Hangok a vihar után

A KALÓZ-KIRÁLY.

I.

A vihar elcsendesült, a tenger kinyugodta magát, a sík vízszinen üres hordók, tört árboczdarabok libegnek, síremlékei elsülyedt hajóknak.

A vészhojszák mind eltüntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen ficzánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.

Egy a vihart kiállott brigantine huzódik nagylassan végig a csaknem szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a viharokozta károk helyrehozásában, a segélyárboczok helyre vannak állítva, most azokat pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, a mi arra mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.

A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocznak támaszkodva, egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja: «a Los Ladrones előtt vagyunk». Azon pillanatban egy hang kiált le az árboczkosárból: föld! A kapitány, a nélkül, hogy arczán egy vonás elváltoznék, ismétli hidegen: «Los Ladrones».

Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajós nép fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a mult éji zivatar alatt történtek.

A rablószigetek néhány mértföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel oszt itéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban ülne az esküdtszéki padon.

– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány, szigorú arczczal fordulva a legénységhez.

– A doctor parancsolta, – felel egy vén hajós.

– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy magas, szikár férfi arczába tekinthessen.

A felszólított arcza egyike volt azoknak, melyek első tekintetre szelideknek, símáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy boszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behizelgő tekintetet.

– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány, – szól mosolygó arczczal s édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni. A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki kell hányni a mit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele kell hányni a tengerbe, a mi haszontalan teher a hajón. Úgy de már ekkor semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a betegek. A legénység tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon, ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s ime, tanácsom által az ezüst megmaradt, és a hajó megmenekült.

– Doctor Scudamore, – szólt a kapitány hideg nyugalommal, – ön ez embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasraveretve a hajófenékbe fog vitetni, s Londonba érve, átadatik a királyi törvényszéknek.

– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve, aggodalmas suttogással rebegék: kalóz!

Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé, mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan:

– Úgy hiszem, hogy czélszerű volna büntetésemet néhány órával elhalasztani, addig az ideig önnek, vagy másnak szüksége lehet rám.

– Az nem tartozik önre, viszonzá Rolls kapitány, orvos nélkül meghalni, vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgy is mindegy.

– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót, a helyett, hogy ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön dolga.

A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve, mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga, fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s a nélkül, hogy útjából legkevésbbé eltérne, minden vitorlát felhuzatott, s a függő ágyakat a mellvédekhez támasztatá.

A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, melynek golyója a brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a rablók részéről.

Rolls kapitánynak nem volt ágyúja, azt viszonozni. E hallgatást félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára, átkiálta iszonyu dörgő hangjával a szócsövön keresztül:

– Hahó! a kapitány egy szóra!

– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árboczra felrepült a hadi zászló.

Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon osztá parancsait, mire a vitorlák fele behuzódott, s a könnyű hajó egy merész fordítással szél elé került a brigantinnek, egyet sem lőve rá ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kimélni kell.

A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven halálfőnél.

A kalózok daemoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek félrerugva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől s nem törődve sebeivel.

A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, ki már harmadszor lőtt reá, a nélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.

– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis: – te vagy-e hát az ördög, vagy én? utánam gazemberek! s azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott, kettőt a tengerészek közül egy percz alatt agyonsújtva. A kalózok agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arczától, mint kezei erejétől.

Erre Rolls nyugodtan kivonta egyik pisztolyát övéből.

– Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez lőtt, s a kik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot láttak meg homlokán, a hol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre mindkét kezével kapta meg pőrölye nyelét, s azzal állóhelyében holtan összerogyott.

A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta: hurrah Barthelemy! s azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra szállva, megkerülte az ostromolt hajót s épen akkor kapaszkodott fel a födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni akartak vissza, midőn egy közülök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arczú legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arczczal a földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.

– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! – kiálta a fiatal rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marczona képű alakok előtt.

A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn, hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.

Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s felmutatva őt a vérben kaczagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:

– Ki érdemli, hogy vezéretek legyen, jobban, mint Rooberts Barthelemy?

– Senki! senki! – harsogák egyhangulag.

– Akarjátok, hogy legyen vezérünk, kapitányunk, királyunk?

– Hurrah! – hangzék háromszorosan.

– Megálljatok! kiálta – Barthelemy a Herkules vállairól. Valakit nem-et hallottam kiáltani.

– Ki volt az? – ordíta az athleta, – szeret-e valaki a halállal tréfálni?

– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém, lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd el, mi kivetőt találsz bennem?

A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.

– Okosat szólj nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét Sympson feje fölött, – mert különben a nyelvedbe harapsz.

– Azt tenném, ha nem mondanád is, – viszonza Sympson, aristocraticus nonchalancszal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok, hogy az én apám lord Sympson volt?

– Hogyne tudnók! – kiáltának röhögve mindannyian.

– Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienak, annak a semmirekellő lordfőbirónak, a ki Monmouth bukása után rendre akasztatá a derék angol protestáns nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is. Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz nekem te sem Barthelemy, mert te is pápista vagy!

Skyrme, a helyett hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel ott barátságpoharat kellett inniok, miután Barthelemy rabló-becsületére mondá, hogy a mióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot soha életében nem látott.

Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas vezérkalapot, s tovább tértek a zsákmányfelosztásra.

Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a feketekönyvet, melybe veres betükkel voltak beírva a rablók nevei sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fenhangon egyenkint felolvasá azokat. Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a sorozatból.

Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz kötözték, s letevék az árbocz mellé.

Barthelemy megemelé előtte kalapját egész udvariassággal.

– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a ficzkók önt ily kellemetlen helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok föl ezt az érdemes férfiut.

– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő tekintettel a vezérre.

– Mindenesetre Asphlant, kivált ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem fog ellenünk semmit elkövetni akarni.

– Én nem adom szavamat semmire, – válaszolt Rolls.

– No az sem baj; én azt mondám, hogy minden esetre oldjátok fel kezeit, a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát lesz ön olyan szives, kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön; bizonyosan becses terhet szállít.

– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.

– Ismét igaza van önnek. Legények, a födélzet alá!

A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.

Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne mosolyodjék.

– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle, hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már akkor egyéb teher nem maradt a hajón.

– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját; – hát ezért evett ólmot s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?

– Becsületemet, felelt Rolls büszkén.

– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve, – szólt kaczagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá Moody?

A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.

– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról, – furjátok ki a fenekét ennek az üres bárkának s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész rongy népet.

– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel odavágta magát Barthelemy lábaihoz s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arczához.

– Az Istenért, uraim! ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! ti hősök, ti félistenek! az egekre, az ördögökre, és mindenre, a mi előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, a kik tinektek fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.

A rablók egy része bámult, más része kaczagott.

– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem, kérlek mindenre, a mi előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy üldözött ember; épen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek között, ne zavarjatok engem össze ő velök. Oh, kérlek benneteket, legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.

Skyrme undorodva fordítá félre arczát, mig Moody hozzárúgott a porban csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte le.

– Rolls kapitány, – szólt Barthelemy, – ez ember, úgy látszik, ön által volt elitélve.

– Csak vádolva, nem elitélve. Az itélet a londoni királyi itélőszék elé tartozik.

– Oh, ne menjünk azért olyan messze, – szólt közbe Skyrme, jovialis arczával; – tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi itélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbiró, mi belőlünk kitelnek a sheriffek, az aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék teljes.

Rolls hideg vérrel fordítá félre arczát, s egy szót sem válaszolt.

Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála minden körüle levő arczot, hirtelen közbeszólt:

– No nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arczot, melylyel önök indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el itélőbirákul. Oh én alávetem magamat önök itéletének, én elismerem önök birói illetőségét fölöttem, megnyugszom itéletükben, nem is akarom, hogy igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb birák előtt álljak valaha. Én magam elmondok mindent, a mivel vádolva vagyok.

– Azt megtiltom önnek! – kiálta hevesen Rolls.

– No látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, a hol önök a jogszerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz az elitélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert a miket akarok mondani, nagyfontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.

– Hohó! ez jól kezdi. – Kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét, hogy jobban halljon.

– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő közül melyiket hajítsuk a tengerbe?

– No és ön, mint aféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg, – monda Skyrme.

– Koránsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls kapitány engem megbüntettetni.

Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló dühvel tekinte reá.

– Ohó kapitány, – kiálta föl Asphlant: – tehát az ön hajóján ezüst van! Hova rejtette ön azt el?

– Azt nem fogom megmondani.

– Nem-e? oh a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből tudakolni. Kötelet ide, kötelet!

– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit társai fölött. – Hát inquisitio birái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi itélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kinzással tudni ki az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó, elviszszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az ezüstre, a nélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket beszennyezne.

A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték kötözni a brigantinet saját hajójukhoz.

Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy Rolls kapitányon kihűthessék a rablók boszújokat, most látva, hogy megmenekült, fölszólalt.

– Ne fáraszszátok magatokat, uraim, mit hurczolnátok magatokkal ezt a rozzant hajót; oldjatok föl engem, s igérjétek meg, hogy élve hagytok, és én oda vezetlek benneteket, a hová az ezüst el van téve.

– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy, legényeinek intve, – biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.

Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hizelgéssel iparkodott a rablókkal sorban kezet szorongatni, kik boszankodva taszigálták őt el maguktól; Moody épen eldugta a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, a hol csak érte, míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.

Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak, mint e pillanatban.

– No csak előre szaporán, – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg egy másik kalóz megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta őt el magával, mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.

A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva vállaikon víg ujongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb szolgálatkészséget iparkodott tanusítni, maga emelgetve a ládákat a rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, daczára annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.

Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel mondá:

– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! a hajó gavallérosan ki van takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? vagy jobb lesz, ha e ficzkókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra s engedjük a hajót úszni, a merre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, a kik vele találkoznak?

A rablók hahotája tanusítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.

– Csendesen, – kiálta Barthelemy, szigorú arczot öltve. – A hajót nem fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. Ez illenék holmi spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem mihozzánk, angolokhoz és francziákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet? elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső lakosai nem rablók valának-e? s nem hősöknek tartattak-e a yeomannek Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. – Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet merre akar.

A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat megczáfolni.

Barthelemy lábával dobbantott.

– Van, a ki ellenem akar szegülni?

– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel vive a kapitány arczához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele szemét. Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a hajóba.

– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! fogd nyalábra ezt az embert s kössétek őt meg a főárboczhoz.

A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni. Rooberts újra inte Skyrmenak, s az megragadva a főhajóst, minden rugkapálódzásai daczára hozzá kötözte őt a főárboczhoz, úgy, hogy az két kezével az árboczot ölelte s hátát kifelé fordítá s folyvást szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.

– Van még, a ki ellenkezni akar? – kérdé Barthelemy.

A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem hallatá.

Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papirszeletet s írónádat vett elő táskájából, mondá:

– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbizói kezébe juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanusításául ime én következő bizonyítványt adok önnek, melylyel magát otthon igazolhassa: «Mi, szabad lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, a kiket illet, miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül védelmezte s mindaddig meg nem adta magát, míg kilencz emberünket s magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábizott ezüst birtokába jutni.

Rooberts Barthelemy, kapitány».

– Tegye ön hozzá, – szólt közbe Rolls, – hogy így is csak Scudamore árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.

– Helyesen, – mondá Barthelemy, és azt is oda írta.

– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve, – hát én velem mit akartok?

– Semmit sem, – szólt Barthelemy. – Azt megigértük önnek, hogy egy hajszála sem görbül meg általunk.

– Igen, – kezdé ez siránk hangon, – de ha a kapitányt szabadon eresztitek s engem nála hagytok, mi történik velem?

– Azt én nem tudhatom, – szólt Rooberts vállvonítva.

Skyrme hangosan fölkaczagott. Ez gyönyörű mulatság!

– Az Istenért! vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.

– Hahaha! – kaczagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen fölséges mulatság lesz abból, ha ezt az embert majd otthon előveszik azért, hogy nekünk szolgálatot tett.

– Uraim! ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit. – Ti csak tréfáltok én velem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek, vegyetek engem magatok közé, én épen olyan ember, olyan ördög leszek, mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! szóljatok egy szót a kapitányhoz mellettem. Oh ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetreméltó vezér, ezzel a hősi arczczal, nyujtsd kezedet, hadd csókoljam meg.

– Keljen fel ön, – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége van társulatunknak, én felfogadom önt.

– Mit? orvost mi közénk! – ordítá az árboczhoz kötözött Moody, – orvost, ki ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfürészeli? Elevenember faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan? Nekem nem kell! nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.

– Moody! – kiálta Rooberts, – egy szavadat se halljam többé. Én akarom és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi gondod.

– Kérlek, jó uram, – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. – Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én téged nagyon foglak szeretni.

– Gyere hát közelébb, – szólt Moody, – ide mellém, hadd lássalak. – S mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott rajta, hogy szinte hanyat esett.

– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé a tengeri macskát! verjetek harminczat ez ember hátára! a ki parancsaimnak ellenszegül, meglakol.

A kalózok hirtelen előhozták a kilenczágú korbácsot, melynek mindegyik végére gomb volt kötve.

– Csak tétovázás nélkül, – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs kivétel.

Moody szemei kidagadtak a düh miatt, a mint a kilenczfarkú macskával közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra balra, a mivel azt nyerte, hogy ott ütötték, a hol épen hozzá jutottak, s úgy megrakták tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.

Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével odahivá Scudamorét, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.

Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyujtott írónádat, s oly borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is megdöbbenté s azzal kaczagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan kiáltva:

– Ha eljut ön Londonba, adja hirül a kormánynak új alkalmaztatásomat.

Skyrme vállára tette iszonyu tenyerét s fogai közt mormogá: «Te ficzkó, belőled gyönyörű ördög lesz valaha».

– Legalább is akkora, mint bármelyik közületek.

E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva bűnszabadalmára, s oly arczczal nézve le Rolls kapitányra, mint valami újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori kollegáira.

– Most, Rolls kapitány, – szólt Rooberts, – ön ismét hajója birtokába teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árbocztól.

Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki csak azon törekedett, hogy valamelyiket emberül megrughassa. Midőn kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, a melyik legközelebb állt hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az, hogy kurta pipáját fölszedte és szájába dugta.

– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait: – az imént megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kivánod, megverekszem veled.

Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét fegyver után.

– Adjatok neki fegyvert, – mondá Rooberts. – Mi kell? pisztoly vagy kard?

– Adjatok kardot, – hörgé rekedten Moody, – így közelebb leszünk egymáshoz.

– Csináljatok helyet ti ficzkók ennek a derék férfinak; menjetek a keze ügyéből, mert ő azután vágni fog, a kit csak elől utól talál. Megbocsát ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de a mely közönség előtt történt a sérelem, az előtt kell véghez menni az elégtételnek. Nos, Moody, készen vagy-e? adjatok jelt, ha készen van.

Moodynak azonban nem sok készülés kellett; a mint a kezébe adták a kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha tizenkét ember állt volna mellette köröskörül, azt mind a tizenkettőt okvetlenül össze-vissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek nem ártott, a ki előtte állt.

A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha kinyujtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem engedett kiszámítani.

– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz, – Moody! ki ne üsd a szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott állok, a hova vagdalsz. Ne üss hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.

Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a körülállók durva nevetése, gúnyoló, boszantó megjegyzései lovagok bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az ember ellenfele kardját balkézzel elkaphassa, a mit Moody egypárszor szinte megkisértett, de sikeretlenül.

A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore orvos szintén ott ül a kaczagók között, sebészi szereit szétterítve térdein s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt s fogcsikorgatva az orvosra rohant.

– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, utját állva a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s balkezét szeme elé tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egy kegyetlen csapással vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg. Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.

Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva, lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.

Scudamore szolgálatteljesen futott a megsebesült ápolására.

– Ide ne jőjj! – ordíta az rekedten, – hozzám ne érj, mert megráglak, úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.

Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét leköthették egy targonczához; még azután sebesült karjával öklelődzött; mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni, s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeczkelék, lehetett az orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.

– Milyen romlottak az öreg úr fogai; – szólt Scudamore gonosz hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz belőlök kihúzni.

Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt ép, egészséges fogain végigjártatá.

Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket, tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a brigantinet.

Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát s kezét nyujtá neki.

A tengerész rövid gondolkozás után elfogadá a nyujtott kezet.

– Jól van – monda – elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét találkozni fogunk.

– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni, Rolls kapitány.

– Nekem pedig azt sugja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel fogom egykor akasztatni.

– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig. Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?

– Elfogadom. Reménylem, hogy az ára ki van fizetve.

– Oh, szót sem érdemel. Szivesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban lesz.

– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem kisérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.

– Ön derék fiu. Tehát majd máskor találkozunk. A viszontlátásig.

A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok nehány csáklyalökést adtak a brigantinenak, kifeszítették vitorláikat, háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s félóra mulva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.

II.

Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Oceanon.

A hollandi és portugal hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost s felgyujtá erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak beszélni tudtak.

*

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház, eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénynyel körülkerített gyapotültetvény terül, melynek négyszegü zöld tábláit oly jól esik messziről meglátni az utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő s egész nap rengeteg hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót, füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Ugyan ki lakhatik abban?

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A hajósok, kik édes vizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a magányban.

Vajjon ki lakhatik ottan?

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne; egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arczú ifjú volt; ajkai, szeme tele szenvedélylyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint a hogy elhagyá, valamivel járatlanabb még, mint akkor; a galambok ép úgy tollászkodnak, a fehér kandur ép úgy mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a kilincset s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény nagyanyja; körüle három ifjú lyány, – kettő szőke, a harmadik barna, csillagszemű, hajnalarczú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom gyapotfonalat fonva.

A mint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien: Villiam! a két testvér eléje fut és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda is, – kiki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá s egyre sem várják be a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk; – szólt az öreg anya könyező szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Úgy-e nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér, bátyja nyakába akasztva magát, mintha az által lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édes vizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hivém, hogy rövidebb idő alatt érhetek czélt, de a sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét tovább taszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből egy szót; – hajótörések úgy-e, meg tengeri rablók?

– Igen, a hajótörések.

– Hát a tengeri rablók nem? mi téged legjobban féltünk azoktól; mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

A jövevény mosolygott.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem. Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szivesen fogadtok, ha a nélkül jövök is vissza, úgy-e bár?

– Bár el se mennél soha; – rebegé a szép menyasszony.

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, a hol barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arczokat ne süsse el a nap, e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem azt.

– Tedd hozzá: «ha Isten segít!» – szólt közbe az öreg anya. – Istennel kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még imádkozni Villiam?

Az ifjú felsóhajtott.

– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.

– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.

– Igen bizony, – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is. Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy hosszú imát mondunk el, a miben előszámláljuk mindazt a jót, a mit néked Isten megadjon, s mindazt a rosszat, a mitől megőrizzen; vihartól, betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjuságtól, czápáktól, vademberektől és kiváltképen Rooberts Barthelemytől.

Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.

– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, a kinek senki sem állhat ellen, ki az ördöggel van czimboraságban, s a kiket elfog a tengeren, mind lassú tűzön égeti meg, vagy a tengerbe fojtja.

– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap ő róla is megemlékezünk imádságunkban.

– Igen? ő róla is?

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után teszszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan megszoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? – kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.

– Julietta! – szólt az egyik, – énekeld el Villiamnak a dalt, a mit róla s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hizelgő arczczal az ifjú.

Julietta arcza rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát, szemérmesen huzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől rezgő édes hangon: