JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXI. KÖTET

HANGOK A VIHAR UTÁN

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HANGOK A VIHAR UTÁN

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A VARCHONITÁK.

I.

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.

A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.

Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.

Így szól a pars mythologia.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép – a hogy e nevet görög classicusok szokták irni – e bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.

Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta, szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak, életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet adtak neki.

De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta kardok?

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik.

Ott körülfogták Bertenezát s áhitattal hallgaták szavait.

– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos. Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura mutatva.

– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.

A tatár oda volt bámulatában.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd azt a kardot.

Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan vassal?

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre, hogy megszünt az Imausnak ura lenni.

Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig. Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun, majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával, Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani; az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát; amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek; amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok, költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak, az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken.

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek, hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…

II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.

Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában. Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg. Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák dobogásainál. Hijába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok ülni, őseim között legutolsó.

A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.

– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb lett mint azelőtt.

E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok. Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Mi hírt hozál a jóslatokból? kérdé a chagán.

– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?

– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva, eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az elrejtőzésnek».)

– Mi hírt hozott a szebb hazákból? kérdé Oldamúr.

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken, homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.

Oldamúr megdicsőült arczczal rebegé: «oh öröm, oh gyönyör!»

A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a chagán kezeit.

– Mit mondjak ősz apádnak oda fenn? szólt Oldamúr az elsőhez.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.

– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei sírján.

A chagán megszorítá barátai kezét.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma.

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt, bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb tekintet.

Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig észrevehető hamv.

Oldamúr oda inté őt magához.

– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.

– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? szólt Dalma, én leányod vagyok.

A chagán szomorúan felsóhajtott.

– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné. Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket, sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat, melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal, annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki, sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; – mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm, álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja: gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.

– Ne esküdjél korán.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra, törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja próbálni a szerelem.

– Nem tudom, mi az?

– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani; a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.

– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban.

– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz képest.

– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.

– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend örök küzködése.

– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom azt. Én a mióta éltemet tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt, melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java. Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hivhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs fegyver küzdeni.

– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.

Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt, utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. – Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

Ekkor a rhabonbánok közől egyik lépett Dalma elé.

– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd álland helyén; mi legyen az?

Dalma komoly, ihletéstől áthatott arczczal viszonzá:

– «A hazáért semmi áldozat sem nagy.»

A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott egyenes vonásokból álltak.

– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.

– Hivjátok Istent! Esküszöm szavamra.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.

– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok, a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek, élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet, ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár, mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok reá.

– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha elbukom.

A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak, ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához, melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»

Az ifju fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára.

– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived? hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.

Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: «emlékezem, emlékezem».

Elemér gyöngéden közelíte hozzá.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal, én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához, én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e még?

Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja ágyához huzódék, mintha védelmet keresne nála valami kisértő rém ellen, s kezével tiltva inte Elemérnek.

Oldamúr biztatva szóla hozzá.

– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el, miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve, farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta; te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját, hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig hasítottam. Emlékezel e még?

Dalma sápadtan rebegé: emlékezem.

Oldamúr gyönyörteljes arczczal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér, szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra, hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül a másodikon, s egy pillanat mulva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az, ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– Te voltál az, óh jól emlékezem.

– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél, fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass, óh hallgass!»

– Dalma! Te reszketsz, monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.

Dalma fájdalmasan rebegé:

– Óh atyám, érzem fogadásom terhét!

– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.

– Már azzá nőtt, rebegé Dalma elfogult kebellel.

– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult Elemérhez.

– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Oldamúr megszorítá Dalma kezét.

– Értelek, jól értelek.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy, mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért, sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol, fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem érezek.

Dalma parancsolt szivének, s hideg arczczal, hideg szóval felelt:

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek, hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív, aczél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged egy pillanatban.

– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Mire vársz még?

– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled». Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.

Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.

– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén. Isten veled!

Elemér meghajtá térdét Oldamur előtt, annak hideg kezét homlokához vive.

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott fenn üdvözöld.

– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.

– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

Dalma ott térdelt atyja előtt. Arcza fehér volt, mint a márvány.

– Elégült vagy-e velem? kérdé suttogva tőle.

– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé. Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant. Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat, az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol. Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni, ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….

E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.

A táltos e pillanatban belépett a sátorba s reszketeg hangon szólt hozzá:

– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra!

Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak az alkonyodó nap felé.

Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült.

– Ő halva van… suttogá alig hallható szóval.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

A férfiak zokogva törlék szemeiket.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet mégis visszafojtja.»

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként hullott szemeiből a holt ravatalára.

III.

Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.

A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain áldoztak.

E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein, kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor kezdődött a dæmon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.

Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú, háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még, ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.

Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok, villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre harczolni.

Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése, zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást adott vissza.

Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes szakálla előre állt, mint egy rúd.

– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?

– Még fiatal és sokáig élhet, viszonza Kubláj.

– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.

Jagár meghallá a felkiáltást s fejcsóválva monda:

– Te azt nem tudhatod nagy király.

– De megtehetem.

– Vétenél a szövetség ellen.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl, hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire. Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?

– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön.

– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?

– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat?

– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia réme s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és bal felől.

– Mit teendsz?

– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat. Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek. Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem jut egy sem?

– Szavaid fenyegetéskép hangzanak.

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az égen, de a míg élek, elbujjanak!

– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harczra.

– Készüljetek a halálra.

– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak, az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, – monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.

Ez kidühöngött kedélylyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva:

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt még gyermekkorában összezúzni.

– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt meghajtva magát az emir.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

E perczben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták:

– Hirnök a tengerről!

Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg a királyt körülálló testőrök karélyában.

– Uram, hatalmas Disabul, szólt a hirnök fogvaczogva, rossz hírt hozok.

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan, ha rossz, legyen rövid.

A hirnök nagy lélekzetet vőn és beszélt:

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.

– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél, ordíta Disabul.

A katonák elragadták a hirnököt.

– Oh átkozott vihar! kiálta szakállát tépve a király, hogy fuss a világ végeig és soha meg ne pihenj! óh átkozott tenger, hogy száradj ki és láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árboczos, tizezer vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy uszó város, aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, pánczélos hadakkal: minden, minden oda! Vitézeim a tenger fenekén fekszenek, gályáimat darabokban hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát, kinek arcza mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön köny szemeidbe? Katonák! vigyétek és tanítsátok meg sírni! Ezer árboczos hajóhadam! Egyik kezem van levágva… Inkább volna egyik kezem…

– De mit, szólt újra visszatérő daczczal. Maradt még két seregem. Semmit sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Ismét kürtszó hallaték és a kiáltás más oldalról.

– Hirnök közelg.

Nemsokára portól belepett harczos sietett a király elé, lelkendező szóval kiáltva:

– Hatalmas király, a pusztáról jövök, hadsereged közül.

– Mije hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?

– Semmije sem hiányzik uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

Disabul mint a villámütötte fa állt sötéten e rémhírre.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, a kiket te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer harczost veszíték el ingyen, a nélkül, hogy az ellenségből egy élet esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó: gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett nekik, mért nem siettek jobban. Oh a chorazani sereg mindezt ki fogja pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott és kiálták:

– Hirnök érkezett.

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy halavány, paizstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő ajakkal.

– Ne szólj! hörgé Disabul, elfedve arczát. Pofád sápadt, mint ki sírból kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat! Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Uram, Chorazanból jövök, hebegé a hirnök.

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arczodat, hogy ne lenne ily fehér?

– Omér khánnal összetalálkozánk.

– A végin kezdd… Győztetek-e?

– Sereged elhullt. Magam vagyok utolsó, ki megmenekült a harczból.

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél meg! ordíta Disabul s kardját kirántva, ketté hasítá a hirnök fejét.

Azután kiesett kezéből a kard.

– Ég és pokol! mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép hadsereg; a válogatott pánczélos hadsereg, mely mint egy ércz buzavetés terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt, dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani,… e lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt tornyok, mik ijedelmei voltak a harcznak, e hős vezérek, csapatjaik élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel s e lobogó sátorok, mik a halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel tántorogva, mint egy holdkóros.

Egyszerre elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.

– Ki tette ezt? ordíta felkapva a kardot. Ki harczol ellenem láthatatlan kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért hízlallak itt, hogy így bánj velem? te pokollal viselős fenevad, most fiadzz meg, s szülj nekem oly hadsereget, a minőt megettél, vagy oly dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A főmágusz eléje állt.

– Szűnj meg szavaiddal, Disabul; ne haragítsd Astarothot még jobban.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan alaknak itt.

A máguszok földalatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó bálvány torkából.

– Halld, Astaroth beszél, szólt a főmágusz Disabulnak.

– Mi kell neki? kiálta ez dühvel. Ha éhes, tömjétek meg kavicscsal.

A bálvány egyre bőgött.

– Astaroth édes áldozatát kéri.

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe gályáim sülyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a biborcsigát, a pillangót, a salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen szüzet.

– No hát adjatok neki.

– Astarothnak tizenhétéves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte szent.

Disabul leverten hallgatá a máguszt.

– Keveset beszélj jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy a mit akarsz. Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még háromszázezer asszonyt.

– Szűz csak egy kell, de tizenhétéves.

– Mit említed annyiszor? hozass egyet.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; a ki akkor született, azon évből csak egyetlen egy él.

– Tehát legyen azon egy Astarothé.

– Bárki legyen is e szűz?

– Ha apjának szemefénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták Astaroth nevét. A nép körül a földön arczra borulva feküdt. Disabul ült egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen tizenhétéves szűzzel, ki az országban élt s megálltak vele a rémbálvány előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült és holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél, annak szelid körrajzait tüntetve ki.

Kubláj emir megrántá Disabul köntösét s mondá:

– Uram király, ez Halila, a te leányod.

Disabul föltekinte s ismét lesüté fejét.

– Átok reá, miért nem fiam!

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arczát, hirtelen kiragadá magát a máguszok kezéből s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s mintha sejtené, a mit még bizonyosan nem tud, sikolta kétségbeesett hangon:

– Atyám segíts, engem bántani akarnak!

– Bántottak engem is, szólt Disabul, három hadseregem veszett el egyszerre.

– Oh de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak? Beérhette volna harczosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek szivembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes tűzbe ne vessetek, óh én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti gyermekét, mégis csak legjobb lesz te neked meghalnod, kit apja gyűlöl.

– Érzem, hogy gyűlölsz és én nem adtam neked rá okot soha.

– Te nem. Anyád adott rá okot, a miért szült.

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad felnevelt volna gyermekének s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy tevehajtsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első tevehajtsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga, mert nem volnál hajadon.