Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle, mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által lehetett hatnia.
– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem, ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat – vasból – szivébe!
Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott s vállait vonogatta.
Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő, mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.
A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé lépett.
– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.
– Rosszaljátok fiaim? kérdé édeskés hangon Rooberts, mondjátok miért?
– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.
– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.
– A hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk.
– S a hol királyi hajóhadak védik a kereskedést.
– Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány.
– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell félnünk mástól.
– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi kell.
– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.
Rooberts elsápadt mint a fal.
– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim, gondolkodjatok csak egy perczig.
– Már meggondoltuk, felelének azok daczosan.
– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre szétcsapta magáról bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót főbe lőtte.
A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.
– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.
– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a «Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.
– Nagy merényt követsz el, súgá Glasby Rooberts fülébe.
– Ej, én nem félek sem embertől sem ördögtől! felelt a rabló daczosan.
A hajók még az nap útnak indultak Afrika felé.
Harmadnap kitelt a «Bonne Fortune» legénységének büntetés ideje.
Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.
Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.
Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra akadt s népségével együtt elveszett.
Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de bátorsága nem.
Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy kiálló fekete hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.
– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel czirkálni a kikötő előtt.
Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.
Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta mind a kettőt.
Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót «Kopó»-nak.
Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.
Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen ott állt horgonyon.
A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden emberök megadta magát.
Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne orozva rohanjon rá.
Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint kijelenté, hogy kész azt elfogadni.
Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.
Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják kapitányukat.
– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi patkányokért nem kár.
Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva, mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.
A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő hajók felkutatására.
Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron, melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök, azonban nyomában vannak.
– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve a tenger-síkon, s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott, mint két sirály.
– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz; kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.
– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő- és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is legyen.
A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott bennünket!
Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.
– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott életében, mi lelt Moody?
– Hát még sem ismeritek azokat a hajókat, a mik ott jönnek? kérdé ez félig felülve, de azután megint hanyatt vágta magát és elkezde kaczagni és alá s fel henteregni a födélzeten, míg le nem fogták s úgy meg nem markolták, hogy nem kapálózhatott.
– Beszélj hát, vén tébolyodott, mi lelt?
– Ha azt megmondom, mind kibujtok a bőrötökből. Hát nem látjátok azt a két hajót ott? Hát nem ismertek rájok? Hisz ez a tengeri ördög és a hollandi gálya, melyek elszöktek előlünk, bennünket a tengeren hagyva éhen, szomjan veszni s most szemközt jönnek reánk az ágyúink torkába! Hát nem érdemes ez, hogy az ember örömében megbolonduljon?
A kalózok irtózatos örömordítása túlhangzá Moody kaczaját; bódult, vérittas örömmel nyargaltak fegyvereik után, felmásztak a vitorlakötelekre, hogy jobban láthassák a közelgő hajókat s addig is ökleikkel fenyegetőztek feléjök.
Tehát feltalálták valahára az árulókat, kik társaikat ott hagyák az inséges éhhalál torkában az égő tenger tükrén, s kik most önkényt jönnek gyilkoló boszújok elé.
E gondolat még Barthelemyt is annyira elragadta, hogy arcza halaványságát lángoló pirosság kezdte földerítni. Ajkainak némasága tagadá lázas örömét, de arcza meghazudtolá.
– Csendesüljetek el! mondá kalózainak, hagyjuk őket közelebb jönni; huzódjatok a mellvédek mögé, hadd higyjenek bennünket olcsó prédának s hadd hüljön meg sziveikben a vér, midőn arczainkat rögtön megismerik.
A rablók félre huzták magokat csendesen: amazok hanyatt-homlok vitorláztak ellenük. Már jól ki lehete venni a hajó orrára faragott undorító tengeri ördögöt, s a mint az elrejtőzött kalózok egy vagy más alakot megismerének rajta, fogcsikorgatva suttogák: ez ő! ez is itt van.
– Készen tartsátok fegyvereiteket, mondá tompa alhangon Rooberts.
– Nem kell oda kés, körmeinkkel szedjük széjjel őket, suttogá Asphlant.
A tengeri ördög lőtávolba érve, egyszerre minden árboczára felrántá fekete zászlóit s egy lövés, melynek golyója a Royale Fortune vitorlái közt suhogott el, volt a fölszólítás, hogy álljanak szóba.
Barthelemy hajóin mélységes csend volt.
A tengeri ördög vakmerően oda vágott közéjök, a hollandi gálya valamivel hátrább maradt.
– Hahó! kapitány elő! hangzék a tengeri ördögről a kiáltás.
– Ez Kennedy szava! suttogá Barthelemy, s azzal inte, hogy rántsák föl a zászlókat.
A mely pillanatban a tengeri ördög kalózainak rémületére felrepültek a fekete zászlók a megtámadott hajók árboczaira, egyszerre felszökött Rooberts a mellvédre s dörgő hangon visszakiálta:
– Én vagyok itt, gaz árulók! Ismeritek-e még Rooberts Barthelemyt?
A megtámadók, mintha egyszerre lelküket vesztették volna, megnémultak, Kennedy ijedten ugrott le egy csónakba, s azt eloldva a hajótól, a hollandi gályához iparkodott menekülni, a többiek eszeveszetten hányták el fegyvereiket s a rémület őrültségével ugráltak a tengerbe.
Ez a fáradságuk nemsokára meg lett könnyítve; két teljes lövés jobbról és balról a Royale Fortune és a Kopó valamennyi ágyútelepeiből néhány percz alatt összezúzta a közbeszorult tengeri ördögöt, egy irtózatos ordítás hangzott fel s a roncsolt gálya mindenestül elbukott a víz alá.
Kennedynek ezalatt néhányadmagával sikerült a távolabb maradott hollandi gályára fölkaphatni, mely akkor egyszerre megfordítá vitorláit s elkezde kétségbeesetten rohanni a part felé.
Rooberts utána mind a két hajóval.
Amazok kiszórtak minden terhet hajójukból, utóbb még az ágyúkat is, s ezek föláldozása által sikerült nekik elérhetni a partot, mielőtt Rooberts hajói eléjök kerülhettek volna.
A parton nagy tömegekben álltak a calabári négerek, bámulva a tengeri csatát.
Kennedy hirtelen csónakra szállítá embereit s a nélkül, hogy egy lövéssel megkísértené az ellenállást, kimenekült a partra.
– A szárazföld sem ment meg titeket; monda Rooberts, parancsot adva, hogy bocsássák el a legnagyobb dereglyét.
Arra föltétetett nyolcz ágyút, negyvenedmagával beleült s parancsolá, hogy evezzenek a parthoz.
Kennedy észrevéve, hogy Rooberts ki akar kötni, elkezde nagy lármával beszélni a négereknek, elmondva nekik, hogy ezek tengeri szörnyetegek, kik országukat elfoglalni s lakhelyeiket fölgyujtogatni jöttek, ne engedjék őket a partra kiszállani.
A négerek nőttön növekedő zajgása tanusítá, hogy a kalózok lázító szavainak sikerült a vad népet társaik ellen uszítani, a négerhad nemsokára kő- és nyílzáporral fogadta a dereglyén közeledőket.
– Ezt még jobban szeretem, dörmögé Barthelemy. Egy csapással kettőt: árulót és szerecsent. Aratása van ma a boszúnak, nevenapja a halálnak. Tüzet közéjök!
A dereglye ágyúi megdördültek, halált okádva a négerek közé, a kartács utczákat sepert a meztelen tömegek között, a negyven férfi ágyúk dörgése közt partra szállt tízezer néger ellen.
Kennedy és társai kétségbeesett védelemre buzdíták a calabáriakat s azok vérengző dühvel rohantak a kiszállt kalózokra, nyilak és hajítódárdák fellegeivel borítva el azokat. A nyilak és hajítódárdák záporától alig esett el két-három kalóz, a többi hidegvérrel nyomult előre zárt sorokban, s egyenkint lövöldözé le a néger had legkitünőbb vezetőit.
A szerecsenek látva, hogy legnagyobb óriásaik, kik száz emberrel értek fel a harczban, messziről hullanak el, láthatlan golyók által találva, mielőtt rézbárdjaikat elleneik sorába vághatnák, elkezdtek összezavarodva hátrálni, odahagyták gunyhóikat, felfutottak egy meredek kősziklára, hová nem lehetett őket követni, magukkal ragadva Kennedyt és kalózait.
Onnan aztán nem lehetett őket lecsalni többé.
Rooberts őrült kéjelgéssel járt végig a csatatéren, egyik holttestről a másikra lehetett neki lépni. Megszámlálta őket. Mind menyasszonyáért estek áldozatul.
– Ez áldott munka volt, suttogá magában, nyolczszáz négerrel feketébb a pokol.
– Uram, szólt Scudamore, felriasztva a kapitányt véres elmerengéséből. Leggonoszabb ellenségeink megmenekültek szemünk láttára. Csak egy mód van őket elérhetni, megölhetni menedékük közepett.
– S mi azon mód?
– Hiába mondanám neked, nem vennéd hasznát, de hatalmazz föl engem csak félórára mindent tehetni, a mit jónak látok, s én igérem, hogy az árulók fejeit elhozom neked, a nélkül, hogy egy emberéletet elvesztegetnék a magunké közül.
– Szeretném látni.
– Hallani fogod, látnod nem szükség, ez hadicsel, mit tőlem úgy sem tanulhatnál el. Menj hajódra vissza és várj magad után.
Barthelemyt megdöbbenté a vakmerő beszéd. Egy neme a mámornak fogta el lelkét a kiöntött vértől, rá hagyta magát beszélni, hogy visszatérjen a hajóra, s engedje az orvosnak tenni, a mit akar.
A mint a kapitány nem láthatá többé, mi történik a parton, Scudamore parancsot adott a kalózoknak, hogy forduljanak a négerek elhagyott lakásaira s gyilkolják le azoknak védtelen családjait.
A durva boszúittas nép ujjongva teljesíté a parancsot, a négerek a magas szikláról nézték, mint gyilkolják le asszonyaikat, mint vagdalják gyermekeiket a kősziklához, s mikor mindent megöltek, mint gyujtják fel gunyhóikat, hogy a füst hozzájuk csapkod fel róluk.
Ekkor előállt Scudamore s felkiálta hozzájuk:
– Ime négerek, láttátok, mint gyilkoltuk le családaitokat. Ti magatok is hasonló sorsra fogtok jutni egyig, ha meg nem adjátok magatokat, s a mi barátainkat, kiket magatokkal hurczoltatok, ki nem bocsátjátok.
Kennedy észrevevé a cselt s átkozódva monda ellent.
– Ne higyjetek a szavaknak, ördögi ravaszság az egész, mi nem vagyunk nekik barátjaik, mi nem ismerjük egymást.
– Kennedy, ne légy gyáva, szólt szemrehányólag Scudamore, miért tagadnád, hogy velünk egyetértve biztatád fel e barmokat, hogy ágyúink torkába jőjjenek. Légy bátor és hajigáld le őket derék társaid segélyével késeink hegyébe, ah egy kalóz száz négerrel felér, ne hagyd el magadat!
A négerek fenyegető kifejezésekkel kezdték Kennedyt és társait körülfogni, ez aggodalmasan mentegeté magát.
– Derék férfiak, ne higyjetek ez ördög szavainak, mi sohasem láttuk őt, ők nekünk ellenségeink.
– Ah Kennedy, te szégyenünkre válsz, hogy tagadhatsz meg bennünket, midőn fekete lobogód van, mint nekünk? Ha sohasem láttuk volna egymást, miről tudhatnám én, hogy a te balválladon egy akasztófa jegye van, mit Dowerben sütöttek rá, mikor a pellengéren álltál.
A négerek rögtön megragadták Kennedyt s lerántva válláról az öltönyt, a mint az orvos szavainak valóságáról meggyőződtek, levetették lábaik alá a kalózt, egy fölemelte rézfejszéjét, lábával leszorítva áldozatja fejét.
– Egy hajszálát meg ne merjétek görbíteni! ordítá szinlett dühvel Scudamore. A másik perczben lecsapott a bárd, s a sziklatetőről lerugták Kennedy fejét.
Azután a többiét is.
Mire a félóra letelt, Scudamore visszatért Roobertshez, s odamutatva a megrakott dereglyére, mondá:
– Itt az árulók fejei…
III.
A passzat-viharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak egymással, elnémítva az emberek kisszerű harczait.
Barthelemy hire pihent. Az angol és hollandi factoriek jól tudták, hogy hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a tengerre szállani, hogy az Istent kisértse? A legbátrabb kalóz szive is remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harczra merne szállni.
Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak, vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?
A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús «Salamon király» s a 110 ágyús «Fecske» után várakoznak még, hogy a passzat-szelek elmultával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.
* * *
A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.
A láthatár sötét lilaszinbe van borulva, melyet örök villogások szaggatnak keresztül. A lilaszin ború fenékszinében egy küzdő hajó látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor feketén tünik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.
Ez a King Salomo.
Egy délczeg háromárboczos hadigálya, mely körül ablakos három födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház, szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.
Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körüluszkáló czápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg szemeikkel a remegő hajósokra.
Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány a középen áll, a legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy része a kidült árbocz helyébe iparkodik fölállítani a segélyárboczot, amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt, a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy erősebb hullámroham jő a hajó ellen.
A megnyugvás perczeiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.
– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.
– Az imént csaknem fenmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a hullám.
– Jézus segíts! Úgy hull a menykő, mint az érett vaczkor, most mindjárt belénk üt.
– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? ott az árbocz hegyén, szólt Philipps, a kormányos, társaihoz.
– Szent György, ne hagyj! ott lebegnek valamennyi árboczon, mint valami gyertyavilág, suttogák azok borzadálylyal.
– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árboczán szokott megjelenni. Nézzétek, hogy tánczolnak.
– Vigyázz! kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni; míg ők az árboczokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyu hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegyláncz indult volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a legmagasabb árbocznál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak. Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas hullám tetejére, a másik perczben tulsó oldalára csapott át, árboczaival a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.
Néhány percz mulva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől s tovább láttak dolgaik után.
– Nézd, az Elmtűz még most is ott van az árboczon! kiáltá Philipps, ha pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.
– Ezek a vészmadarak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban vannak.
– Jack azt állítja, hogy ő a mult éjjel látta a tengeri kísértetet.
– Való ez Jack?
– Miért mondanám, ha nem láttam volna? ti aludtatok, én magam voltam a kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kisértetre s erre az egyszerre eltünt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.
– Ez rosszat jelent.
A kormányosok félénken tegintgettek szét az elborult látkörön, mint szokott az, ki rémmeséket hallott.
– Nézd! nézzetek oda, mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba mutatva, szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.
Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A villám lobbant s valamennyien keresztet vetének magukra.
– Ott van!
– Mit láttok ott? kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.
– A kisértethajót uram… szólt reszketve egyik.
Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.
– Az nem kisértethajó, monda kevés vártatva.
– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik felénk! a hullámokat megveti, és repül mint madár.
– Ez nem kisértethajó, ismétlé a kapitány, hanem kalóz!
– Eleven ördög, dörmögé Philipps.
– Bizonyosan Barthelemy lesz, mondá Trahern. Minő kár, hogy közel nem juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily viharban?
A kalózhajó sebesen közelgett a King Salomo felé. Néha elborítá a hullám, másik perczben ismét egyenesen állt s folytatta irányát.
– E vakmerő ficzkók! kiálta Trahern. Úgy látszik, még ők iparkodnak velünk összejönni.
– Ezek nem emberek, szólt Philipps. Ha ember rohanna így hullámokon keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.
A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése azonban mindig meghiusult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét félmérföldnyi távolba lódítá.
– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna, szólt Philipps. Ezeket meg a vihar sem ijeszti vissza. Hah! minőt csapott most egyszerre a villám a két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.
A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját s nemsokára lehete látni, hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre s abba húsz kalóz beleül s elkezdenek evezni a Salamon király felé.
A hadihajón kétszáz fegyveres volt s nyolczvan ágyú; Trahern el nem képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?
A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz ficzkó evezőcsapásai szél és hullám daczára közelébb juttaták azt a gályához.
Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem tántorodva a hánykodó hab tetején s szájához illesztve a hangcsövet, dörgő mély hangon átkiálta:
– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg magadat neki a King Salomo népeivel együtt, életre halálra!
A felszólító Skyrme volt.
Trahern előállítá fegyvereseit s megboszankodva a kalózok vakmerőségén, mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy az ágyúkat irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyuk mind meg vannak nedvesedve.
– Az hazugság! kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.
– A ki ellenáll, irgalom nélkül meghal! hangzék újra még közelebbről Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.
– Mit bámultok semmirekellők! kiálta Trahern. Fegyvert fogjatok s törjétek össze a vakmerő gazembereket!
– Mit? hát halandó emberek ezek? kiálta fel Philipps, a kik ellen küzdeni, a kiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni valaha? Köszönöm! én ördögökkel nem harczolok.
S ezt mondva elveté fegyvereit magától.
– Mi sem, egyikünk sem! kiáltozák valamennyien, fegyvereiket kilövöldözve a légbe és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.
– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! térjetek magatokhoz, hisz ezek sem lelkek itt.
Azokat semmi erő sem birhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.
– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót, kiálta kétségbeesetten a kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.
Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra.
Egy percz mulva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.
A nép nem mert nekik ellenállani, oly pokolbeli magasságon állt már hirnevük, hogy a mit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt szörnyekkel szemben, s hol tizannyian voltak, még csak az ellenállást sem merték megkisérteni.
Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy hadihajót, melynek nyolczvan ágyúja, kétszáz fegyverese s bátor kapitánya van.
A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzatszelek elmultát s a King Salomo megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.
A passzatszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.
A Royale Fortune minden árboczán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép: lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott csontok, vérző szive lábainál feküdt. A Kopó zászlójára pedig egy vörös palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére halálfő volt szúrva. A főárboczokon Szent György lobogója kigyódzott.
A vihar zugása közepett a King Salomo elfogott zenekarának pokoli dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.
A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts valamennyi hajó kapitányait a Royale Fortune födélzetére összegyűjtve, ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kinálás után hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást. Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az asztalhoz.
Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle visszaváltsák, megalkudván velök nyolcz fontnyi aranypor-harácsban.
Azok rögtön készek voltak letenni a sarczot, Fletcher ezt is megtagadta; ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg, hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, a mit akar.
Úgy szólt, mint valódi angol.
Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.
Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolczvan néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent meglehet-e gyujtani, mit tegyen velök?
Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.
– Szerecsenek? kérdezé fogcsikorgatva. Hányjátok őket a tengerbe, hadd úszszanak.
Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább.
Mulatságukat időközönkint félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló halálordítás, arra egy perczig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A vigalmat tüzijáték fejezte be, Fletcher felgyujtott hajója, mely lángjaival köröskörül megvilágítá szépen a kikötőt.
A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt czápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte ki Rooberts, felordítva: «a hispaniolai gunyhóért!» A néger mind ott veszett és Rooberts még sem volt ittas.
Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást kivánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az átvett harácsról, mely az okiratok közt fönmaradva, ekként hangzik:
«Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek a kit illet, hogy **hajó **kapitányától nyolcz font aranyport harácsul fölvettünk, melynek következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és saját aláirásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án. Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.»
A vihar megszünt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold, tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.
Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa, hasztalan! sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.
Oh nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább emlékezetet, fájó viszhangjait a multnak.
Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, a hova nem akar, a hova menni fél.
Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifju éveit látta bennök, szeliden ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.
Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból koszorút füztek homlokára, szelid csókkal odatűzték, játszadoztak, nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.
Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel kalandos mondákat regélt, mik hirneves bajnokokkal estek, a leánykák oly félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde benézni, a mint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen veszélyekkel, s olyan hirnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege örökít. A pálma oly halkan susogott.
Épen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni halni. Villiam keblére hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly halkan susogott.
A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szive, midőn vitorlát látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyulánk árboczokat, melyek szemei előtt feltüntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt, látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…
– Micsoda hajó lehet az, kapitány? kiálta Rooberts mellett Moody durva, dörmögő hangja.
Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten, félig haraggal tekintett a kérdezőre.
– Micsoda hajóról beszélsz?
– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy vitorlák, mik a láthatáron föltüntek.
Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott közeledni a tengeröböl felé.
– Hahó! Elő a Kopóval! kiálta Rooberts. Talpra fiuk!
– Ma nem! kiálta egy ficzkó a másik hajóról. Menjen a Royale Fortune, ti ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harczolt.
– Micsoda beszéd ez?
– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és czukor, míg a Royale Fortuneön még a hal is punchot iszik.
– Hát gazemberek, én gyártom a czukrot meg a pálinkát, hogy tőlem kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugal gálya, az hoz czukrot, a mennyi kell, rohanjatok utána s itassátok meg magatokat.
A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a fényes éjszakában s akkor egyszerre visszafordult s elkezde ismét távozni.
– Utána sietve! Kiálta Rooberts. Nézzétek. Már észrevett bennünket és menekülni kiván. Skyrme! munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni. Vadászatra Kopó, hajrá!
A Kopó rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége prédaszomjasan rohant önkénytesen a Kopó födélzetére, s a kedvező szél nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig közelebb-közelebb érve a Kopó által, nem sokára azzal együtt letünt a láthatárról.
Ez a gálya volt a «Fecske», a legfélelmesebb angol hadihajó, a két legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik – Rolls!
Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene ki voltak küldve, akkor a Fecske egyedül indult meg őt fölkeresni és legyőzni.
A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat s egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt kellett megkerülniök, melyet «Franczia zátonynak» neveznek. S a kalózok e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.
A Fecske csak haladt előre, a Kopót a sík tengerre csalta maga után, s mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a kikötőig, akkor utól hagyta magát érni.
A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árboczokra s nyílsebesen vágtattak a Fecske mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.
– Barthelemy és a halál! ordítá a rablósereg rettentő hangon.
Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a britt hajó ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira s füstfellegbe borítva a Kopót.
A mint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló le volt lőve az árboczról, csak Skyrme állt még és nem veszté el lelkét.
– Előre gazemberek! ordítá dühösen, mit bámultok magatok elé? huzzátok föl újra a zászlót s ki a csáklyákkal!
A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat; «előre!» ordítá Skyrme mennydörgő hangon.
Erre egy második roppanás dörgött le a britt ágyúkról rájok. A zászló ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát elsodorta.
A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz s kényszeríték, hogy forduljon vissza s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.
– Ne hagyjátok magatokat! ordítá Skyrme az árboczba fogózva, szégyen gyalázat reátok! kapaszkodjatok a hajóba s rohanjatok a födélzetre, haljatok meg hős halállal!
A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdék hajójukat a Fecskéhez közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárboczot, vitorláival együtt, leterítve azt a vízbe.
Veszve voltak. Még csak harczolniok sem lehetett többé.
– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. Rohanjatok a lőporos kamrába s lőjetek bele a hordóba.
Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá s egy pillanat mulva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy a hajót szétvesse. Az öt kalóz kinlódva és átkozódva feküdt a kamrában, feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost földreveté a pukkanás, ki mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja után kiáltott, mely a tengerbe repült.
Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.
Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.
– Hozzám ne nyuljatok! ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe kardot ragadva s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék, lánczaival tépte szét kötelékeit s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel kettészakítá a kezére vert lánczot és meghalt.
Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról jövő hajót fogott el.
A hajó kapitánya, Hill Jonathan, jovialis ficzkó volt, a kalózok hivására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett valamennyivel s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy ő valamennyit képes leinni.
A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt; «énekeld el most te a magad nótáját Barthelemy!» szólt ez végre a kalóz-vezérhez fordulva.
– Én nem tudok dalolni; felelt ez hidegen.
– Ej pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen énekelnek rólad, teszem föl ezt: «Útra kelt a fehér galamb, utána a sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.»
Barthelemy összeborzadt.
– Hol hallottad te ezt a dalt?
– Hohó öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.
– Szólj, mikor? hol?
– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam épen, midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a parton édes vizért, midőn a távolból sikoltozást hallok. Gyerünk! mondék társaimnak, segítsünk, ha szükség van ránk s puskáinkat ragadva rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk s mindig közelebb érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben öreg anyjukat hurczolták magukkal. Hajrá! kiálték én, ne hagyjuk őket elveszni s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok szétfutottak rögtön s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket s árkon-bokron keresztül csónakainkhoz futottunk velök. Mondhatom, hogy az a szép kis leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a világ tulsó végeig.
– Beszélj tovább… suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.
– Ugy-e? érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked nem igen hizelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott, szegényt mindig féltette tőled s ahányszor imádkozott érte, mindig utána tevé, hogy Rooberts Barthelemyt sülyessze el az Isten a mély tenger fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! minden hajóst megkérdezett, a kivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a gályát, melyen Villiam elutazott? nem beszéltek-e ő vele? úgy fájt a szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már azóta kedvesére?…
Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet, szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arczán valami tébolyodott mosolygás vonult szét.
– Nézzétek! a kapitány megőrült! hogy mosolyog! suttogták a kalózok elborzadtan kelve fel székeikről.
– Mi lelt öcsém? kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen összerendült az érintésre s arczán az őrült mosolygást mély bús melancholia váltá fel.
Fölkelt az asztaltól s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával, karját karjába ölté s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó hangon mondá neki:
– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma elfogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? az az én bajom. A kalóznak is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? de el fogok veszni. Az elfogott King Salomo fenekében tízezer font sterling aranypor van elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul elrablott javaidért.
Hill végigbámult a kalózon s azzal visszament a többiekhez.
– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.
Egy óra mulva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt Jonathan urral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:
E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s a kik föltápászkodva a jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a mult éjjel látott hajót.
Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas társaikat mámoros álmaikból s mutatták nekik a közelgő hajót és siettek Roobertssel tudatni a hírt.
Rooberts észrevevé arczaikon az ijedelmet. Hidegvérrel monda nekik:
– Ez bizonyosan a tegnapi portugal czukrász, ki a Kopó elől fut s a kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.
– Ez nem portugal czukorhajó, uram, szólt egy kalóz remegő hangon, szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a «Fecske».
– Nos? szólt megvető mosolylyal Rooberts. És ha az volna, az én uri barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?
– A hajón százhúsz ágyú van s egyike ez a legjobb vitorlásoknak.
– Mind nem tesz semmit. Kik a kapitányai?
– Az egyik Ogle Dávid, a másik Rolls.
– Rolls! ismétlé magában megdöbbenve Rooberts.
– Tehát még is jól sejtettem. – Föl fiuk! üssétek meg a dobot, föl a zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell félni, a harcz Istene velünk van.
A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.
Nemsokára előjött ismét, fején széles karimájú kalap, hosszú vörös tollal, melyet rubincsatt foglalt a szalaghoz, drágakövekkel himzett öltönyét becses persa shawl szorítá derékban át, nyakába széles arany-láncz volt vetve, melyről pompás gyémánt-kereszt szikrázott, övébe gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, oly büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.
A rablók szeme mind ő rá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy ő előtte semmi sem lehetetlen.
Barthelemy odainté magához Moodyt, s fülébe súgott:
– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál, miket eddig keresztül éltünk? Erősen kell magunkat viselnünk. Megkisértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk az ő ágyúlövéseit és visszaadjuk. Ha leárboczoztak bennünket, akkor iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az ellenségbe s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.
– Nagyon jól van, dörmögé a vén kalóz, pipáját fogai közt tartva.
– Még egyet, Moody. Ha el találok esni, ragadjátok fel holttestemet s vessétek a tengerbe. Ott a tenger fenekén akarok feküdni.
A kalóz rábillenté fejét s rámormogá: «jól van».
Ezzel mindenki helyére állt. Rooberts kivonta kardját s nagy büszkén fölemelve fejét, kiálta: «fel a horgonyokkal!»
A horgonyt felhuzták, a vitorlák kifeszültek, mindkét hajó szélsebesen közeledett egymáshoz, lobogó zászlókkal.
A mint egy vonalba értek, egyszerre neki fordultak egymásnak. A «Fecske» először lőtt; hatvan ágyú dördült meg egyszerre. A Royale Fortune kiállta a lövést, egy vitorláját sem veszté el miatta s csak három kalóz esett el.
– Hajrá! kiálta Rooberts, miénk az előny! s azzal negyven ágyúval visszaadta a lövést a «Fecskének», mely nagyot hajolt a dördülés után.
Akkor egy magányos pisztoly-lövés hallatszott a «Fecske» fedélzetéről és Rooberts hanyattesett egy ágyúra holtan.
A golyó épen szívén ment keresztül.
A kormányos Stephenson látta őt lerogyni és nem véve észre rajta a sebet, rákiálta:
– Ne feküdjél le kapitány, hanem nézz bátran a veszély elé s vívj, a hogy férfihoz illik!
E pillanatban magasan szökellt föl melléből a vér.
Stephenson ezt látva, kétségbeesetten ugrott le az emelvényről, odahagyva a kormányt s vad ordítással veté magát Rooberts testére, hangos zokogással kiáltva fel: «meghalt!»
A veszélyes pillanatban megbénítá a rablókat e vészkiáltás, névtelen ijedtség fogta el sziveiket, ordítva rohantak a kapitány holttestéhez valamennyien.
Moody jobbra-balra taszigálta őket, s a holttesthez érve, azt fölkapta hirtelen, s a korláton keresztül belehajítá a tengerbe.
Roobertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harczra, sem menekülésre nem gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el fegyvereiket s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy fejevett test, összerogytak önmagukban.
Csupán Scudamore gondolt valamire. Megpillantá az ellenhajón Rolls arczát, s kanóczot ragadva futott le a lőpor-terembe.
Annak ajtaja előtt Glasby Henryt találta kivont karddal.
– Hát te miért állsz itt? riada rá.
– Hogy téged be ne bocsássalak, felelt Glasby, kitekerve a kanóczot az orvos kezéből és elgázolva azt.
– Hej Asphlant! Moody! kiálta Scudamore. Itt áruló van. Segítsetek betörni a lőporkamarát.
Kiáltásaira zaj támadt a kalózok között. Egy része föl akarta vettetni a hajót, a másik ellenszegült, Glasby azalatt, míg a két fél egymással tusakodott, teleönteté vízzel a lőporos hordókat, s mire a kalózok hozzájutottak, nem tudták azokat többé föllobbantani.
Egy óra mulva minden harcz nélkül el voltak fogva.
IV.
A serleg habja ki van öntve, fenekén csak a sepreje van még, töltsük ki azt is.
Hill kapitány a csata alatt felkerekedett saját hajójával, s a rablók aranyát magához véve, szépen odább állt vele.
Az elfogott kalózokat saját hajójukba zárva vitték a Cap-Corsóba vissza.
Még e baleset sem birta őket megtörni.
A sebesültek nem engedték magukat bekötözni, letépték kötelékeiket, s ha bilincsre verték őket, leszoríták lánczaikat a fájó, vérző sebekre, s úgy vesztek el átkozódva, nem békülve ki sem Istennel, sem emberrel.
A többiek vad rabló-dalokat énekeltek s gúnyos tréfáikkal boszanták őreiket.
Egy közülök kezében méregetve a kiszolgáltatott kenyéradagot, nevetve mondá: Ti ki akartok bennünket száraztatni, hogy a kötelet megkiméljétek; e száraz kenyértől úgy megsoványodunk, hogy elfügghetünk bátran egy czérnaszálon.
Párosával voltak összebilincselve egymáshoz. Egy közülök elkezdett imádkozni, énekelni, a másik, a ki hozzá volt kötve, oldalba rugja keményen.
– Mit akarsz ezzel elérni? kérdi tőle.
– A mennyországot! felel amaz kegyesen.
– Te? a mennyországot? rég átugrottad azt velünk együtt. Mi a pokolba evezünk. A kapitány már ott vár reánk, mi is rangunkhoz illő módon fogunk ott föllépni, s mikor bevitorlázunk a pokol kikötőjébe, tizenhárom lövéssel fogjuk őt üdvözölni. Hurrah Barthelemy!
A szegény megtérő bűnös nem szünt meg énekelni és imádkozni, társai átkozódása közepett, míg azok egész komolysággal nem folyamodtak a hajóskapitányhoz, hogy mentse meg őket azon embertől, a ki ordításaival a többiek jókedvét zavarja s magát méltatlanná teszi ilyen jeles társaságra, vagy legalább vetesse el tőle a közrend föntartása végett az imádságos könyvet.
A kalózok legveszélyesbjeit a «Fecskén» tarták fogva, köztük volt Moody és Asphlant.
Azok ott összebeszéltek, hogy egy éjszakán kitörve börtönükből, legyilkolják mind a két kapitányt, s egy még hatalmasabb kalóz társulatot alakítsanak.
Egy közülök jónak látta magát megmenteni a többiek árán s elárulá a tervet. Már akkor a rablóknak sikerült lánczaikat lefürészelni, s azontul éjjel-nappal kelle őket őriztetni.
Scudamore a Royale Fortuneön hagyatott, meg volt neki engedve, hogy szabadon járjon-keljen, s a sebesült kalózokat ápolhassa, a kik engedték magukat ápolni.
Egy éjjel felbiztatá Scudamore a kalózokat, hogy az ő segélyével szabadítsák ki magukat s inkább haljanak meg harczolva, mint kivégeztetve. A kitörés pillanatában elárultatott az összeesküvés, s nehogy ujra lehessen azt kezdeni, a mint a Cap-Corsóba értek, rögtön összeült a hadbiróság, rövid úton elitélendő a kalózokat.
Csak két osztályt kellett közöttük tenni; egyikbe jutottak a főnökök, másikba az alárendeltek, amazok határoztak mindent, emezek csak teljesíték. Amazokat tréfásan elnevezték felső parlamentnek.
A felső parlament dolga rosszul ütött ki.
Halálra itéltettek valamennyien; köztük Moody, a vén hajós, Asphlant, Sympson a nemes lord és Scudamore.
Csupán egyet mentettek föl: Glasby Henryt.
Nemes jellemét már hiréből ismerék, sokan köszönhették neki éltüket, vagyonukat; sokszor menekülni akart a kalózok közül életkoczkáztatással, mindannyiszor elfogták. A törvényszék szabadon bocsátá őt egészen.
Tehát végre mégis megláthatta menyasszonyát.
* * *
A hirhedett kalózok elpusztulása széthangzott az egész világban. Sokan, igen sokan siettek hálát adni az Istennek, hogy e rémtől megszabadítá a világot. Három fiatal leányzó sorba járta a dublini templomokat, hálaimákat susogva az éghez, hogy meghallgatá kérésüket s a rettentő kalózkirályt a tenger fenekére juttatá, s utána tevék rebegve: «és őrízd meg a mi kedvesünket Villiamot, s hozd őtet mihozzánk vissza!»…
… Az ő kedvenczük, Rooberts Barthelemy száz ölnyi mély víz alatt feküdt korallok és tengeri csigák között.