vitéz szabó-nak, Merényi: S. I. k. 183. l., hol a szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik, összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: Ördögök, Óriások, Haramiák, Sárkányok akarják az embert elföldelni. Legtöbb pontban megegyez mesénkkel Merényi: D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász, Kisfaludy: IX. k. 513. l. A furfangos czigány. Lásd I. kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:
55. Miből lettek az országnak a híres fiai?
Vôt a világon ėgy susztėr, vôt ėgy felesége, mikor möghalt a felesége, 12 gyerök maratt utánna; ėgyik: kicsi, másik: piczi; mind a 12 könyeret kért, de nem vôt ėgy falat könyér sė. Búsult a szögén embör, hogy micsinájon? elmönt munkát keresni.
A mint mönt, möndögélt, tanát ėgy kis házat, 3 Órijás vôt benne. A mint bemönt a szögén embör, az Órijások fölugráltak, asz kérdöszték tűle: „Mit kereső a mi barlagunkba?“ Aszongya a susztėr: „Agygyatok munkát! mer éhön halok“. „Szöröncse, hogy gyüttél, éppen ėgy embörre van szükség: fát vágni, ha kitőtöd az esztendőt, zsák aranyat kapsz!“ Abba az üdőbe három napbul állott ėgy esztendő. Vákta a szögén embör a fát egész nap, elgyütt az este, vacsoráltak. „No, szögén embör vacsorázz! ott van a ház előtt ėgy vaczok oszt fekügy rá!“
Kimönt a szögén embör, hajja ám, hogy odabe beszélgetnek: „Üssük agyon – aszongyák – eszt a szögén embört, mert még elárul bennönket: maj ha elalszik a vasfurkóval agyonütytyük!“ A szögén embör gondolt ėgyet: tött a párnájára ėgy nagy küvet, rátötte a kalapját, betakarta a subájával, ő pedig befekütt a vaczok alá. Ėcczör csak hajja, hogy tizėnkettőt üt az óra, mongyák az Órijások: „Itt a cselekvés ideje!“ Fölkapja a furkót, ojat vág a szögén embör fejire, hogy a kalap szétmönt: „No, ennek sė köl a zsák aranyat kifizetni!“ mongyák az Órijások. A mint bemönnek a szobába möginni az áldomást, hát ėcczör ki kopog? kinyílik az ajtó, belép a szögén embör, elsápannak az Órijások. „Elgyüttem a bérömé, mert kitelt az esztendő!“ Mögparancsolták a legkisebnek, hogy tőcsön tele ėgy nazs zsákot, de nem álhatták, hogy mög nė kérdözzék: hogy nem hallott az ícczaka ėgy nagy puffanást? Aszongya a szögén embör: „Mintha ėsz szöm eső esött vôna a fejemre!“ Öszszenésztek az Órijások, intöttek a kisebbiknek, hogy csak vigye a zsákot! Odasukták osztán neki, hogy ha a szögén embör hazaér, fogja a torkát, fujcsa mög.
A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a szögén embör az Órijásnak: „Majd elmögyök előre, lámpát gyûtok, mer van neköm otthun 12 oroszlányom, a kik Órijáshússal élnek, maj elzárom azokat!“ Mönt osztán, vitte a zsák aranyat, a szögén embör pedig odahaza ráparancsolt a 12 gyerökire, hogy ha az Órijás beér, kijácscsák ėcczörre: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Hát a mint odaér az Órijás, benyitja az ajtót, a 12 gyerök ėcczörre kijátytya: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Mögijed ám az Órijás, lėveti a zsák aranyat, szalad; a szögén embör pedig bemönt, kibontotta a zsák aranyat, aszongya: „No, fijajim! mos mán nem éhösztök ám!“ Vött minynyájinak ruhát, kitaníttatta űket, azokbul löttek az országnak a hírös fijaji.
7. A férfi Vasorrúbába. A nevet mi adtuk, feltűnőbbé akartuk tenni, hogy a nép már férfi vasorrúbábákról is beszél. A mese a rossznak eligért gyermekkel kezdődik erről a Kisfaludy: XIII. kötetben: Az ördögnek ígért gyermek jegyzetében szóltunk, azután a Vasfejű farkas ismeretes zargatásaival folytatja, Kisfaludy: II. k. 1. sz., VII. k. 11. sz., IX. k. 16. sz., Kálmány: K. II. k. 2. sz. meséjében található. Mesénket v. ö. az 56. sz. adatunkkal. Külföldi változatait Sklarek 293. l. 15. sz. jegyzetében jelelte meg.
A hozzáférhetetlenné tevő körről a 3. számú, a hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról feljebb a 2. sz. jegyzetben van szó.
A lelkek szabadítása a 10. sz. mesében jön elő, mely különbözik a 12. számúétól, melyben bárányok lesznek a lelkek.
56. Palkó.
Volt, volt, a világ teremtésén is tunnan volt, volt egy ember, annak volt egy fia, úgy hivták hogy Palkó. A gyermek kért egy garast az apjától. „Minek az a garas neked?“ kérdezte az apja. „Hát csak kell!“ mondta a gyermek. Az apja azután adott neki egy garast, hogy egy garason vegyen 4 ökröt.
Elindult a városba a fiu nagyszomorúan: hogy vegyen ő egy garason négy ökröt? belement egy nagy gödörbe és ott sírt. A mint javában sír, odamegy az Ördög őzecske képében, kérdezi a gyermeket: miért sír? Elmondta a gyermek, hogy így és így jártam, az apám adott egy garast, hogy vegyek 4 ökröt. Azt mondja az Ördög, hogy ad ő 4 ökröt, hogy ha keze keresztvonását adja! A gyermek ráhajlott a szóra és keze keresztvonását adta: megvágta az ujját és (a vért) egy papirosra cseppentette, hogy 17 éves korában az övé lesz, azután hazahajtotta a 4 ökröt. Mikor közelgetett a tizenhetedik év, elindult vándorolni.
Ment, mendegélt, elérkezett egy nagy erdőbe, meglátott egy 3 tornyú templomot meg egy kis házat, benézett az ablakon a házba, hát, nem látott egyebet, mint egy öregasszonyt. Azt mondja az öregasszony, hogy: „Ki vagy? jó lélek-e, vagy rossz?“ Háromszor monta a gyermek, hogy: „Jó lélek vagyok!“ Azt mondja az öregasszony: „Gyere be! ha jó lélek vagy“. Bement a gyermek. Azt kérdi az öregasszony, hogy mi járatban van? Elmondja a gyermek, hogy mint járt, hogy elvándorolt, mert 17 éves korában az Ördög el akarja vinni. „Ne félj semmit, fiam! – mondja az öregasszony – csak úgy tegyél, a mint én mondom“. Megszegett azután egy kenyeret, a (kenyér-) pillét a gyermeknek adta s azt mondta: „Látod, fiam! azt a 3 tornyú templomot? Eredj a középső toronyba és kiáltsd el magadat háromszor, hogy: „Ne! Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, édes kutyám, ne! ha a kutyák azután odamennek add nekik ezt a kenyeret!“ Felment azután a gyermek a középső toronyba, elkiáltotta magát háromszor, a mint az öregasszony mondta és a kutyák odamentek. A gyermek eltörte a (kenyér-) pillét 3 darabra és odaadta a kutyáknak. Mikor a kutyák megették a pillét, a gyermek félt lemenni, de mégis azt gondolta, hogy inkább a kutyák egyék meg, mint hogy az Ördög vigye el, lement. Mikor lement, a kutyák a nyakába ugráltak. Visszament azután az öregasszonyhoz, az öregasszony adott neki egy puskát, eljárt azután vadászni. Egyszer olyan erdőbe ment, hogy ott sem állat, még légy sem volt. A mint le s fel megy az erdőben, nézi, hogy milyen erdő ez? egyszer megáll s odamegy az Ördög parasztruhában, azt mondja: „Minek hoztad el ezeket a kutyákat? nincs itt állat, hogy lőhetnél s a kutyákat használhatnád! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ Hazament a gyermek és a kutyákat kezdi behajtani az ólba, de nem akartak menni, a Dönczöl meg az ajtóba feküdt. „Nézze, kend, öreg anyám! – bosszankodott a gyermek – a macska egye meg azt a Dönczölt! már a küszöbre feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! – mondja az öregasszony – hagy legyen! csak adjál neki enni meg inni, most a küszöb alatt volt az Ördög“. Megint kiment vadászni, kimentek a kutyák is vele, megáll az erdőszélén, megint odament az Ördög, megint mondta: „Minek hoztad el a kutyákat? nincs itt állat, még megharapnak valakit! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ „Ha nem mentek az ólba!“ mondta a gyermek. Azután hazament, azután hajtotta volna az ólba a kutyákat, de nem mentek a kutyák, a Dönczöl pedig felfeküdt a katlanra, mondja a gyerek: „Nézze, kend csak, a macska vigye el a kutyát! most meg már a katlanra feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! hagy legyen, csak adj neki enni, inni! most meg a katlanban volt az Ördög“. Megint kezdi a kutyákat hajtani, de a kutyák nem mentek, a Dönczöl meg felfeküdt az ágyra. „Nézze kend csak, öreg anyám! – mondja a gyermek – már meg az a hunczut Dönczöl az ágyon van! az egér szaladjon el vele!“ „Ne bántsd, fiam! hagy legyen, csak adjál neki enni, inni! most meg az ágyadon volt az Ördög!“
Kezdi megint hajtogatni a kutyákat, mind bementek a kutyák az (kutya-) ólba, a gyermek elment azután az erdőbe, megállt az erdőszélén, látja, hogy jön az Ördög őzecske képében, mindjárt megismerte, felszaladt a fára. „Jere le! mert úgyis az enyém vagy már!“ mondja az Ördög. „Nem mék én!“ feleli a gyermek. Erre úgy megrázta a fát, hogy csak egy hajszál tartotta, hogy le nem dült, azt mondja a gyermek: „Ne rázd! úgyis lemegyek én, ha háromat hagysz kiáltani. Erre elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér! ne!“ Mondja a Messzirehalló a Jólfutónak, hogy jöjjön, mert „baj van: veszedelem érte a gazdánkat!“
Azt mondja a Jólfutó: „Nem mék én, még kék lánggal nem ég, miért zárt be!“ Megint elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, kedves kutyám! ne!“ Mondja a Jólfutó a Dönczölszekérnek, hogy: „Menjünk, mert a gazdánkat veszedelem érte!“ „Nem mék én, még veres lánggal nem ég!“ mondja a Dönczöl. Egyszer csak nekiugrott a Messzirehalló és a Julfutó az ajtónak, de meg sem rendült, hanem a Dönczöl úgy nekivágta magát, hogy az ajtó széthullott, a kutyák azután szaladtak a gazdájukhoz. Mikor a kutyák odaértek, a gyermek már iparkodott lefelé a fáról, az Ördög meg húzgálni kezdte: „Jere velem! mer elviszlek“. „Nem mék én, hanem add ide a kezemírását! a melyiket adtam“. Mikor az Ördög meglátta a kutyákat, mindjárt másképpen beszélt, azt mondja: „Nincs nálam!“ „Fogd meg Dönczöl!“ mondja a gyermek. A kutya megkapta és úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. „Add ide a kezem keresztvonását, a melyikre a 3 csepp vért cseppentettem!“ mondja a gyermek. „Nézd meg, talán a külső zsebemben van!“ Nézi a gyermek: „Itt nincs. Fogd meg Dönczöl!“ A kutya megkapta és megint úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. Azt mondja az Ördög: „Nézd meg! a nadrágzsebemben van“. A gyermek nézi és megtalálja: „Ládd, te kutya! hogy megtaláltam, fogjátok meg!“ A kutyák megfogták és szétszaggatták.
Hazament a gyermek a kutyákkal, az öreg anyja adott neki rossz baltát, hogy vágja el a kutyák nyakát! A gyermek nem akarta elvágni, de az öreg anyja nem hagyott neki békét, egynek elvágta, ráborult és sírt. Azt mondta az öreg anyjának, hogy azt a kettőt meghagyja, de az öreg anyja azt mondta, hogy: „Vágd el csak!“ Azután elvágta, ráborult és megsiratta. „Ne, fijam! egy darab kenyér, tedd a tarisznyába, most már mehetsz, ne félj senkitől!“ Megkérdezte azután a gyermek az öregasszont, hogy miért vágatta el a kutyák nyakát? Azt mondta az öregasszony: „Hogy ha nem vágtad volna el a nyakát, az Ördög megkisértett volna“. Jó egészséget mondott az öreg anyjának és elment.
(Pécska.)
8. Kanalastót. Mesénk Istvánffy: 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány teljesebb alakja; az első felére nézve lásd a Kisfaludy: IX. k. 575. l. 42. sz. mesejegyzetét, a második felére a 43. sz. meséjét, a X. k. 17. sz. mesét, Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. jegyzetét; az üldözés közben hátrahajtott tárgyakat I. kötetünk 3. sz. jegyzetében; a vaslábbeli elnyövéséről is Kisfaludy: XIII. k. van szó, a 30. sz. jegyzetben.
A boszorkány saját gyermekeinek a nyakát vágja le Kisfaludy: XIII. k. 49. sz. m. Incsulká-ban s a jegyzetében felsoroltakban. Köhler: I. k. 196., 467., 547. l. Aarne 327. sz. j. idegen változataiban.
10. Az orrfülről. Kisfaludy: XIII. k. Krisztus Urunk és a mostohatestvérek jegyzetében szóltunk változatairól. U. O. 57. sz. jegyzetben a születéskor kapott ajándékokról is szó van, mi a magyarban meglehetősen különösen hangzik, van ugyan a magyaroknál is szokásban a kis gyermek keresztanyjának korozsmát adni (Szeged) leginkább inget, ruhát, de a magyar mesékben szokatlanok a születéskor ajándékothozó tündérfélék, vagy mint a mesénkben is van, a két galamb képében a nagynénék szerepe, kik a kicsit megajándékozva hozzák vissza, hogy gyöngy hull a szeméből, rózsa a szájából, rozmaring nyől utána.
A szemvisszaszerzés előfordul alább a 15. sz., I. kötetünk 7. sz. meséjében, Kisfaludy: XIII. k. 56. sz. jegyzetében.
Mesénk első részét a román változatával vesd össze; Köhler: I. k. 314. l., mellyel legjobban megegyez, egyéb külföldi változatait lásd U. O. a tárgymutatóban Blaubart-ot. Magyar változatai Merényi: S. II. k. 149. l., Kálmány: Sz. II. k. 120. l.
A lelkek szabadítását feljebb a 7. sz. j., segítségét pedig Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. jegyzetében említettük.
Az ördöggel való vitetést lásd az 5. sz. jegyzetben.
Galambokká változó leányok vannak az 1. sz. mesében is.
11. Pétör halász. Kisfaludy: XII. k. XVI. sz. meséjével: Halász Józsi-val s jegyzetével v. ö. A másvilágra adott megbízás mesénkből hiányzik, különben azonos Aarne 465. C. jegyzete meghatározásával, a király megbüntetésére nálunk is megjelen az Úristen, mint Halász Józsi-ban. Mesénk Halász Józsi keresztényesített alakítása, mely főképpen a Sárkány helyett Krisztus szereplésében és az Istennek ebédrehívása elhagyásában nyer legkiválóbb kifejezést, mely utóbb említett tipus alkotó rész elhagyásával a mesetipus is meg van támadva. Adatunk becsességét abban birja, hogy a megelőző világnézettől elütő, ujabbkori világnézetet – ha a változatával összevetjük – minden nehézség nélkül le lehet róla olvasni.
A szánó hármas ajándékot Krisztustól (= polczra teremtett kenyér, feleségűl teremtett leány és a segítségre adott szamár) Kisfaludy: XIII. kötetben soroltuk elő a Krisztus urunk és a szegény ember jegyzetében, meg van a 12. sz. mesénkben is. V. ö. még a 2. sz. mesével.
A háromas feladatot lásd alább a 14. sz. mesében s I. kötetünk 3. sz. jegyyzetében.
12. Az öreg katona. Lásd Kisfaludy: XVII. k. Precsó jegyzetének utalásait; a szánó hármas ajándékot Krisztustól feljebb a 11. sz. jegyzetben.
13. Hogy tanáta mög a szögény embör a vásárba az aranyat? Az 1001 éj: Die Geschichte des Verarmten, der durch einen Traum vieder Reich wurde V. k. 340–341. lapján van a változata. A segítő szerepet játszó koldust lásd a megelőző 12. sz. és a 36. sz. adatunkban. Adatunkat, mint töredéket, melyből hiányzik, hogy az ember szegény lett, miről az 1001 éjben szó van, soroztam a mesék közé a kisegítő öreg emberek mellé, ha nem töredék, nem itt a helye. Mint e töredékből következtethetni, a hiedelemmel telített mesékhez, a népszerint történetekhez tartozik kiegészítve.
14. Jankovics. Lásd Kisfaludy: XIII. k. A tengeri kisasszony első részét és jegyzetét, a gyermek vízretevése meg van a 23. sz. hagyományunkban is; a háromas feladat-ról a 11. sz. jegyzetben szóltunk, a varázsvessző-ről az 1. sz. m. jegyzetében. Megtartottuk a Gaal: I. k. 200. l. levő Jankalovicshoz hasonló hangzású elnevezést, a szláv Jankovicsot. Mesénkben különös vonás, hogy a Szentpéter szerepét játszó, háromszor pogácsát kapó koldús elváltozik, mint a szinte segítő szerepet játszó tátosló a 8. sz. mesében, lásd e mese jegyzetét is; Jankalovics is elváltozik Gaal-nál, de ő nem a Szentpéter szerepétjátszó koldús, hanem ilyen öregnek a kiáltására előjövő alantas közeg. Jankovicsban a magyar mesékben otthonos háromas feladat keresztül van víve, mint az idegen Poncianus históriája magyar töredékében, lásd a 22. számú adatunknak: a 7 bölcs-nek a jegyzetét. Jankalovicsban ötös feladatot találunk, mi lehet a szláv mese maradványa, de – mert Gaal (I. k. IV. lap) részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva gyüjtötte meséit – lehet a katonáknál szokásban levő kényszerítve mesélésé, mikor a sorosnak mesélésével ki kell húznia az estét, mely sokszor benyúl az éjszakába is. A mesemondó mikor gondolja, hogy társai alszanak, vagy nem bánják, ha nem mesél is, azt mondja: Csont! ha hallgatnak társai, nem mesél tovább, de ha csak egy is ráfeleli: Hús! akkor folytatnia kell s ha új mesét is nem akar mondani, akkor a hőst olyan elhozataláért is küldi, csakhogy az idő teljék, melyért különben nem küldené, ha nem kényszerítve mesélne. (Szeged.)
Mesénkben a koczabárány ról is szó van, pár szót erről sem fog ártani ide jegyezni. Van – hogy sorban menjünk – koczatestvér (Szaján) a német tejtestvér helyett, ide tartozik a „koczán nevelődött“ szólás (Kunágota), mikor a gyermek nem az édesanyja tejét szopta. Van koczapipás, ki akkor pipál, ha dohányt kap (Makó), tehát nem azt a dohányt pipálja, melyet rendes körülmények között pipálnia kellene. Van koczabanda vályogvető czigányokból összeszedett muzsikus banda (Makó), ez sem azt teszi, amit rendes körülmények közt tennie kell, t. i. a vályogvetést. A koczatolvaj (Makó), koczavadász nem a rendes foglalkozás űzését fejezi ki. Az állatok-nál leginkább a malaczokat szokás más kocza – nem az anyja – alá tenni, hogy felnevelje őket. Ha valamelyik kocza sokat fijadzik, hogy el ne húzza az anyját, elvesznek a malaczaiból s az alá a kocza alá teszik, a melyiknek kevés van; vagy ha két kocza oly keveset fijadzik, hogy egy is felnevelheti, akkor a kevesebb számú malaczokat elveszik az anyjuktól és a másik fias kocza alá vetik. A bornyúnál a tehenet pálinkás kenyérrel lerészegítik, ha más tehén borjúját akarják vele felneveltetni, akkor elvállalja; kivált a kupeczok gyakorolják ezt. Érdekes a bárányoknál az eljárás, mit – mint tapasztaltam – nem minden juhpásztor tud, nem fog ártani idejegyezni:
„Van ojan is, hogy ha az ėgyik bírka kettőt ellik, a másik pedig ėgyet, a ki ėgyet ellik, ha a fija eldöglik, akkor alátösznek abbul ėgyet, a melik kettőt ellett, de ha nem válali aszt a báránt a meliknek a fija mögdöglött, akkor mögnyúzik a döglött báránt és ráhúzzák êre az eleven báránra a bűrit, akkor elválali (a juh). Eszt csak 3 napig köll tönni. A báránbűrt csak rátöszik (az eleven bárányra), alulrul a két hátulsó lábát mögkötik, az első (két) lábát pedig az eleven bárán nyakára kötik.
(Egyházaskér.)
Az időre nézve legjobb, ha egy écczaka történik mind a kettőnek az ellése, vagy fijadzása, illetőleg borjazása, de van olyan disznó is, hogy 3–4 nap múlva is elválalja, a borjúval négy vagy több napra is megcsalják lerészegítéssel a tehenet.
15. Erzsék aszszony és a 2 lánya. Mesénk Az aranyrokka néven ismeretes a meseirodalomban, ezen a néven meg van a ponyván is: Rózsa K. Budapest 1897, mely úgy látom, Milenowszky (I. Volksmärchen aus Böhmen 1853.) 121. lap. Das Märchen vom goldenen Spinnrade meséjének a fordítása.
A szemvisszaszerzést lásd feljebb a 10. sz. jegyzetben.
16. Tréfa. A mese hiányosan a Kisfaludy: IX. k. 379. lapján van: A kis kondás három malacza név alatt, lásd a jegyzetét. Mesénkben a zárójel közé tett sorok nem hűen vannak közölve, de A kis kondásé sem, benne a 382. lapján előforduló büdös szó elárulja, hogy A kis kondás utolja is, mint a Tréfáé a hűen közlött Gaal: III. k. 155. lapján levő: A hatalmas síp utoljáéval azonos, miről I. kötetünk 6. számú jegyzetében szólottunk. Kolumbán Simon a rangkülönbség kiegyenlítését elmésen elintéző változatot küldött be az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn szerkesztőségéhez: az Aranyszőrű malaczok nevűt. A kis kanásznak a malaczokért megmutatja a királykisasszony a titkos jegyeket s mikor a király a leánya kezét ígéri annak, a ki kitalálja, a disznópásztor is versenyez érte s mielőtt megmondja az elsőnek kérdezett jegyet, – miért a király haragra lobban, hogy az ő leányát disznópásztor akarja feleségül – kiköti, hogy ha kitalálja, félvéka pénzt küldjön a király az édesapjának, mit, miután megtett a király, csak akkor megy a másodiknak kérdezett jegyet kitalálni, mit szinte ugyanazzal a feltétellel ad a királynak tudtára. Így jár el a harmadik kérdésnél is a disznópásztor. Mikor már meggazdagodott, elment a disznópásztor a királyleányt feleségül kérni s az ellenkező atyától feladatul kapja, hogy a maga vagyonából a király vejéhez illő szép ruhát, ahhoz illő, szép négylovas hintót szerezzen s úgy jőjjön kérőbe, mit könnyűszerrel meg is tesz s elkapja az érte epedő királyleányt. Ebben tehát az atya látja meg a rangkülönbséget s a mesehős meggazdagodása után kapott feladat teljesítése: a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bebizonyítása. Lásd I. k. 6. sz. mesejegyzet utolját. Mesénk finn változatainak Aarne a 850. számot adta.
17. A napkeleti királfijú és a napnyugoti királlėján. Hahn 6. mesetipusa, melyhez tartozik mesénk is, már eddig is bajt okozott a magyar mesékben; mert a közlővel, vagy a mesemondóval igénybe vetette a símítót, mi által a mesét tipusából kisímítva, használhatatlanná tette a mesevizsgálatra nézve; de a jövőben még több bajt fog okozni ez a mesetipus, ha meséink nagyrészét össze fogjuk gyüjteni. Hogy a jövőben tartozkodjék mindenki a símitástól, idejegyzem, hogy ma már – mikor a mesék tipus szerint vannak ismertetve s annyi mesét ismerünk – símítani, hogy észre ne vegyék, bajos és háládatlan munka.
Mesénket tipusából kivetköztetve a Kisfaludy: IX. k. 376. lapján találjuk: A királyficzigánylegény, hogy így mondjuk: rontsban. Szemelőtt tartva, hogy a muzsikát veszi a mesehős igénybe, hogy a királykisasszony figyelmét magára terelje, sajnáljuk, hogy a gyüjtő nőtől jegyezte le, mert a magyarban párját mutatni nem tudunk. Nő, a sikamlós helyeket, ha van még benne szeméremérzet, elmondani a mesegyüjtő kedvéért nem fogja. Jelzett mesénk összefüggésben látszik lenni eme szólásunkkal: „No, ennek is behegedültek“. (Szeged.) A magyarban a muzsika alatt eddig a hegedűt értettük, a többi hangszert a nevén neveztük. Nem hegedűvel, hanem czitorával vonja magára a figyelmet Hahn éppen e mesetipusú 109. sz. meséje, mely tájékozóul is szolgálhat, ha valaki e mesetöredéket egészében le akarja jegyezni.
Hahn 6. sz. m. tipusának másik példánya a Kisfaludy: X. k. 33. sz. meséje; A mesemondó királyfi, de ennek is került egy rontsa, jobban mondva, a ronts már előbb meg volt a Kisfaludy: III. k. 339. lapján: A Táltos királyleány mesében, melynél nemcsak a lejegyzőnek a neve hiányzik, de még a lelőhelye sincs megjelelve, hogy az ember utána nézhessen: miként hangzott eredetileg. Itt a mese utolsó része helyébe prédikácziónak beillő, de ide nem alkalmazható sorokat tettek. Azt ugyan a változatokból látjuk, hogy a leány eredetileg férjül kapta a mesehőst, ekként nem ő vele bántak el hóhérilag, mint a mesében mondva van, hanem a mese eredetijével. Úgy látom, a ki elbánt a mesével, zavarban volt, nem ismerte az e nemű meséket. Előhozza a 3 köntöst s elfelejti kitörölni, hogy a leány nem tudta megfejteni a találós mesét. Ha a leány nem tudta megfejteni a mesét, nem kell bizonyság, elég bizonyság a nemtudás. De a leány, úgy látom, hogy megtudta fejteni a mesét, hanem csak úgy, hogy a mesehős előbb megmondta neki; ezt kell bebizonyítani: hogy nem magától fejtette meg, ezért kell a köntös. Mutatunk oly változatot, az 57. számút, melyben nem kell a köntös, de nem is fejti meg a mesehős a mesét a leánynak előbb s mikor meg kell fejtenie, akkor is másik, könnyen elérthető, találós mesével áll elő. A kritizált mese találgatós meséje meg van Kálmány: Sz. II. k. 157 l. 21. szám alatt. Idegen változatait lásd Köhler: I. k. Rätsel felírás alatt, a tárgymutatóban jelezve a lapok száma; Aarne 851. sz. jegyzetében. A 17. számú mesénk közlésére nekünk is meg kell jegyeznünk, hogy a 110. lap 15. sorában és a 111. lap 4. sorában a hozzám szó után, a kik a mesetipusokkal foglalkoznak, oda kell írniok a hálni szót a hűség kedvéért; a sor ilyen értelme különben is kivehető a meséből. Azt hiszem, ez a legjobb mód a sikamlós meséink közlésére nézve, ha az ily helyeket a jegyzetekben közöljük hűen: a jegyzeteket úgyis csak az olvassa végig, a ki a mesével nemcsak kedvtelésből foglalkozik.
57. Az én uram meséje.
Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit, ha elalszik.
Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most! – búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád mög akar itatni! Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak főhajtani: mert a pohárba mérög lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.
Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort, hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle, csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök, tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára, az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két hollófijúnak a fejit, beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.
Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe; mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek, legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott, főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot, iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a nyelvit lėvagdosta, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.
Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén (feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr! erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs csöptű mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt tálaranyat, mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja) – mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! – aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.
A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.
Másnap hírül adik, hogy nem tanálik ki a mesét! Főmén az öreg katona a kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“ Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût, mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.