– Oh hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van homlokomra irva, hogy a ki engemet kiván, a te gyűlöletedet kivánja magának.
– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem siratnám elveszett sergeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem, mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arczod, szemeid, termeted? lennél inkább rút, törpe, kancsal és pupos, – csak férfi lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…
A bálvány megúnta a sok beszédet és bőgni kezdett. Disabul mérgesen fordult vissza.
– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát meg fogja kapni.
Halila kétségbeesetten kulcsolta át atyja térdeit.
– Atyám! te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit térdeidtől hurczolnak el.
– Jól van, monda Disabul. Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím egy menekvésre nyujtok utat neked. Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll, találkozik egy férfi, a ki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor, vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak, hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, a kit már férjhez adtak.
Halila csüggedten, sértett szeméremérzettel hajtá le fejét.
– Mindenféle emberek! kiálta Disabul. Jőjjetek ide, lássátok e leányt, s nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jóerkölcsű leány. Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon, lépjen elő.
Mély csend fogadta a felszólítást.
– Nos? senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok válogatós. Az elsőnek adom, a ki szól.
Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt, s meggyalázott arczát kezeibe rejté.
– Látod: senki sem akar nejévé fogadni, szólt Disabul.
A főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.
– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz Astaroth kebelére.
Halila az égre emelve arczát és összekulcsolva kezeit, rebegé:
– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, a kit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem muló Isten! légy velem! S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!
– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! riadt a leányra a főmágusz, felrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen Istent hí segélyül.
– Isten! Mindenható! sikolta a leány, a földre vetve magát. Ne hagyj el engem!
A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány felé.
E pillanatban egy magas, délczeg levente lépett a középre, kezében olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett s megfogva a leány kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:
– Ne félj. Nem hagy el soha, a kihez kiáltál.
E dalia volt Elemér.
Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délczeg, bátor arczú ifjut, s kezét megragadva, kebléhez szorítá s szólni nem bírt köny és elfogódás miatt.
Elemér bátran körültekinte. Mindenki bámulva néze rá.
– Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni lehet? kérdé merész, kihívó hangon.
– Mit akarsz? ordíta rá Disabul.
– E hölgyet megszabadítani.
– Szinte elkéstél vele.
– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen jól.
– Nagyon jól tudták ők, hogy a ki őt meg akarná menteni, magát vesztené el. Eredj dolgodra botor fiu, s örülj rajta, hogy még fiatal vagy.
Halila megrettent, hogy védője netalán megengedi magát rémíteni, s ismét visszalép. Átkarolta őt kétségbeesése teljes erejével.
– Oh ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól; végy nődül, én szeretni foglak, álmaid felett őrködöm, gondolatoddal uralkodhatol rajtam; rabnőd leszek, ki éjeket virraszt egy pillantásodért, kinek élete nem lesz kívüled, ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid porát csókolja, ha elgázolod.
– Ne félj, megvédelek, szólt Elemér.
– Hát tégedet ki véd meg? kiálta Disabul, megzördítve kardját.
– Oh ne hagyd magadat elrettenteni, szólt a leány, ha látnád félisteni alakodat, egy világgal mernél szembe szállani. E tekintethez nem férhet gyávaság, ez arcz félelmet parancsolna még a puszták vadjainak is. Oh meg ne rettenj, légy erős!
– Ne félj. Ez olajág megoltalmaz téged, szólt biztató hangon az ogur levente. S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!
– S ki vagy te? ordíta Disabul, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted Disabul, mögötted Astaroth áll?
Elemér büszke erőtudattal mondá:
– Én az ogur nép követe vagyok.
Kubláj suttogva mondá Disabulnak:
– Uram, te elsápadál.
– Igazán? szólt ez tántorogva. Észrevehetni arczomon? s azzal erőt véve meglepetésén, újra kemény hangon kiálta: «Ha mennybéli követ vagy is, remegj, midőn előttem állsz.»
– Hagyd a haragot Disabul, szólt Elemér. Jól tudva azt, hogy te mennyire szoktad tisztelni a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret magammal hozni kiséretül. Kopjáik hegyét láthatod hátad mögött.
A nap épen akkor kezde pirkadni; Disabul a mint hátratekintett, reszketve pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első sugáriban.
– És nekem egy harczosom sincs többé, sóhajta magában.
– Uram, ülj fel trónodra, mert reszketsz, szólt suttogva Kubláj a királyhoz. Ne vegye észre ez idegen megaláztatásodat.
Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel, tigrisbőrrel beterítve, melyet vastag kerekekre téve, mindenütt a király után szoktak gördíteni. Disabul csüggeteg léptekkel, elfojtott dühében reszketve tántorgott a trónig s felült reá és sötét arczczal tekinte Elemérre, mintha ijeszteni akarná őt tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt áll, hanem ki rajta ül.
– Beszélj hát, mit hoztál? szólt a követhez, vagy mit akarsz elvinni?
– Ifju chagánom üdvözletét hozom, ki atyja holta után trónra ülve, erről téged tudósítni kiván, s irántad való gondolkozása zálogképeit itt küldi általam.
Ezzel egy utána jövő apródnak inte Elemér, ki szironyos szarvasbőr-vánkoson egy kenyeret és egy botot vitt a király elé.
Disabul ajkába harapott, s szemei vadul forogtak.
– Kenyeret és botot! hörgé fogai közt. Értem a czélzást. Volna csak meg chorazani hadam, majd tudnám, melyiket válaszszam?
Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyujtá fel Disabulnak a jelvényeket.
– Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe. Válaszsz közülök.
– E kenyeret… monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg elvevé. – Elemér büszkébb volt, mint hogy Disabul gyűlöletkifejező torzvonásait nemes arcza csak egy mozdulatával is megtorolja.
– Chagánom örülni fog jó szándékodon?
– Derék férfi chagánod? kérdé Disabul keresztültörő gúnynyal, s a kezei közt összelapuló kenyéren látszott, mit gondol e perczben Dalmáról.
Elemér arcza kigyuladt, midőn e kérdésre felelt, midőn Dalmáról kelle szólnia.
– Félisten a harczban, – angyal a baráti körben, – egész ember a tanácskozásban. – Ha látod őt, szived megáll a bámulat miatt, – ha nem látod, utána megy a szeretet miatt. – Ha ellensége vagy, legyőz karja által, – ha jó barátja, legyőz lelkével.
Disabul arcza sötétvörös lett e magasztalástól.
– Az ég tartsa meg soká, hörgé keserves gúnynyal.
– Kivánom egyúttal, szólt Elemér, hogy a régi szövetséget esküvéseddel tedd újjá.
– Oh kész örömmel, felelt Disabul, fújva dühében.
– Hogy országunkat haddal sohasem fogod háborítni…
– Hogy semmi velünk ellenséges néppel szövetséget nem kötsz.
– Esküszöm rá!
– Hogy trónodat, mely holtod után chagánunkat illeti, jogtalanul más kezére nem játszod.
Disabul felugrott trónjáról, melle zihált, szemei vérben forogtak. Oly dühvel, minővel a kalitkába zárt tigris, engedelmeskedni kénytetve őrzője vasvesszejének, ordíta fel:
– Esküszöm rá! Megesküdjem-e még arra is, hogy korábban meghalok, mint chagánod?
– Az ég tartson meg tetszése szerint.
Disabul lankadtan dőlt vissza trónjára.
– Kérlek, szólt keserűen. Esküdtess még meg valamire. Ha már benne vagyunk. Kérj tőlem valamit. Most jó kedvemben vagyok.
Halila még mindig ott térdelt Elemér lábainál. Az ifju észrevette esdő pillanatát.
– Valóban, még egy kérelmem van hozzád. E hajadont, ki ótalomért folyamodott hozzám, senki se merje bántani: legyen szabad akarata, mehessen a hova akar, tehesse a mit kiván, legyen szabad és sérthetetlen.
Halila felsóhajtott, gondolván magában: «ő nem kivánja, hogy övé legyek…»
– Esküszöm rá, szabad leend, szólt Disabul.
– Örömestebb lennék rabszolgálód, suttogá alig hallhatón a leány, Elemér kezét ajkához szorítva.
– És most a magas ég legyen oltalmazód, jó szomszéd, mondá búcsúüdvözletét Elemér, ha netalán szükséged lenne ránk, csapatjaink nem messze lesznek tőled.
Ez egyúttal figyelmeztetés volt Disabulnak, hogy vigyáznak reá.
– Szép hajadon, szólt Elemér, fölemelve a lábainál ülő hölgyet, – a király szava megadta éltedet és szabadságodat, az ég adja meg boldogságodat is.
– Az ég megadta azt, suttogá a leány, de te ismét elvivéd magaddal! s gyászló epedéssel tekinte a távozó ifju után, ki nemsokára levente csapatja élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.
Mély csend maradt eltávozása után.
A népség hallgatva húzódott félre, a máguszok szomorúan állták körül bálványukat, mely világított, míg sötét volt az éj s most feketén állt ott a fényes napvilágban.
Disabul fejét tenyerébe hajtva, elborult arczczal maradt ülve trónján. Senki sem meré őt háborítani.
Egyszer azonban újra kardcsörgés hallatik s az imént eltávozott hindu és fehér hunn követek látszának visszatérni.
– Magas király, szólt a hindu, még egyszer visszajöttünk, megtudni végső határozatod; a harcz nem gyermekjáték; lehet, hogy megbántad hadizeneted; a napvilág gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még egyszer felszólítunk békére.
– Engedelmes férfiut találtok bennem, szólt Disabul megvető nyugalommal. Letettem a háborúról. Pap leszek. Elmegyek boldog Arábiába keringelő barátnak. Még szóval sem akarok harczolni ellenetek. Szidjatok, csúfoljatok ki; én hallgatok.
– Sőt dicsérünk határozatodért, szólt a hindu, nagyot tartva szavainak hatása felől; fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink súlyát tekintetbe vevéd.
A hindu követ megelégült öntudattal húzódott vissza.
– Majd vettem volna, szólt Disabul, csak élne még chorazani hadam. A férgek azt hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, a ki meghagyja magát enni általuk.
A többi követeket meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró tömpe bajnok jónak látá e hangulatot hasznára fordítani s kiválva a többiek közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve, mondá:
– Magas király! én a csuvasz nép követe vagyok.
– Ki az ördögöké? kérdé boszúsan Disabul.
– A csuvaszoké, uram.
– Országunk hajdan a Bajkál tóig terjedt, most e darab részt te birod, nem adnád vissza?
– Akár még a Bajkál tavat is hozzá! mondá csúfos nagylelkűséggel Disabul. Van-e még, a kinek valami kell? kiálta fölemelkedve trónjában s keserű jókedvvel széttekinte a nép között.
Nehány paraszt összeszólalkozott, egyet kituszkolva maguk közül, az megrángatta csuháját s Disabul elé lépve, rövid bölcseséggel szóla:
– Uram, magas király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.
– Igen szívesen! szólt Disabul, hát te másik?
A paraszt sarkában egy hivatalnok következett:
– Uram, magas király! nekünk tisztviselőknek kevés a fizetésünk.
– Legyen kétannyi! Jertek; kérjetek! No csak bátran, állj elő te vércseszemű, látom pofádból, hogy kell valami. Mi kell? ne vigyorogj, gondolj ki valamit.
A megszólított szurtos-lisztes legény szétmosolygott a levegőben, megvakarva tarkóját, mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen, s azzal ostoba képpel mondá:
– Uram! Egy szélmalmom van, de igen rossz helyen.
– Rossz helyen van? monda gúnyos részvéttel Disabul. Állítsd fel palotám udvarán, ott jó helyen lesz. Elő ti többiek! Kérjetek, parancsoljatok. Mimet adjam oda. Kell e boglár valakinek?
S azzal leszakítá boglárát süvegéről.
– Netek! kiálta, azt a nép közé vetve. Kell kardom? Hát övem kinek kell? Kormánybotom? süvegem? Itt van, vegyétek! osztozzatok meg rajta!
S azzal egyenkint letépve magáról fejedelmi ékeit, a nép közé hányta azokat, mely czivakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a gyöngébbtől s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak a legapróbb foszlány és töredék maradt meg a nekik szórt tárgyakból.
A nép szertebeszélte, hogy a király ma különös jó kedvében van.
– Nem maradt más, mint puszta testem! kiálta Disabul, ruháit felszakítva, miután a nép eloszlott; hát ez kinek kell még? Ah! amott látok két hullakeselyűt az égen: meghallották szavam. Jertek! Tiétek vagyok!
A téren senki sem volt már, a népség sátoraiba oszlott. A kétségbeesett királylyal nem maradt más, csak Kubláj és Halila.
A leányka leült a trón zsámolyára, fejét tenyerébe hajtva, Kubláj odalépett Disabulhoz s megfogá kezét.
– Térj magadhoz király, még nincs veszve minden.
Disabul vadul tekinte szét, szilaj tekintete majd leányát, majd emirjét érte. Halila félve kelt föl a trón lépcsőjéről s reszketve fogta meg atyja balkezét, míg Kubláj jobbját tartá.
– Hát ti miért maradtatok itten? Nincs semmim, a mire várjatok.
– Még van országod, szólt az emir.
– Még van szived, suttogá Halila.
Disabul szomorúan tekinte leányára.
– Minek vagy itt? Szabaddá tettelek. Mehetsz, a hová akarsz.
– Én itt akarok maradni te nálad.
– Hm. Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szivét meghülni. Te nem hagytál el. Ezen nincs mit csodálnom. Gyermekem vagy s ösztönnek engedsz. De hogy te is itt maradtál velem, te skorpiószívű udvaroncz, te aranyos légy, ki csak addig dongsz, míg a nap süt, ezt bámulom.
Kubláj mosolygott, alázatos képpel, minő azoké, kik mosolyogni szoktak, ha bántalmakat mondanak nekik.
– Ez arra mutat, hogy napod még nem ment le végkép, s hogy én fel tudom azt újra hozni egedre.
– Valóban? Tudsz hadsereget teremteni a puszta földből?
– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.
– Beszélj, hallgatok rád.
– Menjünk félre. E leány ne hallja, a mit mondok.
Halila apja intésére a trón lépcsőjére visszaült.
– Tudd meg tehát, szólt Kubláj, hogy e hatalmas, dölyfös új chagán ellen, ki oly merészen küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha napfényre hozható, egy kardcsapás nélkül ledönti őt trónjáról s téged ültet bele.
– Mondd e gyanút.
– Nem sejted-e? Én hiszem, okom van hinni, hogy a fiatal chagán, e félisten, ez angyal, ez egész ember! – sem félisten, sem egész ember, még csak nem is férfi, hanem leány!
Disabul új lelket látszott kapni e szóra.
– Aranyba foglaltatlak e gondolatodért. Honnan gyanítod ezt?
– Szokásom kétkedni, gyanakodni. Midőn Oldamúr udvaránál voltam, mint követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem asszonyé!
– Miről beszélsz hát? kiálta boszús türelmetlenséggel Disabul.
– Csak hallgasd tovább. Itt rosszul ütött ki a kisérlet, más térre kellett vinnem gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr maga körül. Egyszer nők társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb hölgyei voltak együtt: egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra maga a vénség is lángokra gerjed, hogy képesek volnának egy győztes hadsereg kezéből kiragadni a diadalmi zászlót. Dalma véletlenül jött a társaságba. Egy tizenhatéves ifju meglepetve lett volna ennyi szépség láttára. Arczának lángba kelle jönni, szemeit zavartan kelle lesütnie, szemérmesen fordulni erre, arra s egy-egy tétova szót rebegni ahhoz, kit legelébb meglát… A mi herczegünk e helyett közönyösen lépett a hölgykoszorú közé, mindeniket külön nyájasan üdvözlé, bátran társalgott velök s tekintetében nem volt semmi sovárgás, arczán semmi melegség. Ez árulá el előttem! Ez nem lehet férfi szive, így csak asszony nézhet asszonyok szemei közé.
Disabul kedvetlenül mordult reá:
– Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanuság.
– Oh uram, szólt Kubláj ravasz értelmességgel, a szemekből biztosabban lehet olvasni, mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony szemeire, midőn fejére tették a nászkoszorút s aztán egy nappal később, midőn azt a főkötővel cserélték fel? Minő különbség a szemek között? Amaz még leányé volt, ez már asszonyé. Amaz félig csukott, rejtett világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember közül nem ki tudnád-e ismerni a gyilkost – szemeiből? Amazoknak nyugodt tekintetével ellenkezőleg nem megtalálnád-e imennek szemeiben azt a zavart, ijedős gondolatot, mely a bűntudatos lelket elárulja?
– Tudományodért sokat adhatna valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha nem lehet bebizonyítani?
– Ez csak ok a gyanúra, más azonban a mód azt napfényre hozni.
– Mondjad.
– Nőt kell neki adni.
– S ki kényszeríthet arra valakit, ki kényszeríthet arra egy fejedelmet, hogy megházasodjék? s még ha tehetnők is ezt, meglehet, hogy ő elárulná magát a nő előtt, de a nő elárulná-e őt mi előttünk?
– Két kérdésedre egygyel felelek. Leányodat kell hozzá nőül adni.
– Bölcsen beszélsz.
– Őt nőül ajánlva neki, ezt nem utasíthatja vissza. A leány szép, erényes és szelid; királyi szülött. Semmi ok sincs őt el nem fogadnia. De van az ellenkezőre. A két fejedelmi család egyesítéseért ezt még a közjó is kivánni fogja. A varchoniták, kiket a gyűlölet annyi emberéleten keresztül elválasztott, a szeretet által újra egyesülnek. Saját országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.
– Új vért öntöttél belém, szólt büszkén föllélekzve Disabul. Meg nem menekülend kezeim közül.
– E titkot senkinek se hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék s bennünket kijátszanak.
– Még álmomban se hallja tőlem senki, monda a király s leányához fordult.
– Szelíden bánj vele, súgja az emir, hogy ellenünk ne szegüljön. Hadsereged nincs. Leányod szemeiben van minden fegyvered.
Disabul megfogta leánya kezét s szelíd arczot iparkodék ölteni s beszédét gyöngéd hangokra erőszakolta.
– Te jó, te szelíd leány. Ne térdelj lábaimnál. Jer keblemre és ölelj meg. Én jó, szerető apád vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét volt, melylyel szived érzelmeit kisértém; ha úgy bántam veled, mint gyűlöletem elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének tekintsed: te tisztán jöttél ki belőle; midőn a halál torkába taszítálak, még akkor is szerettél; midőn mindenki elhagyott, még akkor is ragaszkodál hozzám; midőn szabadon bocsátálak, hogy mehess, hová akarsz, még akkor is visszajöttél hozzám, hogy mellettem maradj. Jobbomon fogsz ezentúl ülni, trónomon és szivemben első helyen. Minden szenvedésedet százannyi örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak úgy, hogy a mint került eddig még a leghitványabb is, ezentúl örüljön a legmagasabb úr is, ha lábaid porát csókolhatja.
Szegény leány, úgy örült ez édes szavaknak! örömének terhét alig bírta elviselni. Zokogva borult atyja keblére.
– Te engemet szeretni fogsz?
– Szeretni nemcsak én, hanem azok is, kik előtt népek hajlongnak. Ha egy óra előtt a legutolsó rabszolgának sem volt kedve kezedet elfogadni, örüljön most a legnagyobb király, ha azt elnyerendi. Álmodjál szépeket. Álmodd azt, a mi legmagasabb, legmerészebb gondolatja lehet a léleknek és én valósítani fogom ez álmodat.
– Oh én most is álmodom, álmodom és boldog vagyok, rebegé reszkető szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kisérték.
Jobb lett volna nem álmodnia oly boldogan.
IV.
«Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját boldogtalanságod!»
Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utódát. Az áldás megfogamzott. Naponkint új öröm várt az ifju uralkodóra; s az öröm, melyet mint fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt. Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen s erős határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elitélésére az országnagyok gyűlése hivatott össze s előre beszéltek róla az emberek, mint valami gyászünnepről.
Az egyik egy harczos volt, ki a csatából megszökött.
A másik egy férfi, kit «névtelen» bűnnel vádoltak.
A harmadik egy házasságtörő asszony.
Az itélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján, fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbe öltözött nép; a fehér szín kedvencze volt az ogúrnak, a fekete gyászt csak a bűnösök viselték.
A trón menyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal. E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.
A tárogató-hangok jelenték, hogy a chagán jő.
A nép tolakodva nyomúlt elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma arcza halovány volt és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis visszasugárzott rajta s mentül fehérebb volt az arcz, annál fényesebb volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. A ki egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti őt oly nagyon? végre levették őt lováról s palotája kapujától kezdve egész a sorompókig a nép feje fölé tartott paizsain, mint egy érczhidon kellett végighaladnia.
A könytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.
– Uram, erősítsd meg szived, monda neki a rhabonbán, e nap büntetésre virradt.
– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés jobban fáj annak, a ki adja, mint annak, a ki elfogadja. Miért nem keresitek fel egyszer az erényt is, s irnátok törvényeket, melyek nem büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?
– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény. Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.
A gyászba öltözött vádlott lehajlott fővel lépett Dalma elé.
– Mit vétettél? kérdé Dalma.
– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt, felelt az töredelmesen. Öless meg. Úgy érdemeltem.
– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár. Bontsátok szélylyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harczban bátor leend, akkor épitsétek fel házát újra.
Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál.
A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.
– Uram! E férfi az ellenséggel czimborált, honárulással vádoltatik!
– Hazudsz! kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról, e bűn nem létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! mondd, hogy nem vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosnak, gyermekek megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka előtt ismeretlen.
A férfi nyugodtan felelt:
– Nem ismerem e bűnt, melylyel vádoltatom.
– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj rhabonbán; ugy-e e bűnre nincsen törvény közöttünk? mert eset nem volt rá soha.
– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megirták, hosszú czédrusfa oszlopokra egy czikket irtak abba, mely szól a «névtelen» bűnről: – «ha támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak itéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében. A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy a míg ember él, undorral mondja ki annak nevét.» A vád íme feltámadt, a bajnokok a sorompóban állnak.
– E bűnt elhinni is bűn! szólt Dalma elirtózva.
E közben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négyláb magas zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az emberek kötekedve kiabáltak utána: «hová viszed te dárda azt a ficzkót?»
Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki ülőhelyében meg tudott enni egy borjut, s mégis oly sovány volt, hogy a csontjait meglehetett számlálni a ruháin keresztül.
A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra hagyták őket.
A harczosoknak szabad volt egymással tréfálózni.
A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy czövek, s fölemelve gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra előtt a dárdáját.
– Kis öcsém! kiálta le hozzá fitymálva. Láttál-e már cserebogarat tűre szúrva?
– Könnyű neked lóhátról beszélni; válaszolt ez, de majd leszállsz te onnan.
– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harczoljak veled, hogy egyenlők legyünk?
– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess czélkarikát a gyomrodra, s a mit azon kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.
E közben a két harczos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.
– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.
– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léczkirály. Köszöntetem a felhőket oda fenn.
– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre. Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem látnak meg minden apró férget.
– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az égre, ha el fogsz esni; csufolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult s félre ütve az óriás kopjáját, elveté a magáét s mint egy kis vadkan sebesen alá futott, fejét annak térdei közé dugva s vaskos karjaival megkapva lábszárait, olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végig esett a fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.
A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak nyakára tette lábát.
– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.
A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat s félrevivék a bajvívókat.
– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve, szólt az ifjú chagán könnyebbült kebellel.
Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.
– Miért van e nő lefátyolozva? kérdé Dalma.
– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.
– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.
– Nevezz szerencsétlennek, oh chagán. Én szerettem nagyon.
– Tudtál volna lemondani, szólt Dalma szigorún.
– Az ég tanum, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szivem fölött, nyugodt valék, kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék Istenhez imádkozni segélyeért, s im az napon a férfi, kit kerülnöm kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt lelkem erejének, elvesztém magamat.
E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifju közeledék lóháton a chagán trónja felé. Ez ifju Elemér volt.
Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arczába futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz s tétova hangon mondá ki az itéletet:
– Asszony, én értem a kisértő pillanat hatalmát, – mely erődet megtöré, – s bűnöd vádja alól föloldalak!
Azzal délczeg, haragos tekintettel fordult Elemér felé s indulattól csengő hangon kiálta:
– Miért jövél vissza, mielőtt hivatálak!?
Pedig szivének oly jól esett őt újra látni.
Elemér elfogódottan járult a chagán elé. Dalma arczának szokatlan szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:
– Uram, a mit rám biztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, melylyel felruháztál, kezeidbe vissza adom, s többé nincs okom tőled távol lenni.
«De van nekem», gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt repesett, s a kedves ifjut heves dobogásával üdvözölte, arcza még szigorubb vonásokat ölte.
– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly erős, mint karod.
– Szidj, uram, szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arczát. Örömestebb állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.
– Miért jövél vissza?
– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz.
A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a nép előtt egy vezér arczát megalázta, közbe szólt:
– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik.
Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:
– Igen.
Dalma arcza kínosan vonaglott e szóra. Elemér valakit szeret! gondolá magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki, hogy ő mást boldogítand.
– Tehát vidd őt magaddal, szólt félre fordítva arczát. Én bele egyezem. Most távozz előlem.
Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:
– Oh Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.
– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hivatni foglak. Távozz előlem.
Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér felrezzenve állt föl féltérdeltéből s zavarodottan hebegé:
– Látni sem akarod arczomat?
– Jelenléted felháborít! kiálta Dalma lángra gyúlt arczczal s inte, hogy hozzák elé paripáját.
Elemér szótlanul vonult vissza.
Oh igazat mondott Dalma: az ifju jelenléte felháborítá őt, de nem haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.
Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is lekivánkoznának onnan, – ha szivük volna.
Dalma feldúlt kedélylyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait, sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre halaszsza ez időt, s félve attól, a mit óhajtott, sürgeté őket, hogy dolgaikat siessenek előadni.
Ekkor egyszerre belép egy hirnök, jelentve, hogy Disabultól követ érkezett, s a chagán elé bocsáttatni kiván.
Dalmának szinte jól esett most e közbejövetel.
Felült trónjára s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.
Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig lefátyolozottan.
Az emir földig hajolva közeledék a chagán elé; már az ajtónál elkezde hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.
– Üdvöz légy, ifju fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.
Dalma összeránczolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert hizeleg.
Az emir újra kezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét:
– Ámde lehet nap hold nélkül? élő fa virág nélkül? hajnal hajnalcsillag nélkül? oh dicső chagán! neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s im e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam számodra egyetlen leányát.
S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt.
– Ez árulás! gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal szorítá össze palástját.
Az emir éles szemei minden vonására figyeltek.
– Jól tudjuk, oh uram, folytatá ravasz alázatossággal, hogy te dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarczot kerülöd, s szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd; nem kivánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kivánja, hogy trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát, ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.
Jobban remegett Dalma az övétől.
– Jer, fejedelmi leány, szólt Kubláj, boruljunk e magas úr lábaihoz, s könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.
Dalma rendbeszedé lelki erejét.
– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni.
– Oh hagyd őt ott, szólt Kubláj végtelen alázatossággal. Ha tudnád, mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult imádni. Én neveltem őt, kedvenczem, szemem fénye volt, mert általa hivém a varchoniták ketté szakadt országát ismét összeköthetni. Még névszerint sem ismer férfit kivüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy ábrándjainak képe, álmainak neve, szivének egyedüli gondolatja. Engedd, hadd maradjon lábaidnál.
Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.
– Uram, chagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.
– Ki kérdezett? kiálta Dalma szokatlan haraggal.
– Az ajánlat becsületes.
– Ez ajánlat kárhozatos, suttogá fogai közül Dalma.
– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök harcz.
– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.
– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.
– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.
– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kivánja.
Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal, az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.
– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!
Az nyugodtan viszonozza:
– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.
– Bolondokkal vagyok körülvéve? kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le trónjából. Oh atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hágy el, majd eszem!
Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a chagán magaviseletének okait.
– Távozzatok! szólt hevesen Dalma. Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen vagyok. Ne jőjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van. Kerüljétek kapuimat.
A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet. «Mi lelhette a chagánt? soha sem voltak ily szeszélyei.»
Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát.
Susogva mondá Halilának:
– Te itt maradsz; s ott hagyta a leányt.
A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.
Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok.
– Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?
A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matrona előlépve mondá:
– Országunk szokásai azt parancsolják uram, hogy a chagán menyasszonyát az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve, myrtussal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég áldása.
Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott menyasszonyt minden áron elidegenítse magától s boszúsan válaszolt a nőknek:
– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem hivattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga asszonynak ily helyen?
– Uram, chagán, szólt a tisztes agg nő: az ogur népnél az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival.
– Az akkor volt! kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve magáról. Most másképen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének rabszolgája! Takarodjatok!
A nők megütődve távoztak el: «Mi lelte a chagánt? soha sem bánt ily durván asszonyokkal.»
Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt.
A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.
– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? kérdé keserűen.
Dalma megfogá a leány kezét s élesen tekintve annak arczába, kérdé:
– S valóban szeretsz te engem?
– Reszketek előtted uram.
– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.
– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.
– Csak félni tanítottak és szenvedni? Látom arczodon.
– Ha látod, légy irántam irgalommal.
– A mit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te szenvedsz.
– Nekem a panasz is tiltva van.
– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.
– Én semmit sem mondék.
– Szivedbe látok.
– Ha szivembe látsz, akkor öless meg.
– Mit beszélsz?
Halila összeszedé minden bátorságát.
– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.
Dalma örömét elrejteni nem tudó arczczal ragadá meg a leány kezét, ki midőn azt hivé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily örömet szerzett neki.
– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem ugyebár? magad sem tudod miért: valami titkos ösztön azt sugja lelkednek, légy hideg irántam?
Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan térdre bocsátkozék előtte:
– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szivem öl meg.
– Te nem szeretsz engem? folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve, mert valakit mást szeretsz?
Halila a kérdező kezét magához vonta le.
– Öless meg, oh Dalma. Inkább te, mint atyám.
– Ne félj, szólt Dalma ragyogó arczczal s keblére voná a leányt. Én védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. – Halila csodálkozva tekinte rá.
– Te nevetve gyilkolsz meg engem.
– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek. Szólt Dalma a leány homlokát megcsókolva. Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy tieddé teendem őt, bár ki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a félvilággal, hogy te boldog lehess azzal, a kit szeretsz. Nevezd meg őt.
Dalma szive repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát elcsábíthatja – más számára. Halila félénken huzódott tőle vissza.
– Mondám chagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek, hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem fogom őt elárulni.
– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higyj szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arczomon, mint örülök, midőn szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért epedsz, oh mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már engem?
Halila szivében új világ derült e szavakra.
– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj tőlem.
– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? szép, bátor és nemesszivű?
– Egyike vezéreidnek.
– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.
– Nincs több férfi a világon, csak ő.
– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvenczem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kivánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.
– Ah Dalma, biztató szavaid lábaidhoz lánczolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent még előttem, kinek arczában Isten arczára ismerék. Egy maga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: «én megszabadítlak téged». És a mióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.
– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.
– Oh én remélni sem merem, a mit igértél, őrültség volt tőlem kivallani.
– Szivedre hallgass és légy bátor.
– Atyámra gondolok és reszketek.
– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.
– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszonszerelmet?
– Nem bizol szivedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbizottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő és hódítsd meg őt. Ki ő?
Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arcza egyszerre kigyuladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába.
– Arczom szégyentől ég.
– Büszke légy reá, ha szereted.
A lány szive szorult, mintha vissza akarta volna fojtani a szót.
– Jer, súgd fülembe, szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:
– Elemér…
Mint ki véletlenül kigyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen szorítá annak karját.
Halila ijedten tekinte reá. A kimondott név fölébreszté Dalma szivében a női féltés szenvedélyeit. Egy perczig villámló haraggal tekinte a leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.
E fájdalmas arcz, e lesütött könyes szemek, e megtört állás, a lehajlott kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg nem ismernie benne.
– Őt szereti, suttogá magában. Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő szivét választja; oh én is azt választanám, ha lehetne!
Halila rettegve látta, hogy a chagán könyezik.
– Mit tettem én?
Dalma gyűlölettel fordítá arczát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.
– És bizonyosan ő is szereti e leányt, gondolá magában, hiszen maga mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, ő érte tért vissza parancsom ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt.
Halila perczről-percze fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma arczáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz.
– Ne higy szavaimnak. Felejtsd el, a mit mondtam. Én megcsaltalak. Nem igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh hagyd őt élni.
– Mennyire szereti őt! gondolá Dalma. Kész megtagadni, hogy megmentse.
Halila nem bocsátá el Dalma kezét.
– Oh ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.
Dalma lelkén reménysugár kezde keresztültörni.
– Hátha Elemér valóban nem szereti őt? E gondolat édes nyugalmat szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hizelgék körül szivét, arczán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl szivében a tiltó gondolat: «Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog».
Köröskörül a palota oszlopaira felirva, arany betűkkel ragyogott e mondat: «semmi áldozat sem nagy a honért».
Dalma megroskadt e gondolat nagysága előtt.
Fölemelé a leányt lábaitól s csöndes szenvedélyhagyta hangon szólt:
– Légy nyugodt. Ha arczomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem érteni ne akarj, csak bizni tudj.
– Miért vagy hát felháborodva?
– Miért háborog a tenger? szólt Dalma, s utána gondolá: talán annak is szivet adtak, s megtilták szeretni? Boldoggá teendlek, megigértem azt. Hiába nézed arczomat. Titkos irás annak minden vonalma, melynek betűit ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonynyá teremtett, kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.
Dalma szédülve kerese támaszpontot kezeivel. Arcza elsápadt.
– Én nem, hamarább a föld, szólt Dalma, megerősítve magát. Vonulj a mellékterembe. Majd hivni foglak. Senkinek ne szólj.
Halila engedelmesen távozék.
Dalma reszketve emelé kezeit az égre.
– Atyám! légy velem. Erőm roskadoz: e harcz nem emberi, és én csak nő vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hivni fel küzdelemre, segíts, mert elbukom. Hozd elém arczodat, azt a haldokló arczot, melynek megesküvém, hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szivem hideg legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.
A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.
– Érzem hideg lehelleted. S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém; szólt nyugodtan.
– Itt várakozik ajtód előtt, uram.
A vér újra elözönlé Dalma arczát, arra nem várt, hogy ily rögtön találkozzék vele; «ne még, ne még», inte apródainak, várjatok egy pillanatig, s azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg érczövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.
– Most jöhet.
Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.
– Szólni akartál velem? kérdé szárazon Dalma.
– Még mindig ily haraggal nézesz reám?
Azon kérő arcz, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jó kedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.
– Arczom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. A mit hibáztál, azt ifjuságodnak megbocsátom. Te kedvesedről akartál szólani, és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? ismerem talán? hol lakik?
– Még eddig csupán szivemben.
Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.
– Úgy bizony kicsiny helyen megfér.
– Kérlek Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy mint király, hanem úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk, hogy a melyikünk előbb meghal, a másik azt követni fogja.
– Örömmel hallgatlak.
– Tudod, hogy én bohó, ábrándos, babonás fiu voltam mindig.
– Jól tudom, most is az vagy.
– Szivem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan ürben repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett csillagról-csillagra szeretne szállani.
– Ez gyermekkori betegséged volt.
– A hogy érett a szív, a vágyak tárgyat követelnek maguknak.
– S te azt nagy hamar megtaláltad.
– Sokáig nem az élő világban. Szivemet hölgy emléke nem tudta betölteni.
Végre azon eszmére jutottam, melylyel köznépünk szokott tért nyitni ábrándjainak.
– Bőjtöt tartottál a «Dev»-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, a kit szeretni fogsz?
– Találtad.
– Kérlek: engedd meg, hogy nevessek fölötted.
– Nekem fájni fog, ha nevetsz.
– S megjelent előtted a jövendő kedves?
– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; lelkem túláradott a gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett és boldogtalanná.
– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi képmását is?
Elemér kétkedve felelt a kérdésre:
– Nem tudom.
Dalma csodálkozva rázta fejét: «nem tudod?» Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez hasonlít?
– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arcza ugyanazok. Könyei és mosolygása, jövése és távozása oly tébolyitólag híven hasonlítnak az élőhöz.
Dalma kiváncsisága bámulattá nőtt.
– Kihez?
Elemér odahajolt hozzá, megfogá kezét s rebegve mondá:
– Te hozzád…
Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá.
– Mi bajod? kérdé Elemér.
– Semmi… Gyűrűd megszúrta kezemet.
Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák azok el Dalma szivét.
– Azóta ez alakot nem birom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arczára, mellém ül, megölel, hizelegve kedvesének nevez; arczát arczomra fekteti s könyeit ölembe sírja s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg égben s nem lehet enyém örökre.
– Elemér! Mit akarsz? Kiálta Dalma irgalomért könyörgő arczczal.
– Mit akarok? szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztül nézve Dalma szemein. Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? nő, ki hozzád vonásról-vonásra hasonlít? A ki tulajdon képmásod testben és lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? van-e ily nő, van-e ily nő, Dalma?
A leány keble majd megszakadt e kinzó kérdések alatt, arcza elsápadt, feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:
– Ily nő – nem létezik sehol.
S azzal ájultan rogyott össze.
E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá, mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félre fordítá tőle arczát, mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott végig.
Dalma eszmélni kezde s halkan rebegé:
– Elemér.
– Uram.
A leány felemelkedék s félébren suttogá:
– Miről beszéltünk?
Elemér nem birt felelni.
– Arról beszéltünk úgy-e bár, szólt Dalma folyvást félig csukott szemekkel, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ, hogy uralkodója asszony ne legyen.
– Valóban: arról beszéltünk, szólt Elemér félelmes elfogultsággal.
– Te azt kérdezéd tőlem, folytatá Dalma holdkóros álmodozással, hogy ha egy nőnek egyik kezével szivét, másikkal hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket választaná?
– Valóban, erről mind beszéltünk, szólt Elemér mindinkább összeroskadva a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.
E perczben egyszerre magához tért Dalma s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:
– Hol vagyok? Mi lelt?
– Elszédülél, uram.
– Miért nem jöttél segélyemre?
– Tevém azt, de nem vetted észre.
– Beszéltem valamit az imént?
– Egy hangodat sem hallám.
– Hát az előtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról beszéltél, a ki téged szeret. Ismerem őt.
– Egy szót se többet erről, szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el szavaimat.
Dalma megfogá Elemér kezét s szilárd hangon kérdé tőle:
– Hivem vagy-e?
– Parancsold, hogy meghaljak, viszonza ez lovagi ábránddal s bebizonyítom, a mit kérdezél.
– Meghalni könnyű, élni nehezebb. Van egy hölgy, ki téged szeret.
– Nem óhajtom azt tudni.
– E hölgyet szeretned kell viszont.
– Emberi hatalom alatt áll-e a szerelem?
Dalma büszke öntudattal mondá, keblére téve kezét:
– Van, a ki szivéből ki tudja tépni a szerelmet.
– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.
– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul hozának.
– Értelek! kiálta fel Elemér.
– Akkor megöltél, hogyha értesz, szólt Dalma elfordítva égő arczát. Mondd, hogy engedelmeskedel.
– Egy egész világrendszert bontasz szét szivemben! sóhajta Elemér fájdalmasan.
– Ah! azt hiszed, hogy csak neked van szived?
– Ne lett volna soha! oh így belső seb által vérzem el.
– Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged szeret.
– Azért temessem el?
Dalma indulatosan kiálta fel: Ha értesz és mégsem értesz, akkor rosszabb vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy.
Elemér fájdalomteljes lemondással nyujtá kezét.
– Tégy velem, mit kivánsz. Én kész vagyok.
Dalma megragadá hévvel az ifju jobbját s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.
– Mit mutatsz ott nekem? szólt búsan Elemér.
– Jutalmadat… susogá Dalma szellemcsöndes hangon.
S azzal a mellékterembe sietve, elévezeté a várakozó leányt.
Halila elpirult és reszketett, midőn Elemért meglátta.
– Oh Dalma, én reszketek előtte, szólt, arczát annak keblére rejtve.
– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb szine az arcznak. Elemér! vedd e gyöngéd kezet.
Az ifju visszafojtá keblében indulatait s elfogadá a leány remegő kezét.
– Vőlegényed kissé szomorú fiu, szólt Dalma mosolyogva. Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szive nem nyilt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt boldoggá, hogy ne álmodhasson. Igérd meg nekem, hogy boldoggá teended őt.
A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.
– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulató-lakunkat, ennek magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy a kit kezedbe adok, ez üldözött angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.
– Ha védeni kell, védeni fogom, szólt ez keserű nyugalommal.
– Most távozzatok a palota rejtek-ajtaján. Röviden bucsúzzatok. El, el!
– A viszontlátásig! rebegé Elemér bánatosan.