18. A két ėtesvér. Változatait Kisfaludy: XVII. k. a Világbíró Nagy Sándor itélete jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.
19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt. Az Alföldön a legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását látja a nép a bocskordi-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az 59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más kötetünkben szólunk.
58. A bocskordi kiráj kiverte a ludamenti kirájt…
Vôt a világon két szabacságos katona, a hogy möndögéltek hazafele, rájuk estelödött. Bemöntek ėgy tanyára, szálást kértek. Ott éppen vacsoráltak sült libát, bemöntek kérdöszték, hogy möghálhatnak-ė űk ott? A gaszda mingyá hítta is vacsorálni, hogy möghálhatnak. Ėgy szóra nem möntek vacsorálni, mászszor nem hítták; az aszszon főtötte a sűtt libát a kemöncze tetejire. Lėfeküttek a katonák is: az aszszon a fődre csinát ágyat. Mikor elalutt a gazda, aszongya az ėgygyik, a mölik éhösseb vôt: „Halod, komám! a gazdának van jónagy bocskora, föltögyük a tepsibe, a sült libát mög a tarisznyába, oszt útra kelünk! nem várjuk a röggelt“. Úgy is töttek. Mikor elindultak, a gazda aszongya: „Hová mönnek? mé nem várik be a röggêt?“
„Muszáj mönni, – mongya a katona – mer bocskordi kiráj kiverte ludamenti kirájt tepsivárábul, annak köl segíteni!“ Hát röggel, mikor főkeltek, látytyák, hogy csakugyan kiverte bocskordi kiráj tepsivárábul a ludamenti kirájt, annak köl segíteni.
59. Az okos leány és a katonák.
Vôt a világon két szabacságos katona, útazott hazafelé, beértek ėgy faluba. A szélső házná bemöntek és kértek éjjeli szálást. Mögengették, attak nekik szálást, úgy az ajtó mögé igazítottak nekik hejjet. A két katona nagyon éhös vôt, de nem vôt nekik sė kinyerük, sė kőcscségük, kérni pedig szégyöltek, úgy mög pedig a házigazda nem adott nekik. A gazdaszszony főzött maguknak vacsorára ė’ jó tál kukoriczakását, mikô jôlaktak, a mi mögmaratt, lėborították az asztalra, de a katonáknak nem attak belüle.
Mikor lėtakarottak, aszongya a két katona, ėgyik a másiknak: „Halod-ė, hé! én êlopom a kását oszt êmögyünk!“ A legöregeb katona elmönt az asztalhon, elővötte a kását tállal, két kalánt készítött és sütétbe nem trefelt viszszamönni amahon, hanem az aszszon fejihön tötte a kását. Az aszszon a mint hanyitt fekütt, elkeszte: „Fű–ű–ű–ű!“ Fújta a kását. Aszongya a katona: „Nė fûd, nem meleg, hanem ögyé!“ Asz gondolta: a másik katona fújja, – de az aszszony csak fútta. – „Nė fûd – aszongya – mer a szádhon vágok ėgy kalánynyâ!“ Az aszszony méjen alutt, még jobban hozzáfogott fújni; a katona mán nem álhatta, kikapott ėgy kalánynyâ, odacsapta az aszszon szájáhon, de az aszszon azé nem kelt fő. A katona lėtötte a tálat, addig ögyelgött a házba, főtanáta a másik katonát, aszongya: „Hát, nem loptad el a kását?“ „Hát, nem tėhozzád váktam a kását?“ kérdözi tűle. „Énhozzám? nem váktad!“ „Csak gyerünk – aszongya – még fő nem kelnek!“
A két katona elszökött, az ura mögfordult, odaért a keze az aszszon szájáhon: „Hé! – aszongya – tė kását köpködöl álmodba?“ „A! – aszongya – mi jez?“ Möggyûtik a gyėrtyát, ott látik a kását, az aszszony aszongya, hogy ű hánta ki a kását. A két katona mán jô êmönt, mindég möntek, még csak rájuk nem estelödött. Mikô mán beestelödött, beértek a másik városba és a szélső házná bezörgettek, hogy kapnak-ė hálást?
Még a házigazda kérte mög űket, hogy csak hájanak itt, mer űk a másik városba mönnek a feleségivel, oda köl mönni: „Van ėgy tizėnhét esztendős lányocskám, fél maga!“ A két katona mingyá válalta. Aszongya a házigazda a lányának: „No, lányom! készícscsé vacsorát a katona uraknak, majd itt fognak hálálni az écczaka!“ A két katona aszongya ėgygyik a másikának: „No, hé! itt ėccző én hálok a lánynyâ, mászô tė!“ Aszongya a lány nekik: „Katona uram, nė tusakogygyanak rajta, én mögmondom az igazat, én fekszök középett, maguk kétfelű mellettem, jô lösz-ė?“ Beleėgygyezött a két katona. Mikô készültek fekünni, aszongya az ėgygyiknek: „No, katona uram! gyűjön ki ėgy kicsikét, maga mög maragygyon idebe!“ A fijatalabbra rázárta a nagyház (= nagy szoba) ajtót, amaszt mög bevezette a kisházba. Mikô bemöntek, aszongya: „Ejnye a tüszhejjön felejtöttem a nat tálat, a macska lėtanáli verni, elmék, eltöszöm onnén!“ Rázárta az ajtót emerre is, ű pedig lėfekütt a konyha közepire. Másnap röggel ėsz szobába mén a katona mind a kettő. „No, – aszongya az ėgygyik – tė nálad hált a lány az écczaka?“ „Nem igaz! tė nálad hált“, mongya a másik. Aszongya a lány: „No, lássák! mögmontam, hogy én középett fekszök: én feküttem középett a konyhába, maguk kétfelű mellettem (a szobában)“.
Sütött nekik früstökre ėgy puczrot a lány. Mikor möksűtt a puczor, kisöpörte a házat, de a szemetet ott hatta ėgy sarokba, a katonáknak adott önni, aval ű kimönt tehenet fejni. A két katona mög addig övött: a kását kiötték, a mi szemét vôt a sarokba, aval a bűrt telerakták, főtötték a kemincze tetejire, de nem várták be a kislánt, hanem útnak vötték magukat és elmöntek. Itt a lán hamarossan mönt be utánnuk, mingyá nészte a kemincze tetejin a tepszit; itten a lány friss kapással ėnynyihány darab húst öszszeszödött és szalatt lelketlenül a két katona után: „Várjanak katona uramék! itt maratt még ėgy puczor mög ėnynyihány darab hús, jó lösz maguknak útra!“ A két katona felesölődött rajta, hogy kijé lösz a puczor mög a hús? Aszongya a legöregeb: „No, várjá! itt mög itt van az országútba ėgy csárda, ott majd eloszszuk!“ Mikô odaértek a csárdáhon, bemöntek, a vôt a legelső: kértek a csárdásnétul ėgy kést oszt kétfelé vákták a puczrot, a mit beletöttek szemetet, a vôt benne. „No, lád komám! aszongya az öregeb – mögén becsapott bennünket az a tizėnhét esztendős lány“.
Ha a puczrot szét nem vákták vôna, az én mesém is hoszszab lött vóna.
(Magyarszentmárton.)
20. Tillinkó. Változatait lásd a Kisfaludy: XIII. k. Fillinkó jegyzetében, finn változatairól Aarne 1525. A. sz. jegyzetében emlékezik meg.
21. Bohó Misi. Kisfaludy: XIII. k. A bolondos fiú jegyzetében szóltunk a változatairól, Bolondos Janó és Katóka néven ismeretes az Alföldön; a bohó szó nem is fejezi ki az elkövetett ostobaságokat; a befejezése is elüt a változataitól, mit az elfelejtésnek kell betudnom, habár hallotta Borbély a 60. számú mesélését, figyelmeztettem is a befejezésre, nem volt vele hajlandó megtoldani meséjét, mi ezen a téren dícsérendő. Alább közlött változatai közt van asszony is a 62. számúban, milyent Köhler: I. k. 71. lapján említ. Aarne mesénkről 1653. A., 1009. sz. alatt szól.
60. Féleszű Pista.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt, a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész esztendővaló béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“ Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt, êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.
Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra tönni, a váladon hosztad vôna“.
Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!
Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza, marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta, hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt, látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának: „Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.
Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke. Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön, ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt, úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék én, kend marad itthun“.
Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek: „Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê, elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte. Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát, kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral. Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya föl a bort, a felesége észre nė vögye.
Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya – mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé! nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“ Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“
A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon! maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé! nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.
Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken, hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a meszszi-vejük. Lėültek önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya: „Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“ „Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli, mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba, kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült. Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök. „Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek, êmöntek, hogy baj nė lögyön.
Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“. Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt, ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott hagytak), gazdag embör lött.
(Egyházaskér.)
61. Bolond Károly.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kovács mesterembernek egy inasa: Károlynak hívták. Egyszer elküldték húsért. Károly vitt egy kötelet s a mint megvette a húst, a kötélre kötötte, húzta. A kutyák észrevették a húst, odamentek és szépen lerágták. Hazamegy, mutatja a kötelet. „Hát a hús hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kötélre kötöttem, a kutyák pedig lerágták“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem kendőt vinni s abba tenni. Máskor kendőben hozd!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor kendőt viszek s abban hozom!“ Délben azután elküldik borért. Károly keres egy kendőt s megy borért. A mint elmondja, hogy miért jött, kérdezi a kocsmáros: „Hát, hová öntsem?“ „Ide: a kendőbe!“ mondja Károly. „De kifolyik“. „Bánom is én! nekem azt mondták, kendőben hozzam“. A kocsmárosnak vendégei voltak, nem sokat beszélt, beleöntötte a kendőbe a bort. A bor az úton az utolsó csöppig kifolyt. Hazamegy Károly, mutatja a kendőt, hogy nincs benne semmi sem. „Hát a bor hol van?“ kérdezi a mester. „Hát a kendőbe mondtam, hogy dűtsék, bele is dűtötték, de kifolyt“, mondja Károly. „Ó, te bolond! nem úgy kellett volna, hanem üveget vinni, hogy abba dűtsék“. „Jól van! – mondja Károly – máskor üveget viszek s abba hozom!“ Másnap a gazdájának mosdani üvegben visz be forró vizet s mikor bemegy, szétpattan az üveg és a gazdájának a képét mind összehasogatta. „Ó, te bolond! mit csináltál? nem üvegben kell a mosdanivaló vizet hozni, – mondják neki – hanem lavórban!“ „Jól van! – mondja Károly – máskor abban hozom!“
Mikor a gazdájának a képe gyógyulóban volt már, vasért mentek a városba, addig beszélgettek az ismerősökkel, hogy mikor hazafelé jöttek, rájuk esteledett. Erdőn kellett keresztül menniök, nem tudták, mít csináljanak? rájuk setétedett, felmásztak egy fára. Egyszer, úgy tizenkét óra tájban rablók telepedtek a fa alá, sütöttek, főztek: kását főztek, nyárson szalonnát sütöttek. Károly egyideig összehúzta magát, de azután megsokalta a nehéz zsákot tartani, azt mondja: „Gazduram! ez a zsák nagyon nehéz, én ledobom!“ „Hát, dobd le!“ Károly ledobta a zsákot, a zsiványok szétszaladtak, csak egy maradt ott, a melyikre ráesett a zsák és elharapta a nyelvét, azután kiabálta: „Embéd lót, embéd lót!“ Azt akarta mondani: ember volt, ember volt! ne szaladjanak, jöjjenek vissza, de a többiek nem értették, annál jobban szaladtak. Károly a gazdájával lejött a fáról s a mi pénzt a zsiványok ott hagytak, hazavitte.
(Pécska.)
62. Okosbolond aszszon.
Hol volt, hol nem volt, vôt a világon ėgy legén, mögházasodott: elvött ėl lánt. Écczör hazamén a szögén embör a munkábul, az aszszon fölagygya a vacsorát, az embör mongya neki: „Hozzá be ėgy kandsó bort!“ Vitt föl az aszszon ėgy kandsó bort, mögiszsza az embör, asztán kimén a kamrába, hát látytya, hogy kifojt a bora mind, mert nem csavarta viszsza (a csapot), nem zárta el a hordót (az asszony). Mongya az embör az aszszonnak: „Kifojt a bor, hincse be ėgy kis homokkal! Kapja magát az aszszon, ott vôt ėgy na zsák tiszta liszt, rászórta mind. Bemén az embör a kamrába, így gondolkozik: Ennek az aszszonnak nincs esze, – vôt neki ėgy tehene – a tehenet is eladom, mert még kárt csinál benne! Elhajtotta (a tehenet) a pijaczra, elatta 25 aranyé. Hazavitte a pészt, mögmutatta az aszszonnak, de aszonta, hogy sárgacsikó, ráparancsolt az aszszonra, hogy: „Majd eszt elásom az istállóba, de hozzá nė nyúj, mer mögrug!“ Azután az embör, mind a ki jól végezte a dolgát, elmönt munkába, az aszszon mög mönt dolgára.
A mint végeszte a dolgát, beszólt ėgy olá: „Köcsögöket vögyenek! köcsögöket“. „Jaj! nem tudunk – mongya az aszszon – nincsen pézünk, de ha sárgacsikóké annak, akkor veszek“. „De mijen az a sárgacsikó?“ mongya az olá. „Ott van az istállóba, de rám parancsolt az uram, hogy föl nė ássam én, de ha nem félnek tűle, hogy mögrugja (magukat), ássák föl!“ Az olájok fölásták a sárgacsikókat, a köcsögöket lėrakták és elszöktek. De mögörült ám az aszszon a sok köcsögnek; gondolta: hogy becsapta ezöket az olájokat, hogy mögörül az én uram, ha hazagyün, hogy azé a haszontalan jószágoké menynyi köcsögöt kaptam; hanem mos mán dologra! Körül vót az udvar karókkal, minynyájinak (köcsögnek) kiütötte a fenekit és a karóba húszta. Hazamönt a szögén embör, elébe áll az aszszon: „Csak nézz ide! micsoda hasznot csináltam? becsaptam az olájokat! csak képzeld! azért a haszontalan sárgacsikóké menynyi köcsögöket kaptam?“
A szögén embörnek mit vôt, mit tönni? kérdöszte: mêre möntek azok a bėtyár emberek? Szalatt utánnuk, de közbe viszszaszólt az aszszonnak: „Aszszon! az ajtót zárd be, jókarba hadd, hogy valami baj nė lögyön!“ Micsinál a szögén aszszon, lėvötte az ajtót, bezárta, a kûcsot fölakasztotta, az ajtót a karjára akarta tönni, de így nem bírta, a hátára vötte, jô mögfokta, vitte, maj mögszakatt, kiját az embörnek: „Várjál mög! nagyon nehéz ez az ajtó!“ Viszszanéz a szögén embör, hát! látytya, hogy maj mögszakad az aszszon, mongya néki, hogy: „Mé hosztad magaddal az ajtót?“ „Tán bizon, neköd ál föjjeb! nem tė montad, hogy jô karba tarcsam? hát legjobban a hátamon birom: jô karba tartani“. A mint mönnek, möndögélnek, ėcczör csak hajják, hogy nagy lárma van utánnuk. „No, aszszon! hova mönynyünk? mos ha az ajtó nálad nem vôna, fölmászhatnánk a fára!“ „Csak mászsz! ez az én gondom!“ Föl is mászott az embör a fára, az aszszon is fölmászott, húszta az ajtót.
Alig hogy fölértek, elhejöszköttek, gyütt 12 zsivány. Igy gondolkosztak: Hova üljünk lė? Lėültek a fa alá, elkeszték olvasni a sok pészt: „A kit a zsidó árėndástul elvöttünk 100 sárgacsikó, a kanczellártul 200, hát még a kit az olájtul elvöttünk?“ „Te! tudod-ė, mit mondott az oláj? – mondotta a másik zsivány – hogy üssön belénk a ménkű, mikô olvassuk!“ De mán akkor a szögén aszszonnak nagyon fájt a karja, mert még akkor is karba tartotta az ajtót, az ég nagyot dörrent, az aszszon mögijett, zsup lė! Az ajtót az aszszon magával rántotta, éppen a zsiványok közepibe esött, kijabálták: „Jaj, mögmonta az oláj, hogy üssön mög az istennyila; jaj! szalagygyunk, mer még mozog is! jaj, jaj, jaj! itt van a lába is! fus, fus, fuss!“ Az embör lėszálott a fárul, mögszámlálták a pészt, az aszszon karba kapta az ajtót, mögindultak vígan hazafele. Otthun osztán mögmagyarászta az aszszonnak, hogy péz az, nem sárga csikó, éltek gazdagon.
(Hódmező-Vásárhely.)
22. A 7 bölcs. Poncianus históriáját Heinrich (Gusztáv: Régi magyar könyvtár, V. szám. Budapest, 1898) ismertette a magyarban, melynek 22. számmal bemutatott töredékét okos fiúnak hallottam az Alföldön mondani, de hallottam 7 bölcsnek is, ezért jeleltem meg ezen az ismeretes nevén. Töredékünket, melyet a nép szentül megtörténtnek hisz lenni, itt közlöm, habár a monda kellékei – a mint nálunk ma követelik a mondától – nincsenek is meg benne, az egy 7 bölcs elnevezést kivéve, a többi név feledésbe ment. Nem is óhajtom, hogy a nép ajkáról holmi Dioklécziánus, Lentulus neveket halljak e históriával összekötve, mert akkor tudom, hogy a mesemondó nem régen olvasta valamelyik nyomtatványból s az adat nem volt a nép alakítóerejének kitéve. A mi töredékünk, eltekintve a históriától, kerek-egész, nem mese, több a mesénél, történet, vagy amint a világirodalomban nevezik: história, így mondja a nép is.
Jóllehet, hétszer viszik ki eredetileg a hőst az akasztófa alá, mit adatunk is megemlít, tényleg azonban csak háromszor látjuk a kikísérést hagyományunkban. Része lehet az elfelejtésnek is benne, de népünknek a hármas számhoz való ragaszkodását látjuk oly mesében, mint a 14. számú Jankovics is, hol nincs mit felejteni: hogy a több számú feladatból háromat kerekít ki, ez az a nép alakítóerő. A nép átalakítóereje mutatkozik eme változatban is:
63. Az okos fiú.
Kivonatban közöljük. Az elbeszélő tudja a 7 bölcs ajánlkozását, melyik mennyi idő alatt tanítja meg a fiút arra, a mit tud; tudja azt is, hogy mikor a fiú kedvéért az apa mulatságot ad, melyen az egész ház lakóinak meg kell jelenniök, a kérdéses komornik nem jelent meg először, mi a fiút felszólalásra bírta, hogy nincs még itt mindenki, még hiányzik a komornik; de legérdekesebb, hogy a császárné hetedik beszédét átalakítva azért adja a királyné szájába, hogy a királyt a fiúnak a bölcsektől való hazahozatalára bírja, ezt már szóról-szóra közöljük: „A kirájné mikor möktutta, hogy a kirájnak fija jis van, a 7 bölcsnél van, aszonta: „Úgy jár fölségöd, mint az ėcczöri kiráj“. „Hogy?“ kérdöszte a kiráj. Aszongya a kirájné: „Az ėcczöri kiráj csináltatott a feleséginek ėgy palotát és oda sėnki be nem möhetött a kirájon kívül, mer a kûcs mindég a zsebibe vôt. Vôt ėgy kedves lovagja a kirájnak, a mög a kirájnénak szeretője vôt; nem juthatott hozzá sėhogy sė, kérte a kirájt, hogy a kirájné szobája végibe ėgy szobát építhessön. Az a szoba pedig úgy vôt építve: hogy ėgy alagúttal vôt öszszekötve a kirájné szobájával, de a kiráj eszt nem tutta, nem tudott rúla sėmmit; űk osztán öszszejártak. A kirájné odatta ėcczör a lovagnak a jegygyűrűjit, a kiráj möglátta, mert (a lovag) úgy intészte, hogy möglássa. A kiráj aszt kérdöszte a lovagjátul: „Kitül kapta aszt a gyűrűt?“ „A kedvesömtül“, monta neki a lovag. Aval a kiráj bemönt a kirájnéhon és kérte a gyűrűt, hogy mutassa! de a lovag akkorra átszalatt (az alagúton) és átalatta a kirájnénak, hogy ha a kiráj keresi, mutassa! mög is mutatta.
A kiráj mikor möglátta a gyűrűt oszt a lovagja aszonta, hogy a kedvesöm atta, a lovag aszt is monta, hogy: „A kedvesöm kin van Amerikába, de lė fog jönni nemsokára; hogy ha eljön, ha mögesküttetne vele felséged!“ és a kiráj fölajállotta, hogy mögeskütteti űket. A lovag a kiráj feleségit mutatta (a királynak), hogy ez a kedvesse (mikor a király a lovagnál volt); akkor a kiráj hazamönt (megnézni), hogy otthun van ė a felesége? a felesége otthun vôt, mert az alagúton mingyá átmönt. Mikorra a kiráj mögint a lovaghon ért, akkorára a felesége jis a lovagnál vôt. A kiráj osztán mögesküttette űket és még lė jis kísérte űket a hajóra, mer Amerikába kimöntek.
Majd fölségöd is így jár, ha nagyon kitanítatytya a fiját! legjob lösz hazahozatni“. A kiráj osztán elkűdött érte, mer még utojjára ojan lösz, mint a lovag.
(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőlőkbe került embertől.)
A bölcsek és a királyné, eredetileg a császárné, beszédeit elfelejtette, a befejezést csak úgy mondja a komorniknak először a mulatságon való meg nem jelenésén kívül, mint a 22. számúban.
Felemlítem még idevonatkozólag, mikor kérdezősködtem a 7 bölcsről, több olvasni tudó asszonytól hallottam a negyedik bölcsnek a beszédét, úgy a mint a históriában van; asszonyokat érdeklő dolog, megjegyezték maguknak; az írni nem tudók nem ily szépen mesélik változatát:
64. A póruljárt anyós.
Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a míveltető illetlen szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután éltek boldogul.
(Egyházaskér.)
Szó van mondánkban a hollóról is, habár nem bir meséink hollóinak a sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:
Néphagyományaink hollója.
Grundtvig 4. mesetipusában – mint az Ethnographia: XXIV. évf. 78. lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt látom, hogy eddig ismertté tett adataink szerint a holló a magyarban: a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője. A hol mint segítő szerepel látszólag, ott is hírhordó, konczleső természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével ellenkező adat Kálmány: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket, hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk Mátyás anyja Arany János költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója nem a magyar hiedelmekből került ki, sem Kálmány idézett öreg hollója. Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – Petőfi hollói, melyekről a hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.
A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták, kár, kár-t kiáltott (Ethnographia: X. évf. 331. lap), a miért Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda keresztényies; a voguloknál (Munkácsi: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő Öreg kimondja az ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az ember öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel. Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk, hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni Kriza (Kisfaludy: III. k. 119. lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie. Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a Küküllő tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének van felhíva a holló, milyenek: Kálmány: Sz. III. k. 17., 18. lapja; Kisfaludy: XII. k. 26. l., mely dalt Kisfaludy: VII. k. 24. l. ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy Szana Tamás: Koszorú-jában tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel az (Irodalomtörténet: II. k. 98. l. Bpest 1913.) Amott kereködik kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már Toldi (Ferenc: A magyar költészet kézikönyve 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17. századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a rossz hír póstásának a hollót választják.
Ismerve a holló elátkozásáról való mondát, hogy arra van kárhoztatva, miszerint holttesteken élősködjék, nem is vehetjük rossz néven neki, ha az ilyeneket kutatja is és a bekövetkezendő halált megjelenésével jelzi: hiszen kénytelen reá gondot fordítani; ezért mondja róla a nép: „Mikô holló szál körösztül a házon oszt karrog, möghal valaki“. (Szőreg.) A nép okoskodása helyes, ha éhen nem akar a holló maradni, keresnie kell az élelmet, a hol tehát a holló jár, ha holttest nincs is még, de rövidesen lesz. Már Ipolyi megjegyezte mitológiája 246. lapján, hogy: „károgó körülszállongása s gyülekezete kisértetesnek tartatik… és rosz jelkint a bekövezendő szerencsétlen esemény előjelentéseül vétetik“. Sorai igazolásául felhozza Kis Károlynak szomorú végzetét; Mátyás halálát; Dózsa pórhadát, hogy hollók hirdették rémletes károgás által.
Meséinkben is többször megjelennek a hollók, hol két fél viaskodik s emberi számítás szerint is az egyik fél életével lakol, mint I. k. 3. számú meséjében, hol a többet igérőnek – ki rendesen a mesehős – segít: lásd a Kisfaludy: IX. k. 7. sz. meséjét is.
Népdalainkban a hollót szerencsétlenség hírvivőjének használták fel a szenvedők: mint gyüsz-mékelő madaraknak, ha egymással találkoznak, első dolguk egymásnak elmondani: mi hír a nagyvilágban s ha azután a mesehős szerencsétlenségéről beszélgetnek s megmondják, hogy a szerencsétlenüljáró miképpen szabadulhat meg bajától, ez korántsem azért történik, hogy rajta segítsenek, mert, mint az Igazság és Hamisság mesében Katonánál I. k. 249. l. a 32., 35., 36. számúban látjuk, ha észreveszik, hogy valaki hallgatni akarja őket, bosszút állanak rajta, mint a Hamisságon. Ne feledjük, hogy az üldözött Krisztusról szóló mondában sem volt még semleges sem, hanem – mikor látta, hogy Krisztus elmenekül: Kárt kiált, nem hogy örülne; pedig ha meséinket tekintjük, azt látjuk, hogy gyengéden kímélőleg bánnak Krisztus Urunkkal. Újságot kutató, csacska, főképpen szerencsétlenséget kereső természetük, mit, mint említettük, helyzetöknél fogva keresniök kell, hozza magával, hogy a mit odavalót tudnak, végigmondják. A baj fürkészői, mint Kisfaludy: XIII. k. 20. sz. Juhenes mesében is és ha az őket kihallgató inast észre nem vették és így szerencsésen megmenekült, az az ő szerencséje. Petőfi: Zöld Marczijában is az akasztófa körül károg – mint a Katona említett 32. sz. mesében a bitófán – de ez már a halálát jelzi. Még a Kisfaludy: X. k. 9. sz. mese hollója sem jóakaratból szól a mesehősnek a kutyafejű királyról, számít a bajvívásra s az ebből eredő, neki eső konczra. Ez kell neki, mint Petőfi: János vitéz V. részében, hol Jancsit a vad szemét ásó holló károgása köszönti.
A Zsigmond-féle gyűrűnek a holló által való elrablása sem mutat a holló jószívűségére. (Tóth: I. k. 48. l.), A bölcs királyfi (Katona: I. k. 44. sz. a 266. lapon, meg van kötetünk 22. sz. adatában is) hollói még annyit sem mondanak idevonatkozólag, mint az Igazság és Hamisság mese hollói, mert ezek az embernél többet tudnak, míg azok emberhez jönnek itélethozatalért.
A hollókká átkozottakról Kisfaludy: IX. k. 28. sz. m.; az ideig-óráig hollóvá varázsoltról: U. O. XIII. k. 22. sz. m.; a holló alakban megjelenő tündérekről: U. O. XIII. k. 15. sz. m.; a hollóféle állatsógorról: Majláth 359. l.; a föld alól előjövő hollókról I. kötetünk 12. sz. meséjében szereplőkről máshol kell szólanunk, ezek nem igaz hollók.
23. Az árva aszszon. Az Ethnographia: XX. évf. 65–73. lapján ismerteti magyar változatait Heller Bernát, szól idegen változatairól is s ama hiedelmet jeleli meg a monda magjának, hogy az ikrek házasságtörésből származnak. Ez a felfogás meglátszik még a homlokegyenest ellenkező hiedelem hatása alatt alakult, újabb változatokon is. A keresztény hiedelem érdemnek tartja kettőset szülni. (Kálmány: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya 23. l.) Ez a hatás látszik a 65. számú adatunkon, hol az anya nem kér már bocsánatot férjétől, hanem bátran vallja övéinek felnyőlt gyermekeit. Mondánk változata: a Hatház eredete, Miczbánné néven meg van a ponyván is (Rózsa K. kiadása, Budapest 1897.) némi eltéréssel. A 66. sz. változatban említett egyszerre eltünés nem az emberek, hanem felsőbbrendűek sajátsága, ezért közöljük eme töredéknek, vagy ha nem az, akkor nem magyar színezetűnek tetsző változatot. A magyar változatok nem felejtik el megjutalmazni a gyermekek gondozóját. Mesénket a 7., vagy mint a 66. számú változatban van, 12 gyermekkel nem hiszi el megtörténtnek a nép, ha valamikor hitte is; a meseirodalomra voltam tekintettel, hogy idesoroztam a mondák közé.
65. Hatház eredete.
Vôt a világon ėsz szögény özvegyaszszony. Mikor az urátû elmaratt – az ura mökhalt – lött neki két gyermöke. Vitte a két gyerököt a karján a kirájnéhon, hogy csak ijen szögén özvegyaszszont két kis gyerökkel csak mögsegít! A kirájné még mögpirongatta, elmonta mindönnek, lėhorta, hogy nem az urátul való mindakettő.
A szögény aszszony asz monta: „Ha nem löhet, hogy mindakettő az uramtul való, agygyon az Isten magának hét gyerököt!“ Mögszaporodott a kirájné, a kirájnak pedig el köllött mönni a háborúba, möglött a hét gyerök. A kirájné is most mit csinájjon a hét gyerökkê? Aszongya az öreg aszszony, a kirájnak az anynya: „Van itt ėgy láda, beletöszszük a ládába; van itt ėgy kosár, a ládát beletöszszük, vigye el a víz, a mőre fojik!“ Lėvitték a Tiszára a gyerököket, csak ėgyet hattak mög, mert a kiráj tutta, hogy a felesége terhös. Vitte a víz lėfelé. Ėgy halász éppen halászott, kifokta. Mikor szépen fölnyiti (a ládát), látytya, hogy hat gyermök van benne. A halász elvitte be a városba – éppen Döbröczön várossába történt ez – elvitte haza. A városnak mongya, hogy hogy járt ű; ű aszt a hat gyerököt fölneveli. A város is segítötte a halászt.
A kiráj ėcczör hazagyütt, hallotta, hogy mijen szép hat gyeröke van a halásznak. Asz monygya a kirájné: – ű mán vélt rá, csak nem merte mondani – „Jó vôna eszt a halászt möghínni ebédre! Szeretném látni aszt a hat gyerököt, a möliket fogott a Tiszába!“ Csakugyan is möghítták a halászt is hat gyerökivel ėgygyütt, elmöntek ebédre. A kirájfit, a mi otthun vôt; a középtájra ültette, hogy az emböré mög szélű essön. A hogy a kiráj a gyerökökre ránéz, mind a hét ėgyfúrma, csak a ruha más. A kirájné is aszonygya: „Nem bánom, akármit csinász (velem)! ez az én szülöttejim. Mikor mögvôt (a hét gyermek), az anyósom lėvitette a Tiszára, hogy nė hírösztöljük!“ (hogy hét gyermek született).
A kirájné hogy mögmonta: itt vôt ėgy szögény aszszony két kis gyerökkel, az mögátkoszta; kérdözi a halászt: „Hun vötte a gyerököket?“ Aszongya a halász: „A hogy halásztam, ėgy ládát hozott ėgy kosárba a víz, mikor fölnyitottam, láttam hat gyerök van benne. Hazavittem, úgy gondoltam, ha mán neköm szánta az Isten, lögyön az enyim, neköm ús sincs ės sė. Főneveltem, a város is segítött“. Asz monta a kiráj: „Mit kíván ű most mán?“ „A mit a kiráj, űfölsége akar“. „Hát mos mán feleségöstű ide gyűjön, a hun kifokta a gyerököt!“ Ott a kiráj csináltatott hat házat, azé híjják ma is; az a neve: Hatház.
66. Eltűnő czigányasszony átka.
A kertben ült az előkelő, gazdag asszony, mikor czigányasszony ment feléje kettős gyermekével karján, hogy adna valamit gyermekeinek. A gazdag asszony a helyett, hogy segítette volna valamivel, jól összeszidta, szemrehányással illette: „Hogy lehet valakinek egyszerre két gyermeke, ha tisztessėges asszony?“ A czigányasszonynak ez a szemrehányás oly rosszul esett, hogy megátkozta az előkelő, gazdag asszonyt, mondván: „Adjon az Isten neked tizenkettőt egyszerre!“
A gazdag asszony utána szaladt a czigányasszonynak, hogy megverje, de a czigányasszony egyszerre eltűnt. A szolgákat is küldte mindenfelé, hogy ha megtalálják valahol a czigányasszonyt, verjék el jól, de hasztalan volt minden lépés, nem volt sehol.
Az előkelő asszony férje szerencsére háborúban volt, mikor a szülés ideje bekövetkezett. Az átok fogott, mert csakugyan 12 gyermeket hozott egyszerre a világra. Az asszony nagyon restelte a dolgot: mit szól a világ, mit mond a férje, ha hazajön s megtudja? Tizenegyet hű szolgájával az erdőbe küldött, hogy neveltesse fel valakivel, egyet pedig ott tartott magánál. De mikor dajkálta, eszébe jutott neki a tizenegy másik és keservesen sírt.
Ezalatt hazajött a férje is, a gyermek is nevelkedett. Mikor már nagyocska volt a gyermek, nem bírta tovább cselekedetét títkolni, bevallotta bűnét férjének, haza hozatta a tizenegy gyermeket is. A férj nemcsak megbocsájtott, hanem még örült is, hogy oly szép nagyocska 12 gyermeke van.
(Szeged.)
24. Mátyás király és a fiatal bíró. Az ember éveiről szóló meghatározás Kálmány: Sz. II. 151. l. is ide vág, ez a 63-dik évet veszi az elmebeli elgyengülés kezdetének; Dänhardtnál (Naturgeschichtliche Volksmärchen II. k. 45. Leipzig – Berlin 1913. Die Lebenszeit des Menschen) ama szólásunkkal megegyezőleg: „Mikor mán 70 esztendős az embör, a lábába száratt az esze“, (Szeged) – a 70-ik év van megjelelve. Köhler eme meghatározást – mely a népek közt el van terjedve – I. kötete 43–44. lapján egy 16. századbeli költeményből eredteti; ekkor tehát már költeményben is meg volt. Mindez a 24. számú adatban kifejezett nép felfogása mellett szól, ezzel szembe van állítva a 68. számú változata, az ellenkező túlzásba megy. Az elmebeli tehetségről szólva, itt említem fel eme gúnyolódónkat:
67. Az ész megjövése.
A magyarnak, ha 20 esztendős korájig az esze mög nem gyün, 30 esztendős korájig mög nem nyő (= nem lesz erős), 40 esztendős korára nem gazda, azután nem löhet tűle sömmit várni. A némötnek 40 esztendős korára gyün mög az esze (néhol hozzá mondják, hogy: mihelyt megjön, el is megy), a tótnak addig van esze: még szopik.
(Hódmező-Vásárhely.)