– Mert még nem öltem meg őket, de Urielre! ki jobb kezemet fogta, midőn a kés benne volt, ha még egyszer találkozom velük, nem lesznek többé.
– Hát apád, a vén Izsák, ki fogná őt vezetni, ha te elhagyod?
– Vezesse őt a koldusbot! kivánom szivem mélyéből neki.
– Badar beszéd fiam, badar beszéd. Apád nélkül te koldus vagy, s ha elvennéd leányomat, egy koldusból csinálnál kettőt. Látod, én is szegény vagyok. Üldöz a balsors. Alig kuporgattam össze valamicskét a végvárak felszereléséből, pedig tisztességes úton kerestem, fillért fillérhez adva, nem volt egy hamis pénz közötte; neki jön Móré János véletlen halála, a számadások elsikkadnak, apád szépen kimosta magát, az egész baj az én nyakamba hárul, s elvesztem birtokom, még szinte meg is köveztek. Most újra néhány megtakarított forintom volt, mind a harminczad-bérletre költöttem, s íme látod, e hivatal is elmult rólam, s házam, mindenem adósságba megy. Eredj te vissza. Majd leányomat valami tisztességes birtokos nemeshez adom, épen kéri egy – s te pedig gazdag ember lehetsz és lesz sok gyermeked.
Salamon tántorogva felállt, de el nem ereszté Fuggert. Valami nagy, rémes gondolat járhatott lelkében, mert arcza elsáppadt, s a hang háromszor megakadt torkában, midőn szólni akart.
– Te azt mondád, hogy vagyonodat egy eltévedt számadás miatt vesztetted el, mely Móré János révén sikkadt el. Én tudom, e számadás hol van?
– Vén Izsák kezében hihetőleg.
– Nem merte azt magánál tartani, de elpusztítani sem, nehogy bűntársai saját veszélyük nélkül elárulhassák. Egy elhagyott pinczeboltba van elfalazva. Kívüle csak magam ismerem a helyet. Én elvezetlek oda, te vezess leányodhoz engem.
Fugger alig birta elfojtani örömét. Önkénytelen hévvel ragadá meg Salamon kezét, s mohón megrázva azt, azonnal magával akarta őt vinni.
– Jer, vezess oda.
Salamon az első lépésnél megdöbbenni látszott. Föltünt lelke előtt Izsák reszkető alakja, a halvány nő, a síró gyermekek, kiket el volt árulandó s lábai megtagadták a tovább menetelt. Fugger éles tekintete észrevevé a habozást s fölrántva az ajtót fedező függönyt, odavoná őt.
– Vess egy utolsó pillantást reá.
Salamon szenvedélytől ittasan rogyott össze a küszöbnél, s mentől tovább nézte a leányt, annál inkább eszét veszté, ez óra kiforgatta őt lelkéből; csókolá apja halálos ellenségének lábait és elárulá családját egyetlen mosolyáért e leánynak.
És a leány csendesen elmerülve imádkozék a boldogságos szűz képe előtt apja életeért, nem tudva semmiről, a mi a mellékszobában történik.
IV. PÓK MÁRTON.
Ugyanazon Pók Imrének, ex familia Mérges, ki saját ifjabbik testvérét a vízbe vetve, keresztül szúrta, volt egy bátyja, Márton, a ki pedig Budán hóhér vala.
És pedig ezen embert nem a nyomorúság vitte ezen utálatos mesterségre, hanem a dicsvágy. Ő valami büszke tudott arra lenni, hogy az emberek félre tértek előle, ha az utczán megpillanták, s hogy annál borzasztóbb legyen, meghagyta nőni hosszúra ritkás kesely szakállát, görbe nagy orra volt, mint a keselyűnek, s kiülő hideg szürke szemei, hogy irtózat volt reá nézni.
Háza messze kívül volt a sorompókon, azt ő, mintha messziről ismeretessé akarná tenni, kívül befestette veresre, s az ormójára feltett egy kopasz halálfejet.
Mikor vesztenie kellett valakit, akkor volt neki ünnepe. Felvevé vörös palástját, s oly kevélyen lépegetett az elitélt háta mögött, mint valami triumpháló hadvezér. S mentül ritkább neme fordult elő a kivégzésnek, annál nagyobb volt az ő öröme; oly szivesen, oly buzgósággal bánt a kerékkel és harapófogóval, mint egy remekelő mesterember a maga munkájával, s mikor saját elitélt testvérét kellett neki felnégyelni, azon egész nap teljes ornatusban járt a városban alá s fel.
Irtózott is tőle minden ember, még a ki semmit sem vétett is, borzadva látta őt maga előtt, s ha véletlenül ki találta a nevét szalasztani, keresztet vetett magára.
* * *
A vén Izsák várta éjfélig Salamont. Mindenki aludt már a háznál, csak Péter virrasztott vele.
Az öreg ezalatt valami kemény táblájú könyvet vett elő dugaszból, s abból olvasott és abba irogatott holmit.
Én bizony nem tudom igaz-e, nem-e? de följegyzem, mert nagyon beszélik, hogy azon könyvbe Izsák haragrovásai lettek volna feljegyezve. Ki mit vétett ő ellene, s kit hogy torolt ő vissza?
Perényi Gábor diákja, Ambrosius, a ki inventálta a dolgot s tudott zsidóul olvasni, mondá, hogy azon a lapon, melyen Fugger György neve állt, lettek volna ilyenféle számadások.
Az egyik oldalon:
«1496-ban Fugger György kieszközölte, hogy a zsidók a királyi városokból kitiltassanak.»
Másik oldalon:
«1499-ben Móré János számadásait eldugva, Fugger György nyakába hárítottam a végvárak felszerelésében támadott hibákat. Megbukott miatta… Szemet szemért!»
Tovább amott:
«1505-ben Fugger György elsőszülöttemet Rubent, méregkeveréssel és varázslással vádolta. Ruben a kínpadon halt meg.»
«1506-ban Fugger György két éves gyermeke elveszett. Dajkája azt mondá, hogy a vízbe esett. Fiat fiért!»
A legutolsó sorok ezek lettek volna:
«1521-ben Fugger György a rézbányákat elárverezte kezemről.»
«1522-ben a harminczadok bérletét én nyertem el. Fugger bukott. Vért vérért, pénzt pénzért!»
Az ilyen boszúrovás egyébiránt nem új dolog. Olasz velenczéseknél is szokásban van ez, s Izsák onnan származott Budára.
Ez utolsó sort nyilván akkor irta oda, midőn amaz éjszakán Salamonra várakozék, fél fülével az utczára figyelve, ha nem hall-e lépéseket?
Már éjfél után járt, a midőn az utcza végén csakugyan léptek kezdettek hallatni, de mintha többen jönnének egyszerre. Izsák aggódva hallgatott, a léptek mind közelebb jöttek, s háza elé érve ott megállának, s nemsokára hallatszék a kopogás az ajtón.
Izsák fölkelté Aisaht, hogy tekintsen le az eresz nyilásán, ki van ott? mire a nő sápadtan jött vissza, jelentve, hogy egy csoport férfi áll a ház előtt fáklyákkal kezükben.
– Ne nyissátok ki, szólt Izsák, előbb tudjuk meg, mi szándékuk? s azzal vevé a mécset s leballagva a tornáczra, reszkető hangon kiálta:
– Ki van ott? mit akartok?
– Nyiss ajtót a király nevében! harsogá egy rekedt hang, öklével megdöngetve a kaput. – Én vagyok itt – Pók Márton.
Az öreg kezéből kiesett ijedtében a mécses, a sötétben alig találta meg az ajtót, s a hogy kinyitá azt, betódult rajta a sokaság; csupa fegyveres darabantok, kik mindjárt megfogják Izsákot két kezénél fogva, s a fáklyákkal szemei közé világítának neki.
– Te vagy Izsák, a tőzsér? kérdé tőle egy hadnagy eléje lépve.
– Én vagyok, mit akarsz velem?
A hadnagy erre elővőn szó nélkül kebléből egy összegöngyölgetett pergament s azt kitekergetve, megfogá két szélénél fogva s elkezde olvasni belőle.
«E mai napon és esztendőben, úgy mint urunk születése után való egy ezer ötszáz huszonkettedik évben, Lætare vasárnap után következett pénteki napon, délesti tizenegy és félórakor a legmagasabb nádori és az ország veszélyes állapotja alatt permanens törvényszék által
Itéltetett:
Miszerint Izsák nevezetű tőzsér, úgymint a kit hitsorsosai vén Melchizedechnek is neveznek, közönséges nevén pedig a köznép által arany mankós koldusnak hivatik, e mai napon és órában saját fia Salamon által bevádoltatván, hogy az ország által reá bizott élelmi szereket a végváraktól csalárdul megvoná, e bűnös nyereséget Móré Jánossal megosztani segített, s annak számadásait meghalálozásával elsikkasztotta, – ámbátor a törvények előtt a fiu tanubizonysága az apa ellen meg nem állhat, de mindazonáltal a felségsértés és hazaárulás vétkeire nézve hazánk törvényei e részben kivételt tesznek, s ily nefandus bűnökre nézve a vérségi rokonok bizonyítványait nemcsak elfogadják, sőt meg is jutalmazzák; ennélfogva a kézhez adott irományokból napnál világosabban kiderülvén a fent nevezett vádlott kemény bűnei, a büntető igazság teljes szigoránál fogva, hogy az ország vészes napjaiban minden gonoszaknak rettentő példa szolgáltassék, a vádlott minden további perorvoslat, mentség, exceptio és apellata mellőzésével, a kegyelem útjának elzáratásával, vagyonának és polgári becsületének elvesztésére itéltetik; bárhol található jószágai elkoboztatván, háza földig lerontatván, s maga és harmadízigleni utódai homlokaikon megbélyegeztetvén… A bírák csak Istennek számolnak itéletük felől.
Költ Budán, a királyi várban, mint feljebb. Bátori István, Magyarország nádor-ispánja.»
Izsák ez itéletet nem hallotta végig. A mint a hadnagy odáig olvasá, hogy Salamon volt árulója, összeesett, mint a gutaütött, s a mint a poroszlók elereszték karjait, leesett a földre, kopasz fejét a márványhoz ütve.
A hadnagy erre félre állt s előlépett Pók Márton, vörös köpönyegében úgy állva a lobogó fáklyák között, mint – Isten bocsá – Belzebub.
Némán inte háta mögé. Két hóhérlegény izzó serpenyőt és bélyegvasat hozott elé. Pók Márton neki gyürközék s a mint Aisah gyermekeit ölelve keblére, zokogott, megérinté annak vállát.
Az asszony feltekinte, s csak akkor járt végig agyán az eszme, hogy az itélet őt és ártatlan családját is bünteti! Iszonyúan felsikolta s gyermekeit keblére kulcsolá, mintha ön testével hinné őket megmenthetni. S a mint a bakó odalépett, akkor annak kezét ragadta meg, azt százszor össze-vissza csókolá és rimánkodott keservesen:
– Oh ne bántsatok minket. Mi soha sem véténk senkinek; hagyjatok bennünket elbújdosni, mi elmegyünk oly messze, hogy embernek szeme soha ránk nem talál.
Pók Márton kirántá kezét; ekkor a nő térdeit ölelte át, és a kicsi gyermekek odatérdeltek eléje, összetéve kezecskéiket.
– Te nem bánthatsz bennünket ily iszonyúan, oh hiszen te jó ember vagy, szemeidben irgalmat látok, oh ne fojtsd el azt szivedben. Tán neked vannak honn gyermekeid, gondolj reájuk és könyörülj az enyimeken; hogy tudnád ez ártatlan tiszta homlokokat eléktelenítni? Meggyalázni soha le nem mosható bélyeggel, oh légy könyörülő ember! és mi egész életünkben érted fogjuk imádni Istent, és tégedet fogunk nevezni egyetlen jóltevőnknek a világon…
Pók Márton kétfelé törlé vézna bajszát s az egyik tüzes bélyeg után nyúlva, hideg vérrel mondá:
– Hóhérnak panaszkodol.
Többet aztán Péter nem látott és hallott, mert megborzadva a jeleneten, de még attól is tartva, hogy még őt is valami atyafiságba találják keverni s hevenyében még el is bánnak vele, felmászék a padlásra s ott kibújva az ablakon átkúszott a szomszéd háztetőre, a honnét lejutva aztán, nyargalt hazáig, s ez napságtól fogva elkezde őszülni, a minthogy fél esztendő alatt fél feje szürke volt.
V. KÉT SZIV TALÁLKOZÁSA.
Szomorú az én lelkem, midőn e dolgokról kell írnom. Elhagyott bennünket a felséges Isten, és elfordítá arczát a magyartól, hogy ne értené maga magát, hanem szolgálna például minden országoknak, hogy mivé lesz a nemzet, mely önmagát nem szereti?
Mi, kik értünk boldogabb időket, dicső Mátyás király uralkodása napjait, a midőn a magyar négy-öt nemzettel csatázott, kivül győzött, belül virágzott, a midőn a külső országok fejedelmei Budára folyamodtak bajaikban segítségért, a római szent pápa bennünk veté bizodalmát, s a nagy kegyetlen pogány török megalázva esedezett békességért; a midőn Budavára minden nemzetbeli tudósok gyülekező helye vala, a király könyvtárt, académiákat állított, a prælatus urak iskolákat építettek, templomokat gazdagítának, a zászlós urak a külföld miveltségével nemesíték hősies jellemeiket, s a köznemes, a mellett, hogy a harczmezőn dicső babérokat arathatott, ráért Horácz ódáit olvasni és Cicerót és Tacitust tanulni, s ha aztán országgyűlésbe ment, tudott beszélni okosan, s még a szegény parasztság is, a mellett, hogy mindenben bőséget látott, járhatott az iskolába; – sóhajtva gondolunk vissza mi, kiket Isten bölcs akaratja kiválasztott, hogy e késői napokat megérjük, és lássuk hazánk hanyatlását. Nem keressük most a harczot, hanem kerüljük azt és odajutánk, hogy a kik egykor remegtek tőlünk, most azoknak irgalmáért esedezünk. A török kegyetlen nagy haddal közelgett országunk határaihoz és ide benn fenékkel van fordulva minden, össze van törve a fellázadt pórság, s a barmokkal egy rangba helyezve; egymás ellen lázadt köz- és főnemesség, s az országgyűlések nem különb látványt nyújtanak, mint a Bábel tornyának építése. Proximus ardet Ucalegon! de mi azért nem hogy a magunk házára ügyelnénk, hanem a szomszédból koldulunk segítséget. Üresek a várak, lovak állanak az iskolákban, rozsdás a kard és penészes a könyv, minden tizedik nemes tudja leírni a nevét, s akad mágnás, a ki azt sem tudja, milyen szűrben jár az öreg Á? a miért aztán el lehet velök hitetni, hogy az egyptomi fő czigány vajda hidat eszkábált a Fekete tengeren keresztül, azon jön segítségünkre hetven sátoralja czigánynyal, minden sátor alatt hétezer ember van; holott annyi az egész, hogy Lajos király felfogadta László vajdát a maga czigányjaival golyóbisokat önteni. Nincsen rajtunk áldás, még a jótett is kárba vesz. Határozunk sokat, teljesítünk semmit: sok a törvény, kevés az igazság.
Venit ineluctabile fatum; míg ide benn rablásra, czivakodásra, törvénytelenségre van kihúzva a kard, addig végváraink egymás után esnek el: nincs ember, a ki védelmezze, vagy ha van ember, nincs a mivel védje, sem lőszer, sem élelem. Már a török Belgrád alá közelg; Hannibal ante portas! és a kemény szikla, melyen ádáz ereje annyiszor megtörött, már-már ingadoz; a várnagyok, Both János és Oláh Balázs hiába sürgetik a várerősítésre való segélyt, messziről kiáltanak, nem hallik odáig. A minap zsoldosok fogadásáról volt a szó, s ime egy pajkos inas az udvarból kilopott egy czifra babát, melyet az udvari hölgyek játékszerül készítének Kazimir lengyel király fiának s azt az összegyült rendek közé vivén, felmutatá: «ime ilyen katonákat készítének a mi hölgyeink a haza védelmére», melyre is, fogván az aranyos czifra bábot az összegyűlt nemesség, egész ünnepélyesen felakasztá azt egy fára. Az eset híre messze elment, s az országban annyira gyűlölni kezdték e miatt a budai udvarhölgyeket, hogy még az országgyűlésen sem restellették több izben előhozni, hogy azokat onnan rögtön eltávolítsák.
Egészen ellenkező eset volt azonban, midőn egy napon a végső szorongattatás idején egy bepakolt láda érkezék Both János belgrádi alvezérhez, melyet az felbontván, bámulatára sokatérő hölgyi ékszereket, gyémántos kösöntyűket, igaz gyöngyöket, kárbunkulus gyűrűket, bogláros pártát, briliánt rezgőt és nyaklánczokat talált, melyeket egy névtelen levél kiséretében egy ismeretlen budai hölgy azon utasítással külde hozzá, hogy azokat menten pénzzé téve, árukon lőport és golyót szerezzen a várba.
A nemes küldemény épen jókor jött, bárha csak csepp volt, a hol tenger kellett; a többi küldemények, mik a fő várparancsnok Móré Tamás kezébe jutottak, mind rossz útra térvén; ez a könnyelmű ember a sánczépítésre küldött pénzen czifra filagoriákat építtetett magának, s a min golyókat kellett volna szerezni, azon ő hollandi tulipánokat vásárlott.
Ezen kegyes ajándék azonban jó kézbe került, Both János becsületes ember levén, ki is rögtön kihiresztelé a környékben, hogy a ki a nemeslelkű adományt pénzért meg akarja venni, jelentse magát.
Vala akkor a környékben leggazdagabb földesúr Kunhalmi András fia Leventa, ki ekkorig nagyon elvonulva élt kistarcsai jószágán, kerülve a világot, valami skepticus gondolkozásmód miatt gyűlölve az embereket, s még inkább az asszonyokat. Nagy jövedelme mellett oly igen szigorúan élt, hogy az előtt apja csatlósai is többet engedtek maguknak; ha vádolták, hogy miért húzza ki magát mindenből, azt felelte: «mindenki lopja az országot, én csak a magamét takarítom, két-három esztendő mulva úgy is vége lesz a hazának, akkorra legalább legyen valamim, a miből Francziaországban megélhessek.»
Ilyenforma nyilatkozatok után azt hitték róla az emberek, hogy ez egy idejekorán megvénült ember, pedig inkább azt kellett volna tudniok, hogy még nem is volt fiatal, s lelkében kemény jég alatt aludt még minden melegebb érzés.
Akármit hallott az ország baleseteiről, csak keserűen mosolygott; ennek mind így kell történni, török gazda kell e népnek! s midőn hallá a budai nők esetét az aranyos bábuval, arra is azt mondá, török hárem kell ez asszonyoknak!
Midőn azonban egyszerre azon adományról jutott hozzá a hír, melyet Both Jánosnak küldött egy ismeretlen hölgy, megütközék rajta: «tehát volna még valaki, a ki a hazát szeresse?» és épen egy hölgy, ki hogy ezt nem hiuságból tevé, mutatja az, hogy nevét sem közlötte senkivel.
Leventa rögtön megraká szekerét pénzeshordóival, s felmenvén Belgrádra, magához váltá mindazon drágaságokat, nem kérdve, hogy adják? hanem dupla árát ajánlva mindennek, a min ismerősei nem győztek eléggé bámulni.
A magához vett ékszereket pedig felvitte Budára, azzal a szándékkal, hogy kitudva azok küldőjének nevét, annak azokat visszaajándékozza.
Az ékszereken rajta volt a készítő ötvös neve, melynél fogva könnyű volt neki azt felkeresve, kitudakolni, kinek számára készíttetének azok?
A felszólított ötvös azonnal megfelelt, tudtára adva Leventának, hogy azon ékszerek egyről-egyig Fugger György leánya, a szép Judithé, voltak köztük olyanok is, miket édes anyjától örökölt, még anyjának jegygyűrűje is.
Leventa még jobbban megütközék ez értesülésen. Fugger György neve oly ismeretes volt széles ez országban, hogy a kit e néven neveztek, azt csak gyülölni lehetett.
Minthogy azonban már feltevé magában, hogy azon ékszereket visszaadja tulajdonosnéjának, és hogy egy Fugger-családból való asszony azt ne mondhassa, hogy nagylelkűségben őt fölülmulta, rábízá az ötvösre, hogy adja kézhez az ékszereket, ő maga pedig, a nélkül, hogy látta volna a leányt, visszautazott Kistarcsára.
Alig ért azonban haza, midőn újra küld hozzá Both János, hogy nem volna-e kedve ugyanazon ékszereket még egyszer megvenni? mert a rejtélyes hölgy azokat ismét visszaküldé.
Ez eset még jobban felrázá Leventát egykedvű lelki zsibbadásából s újra megvevén az ékszereket, ismét elindult Budára, azokat az ötvös útján megküldve Fugger Judithnak, csupán anyja jegygyűrűjét tartva meg magánál.
De hol találkozzék vele? Apja gyülölt küszöbét sehogy sem akarta átlépni, azt pedig átallotta volna, hogy az utczán valaki meglássa őt Fugger leányával beszélni; oly nagy volt ellene való præsumtiója.
Kitudá azonban valahogy, miszerint a hölgy reggeli roratéra a Szt. György téren levő kápolnába szokott járni. Elhatározta magában, hogy ott bevárja.
Reggel tehát megjelent a templomban, s ott hol Judith helyet szokott foglalni, a mellett letérdelt.
Alig zendült meg az orgona, halk ruhasuttogást halla maga mellett, s a mint föltekinte, elkápráztak szemei, valamelyik angyalt hivé maga mellé leszállottnak a templom oltárképeiről, oly igéző volt a melléje térdelt leány alakja a minthogy nagyon sokan is valának, kik ott az ő arczáról tanulták az imádságot.
A leány egyszerű fehér ruhába volt öltözve, fekete fátyol fején, semmi ékszer rajta, még csak egy kis gyűrűcske sem, pártája értéktelen fekete gyöngyből, de ha sokáig nézett rá az ember, úgy tetszék, mintha fényes gloria derengne szép feje körül.
Leventa egészen rajta feledé szemeit a kedves tüneményen s lassankint úgy kezdé érzeni, mintha az egész templom zengő angyalaival az ő szívébe szállna le, s ott imádkoznék annak közepében a szép halvány leányka.
Nem vevé ezalatt észre, hogy egy férfialak egy oszlopnak vetve vállát s barna köpenyével orráig eltakarva arczát, mily vadul néz égető fekete szemeivel hol ő reá, hol a leányra.
Leventa felhúzá ujjára a megtartott gyűrűt, s a mint a lányka énekes könyvében az utolsó sorra került, ő odanyult kezével s elfordítá neki a lapot.
Judith megrezzenve pillantá meg az ifju kezén anyja gyűrűjét s egyszerre megtudva róla, hogy ő az, ki ékszereit vissza szokta váltani, önkénytelen tekinte rá s a mint szép szemei találkoztak az övével, egyszerre piros lett, mint a kigyulladt hajnal s mintha elvesztené kebléből az áhítatot, hirtelen fölkelt helyéről s könyvét véve, távozni indult. Leventa követé s az ajtóban megkinálta őt szentelt vízzel. A lányka keze reszketett és szíve oly hevesen dobogott, midőn ujjai a vizet érinték.
Leventa gyönyörben elmerülve látta őt a vérmezőn keresztül elhaladni, a midőn egyszerre egy forró kéz megszorítá karját s egy sötét alak baljóslatú arczczal állt meg oldala mellett.
– Ki adott neked jogot, suttogá az alak hevesen, hogy e hölgy mellé letérdelj? Ki adott neked jogot, hogy hozzá szólj, hogy utána menj? Ki adott neked hatalmat, hogy látásodra elpiruljon?
Leventa végig nézett hidegen a kérdezőn s vállat voníta.
– Én nem szoktam minden kérdésre felelni, nem is hadakozom a nyelvemmel; ha bajt keressz velem, itt és itt megtalálsz, nevem Kunhalmi Leventa.
– Az enyim Fortunatus Imre.
VI. A KINCSTÁRNOK.
Ha az 1523-dik évben Budáról a bécsi kapun kiindultunk, a zugligeti erdők közül egy pompás kastély teteje látszott be hozzánk, mely az előtti évben még nem volt ott és az azutániban már ismét nem volt ott.
Láttam mikor épült, és azt is, mikor lerontották és állíthatom, hogy az utóbbi munka alig tartott rövidebb ideig, mint az első. Éjjel-nappal ezer ember dolgozott felváltva az építésen s minthogy télszak volt az idő, hogy a vakolat száradjon, szüntelen fütötték az épületet; elveszett a munkában több ötven embernél.
Mikor aztán készen volt a palota, tömérdek ablakkal, nagy kapukkal, rejtek-ajtókkal, titkos lépcsőkkel, elfedett pinczékkel, valaki ráirta az oldalára éjjel nagy veres betűkkel:
«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»
Ez volt a Fortunatus Imre palotája, az ország kincstárnokáé.
Hol vette magát e név Magyarország zászlós urai között?
Ez volt ama zsidó fiú, Salamon, ki megkeresztelkedvén, a sacramentomban Imre nevet kapott, a Fortunatust a sors toldta hozzá. Apja vagyonának harmadrészét kapva, Fuggerrel közösen birta egyideig a harminczadokat, pénzzel és csúszással részére hódítá a legfőbb urakat, nem ritkán lehete háza előtt állva látni Szalkán Gergely és Váradi uraimék ő kegyelmeik aranyos hintajait.
Mindezen urak pedig adóbeszedői voltak az országnak, kik látva Imrének szándékaik iránt való engedelmességét, elhatározák magukban, hogy őt megteszik főkincstárnoknak, neki adván be számadásaikat. Igy jutott fel a nagy polczra a hajdani Salamon, és így bizonyultak be az írás szavai, hogy nem az igazaké a kenyér, nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal.
Innen tudhatod azután jámbor utód, miért nem volt pénze soha az országnak, hogy még a király maga is kölcsön kérte az utravalóját, ha valahova akart indulni.
Tudta ezt a nép is, s látva, mi czélra fordítják véres veritékit, felmondott az adófizetéssel, úgy, hogy ötvenkét vármegye közül csak tizenkettő küldött fel adót, azok közül is többen csak egy tizedrészit a kivetettnek. Zólyom alig 800 forintot; a hatalmasabb főurak, mint János vajda, épen egy batkát sem. Mert a mit a magyar kincstárba vetettél, akárcsak a kútba dobtad volna, avagy töltögetnéd vele a danaidák hordóját, fele az adóbeszedőnek, fele a kincstárnoknak jutott, a közpénztárban hálót köthettek a pókok.
Átkozta őket az egész ország, de mi haszna? a panaszostól hízik meg az ember, mentül jobban szidták őket, annál jobban folytak a dolgaik, míg fejük felett égett a ház, ők tánczoltak az égő fedél alatt, úgy, hogy egy külső országi követ, ki szerencsésen eljutott Budára, a nélkül, hogy az uton éhen halt, vagy kiraboltatott volna, s meglátta az ottani fényűzést, bámulva vallá meg, hogy még embert nem látott halála előtt oly vignak, mint a magyarokat. Belgrád alatt ágyudörgés, Budán trombita- és hegedűszó; – négy rhénes forint uti-pénz a Krakkóba küldött követnek, négyezer forint egy olasz énekesnek; – hatszáz pánczélos kisérő Szalkán Gergelynek, mikor ebédelni megy, kétszáz rongyos katona Szabács vára védelmére.
És míg Nándorfejérvárnak egy ledőlt tornyát három esztendeig nem birták felépíteni, Szerencsés Imrének egy egész palotát három hónap alatt tréfa volt a hegytetőre rakni.
S vajjon mit gondoltak e jó urak, midőn ily rosszul viselték gondját a hazának? Hiszen jól tudhatták, hogy ha a haza elvész, senki sem veszt benne annyit mint épen ők. A paraszt akkor sem fog két dézmát fizetni, a köznemes akkor sem lesz kénytelen kétszer meghalni, de a nagy uraktól majd elveszi a török földbirtokaikat, s az érsekek helyett majd derviseket küld moshéekká változtatott szentegyházainkba. Mindnyájan azt hivék ők, hogy egymaguk külön-külön is képesek lesznek majd megvédeni a hazát, és mindazok, a kik élni nem tudtak a hazáért, de meghalni is tudtak érte, mert ha volt is a magyarban dölyf és dacz kelletinél több, de azért a hazaszeretet sem fogyott el nála, s ha zsarolta is a pénzt igazságtalanul, de el is tudta azt költeni fényesen.
Nem így gondolkoztak azonban a Fuggerek, és nem így Fortunatus Imre, de a mit gyűjtögetének, megtakarították szépen, utánuk nem élt a szegény, zárva volt kapujok mindig, s köntösükön belől volt varrva a zseb, nem kívül.
Sőt a jó Fugger György oly bölcsen okoskodék, hogy mindazon vagyont, a mi nem az ő körmére került, egy kalap alá szerezze, miszerint Szerencsés Imrét leányának szánta férjül, s csak arra várt, hogy mikor üt be már a török az országba? hogy vele együtt előre kiküldött kincsei után elszökhessen Velenczébe.
De a leány sehogy sem állhatta ki Imrét, a mit onnan magyaráz ki, hogy egy napon letekintve ablakából a szép Judith, két szegény koldusgyermeket látott, a mint felnéztek rá, egy kis kenyérért könyörögve; a jószívű leány megszánta a szegény párákat, s lemenve értük, felvezette őket szobáiba. Rongyosak voltak szegénykék és éheztek. A jó leány szánakodva tudakozódék tőlük, hogy hát apjuk, anyjuk nincs-e nekik, hogy ily árvaságra váltak? Azok aztán elbeszélték neki, hogy az anyjukkal és öreg apjukkal nagyon kegyetlenül bántak, és őket is megkínozták, a kisebbiket azóta a nehézség is töri, házban nem szabad lakniok, hanem nappal bujdosnak s éjjel egy kriptában rejtőzködnek, hanem az édesapjuk, az nagy gazdag, hatalmas ember, övé az a nagy palota ott a Zugligetben; de nem tudják, hogy miért nem akarja őket soha fölvenni, ha aranyos hintóban mellettük elvágtat?
Judith elborzadva érté meg ebből, hogy ezek Szerencsés Imre gyermekei, s a mint homlokaikra lelógó hajfürteiket félresimítá szegénykéknek, eliszonyodva látta ez ártatlan arczokat eléktelenítő bélyegsütés nyomait azokon. Ez órától fogva rejtve ott tartá a két kis gyermeket egy kerti kunyhóban, ételt, italt, tisztát adott nekik, s akép gondoskodék róluk, mint egy igazi édesanya; de valamikor Szerencsés Imrével összejött, s az szerelmesen kezde felé sandalogni, oly gyűlölettel és undorodással tekinte rá, valamint egy undok kigyóra szokás nézni.
Vedd már most hozzá az ifju Leventával való találkozását a templomban: midőn annak kezén anyja gyűrűjét megpillantá, tán nem arról álmodott-e szüntelen, hogy ez annak jegygyűrűje is lehetne? hiszen ily ifju és tiszta lelkeknek gyakran nem kell több egy pillantásnál, hogy egymást azonnal ismerjék, ők pedig azonkívül az ékszerek kétszeri visszacserélése által eléggé föl lehettek egymás lelkéről világosodva.
Ne csodálkozzál tehát, ha más napon az első találkozás után már annyira ment az ismeretség, hogy Judith megvárta a kápolna ajtóban Leventát, s nem sietett el előle, midőn az melléje lépett. Leventa azon kezdé a szót, hogy megköszönte a jó leánynak a hazának tett ajándékot, mire Judith azt felelé, hogy a balkéz soha se tudja azt, amit a jobb kéz cselekszik.
Leventa itt meg nem állhatta, hogy azt a jobb kezet kezébe ne vegye és meg ne csókolja. S a mint a leány azt szemérmesen vissza akará húzni, azt mondá neki:
– Bár lehetne e kéz örökre enyim.
A leány komoly természetű volt, s látva, hogy az ifju sem tréfál, komolyan felelt:
– Lovag, üres kezet tartasz kezedben…
– Isten áldásával van az tele, felelt amaz.
– Én szegény vagyok.
– Én is az leendek.
– Az én apám gazdag, de vagyonain átok fekszik.
– Az én apám is gazdag volt; vagyonait ő maga átkozta meg; de nevem jó, és karom sem rosz, s úgy is ide s tova alig mondhat egyebet tulajdonának a magyar, mint hölgye szerelmét, és a magyar hölgy férje becsületét. Ne cseréljünk-e?
A leányka megszorítá az ifju kezét, és rámosolygott boldog andalgással, s besuhant háza ajtaján.
Leventa, a mint megfordult, szinte beleüté az arczát Szerencsés Imrébe, ki mindenütt nyomban követte őket leskelődve, s a mint annak dühös szikrázó szemeit meglátta, megfogá annak mellén a kabátot, s megrázá őt ököllel, és ámbátor ő neki nem vala szokása szitkozódni, mindazáltal ismerve már a maga emberét, s felfortyanva azon a gondolaton, hogy egy ilyen gyűlöletes személy merészli egy oly angyalra vetni a szemeit, a kit ő lelkéből imád, nem állhatá meg, hogy annak ott számos emberek füle hallatára ilyen szép szavakat ne mondjon:
– Hallod-e te Isten nélkül született, pogánynak neveltetett, szentségtörővé kikeresztelkedett felemás rongyember, te országcsaló, világlopó, az ördögnek hetvenhétszer eladott lelkű uzsorás; te árvák megrontója, hazaárulók orgazdája, spionok atyamestere, te minden ellenségből összetoldott-foldott csapása az országnak! azt mondom tenéked, hogy ha sehonnai jött-ment létedre, még valaha ebben a tarka világban én velem össze mersz jőni, a ki becsületes nemes embernek születtem, s kinek czimerében két kétfarkú oroszlány tart buzogányt keresztben, annak emlékére, hogy legelső hősöm két ember számban harczolt a csatában, hát én akkor kapom azt az egyik buzogányt az egyik oroszlány kezéből, s minthogy neked úgy sincs nemesi czimered, úgy festem azt a hátadra, hogy a míg élsz, ott hordozod. Most pedig takarodj az utamból!
A sokaságnak tetszett az ilyen beszéd, minthogy gyűlölték Fortunatust, s bármily hatalmas úr vala, örülhetett neki, hogy a mult eső miatt lágy volt a föld, különben göröngygyel nagyon meghajigálták volna.
Ezen casus után attól tartva, nehogy a vén Fugger, kitől minden gonoszság kitelik, leányát erővel is kényszerítse Fortunatushoz menni, azon bölcs utat választá Leventa, hogy elméne Szalkán Gergelyhez, s elmondá neki, hogy ő házasodni akar. Megörült ennek Szalkán Gergely a már előttünk tudvalevő okokból. Hanem az ifju előadá, hogy ő neki mindenféle akadályai vannak, a leány apja Fugger György, a szép Juczikát Fortunatushoz akarja adni.
– Ne búsuljon semmit öcsémuram; mondá neki Szalkán Gergely, majd teszünk mi arról; s Leventa bátran keblébe dughatá kezeit, jól tudva, hogy ezuttal oly hatalmas pártfogóra akadt, ki, ha akarja, Fortunatus Imrét sehol ez Magyarországon megesküdtetni nem fogják. Ezt akarni pedig igen nagy oka volt Szalkán Gergelynek, ő levén Kunhalmi András örököse, ha annak fia meg házasodik.
E miatt Fortunatust Fugger Juczikávali eljegyzése dolgában minden oldalról érte a veszedelem. Examenre fogták a catechismusból, – ebből ő nem tudott semmit, visszaküldték, hogy tanulja meg. Kipuhatolták, hogy neki még élő felesége van, kivel zsidó korában megesküdött, s kérdést csináltak belőle, ha vajjon a keresztyénné lett zsidó fel van-e oldva elébbi házassága alól? vagy ha nincs, ki oldhatja őt fel az alól? keresztyén lelkipásztor-e, vagy zsidó rabbinus? avagy újra zsidóvá legyen-e, vagy a felesége legyen keresztyénné? s hátha az asszony nem akar elválni? vagy hátha úgy választják el, hogy nem leszen szabad újra megházasodnia? Egy szóval: ebből egy oly complexus zavar keletkezett, melyet csak egy zsinat lehetett képes megoldani, az pedig nem tartódott ebben az esztendőben, s ekép Fortunatus Imre majd a fejére állt dühében, még sem tudta kivinni, hogy Fugger Juczikával megeskessék, s el nem tudta gondolni, mit véthetett ő Szalkán Gergelynek, hogy ily szertelenül üldözőbe vette?
Ezalatt Leventának naponkint alkalma volt a szép Judithtal összejöhetni, ők boldogak voltak azon reménységben, hogy egymásé fognak lenni; előre beszélgettek róla, hogy Leventa kineveztetvén a király által szabácsi hadnagynak, mint fogja magával vinni Juczikát, s mily boldogan töltendik ott majd a mézesheteket, az ágyuk dörgése között, naponkint harczolva a törökkel. Leventa hírt, nevet szerez, s elüzi vára alól a pogányt dicsőségesen, vagy ha el nem üzheti, eltemeti magát és szép Judithját annak romjai alá.
Csupán csak e kinevezésre várt még, hogy Juczikát rögtön maga mellé lovára ülteti, s ott hagyva az öreg Fuggert Fortunatusnak, elragadja magával Belgrádba.
Míg e kineveztetésre várakoznék, melyet számára Szalkán könnyen kieszközölhetett, naponkint tervezgetve magában, melyik sánczot hogy fogja majd megerősíteni, hol furat majd tűzaknákat, s hogy vetteti fel petárdával ostromlóit? egyszerre csak jön híre, hogy a török már Szendrő alatt van, s ha az elesik, rögtön Szabácson van a sor.
E pillanatban kapta meg szabácsi kormányzóvá kineveztetését Leventa.
De nem maradt ideje e fölött örülni, mert a mint az inventariumot kezébe adák, szomorúan tapasztalá, hogy az előtte való kormányzó a sánczokat el hagyta pusztulni, hogy kerteket csinálhasson helyökbe, – az élelmi szerekkel kereskedést űzött, úgy, hogy most gabona sincs benn, hogy sok pénzt ne legyen kénytelen kiadni, a várőrség felét elbocsátotta, kutat, vizvezetőt be hagyott omolni, és sem ágyukról, sem munitioról nem gondoskodott.
Hogy minden hiányt fedezni lehessen, kellett volna rá készpénzben legkevesebb harminczezer arany forint. Leventa felment a királyhoz, elmondva neki a fenyegető veszélyt. A szegény ifju fejedelem, ki tizenkilencz éves korában már meg volt őszülve, csak sóhajtani tudott, s tudtára adá, hogy ő nem segíthet, mert kincstára üres.
Különös! gondolá magában Leventa, hogy a kincstár üres, és a kincstárnok gazdag, s azzal elment a királynéhoz.
Ez a derék asszony mindig segített az ország hasonló bajában, de most sirva volt kénytelen megvallani, hogy már saját fejedelmi ékszerét is mind zálogba adta, s Szalkán Gergely épen akkor érkezék vissza azon tudósítással, hogy sehol sem tudott pénzt kapni kölcsön a királyné számára.
– Tehát kerítek én, mondá Leventa, s felajánlá minden birtokát a hazának ajándékba.
– Megállj csak egy szóra öcsém, szólítá őt félre Szalkán Gergely, te e vagyonokkal nem rendelkezhetel, azt bölcsen tudhatod.
– De ha a haza kéri azokat.
– Biz akkor sem. A végrendelet erős.
Leventa felsóhajtott. Egy nagy, nemes gondolat szállotta meg lelkét.
– Rendelkezni fogok vagyonaimmal. És nem nősülök soha.
– De ki biztosít téged arról?
– Becsületszavam.
– Rosz cursusa van a szerelmes emberek szavának öcsém; neked vagyonaidat nem szabad sem eladnod, sem elajándékoznod, ha csak tökéletes biztosítékot nem nyújtasz a végrendelet curatorainak arról, hogy soha meg nem házasodol. Arra pedig csak egy eset van; ha tudnillik valamely harczoló szerzetbe lépsz, teszem fel a templáriusok, vagy a Johanniták közé.
Leventa egy pillanatig gondolkodott, ha vajjon szeretőjét veszítse-el, avagy hazáját? a másik pillanatban kezet nyujta rá és felavattatá magát a Johannita rend lovagjai közé.
Csupán azt kivánta még kieszközöltetni, a mit a királyné meg is igért neki, hogy Fugger Juczikát valamely kolostor szent szűzei közé engedjék elvonulni, s azzal elkészíté az adománylevelet, melyben jószágait a hazának visszaajándékozza, rögtöni segélyt kötvén ki belőlök Szabács vár számára.
Fortunatus Imre a mint meghallá, hogy legnagyobb ellensége vagyonai dobra vannak ütve, egyszerre sietett azokat megvenni, hogy legalább pénz által érhesse el azt, hogy birtokát elfoglalta, s a kistarcsai és solymosi prædikátumokat saját neve elé bigyeszthesse, és a kunhalmi kastély homlokáról ledobathassa a czímert, melyen két kettős farkú oroszlán keresztben tart két ominosus buzogányt.
Szalkán Gergely pedig e fölötti dühében még aznap folytán tudtul adá Fortunatusnak, hogy Fugger Juczikávali házasságának többé semmi sem áll egyéb utjában, csupán csak egynehány ezer arany forintnak fizetése.
Legalább veszett fejszének nyele került vissza.
Épen az azt megelőző évben, 1522-ben történt, hogy a szent János rend lovagjai kemény harczok kiállása után kénytelenek voltak odahagyni Rhodus szigetét, melyen oly sokáig dicsőségesen küzdöttek a pogány törökkel.
E derék rhodusi vitézeknek az volt hitbeli fogadásuk, hogy a hitetlen ellenséggel örökké harczot viseljenek; mire nézve, midőn Rhodust elhagyni kénytetének, nagy részük átjött Magyarországba, szent fogadását e helyen teljesítendő. Ez okból választá Leventa e rendet, melybe felavattassa magát. Még senki sem tudott felavattatásáról. Mert Szalkánnak jó okai voltak azt ki nem beszélni, míg Fortunatus le nem teszi a rászabott díjat. Ellenben szabácsi kormányzóvá kineveztetése s nemeslelkű ajándéka már közbeszéd volt a városban s így Judith is meghallá azt.
Másnap korán reggel, midőn a templomba menne, tele boldog reménységgel, mert azt hivé, hogy már most Leventa neje fog lenni, ime térdeplő székéhez egy rhodusi lovag járul, hosszú fekete selyem köpenye egész alakját fedezte, szélei fehér keresztekkel szegélyezve, miket töviskoszorúk fontak egymáshoz, mellén nyolczágú ezüst kereszt fénylett piros alapon rózsakoszorúval és herczegi koronával diszítve, alatta egy másik kereszt, ez aláirással: «pro fide».
Judith nem is igen nézett a lovagra, hanem énekelt buzgón maga elé tett könyvéből, s ime a mint a lap utolsó során járna, a lovag kinyújtá kezét és fordított az énekeskönyv lapján.
Judith megdöbbenve látta meg a fordító kéz ujján anyja gyűrűjét ragyogni, s a mint az előző látáskor láng gyulladt egyszerre szívében, akként állta el szívét halálos jéghidegség e perczben.
Föltekinte a lovag arczára és vőlegényét ismerte meg benne. Keble elszorult, csaknem elájult e látványon. Leventa szomorúan szorítá meg kezét, s kivezeté a templomból a félig elalélt leánykát.
– Mit cselekvél? kérdé zokogva Judith, s úgy fázott, a mint kedvese keblére borulva, azon a hideg pánczélt megérezé.
Leventa elmonda neki mindent. Judith hallgatott kétségbeesett arczczal, de midőn azt mondá neki, hogy őt egy kolostor boldog magánya fogadandja oltalmába, akkor kiderült a leány arcza, megcsókolá kedvese kezén a jegygyűrűt, s miután összebeszéltek, hogy holdfeljötte előtt egymással még egyszer utoljára találkoznak, Judith megkönnyebbült szívvel tért vissza a szentegyházba s ott órákig elimádkozék, könyörögve az Istennek, hogy tegye őt elég erőssé azon áldozatra, melyet hoznia kell s oly jól esett neki hallani, midőn az Isten szolgája a halál utáni élet gyönyöreiről beszélt, azoknak öröméről, kik egymást ide alant szerették, s oda fenn ismét találkozni fognak.
* * *
Fortunatusnak azon percz óta, melyben Judithot megpillantá, nem volt egy nyugodt szívdobbanása, mentül több akadálylyal kellett küzdenie az ő elnyerhetésére, annál nagyobbra nőtt szenvedélye, s mentül jobban iparkodott Judithtal megismertetni szerelmét, annál jobban gyűlölte ez őt.
Az említett napon hazaérkezvén Judith a szentegyházból, apja szokott hizelgő módjával elővevé leányát, összeölelgeté, csókolgatá, eldicsérte szép arczát, szemeit.
– Te szép leányom, te kedves gyermekem, szemem világa, gyönyörűségem; micsoda kincs volna a világon, a miért én téged odaadnálak! Pedig ugyan csak törekesznek engemet tőled megfosztani. Hehe… a gonosz, rosz emberek. Az ifju Szapolyai, meg Várkonyi, a főispán, s az Ujlaki fia, Dezső. Igen bizony. De én nem adlak egyiknek sem; majd én úgy vesztegetem el egyetlen lányomat. Külömb vőlegényt szereztem én már számodra: derék, szép fiatal legényt! a kihez fogható az egész országban nincsen, karcsú, deli és jószivű, és olyan, hogy ha kivánod, egy országot vehet meg számodra.
Judith borzadva hallgatá apja szavait; míg az öreg csak kimondá utoljára, hogy ez a drágalátos vőlegény nem más, mint Fortunatus Imre, ki ott leskelődött a szomszéd szobában, s az öregnek egy hívó szavára berohant az ajtón, s magát Judith lábaihoz veté.
A leány undorodva fordult félre, mire Fortunatus hevesen megragadá kezét, s elkezde neki indulata mámorában őrült dolgokat beszélni.
– Oh ne fordítsd el rólam arczodat, inkább a nap ne süssön rám soha. Hagyd elmondanom, hogy én téged szeretlek, őrült vagyok, meghalok és elkárhozom bele, hogy egy ölelésedért kész vagyok a kínpadra lépni, a vesztőhelyre egy csókodért, hogy imádlak Istenem gyanánt s nem kivánom a mennyországot, ha téged bírhatlak.
Judith iszonyodva huzódék hátra, Fugger megtaszítá könyökkel Fortunatust, fülébe sugva:
– Ne beszélj olyan eszement dolgokat. Szólj neki palotáidról, rangodról, kincseidről. Ez érdekli az asszonyokat.
– Mindenem tiéd! rebegé Imre. Tégy koldussá, én királynővé teszlek. Parancsolj, és oly széppé teendem számodra a földet, hogy maga a menny irigyelni fogja azt tőled.
Ily nyelven okos emberek nem beszéltek soha, csak a kinek az esze tisztul. Judith lerázá kezéről az imádót, s megerősítve szívét, ő is mondott neki valamit.
– Kincstárnok úr! Te engem nőül akarsz venni. Nehogy azonban megcsaljalak, másnak állítva magamat, mint a mi vagyok, tudtodra kell adnom, hogy nekem már két gyermekem van.
Fugger és Fortunatus bámulva néztek egymás szemébe. A leány alig volt tizenhat éves, s mindenki tisztának hitte őt, mint a nap.
– Úgy van, folytatá a leány. Nekem két gyermekem van már, s csak úgy mehetek hozzád nőül, ha ezt tudva, e két gyermekkel együtt kész vagy elvenni, kiket rögtön eléd hozok.
Ezzel a szomszéd szobába suhant a leány, s míg a két férfi kőbálványnyá válva bámulatában várta, hogy mi fog történni? előhozta kezén fogva Fortunatus Imre szerencsétlen megbélyegzett gyermekeit.
– Ezek az én gyermekeim, – szólt, őket Imre elé állítva, akarsz-e atyjuk lenni?
Fortunatus, a mint megpillantá általa elárult, eléktelenített arczú gyermekeit, felordított, mint a kit torontálpók csípett meg, s kezével elfedve szemeit, egy szót sem mondatott magának többet, hanem elrohant onnan, mint ha a fúriák korbácsával verték volna.
Fugger magán kívül volt dühében; dult-fult, tombolt. Kényszeríteni akará leányát, hogy a kincstárnokhoz menjen nőül, de Judith erős lélekkel felelt:
– Engem nem kényszeríthet senki, én Istené vagyok. Holnaptól kezdve a karmelitanők kolostorának leendek lakója, s addig a Szent János vitézek oltalma alatt állok; ki engem érint, Isten menyasszonyát érinti.
Fugger dühösen távozott el Fortunatust felkeresni.
Fortunatus Imre, a fúriáktól üldöztetve, futott, mint az eszeveszett, s minthogy hintaját nem találta Fugger kapuja előtt, hogy az emberekkel ne találkozzék az utczán, egyenesen a gyalog-ösvénynek fordult, mely a vérmezőről a Zúgligetbe vezetett, hogy ottlevő házát minél előbb elérhesse.
Az idő alkonyatra vált már, s az út az ó-temetőn vitt keresztül, mely kétfelől a hegyoldalon terült, sűrűn benőve már elvadult bokrokkal és fákkal.
Fortunatus csak akkor vevé észre, hogy a temetőben jár, midőn a fák ágaikkal összehajolva feje fölött, egészen elsötétíték az útat, s félelmesen tekinte körül, egy-egy félig kidőlt sírkeresztet látva fehérleni a sűrű zöld között.
Összeborzadt, mindenféle ijesztő gondolat támadt lelkében, s mindenütt alakokat vélt látni, kikről azt hivé, hogy már el tudta őket feledni: apját, nejét és gyermekeit. Nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni, csak futott egyenesen keresztül a temetőn, a fehér sírkövek földből kiemelkedő kisérteteknek látszottak előtte, s a fűben világító szentjános-bogárkák lidérczszemeknek.
Pedig ez igen kies hely volt, nekem legkedvesebb estéli sétám, melyet mindennap megszoktam látogatni, s ha jött volna is valami ijesztő, csak azt mondám: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s soha sem bántott semmi, és ha utolért is azon helyen valamely gyászgondolat, az bizonyára nem volt egyéb, mint az arra való gondolás, hogy a kik itt alattunk nyugosznak, mennyivel dicsőbbek voltak egykor s mennyivel boldogabbak most, miként mi.
De Fortunatust üldözé a rém; mert ki Istentől elfordul, annak megjelenik az ördög, így ő minden kiszáradt fában a vén Izsák átokra kiterjesztett száraz karjait vélte látni; a síró asszonyi szobrok a kripták felett mind az ő feleségét ábrázolták előtte, s minden levélsuttogás az ő gyermekeinek rebegése volt fülében.
Már a tulsó széléhez közelíte a temetőnek, a midőn egyszerre fölkapva lesütött fejét, két alakot láta maga felé közelíteni, kik közül az egyik úgy hasonlított a vén Izsákhoz, a másik pedig Aisáhhoz.
Fortunatus rémképeket vélt látni, kiket az éjszaka elbocsátott, hogy őt megüldözzék, nem is gondolá egyébként, mint hogy az alakok lábai nem érnek a földre, hanem csak úgy lebegnek a légben, a merre valami láthatatlan szél viszi őket.
Imre elfeledé e borzalmában, hogy megkeresztelkedett, s öntudatlanul rebegé a zsidó védmondatot: jobb felől Gabriel, balfelől Michael, előttem Raphael, hátam mögött Uriel, fejem fölött – fejem fölött – fejem fölött… Nem jutott eszébe az ötödik szent név, mely feje fölött van, s egy kuvik repült el akkor feje fölött, háromszor kiáltva le rá haláljóslatát.
Fortunatus halálos félelemben visszafordult, de nem mert újra végig futni a sötét temetőkerten, hanem meghúzta magát egy nyitvalévő kripta ajtajában, azt vélve, hogy a két rém el fog majd mellette haladni, s nem veendi észre.
De szerencsétlenségére épen úgy hozta az örök gondviselés, hogy ugyanazon kripta volna ez, melyben Izsák és Aisáh, mint már föntebb említettem, éjszakánkint hálni szoktak. Imre tehát csak hallá mindig közelebb jönni a csoszogást, még mélyebben húzta magát a fal mellé, a hideg veriték csurgott le arczán, s a vér verése elakadt szivében Egyszerre belép mindkét alak a sírbolt ajtaján, melyet midőn Imre a sötétségben észrevett, mintegy félájultan térdeire rogyott, s szemeit behunyta, nem képzelve mást, mint hogy elkárhozását látandja meg velök.
Az alakok mindig közelebb jöttek hozzá. Egyik végre megbotlott benne. Imre érzé a vén Izsák thaby palástjának ismeretes suhogását arcza körül. Valami hideg csontkéz érinté arczát, ujjaival végig futva rajta s végig tapogatá vállait és karjait.
És azután halla ilyen suttogó szavakat, melyekben alig volt valami emberi:
– Mit háborgatod a halottakat?
Imre halálos zsibbadást érze tagjain végig terjedni.
Mit háborgatod a halottakat? kérdé újra a hang, az öreg Izsák hangja, ki a sors csapásai alatt megőrült, s azt képzeli, hogy most halott, s egész járása-kelése a világon nem egyéb, mint egy hazajáró léleké.
– Mit akarsz itt te élő? A halottak országa szomorú ország; itt sorban mind apák feküsznek, kik életökben kincseket gyüjtögettek, s kiket fiaik koldusokul küldöttek ki a világból. Éjfélenkint bús szél keletkezik, mely őket felkölti álmaikból, halotti lepedőiket magukra terítik s mennek nagy búval, bánattal bejárni a világot; bekoczogatnak a házak ablakain, melyekben laktak; az ágyat, melyből kihaltak, fölkeresik; az asztalról, melynél életükben ültek, a rajt feledett morzsákat fölszedik; oh a halottak fáznak és éheznek. Eredj innen élő, míg órád nem üt; nap-nap után múlik, és te közénk jövendsz halványan, sápadtan, némán, hidegen, akkor keresd fel te is szűk odúdat. Addig eredj, ma vigadj holnapig, – a halál után nincsen vigalom…
Imre a rémülettől a kétségbeesésig üldöztetve, maga sem tudá hogyan? neki rugaszkodott s eltaszítva a vén kisértőt, nyargalt hegynek fölfelé s addig lélekzetet venni sem állt meg, a míg házához nem ért, ott pedig csak beesett az ajtón s úgy el volt fulladva, hogy egy szót sem tudott szólni.
A mint lassankint magához kezde térni, nem mervén egyedül maradni szobájában, felhivatá magához csatlósait, oda ülteté őket maga körül, megparancsolá kulcsárjának, hogy hozza fel a legjobb borokat, s az Istenre is kért minden embert, hogy igyanak, a mennyi beléjük fér, és énekeljenek valami víg dalt.
A sok csőcselék népnek nem kellett nagy biztatás, rövid idő alatt úgy lerészegedett egész cselédsége, és ő szinte velük együtt, hogy alig ismeré már egyik a másikát, és kiki magamagát.
A bor kivert minden ijedséget Fortunatus fejéből, ki sokszor használta már ezt az orvosságot, ha testi vagy lelki baja volt, lerészegedve a sárban fetrengésig: rendesen használt neki.
A cselédek természetesen confidenter kezdtek lenni velük együtt dorbézoló gazdájukkal, kinek a mint a bor fejébe ment, szemei ragyogni kezdtek, s valahányszor a csatlósok valami szerelmes dalt kezdtek el énekelni, mindannyiszor luxuriosus vágyódással sohajta fel:
– Hej, miért is vannak asszonyok a világon!
– Biz öcsém nem is azért ám, szólt egy ittas fullajtár gazdája vállára ütve, hogy az ember bolond fővel, mint úri magad, az ablak alatt énekeljen nekik, s kívül nyelje az éhkoppot.
– Bizony, ha énnekem annyi pénzem volna, mint neked, nem sóhajtoznék én egy fillér árát sem, hanem oda mennék az öreg Fuggerhez, s azt mondanám neki, kell erszény pénz de hány? hogy adod leányod?
– Mit beszélsz? De hátha nem adná?
– Eladná az a lelke üdvösségét is.
– De hát, ha a leány vonakodnék?
– Hátha nem akarna jókedvéből, lenne rosz kedvéből asszony. Hanem oda legény kell a gátra, nem olyan ficzkó, mint te, a kire, ha a macska ránéz, elfakad sírva.
– Ki meri ezt mondani? kiáltá fel Imre, neki dühödve a bortul.
– Magam la. Ha tagadod, jer velem, adj még mellém két jó legényt s ebben az órában elraboljuk szeretődet. Most hát mutasd meg, hogy ki a legény a gáton? Most beszélj, ha akarsz.
Imre agyát ellepte a bor és szenvedély köde. Ilyenkor egészen más ember volt, mint különben. Egyébkor gyáva és fösvény, mámorában dühös volt és pazarló. Hirtelen előkeresett asztalfiókjából egy hegyes spanyoltőrt, s azt dolmánya alá rejtve, szétnézett cselédei közt, ha akarják-e igazán követni.
Azok kaczagtak nagyon, hogy még ilyenkor is gyilkot dug öve mellé, a helyett, hogy kardot kötne.
E pillanatban lépett be Fugger a szobába, ki Fortunatus után sietve, öreg lábaival csak most érkezett fel, s csodálkozva látta, milyen állapotban van az egész ház népe.
– Lupus in fabula! kiálta a várnagy kaczagva, s a peczérek nyakába borultak az öregnek s össze ölelgették, s megkeresztelték borral, hogy inni nem akart.
– Bolondok tornya ez? kérdé Fugger elálmélkodva.
Imrének fejében voltak már a jó spanyol borok (mert a sehonnainak nem tetszett az idehaza termő), minél fogvást bátorságot vett magának Fugger elé járulni, úgy cselekedve, mintha nem tántorogna, s megfogá annak kezét és véve egy fáklyát, sorba vezeté őt termein keresztül. Valahány teremben, mindenütt felnyitott előtte holmi rejtek-ajtócskákat s oda tartva a fáklyát, unszolá Fuggert, hogy tekintsen beléjük. Telve voltak mindazon rejtek-fülkék megannyi drágasággal. Egyik szinültig aranynyal, másikban hordó számra az ezüst, egy kirabolt ország kincsei feküdtek itt.
Fugger egyik csodából a másikba esett; valóban méltán nevezték a kincstárnokot Fortunatusnak, mert a mi egyetlen szobájában fel volt halmozva kincs, többet ért Fugger minden birtokánál. Imre soha sem engedett senkit e szobákba lépni, annál csodálatosabb volt tehát, hogy most önkényt fölfedé minden elrejtett drágaságait, miknek látása úgy elvevé Fugger eszét, hogy észre ne vegye, miszerint már Imre is elveszté a magáét. A mámor, mely rettentő ijedelmét felváltá szivében, egészen kiforgatá őt önmagából. Oda fordult Fuggerhez s minden izeiben reszketve, kérdezé tőle:
– Fugger, tetszenek-e neked e kincsek?
Az nem tudott rá mit felelni.
– Hallod-e Fugger, én vesztemet érzem. Ezek a kincsek megszólalnak éjjel, mikor magam vagyok, s ha hozzájuk nyúlok, égetnek mint a parázs, ha még egy éjjel itthon kell hálnom, vagy felakasztom magam a lámpáshorogra, vagy kihányom az ablakon ezt a sok átkozott kincset. Pedig kár volna értük, nagyon kár: – tudod mit, cseréljünk házat, legyen az enyim a tied, úgy a hogy van, te pedig add nekem a tiedet.
Fugger hirtelen fölszámítá magában, hogy mit érhet az ő háza minden benne levővel együtt? Egy tizedrészét sem annak, a mit Fortunatusé. Mért akar hát ez cserélni? Talán nagy kincset álmodott az ő háza alá elásva? Az nem lehet, hisz ő maga építteté azt.
– Ugy-e, szólt Imre még jobban reszketve, te nem félsz az élő kincsektől?
Fugger azon gondolatra kezde jönni, hogy Fortunatus a lelkiismeret furdalásaitól háborodott meg.
– Imre, mi lelt?
– Egészen oda vagyok, félek idehaza maradni; szólj, nincs-e házadban valami rejtett szobácska, melyben el lehetne bújni? Engedj oda menni engem s te magad légy az úr enyimben.
Fugger egészen meggyőződött Fortunatus elmezavaráról, s rögtön hivatá annak csatlósait s befogata hintajába, felülteté őt s megparancsolá, hogy vigyék a várban levő házába, átadva nekik kulcsait.
Maga pedig hátra maradt, a kincseket őrizendő, miket nem birt többé elhagyni. Pénzmámorában alig hallá, mint vonul alá a hegyen az egész szolgasereg danolva, ujjongva ura hintaja után. – Ő elzárta az ajtókat, ablakokat s ment turkálva pénz és drágaság között, s arcza ragyogott, a mint egybeveté, mennyit nyert ő Fortunatus házán s milyen keveset adott neki érte!… Leánya nem jutott eszébe.
Az arany és ezüst pengett, a gyémántok szikrát hánytak, az öreg arcza mosolygott; egyszerre mintha a föld alól jőne, valami kiáltás üt fülébe:
– Fortunatus Imre!
Felriadva tekinte körül, nem látott semmit, kiment az egyik teremből a másikba, minden szoba üres volt, a csatlósok eltávoztak, Fugger egyedül volt az egész házban. Sietett ismét elzárkózni.
Alig volt újra a kincses teremben, ismét megszólalt a kiáltás: Fortunatus Imre!
De most már észrevevé, hogy a kiáltás az út felől jő s az ablaktábla nyilásán kitekinte s meglátva ott egy ősz embert egy összetört női alak karjára támaszkodva állani, lekiálta rá mérgesen:
– Mit akartok?
– Hírt mondok neked Fortunatus Imre, szólt az öreg, utolsó hírt rád nézve e földön. Isten álomban mondá nekem meg azt, hogy első lehessek, ki ezt neked tudtul adja.
– Itt nem lakik többé Fortunatus, itt én lakom, Fugger György.
– Oh, te vagy az? kiálta az öreg. Számodra is van izenete Istennek általam. Fugger György ez éjszakán elveszti legnagyobb kincsét, egyetlen leányát.
Fuggernek hajszálai borzadtak az égre. Csak ekkor jutott eszébe leánya.
– Ki vagy te vészmadár? kiálta le borzadva.
– Én vagyok Izsák, a vén Izsák, kit te megöltél s ki téged kínozni a sírból visszajár.
– Te vagy a nyomorult? Fortunatus apja.
– Roszul mondád Fugger, az én nem vagyok. Egy gyermeked huszonkét év előtt elveszté a dajka, az nem esett a folyamba, hanem az én kezembe, én neveltem őt fel, hogy érezze fajom szenvedésit, s ő árult el engem, és lett Fortunatus Imre. Ne hajíts követ az égre, mert fejedre vissza esik…
Fugger nem hallá már ez utolsó szavakat. Egy percz alatt, mint a villám rohant végig lelkén az egész őrült történet. Saját fia és saját leánya egymás által, egymás miatt elveszve, elkárhozva! Elfeledve rögtön aranyat és gyémántot, felkapott egy kést a még terített asztalról, s lerohanva a lépcsőkön, megragadá Izsákot mellbe s keresztül verte a késsel. Az lerogyott a küszöbön, befecskendve vérével a házat és megátkozva azt minden benne lakóival együtt.
Fugger pedig nyargalt eszeveszetten, ordítozva Fortunatus nevét, s látta a hegyről a fáklyás menetet sebesen közeledni háza felé, az ittas csoport danája néha felhangzott hozzáig.
* * *
Ez alatt szomorú eset történt Fugger házában.
A mint az öreg eltávozott Fortunatus után, az összebeszélés szerint, megjelent ott Leventa utoljára találkozandó kedvesével.
A két szerencsétlen egymás keblére omolva sírta ki fájdalma könyeit, a búcsú oly sokáig tartott, s már Leventának távoznia kellett, és a leány még sem tudott megválni tőle.
Egész ez ideig soha meg nem csókolták még egymást, mert bármily nagy volt is szerelmük, az egymás iránt való tisztelet még annál is nagyobb maradt.
De most az utolsó búcsúzásnál majd megszakadt a leány szíve. Elgondolá, hogy hát soha se lássa többet, a kit annyira szeretett, s átölelte kedvesének nyakát, oda szorítá őt magához és ezt rebegé dobogó szívvel:
– Csak egy csókot – s aztán haljak meg Istenem.
S lám az Isten kegyelmes volt, mert a mint Leventa hévvel kebléhez ölelte gyöngéd szeretőjét, s égő ajkát annak ajkaira nyomva, hosszan, édesen szívta annak bűvösbájos csókját, ime a leány szive megszakadt, s lelkét átlehelve kedvesébe, holtan maradt annak karjai közt.
A legédesebb gyönyörben, minden fájdalom nélkül vette őt magához Isten, megengedve neki, hogy kedvesének nemes keblén hagyja el a rosz világot.
Leventa azt hitte egy ideig, hogy kedvese csak elalélt, s várta, hogy még majd fölébred, hogy szólni fog, s rá mosolyog, de a leány hideg maradt, s az ifju csak örülhetett, midőn megtudta, hogy kedvese halott.
Lefekteté őt fehér ágyára, kezecskéit összerakta keblén, megsimogatá hideg homlokát és elgondolá magában, hogy fogja-e őt Isten ily széppé tenni majd a feltámadáskor?
Aztán még egyszer megcsókolá, hálát adott Istennek, hogy őt megszabadította és vevé kardját, megkeresni vele az útat kedvese után.
Meg is találta nem soká. Szabácson ő volt az utolsó férfi, ki a várat védve dicsőül elesett.
* * *
Fortunatus Imre ez alatt szépen megérkezék Fugger házához részeg czimboráival, ott a háznál senki sem tudott még semmit Juczika esetéről; Imre nagy zajjal elfoglalá a házat s csatlósait ott hagyva czivakodni Fugger cselédjeivel, maga sietett a leány hálókamrája felé.
Ugyanazon szobácska volt ez, melynek ajtaján keresztül Fortunatus, még mikor Salamonnak hítták, legelőször látta meg a leányt s melyről annyit tudott azóta álmodozni.
Az ér úgy lüktetett halántékain, midőn ez ajtót fölnyitotta, lélekzete égette ajkait, az ágyhoz lépett, félrevoná a menyezet függönyét s azzal elborzadva szökött vissza… Az egy halott volt, a kit ott látott.
A világ elfordult vele, csak állt ott elmeredve, mint a ki meg van babonázva s nem tudott sem futni, sem kiáltani. A rém elállotta minden tagját. Érzé, hogy veszte közelít.
Fugger pedig, a mint rohanna a hegyről alá felé, nem nézve az utat, csak a közelséget, egy mély vízmosás széléről lebukott s kezét és lábát kitörve, ott fetrengett a mélységben, minden testi fájdalmánál nagyobb levén kétségbeesése, hogy leányát nem szabadíthatja meg tulajdon fiától.
Lőn azonban, hogy a Hatvannál összegyűlt nemesség megtudva azon esetet, miszerint Fortunatus Imre a török zultán követével czimborálva, szántszándékosan hagyta védtelenül a végvárakat, az e fölött támadt első dühben meggyilkolá a követet, s holttestét bele veté egy tóba, Fortunatusra pedig kimondá az itéletet, hogy máglyán égettessék meg.
Ugyanezen az éjszakán tehát, melyen im e dolgok történtek, jövének feles számmal több csapat nemesek és kalandosok, s fölfelé tartván Imre palotájához, meglelék Fuggert összetörve az árokban. Ez meghallva, hogy mi járatban vannak, kétségbeesésében elmondá nekik, hogy Fortunatust az ő házában keressék, s az Istenre is kérte őket, hogy a mint megkapják, üssék agyon, mert az ő neki édes gyermeke; s ha nem kapják, gyujtsák rá a házat, mert ott kell neki rejtőznie.
A nemesek nem érték a dolgot, hanem azért körül fogták mind a két házat, s Fugger nemsokára láthatá, hogy mint lángol föl egyfelől saját háza, másfelől Fortunatusé.
Ott meghalt az útfélen egy óra mulva, nem tudhatva meg, hogy mi lett leányából és Fortunatusból?
Ilyen dolgok történtek az ezerötszázhuszonharmadik esztendőben ez Magyarországon; a jó Isten tudja, mi lesz még belőlünk?