– Légy boldog örökre; szólt a leány, megcsókolva kezét.
Dalma szomorúan tekinte utánuk.
Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi, akkor lerogyott térdére, s arczát ágya leplei közé takarva, sírt keservesen: «Soha sem látom őt többet!»
A könyek elolták a fájdalom tüzét. Azután megnyugodva kelt föl.
– Meg vagyok mentve, suttogá magában. A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól, a kik üldöznek és megszabadultam attól, a ki szeret. Atyám! ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?
E pillanatban hivatlan látogató zavará meg a chagánt.
Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától menyasszonya felől. Dalma keserű boszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.
A boszú kifejezése lassankint gúnyos kárörömbe ment át tekintetében.
– Vágd le szakállodat, emir s tipord a sárba, szólt neki gúnyolódva. A leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.
Kubláj megnémult, mint kit kővé változtattak.
A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak, melybe Elemér Halilát vivé.
A sziget mellett el lehetett hajókázni, a nélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot kérnek tőle.
A magányos lak egészen fából volt épülve, kivül barna diófával kirakva, magas ereszeit czédrusfa oszlopok tarták, miknek kigyós tekervénye szent mondatokkal volt beirva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Köröskörül a vadul összenőtt lombok szentséges sötétje.
Két hó mult azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyilni egy ablakot, melyen halvány arcz nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak suhant ki, félve és futva.
A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbujva, s átragyogva; a vizen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.
A sziget-parton kikötnek. A hajós megállítja társát.
– Uram, nem kellek tovább?
– Akár elveszsz miattam.
– Örömest szolgálnék még, mert jól fizetsz.
– Első vagy a varchoniták között, a ki úgy szereti a pénzt.
– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.
– Nincs rád több szükségem.
– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.
– Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.
A hajós tenyerét nyujtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt sziven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tünt el.
A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő karjára támaszkodva, sápadtan, mint kisértet.
A holdfény úgy illik mindkettőjök arczához.
– Jer, ülj e kerevetre, szól Halila. Hajtsd fejedet vállamra, kezedet add kezeimbe.
A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arcza elhervadt, szemeiből kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.
– Erőtlen vagyok ugy-e bár? szól reszketeg hangon; kezem hideg mint a jég, s fejem forró mint a tűz. – Szegény nő!
– Miért sajnálsz engem? Én boldog vagyok, hogy ápolhatlak.
– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört galy. Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.
– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok, szólt a nő, de ajkai rebegése tanusítá, hogy zokogását alig birja visszafojtani.
– Gondolod? Gyógyított valaha iraló hasonló betegséget, mint az enyim?
– A vén jós ott a sziget alatt azt mondá rólad, hogy tested ép.
– Hanem lelkem beteg, ugy-e? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni nemsokára?
– Még az éjjel igérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz.
– Még az éjjel; sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz mindennek.
A halál sejtelme csalhatatlan.
Elemér szomorúan tekinte Halilára s megsajnálta a szegény nőt, és azt gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.
– Jó nő. Tehát a vén jós azt igérte, hogy számomra gyógyfüveket fog küldeni?
– Még az éjjel kell értök mennem.
– Miért éjjel?
– Tudod, hogy nappal félve hagyhatom el rejtekünket.
– Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem keresett, mióta itt vagyunk?
– Nem vettem észre.
Élve temettek el, gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz derék nő, s aztán megjőjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.
– Minden gondolatom imádság te érted.
– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arczodat ne! Elhervadna lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek? Eredj, – eredj.
– Könyezni látlak, ha visszatérek, mosolyogni lássalak.
– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könyem, ha távozol, mosolygásom, ha jösz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, a hogy meg voltál átkozva eddig.
– Akkor téged kell meggyógyítnia, szólt Halila érzékenyen karolva át hervadó kedvesét.
– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek? Jól esik, ha megtapinthatom vasát.
Halila oda nyujtá a kardot. Elemér lázas örömmel szorítá ezt szivéhez.
– Igy, most már nem reszketek.
A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé fekteték a kardot s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit: «vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.»
– Miért mondod «örökre?» kérdé a nő keserű előérzettel.
Utolsó áldása volt az neki.
– Isten veled, susogá, még egyszer megszorítva kezét.
A nő megcsókolá hideg homlokát.
– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arczod láthatom s álmaid felett virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a gönczöl elfordulna, visszatérek s a hajnal új napot hoz.
A nő eltávozott, csókot és könyes pillantást vetve vissza a küszöbről.
– Több hajnal nem jön föl én reám, sóhajta Elemér. Légy boldog örökre! suttogá, midőn az nem is hallhatá már.
A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.
– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, a hova nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arczodra nézek, hallom hangodat, beszélek veled. És még sem vagy senki. Nem látja más alakodat, csak én… ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit gondolok most? Ha e perczben, a hogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az én szivemen egyszerre keresztül ütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt nemde, hogy kezemet nem birom megmozdítani. Már félig álmodom és nem tudom magamat ez álom ellen védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom és nem tudok belőle fölébredni! oh ez érzés öl meg engem! Látod ha élő lény volnál, milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh jól tudom én azt. De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tova szállok? ugy-e, hogy elkomorodtál?… Sirsz?… Nos, miért nevetsz megint? Ah értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! úgy boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz. Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… ott fogunk örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? ott el nem válunk egymástól soha.
Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arczát, s tagjai reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.
E perczben halkan felnyilt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott.
A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifju elé. Meglátta, hogy milyen halvány. A láz gyötörte épen.
– Valóban sápadt fiu, dörmögé az idegen. A szerelem megárthatott neki. Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog ébredni.
Ezzel halkan oda vivé jéghideg kezét Elemér arczához, s végigsimítá rajta.
Az ifju felriadt az ellenszenves érintésre.
– Ki az? mit akarsz? kérdé az előtte álló alaktól.
– Ha megmondom, hogy ki vagyok? megtudod, hogy mit akarok, felele, s leereszté hosszú köpenyét. Az én nevem Kubláj emir.
Elemér meg sem indult e szóra, keserű mosolylyal mondá:
– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint mulok ki?
– Áldom a sorsot, hogy nem halálod után jöttem.
– Miért?
– Mert akkor nem ölhetnélek meg.
– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy egy haldoklót megölj, ki félóra mulva ugyis meghalt volna?
– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul országát vesztette e miatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet, hogy Dalma nem férfi, hanem leány!
Új nap gyuladt egyszerre Elemér szivében. Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék fel ágyáról.
– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! – Világ derül agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon… Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.
– Azt meglátod azonnal! szólt Kubláj, kihúzva kardját. Hajtsd meg fejedet.
Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer arczába és szivébe hajtá vérét.
– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt? orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is oroszlán s szemedbe néz és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé tekinte.
– Jőjj. Látod, hogy én nem mehetek; hivá Elemér, félkezével széke karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.
Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze, a viadal mindig hevesebb lett. Az aczélok szikrákat hánytak a holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha azt megéri, ránézve is utolsó leende.
Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.
– Pihenj meg, szólt gúnyosan Elemér; várd el, míg a halál önkényt elejt, akkor jőjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert vezetőnek küldlek a másvilágra!
Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szive mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak nehány lélekzete lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva, karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe ütendi vasát… «Oh Dalma szeretlek!» sóhajtá még egyszer, s azzal összerogyott.
Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet a haldoklón ejte, s arczán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.
Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifju helyét, s annak karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.
A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldűlnek, az útfélen saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Igy jött aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben susogá:
– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? s oda simult és kezét kinyujtá a kereveten ülőé után.
Azon perczben fölemelkedék az emir, s fagyos gúnynyal kiálta:
– Nem alszom.
Halila hátratántorodék, a szó elhalt ajkán.
Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:
– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?
Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az őrültség rettentő határán szokott megjelenni, ismerős mosolygást kényszeríte arczára, s kezét nyájasan nyujtva Kubláj elé, nyugodtan szólt:
– Hozott az ég!
Kubláj megütközve tekinte a nő szemébe.
– Te engem üdvözölni mersz. Megcsalhatni vélsz-e?
– Üdvözöllek, mint megszabadítómat. Ez ember erővel rabolt el engem.
– Könnyű volt ott a győzelem, a hol nincs ellenállás. Te azonban nagy könnyen hozzá szoktál szerelméhez.
– Mondd: gyülöletéhez. Nem férjem: tömlöczőröm volt nekem, nem gyöngédség: kinzás, üldözés, keserv volt, a mit nála találtam.
– Értetlenül beszélsz. Ha gyülölt, miért rabolt el?
– Te nem értesz mindent. A chagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is mást szeretett.
Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat beszél, mert azt is tudja, a mit ő csak sejtett.
– Tehát a chagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre, mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?
– Ő is mást szeretett. Én csak foglya voltam.
– Mást? Nem tudtad meg, hogy kit?
– Álmaiban sokszor beszélt elérhetetlen tündérképekről.
Kubláj összeveté azokat, a miket Elemértől hallott s gyanuja mindig erősebb lett, hogy Dalma őt szerette és szeretteték általa s tudá bámulni azon női szivet, mely ennyi lemondásra képes.
– És te miért nem iparkodtál innen megszabadulni?
– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s ime láthatod, hogy nálad nélkül is meghalt volna.
– Mit beszélsz?
– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… suttogá Halila, de meg is állt, hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke visszaborzadt. Oh mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja vére lángolt fel szivében s föltevé, hogy élni fog.
Kubláj hitetlenül rázá fejét.
– Im lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és e tubafa-gally is számára van letörve.
Kubláj csodától elfogva kiálta fel:
– Astarothra! e nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?
– Miként?
– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak s gyilkosa nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve viszi a chagán elé, s felhivja mindazokat, a kikre gyanuja van, hogy kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E törvényszék a Zomotor, a halálujítás. Te elhozod a chagán elé a halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arczát szemlélhessem. Minek örülsz?
Halila nem birta arczán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szivében támadt.
– Azon örülök, viszonza, hogy az is ott leend, a kit gyülölök.
– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem senkinek sem leend árulója, a holt arczát nem látandja addig senki, ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön oda rohanni hozzá s ha el tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?
– Valóban el fogja árulni magát, szólt elgondolkozva tervén a nő.
– Kezet reá, szólt Kubláj örömmel.
– Kezeim között tartom őt; suttogá Halila.
– Kit?
– Azt, a kin boszút akarok állani, szólt a nő, megrázva Kubláj kezét, ki nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e perczben a hölgy szemeiből feléje lobbant.
Apja vére lángolt fel a nő szivében.
V.
A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe, java.
Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára kovácsoltak kardot, lánczot önmaguknak.
Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a férfiak, saját kezükszőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párduczbőr keresztülkötve, mely gömbölyü vállát és karjait engedé láttatni, miknek gyöngéd idomzatán minden mozdulatnál kitünt a férfi-erőre szoktatott izmok játéka.
A hölgyek szemérmesen tekintének daliás chagánjuk alakjára, büszke önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak tekintete van függesztve.
A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá a nehéz pőrölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt, egyet azok mintájára, mikből négy ér fel egygyel, s azt fölemelve, fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.
Szemei könyeztek, midőn beszélt, a nép azt hivé: örömkönyek.
Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kaczagányt s egy magas fatörzsre, mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena parancsait.
A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg rhabonbán, s a legvénebb végig simítva ősz haját, szólt:
– Üdv neked, oh Dalma, ki megtartád, a mit apáid szereztek, lásd hazádat felvirulva és légy áldott. Boldog, a ki alattad születik, s boldog, a ki alattad hal meg. Élj sokáig.
A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: – a hetedik, a legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.
Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb vezér monda el:
– Üdv neked, oh Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős, légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen boltozatja. Élj dicsően és sokáig.
A nép azt hivé, Dalma örömkönyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e szókat Elemér szájából kellett volna hallania.
A vezérek után jött hét ogur nő, tisztes, komoly arczú hölgyek.
– Üdv neked, oh Dalma, szólt az első, ki határainkat megvédted vad ellenségtől s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad körül, délczeg fiakat, szelid leányokat, kikben tenmagad légy megdicsőülve. Élj sokáig.
Dalma keserüen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá áldásképen.
Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva. Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:
– Légy áldva, oh Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál, szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve s legjobban szeretve egytől.
Dalma kezeibe rejté arczát.
Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a chagán elé s elmondá rövid üdvözletét:
– Üdv neked, Dalma! s magától utána tevé: «ha megnövünk, mink is veled megyünk a harczba!»
Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arczok vették körül. A nép boldog volt és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az áldás nem fogott rajta.
Majd jöttek a «hegedősök» húros hangszereiken nemzeti dalokat verve; megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifju szittya leányok hőskölteményeket daloltak, körbe állt a fiatalság s eljárta a «dalitánczot». Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva tánczoltak, közbe a hölgyek szelid éneklése zengett.
E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a háttérben s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:
– Ez a zomotor hangja.
A chagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára könyökölve.
A gyászhangok mindig közelebb érkeztek s nem sokára lehete látni a szekeret, melyen fehér lepellel leterítve s zöld gallyakkal körültűzve állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.
A kikiáltó kürtjébe fujt és szólt:
– Dicső chagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyász nő nevében tudtotokra adom, hogy e nő «tetemre hív» benneteket általam, melynek engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul és ha az első vezér, vagy maga a chagán volna is, a kit e nő hivni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény és áll mindnyájunk felett!
A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre gyanúja van.
Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s a mint a férfiak egyenkint végig lépdeltek előtte, kérdezve: «van-e rám gyanúd?» némán inte nekik, hogy menjenek tovább.
Egyet sem hivott a hullához.
– Kire gyanakszol tehát jó asszony? kérdé Dalma, miután az mindegyiket elutasítá.
Halila ekkor megpillantá Kublájt a trón mellett s rámutatott egyenesen.
– Ő reá! kiálta Dalma megdöbbenve. Ő Disabul követe.
– Tudom. Felelt Halila kikelt hangon s újra inte Kubláj felé.
Ez düh- és félelemtől reszketve huzódék hátra.
– Ez asszony őrjöng! hebegé. Én nem tartozom törvényeitek alá.
– Törvényeink nem ismernek különbséget, szólt Dalma. Ha e nő gyanúja alaptalan s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.
– De e nő engem félreismer.
– Ismerlek jól, szólt közbe Halila. Magad megvallád, hogy te ölted meg férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.
Kubláj huzódozva lépett oda s fogcsikorgatva sugá Halilának:
– Elárulál, de el fogsz veszni te is. Gondolj Astarothra.
– Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.
– Legyen tehát, szólt Kubláj s kezét vakmerően a holt sebére tevé.
Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből s elborítá a szemfedőt.
– Gyilkos! kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.
– Te vagy e férfi gyilkosa? szólt Dalma szigorú hangon.
– Igen, én! Kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, a kit megöltem?
S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt, hidegen, sápadtan…
Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre, szívszaggató hangon kiáltva:
– Elemér! kedvesem.
– Hah! Fájdalmad elárult! harsogá Kubláj diadalmámában. Te nő vagy és e férfi szerelmesed. Trónod enyim.
– Tiéd a vérpad! szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. Nincs hatalom, mely megmentsen boszúmtól.
– Így! így! biztatá Halila, megfogva Dalma kezét, ne hagyd őt kezeid súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!
– Te nem parancsolsz e földön többé! kiálta Kubláj. Én ország, világ előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány s országod e miatt Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája. Tedd le fejedelmi pálczád.
– Fejedelmi pálczám e kard! szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet az imént kovácsolt s miként egykor őse, Bertezena, épen úgy vágta ketté Kublájt, hogy két része jobbra balra hullott.
– És most – kardom mutassa meg: férfi voltam-e, vagy asszony!
Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harczot a varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem talált rá többé.
Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestűl s elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem rabszolgák maradtak volna benne.
SHIRIN.
Persia földén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól vetett, másik a multak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története van itt, mely beleszövődik a világhistoriába; ezek a rongyos sárpaloták fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok sírján legelésznek.
Domb emelkedik itt amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött tudománybuvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járó földre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvüen s csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…
A régi Persia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes udvarok temetve vannak; sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik, tetteik ott porhadnak a historia hideg lapjain; de a szerelmet, a szelid ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az élő nép szivébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi.
Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin mellett, hova a környék ifjú leányai szelid danáikkal szoktak eljárni, körültánczolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki megtudná mondani, hogy az egyik sírban Ferhad fekszik, a halhatatlan művész, azon nyilik piros rózsa, a másikban Shirin alszik, a tündérbáju királyné, rajta nyilik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, a ki őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhad és Shirin szerelmét.
* * *
Nyugati Persia egyik legkiesebb rónáját hosszu félkörben szegi be a Behistán hegyláncz; szelid zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig magasabbra hágnak, kopár bérczek, szédületes ormok emelkednek egymás fölé, legmagasabb, legzordonabb bércz közöttük a Takhtibostan, a «kertek trónja», mely ugy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg kopasz király lábainál ülne a viruló menyasszony.
A Behistán hegyláncz egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek, királyok és hősök története van felirva. A sziklák oldalai, az ormok, a gránitköbök tele irva ékbetükkel, miket bölcsek és költők véstek oda, csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg nagygyal, s a hol kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a néma betük közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait. Minden királynak volt új hire, új dicsősége, voltak költői, szobrászai, kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérczeket, s mikor már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok, vad virágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben fris lomb, fris folyondár által bezöldelve.
A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bérczoldalba vágva: a gondolat őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle annak koczkára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig, hogy onnan széttekinthessen.
Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és ismét eltünik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér oszlop félig letörten a magas zöld közől, jelentve, hogy itt temető van.
A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyült haragjában a sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.
A mult században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part szikláihoz dülve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arczán még kivehetők voltak a női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának plasticai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által virágokkal koszoruzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a népben, hogy a ki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.
E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.
Ujabb években angol történetbuvárok felkeresték Shirin szobrát és patakját.
A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint az előtt, – a szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé. Az arcz, a diadem, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ, hogy a «szép Shirin».
A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi kéz által.
Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni, gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett kezeikbe nágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kinálni. Alattuk, haut reliefben faragva, ül egy vén, komoly király sphinxektől emelt trónjában, lábainál egy ifjudan szép nőalak foglal helyet, épen úgy, mint a Kirmandzsah völgy a Takhti-Bostan hegy lábainál.
A király fején hat ágú hegyes korona van kettős szárnynyal, hosszú haja, hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálczája magas, földig ér és fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszu palástja művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyuló sandalák látszanak elő: – elől szétnyilva egy lánczszemekből font pánczélt enged látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.
A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyü tiara, a gyöngy-gombbal tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s e mellett a ránczolatok oly odavetetten könnyük, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és rózsafüzérekre volna bizva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly nemes és olyan gyöngéd, arczán lélek szól a kőből, minden vonás szelid, bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely alkotá, költőé volt – a szerelmesé.
Egy harmadik alak ifju férfit ábrázol, ki koronát nyujt a hölgynek, egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül elemek hatása elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király pánczéljának egyes lánczszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e három arcznak kifejezése pedig épen meglepő.
A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez arcz a minden királyok leghatalmasabbikának arcza lehet csupán, kinek lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és a ki jól tudja és érzi hatalmát.
A hölgy szeliden, alig nyiló mosolylyal tekint fel, arczán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer. Bizonyára ez arcz a minden királynék legszebbikének arcza, kihez imádva fordul minden érző szív, – és a ki semmit sem tud arról, hogy ő szép és szerettetik.
A harmadik alak egy szomorú arczú ifju.
A bolthajtás mellék gádorai apró domborművekkel vannak tele, miken szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai, összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás biztossággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz vén hárfás ül középen.
Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el: ugyanazon hosszu szakállu király lovon ülve, harczi köntösében, fején korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája sárkányokkal és virágokkal van czifrázva.
E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi út, mely a Behistan hegylánczot egyenesen ketté vágni látszik. Alig lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarczú hölgy képeivel, szobraival; két, háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított bérczfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg egyszer félben szakad a mű, mintha a vakmerő kisértő belehalt volna vállalatába, s nem támadt volna utána senki, a ki azt folytatni merje.
E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.
Ama csonka szobor a patakban, – a takhtibostani meredek lépcsők, – az omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás – mind egy tündéries regének mythosszerű lánczolatát képezik, melynek szereplői régen elköltöztek, – ki a földbe, ki az égbe, – de emlékét még ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.
Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Persián, ezt a helyet, mit most elvadult erdők lepnek, «paradicsom»-nak hítták. Ez volt Kosru király legkedvesebb mulató helye, mérföldekre terjedő vadas kertjei, mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak a legpompásabb vadak minden nemeivel, maig is ott laknak az elvadult pávák és struczok, miknek elődei a persa királynők kezeiből ették a pirosmagú rizst.
A paradicsom pálmafái közől magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a szépség, ész és érő.
Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak udvarába, elhagyva a classicus földet, melyen akkor vandalok és avarok mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.
Egy napon birodalma minden szobrászát összehivatta a király, s egy nagy gömbölyü terembe gyüjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtó magasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül állítá őket.
– Művészek! szólt a király, ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg a földet, örökkévalóvá tettétek a hirt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velök a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, a mi legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.
A szobrászok találó érzettel suttogták egyszere: «Shirin».
– Ugy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek mulva is örüljön a föld annak, a mi volt és irigyelje azt. A feladat nehéz; ki tudna ő rá nézni, a nélkül, hogy el ne vakuljon bele s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, a meddig egy hosszu lélekzet tart. A kinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép, az ne fogjon a műhöz; a ki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arczot, pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, a mint én kivánom, annak oly magas jutalmat adok, a minőt maga kivánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! a milyen kegyetlen volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen leszek én ahoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek.
A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a szobrászok szemei előtt.
Egy gömbölyü kert tűnt eléjök, bókoló pálmáival, miknek fénylő leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb myrtusbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristály tiszta vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, melylyel feneke ki volt rakva, négy felől négy corynthi érczből faragott sárkány okádta bele a vizet, melynek körhabjain a partról belé hullott virágok szirmai lebegtek.
A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol, oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve falrózsával s tarka, hosszu fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.
A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk harmoniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolczezer hölgyet tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy Shirin lelkét felderítni.
Egyszer szétnyilnak a bokrok, a szobrászok lélekzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!
Hat hölgy lép elő, – mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány scandinav szűz, másik karcsú, mint virágszál, Circassia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte ércz, negyedik rózsaarczú, parázsszemű avar delnő, aczél rugalmu izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelid chinai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabastrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy æthiop nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arczán az ifjuság rózsái nyilnak, – a hajnal az éjfél közepében.
Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin.
A körüle állók kecsei arra valók hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arczán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.
Oh, ne hasonlítsátok azt, a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, a mi csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek éreznek, de nem értenek.
Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetlen varázs, a mi Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arcz mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arcz fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válni, a ki rátekint!
Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.
A hányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orczával, mintha utána repülni készülne a könnyü pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hivé, kigyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kaczagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázol, s keblére tűzte feléledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyü ruháit, termetét, ő hagyta magát felcziczomázni mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délczegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.
Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől.
Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldülve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.
Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arczán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekinte szemérmetes arczczal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.
A következő pillanatban, mint Aphrodite állt a kristály habok között.
A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem birtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arczczal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arczát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.
– Láttátok őt, szólt a király, most menjetek s gondolkozzatok róla; egy év mulva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; – annak, ki beleveszt, halál fejére!
A szobrászok ábrándozó arczokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arczczal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a persa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arczát két kezével elrejté.
– Egy év mulva visszajövünk; – szólt nyugodtan, művészi önbizalommal a vén szobrász, s a mint észrevette ekkor az ott térdelő ifujt, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?
– Még most is látom, viszonzá az ifju.
– Hisz arczod eltakartad.
– Lelkemmel látom őt.
– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.
– Oh bár tudnám én őt valaha elfeledni; oh bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! oh bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.
Ferhád ámolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.
Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.
Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel hadonázott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt, s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta mondani, akkor öszerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.
Jó, szelid őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.
* * *
Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint leleplezendők.
A király megérkezett egész udvari kiséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud, kinek arczképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból hangzottak hozzá, ezüst arczú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba, a hajnalt a tilinkó édesbús melodiája adta hírül neki, a mikor úgy tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez, egy úton jövő a hajnali fénynyel; a főzenész le tudta olvasni urának arczáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék, akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna cseppenként szivébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva, felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott, szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király szivéről a vérszomj dæmonait, s a boszuálló kardnak élét kiverte a reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rosz szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni: féltés, elbizottság, gyanú, kegyetlenség, – a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.
A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.
Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint lepefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt az, emberi alakká faragva.
A király hidegen rázta fejét.
– Ez nem Shirin, mondá tompán, elfordítva tőle arczát. Törd össze szobrodat.
A szobrász reszketve hallá halálitéletét.
A második szobor kitűnt. Ez mint Najászt mutatta fel a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen szobrász elfeledé Shirin arczát s egy más nimfa képét másolta helyette, nem tudva máskép, csak minta után dolgozni.
– Szentségtörő! Kiálta fel indulatosan a király, megcsalhatni vélsz-e? Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.
A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.
Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.
Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt föllebbentve, kitárta szobrát.
A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta magát.
A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Venus Anadyomenét, a mint a habokból felszáll, hosszú hajfürteit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyü vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, a mit szépnek tartott valaha költő és művész.
Az arcz maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté benne a királynét, a ki csak egyszer is látta. – Harun önelégült bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arczain, kiknek meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dicsérete.
Csak a király arcza nem hizelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi szobrokat, nézte ezt s borúsan hajtá homlokát tenyerébe.
Harun észrevevé a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé: nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?
– Találva van és még sincsen találva, szólt Kosru. Ez arcz Shirin arcza, de e tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?
– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; szólt megalázott fővel a szobrász.
– Vén szobrász, szived hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.
Az udvarlók szánó sóhajtásal látták összeomolni a szép szobrot a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét.
Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős Ferhád, ki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört szobrokat.
Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze elhajítá.
A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva kiálta fel, nem tarthatva magát: ez Shirin! ez ő maga!
Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcznak ragyogása, s a szemeknek bűbája van; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és körüle lebeg. A többiek mind az által iparkodtak igézetet gerjeszteni, hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá. Oh de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig eltakart inger tette épen azt, a mi emberien szép, tündérien széppé.
Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni szelid arczát; minden vonás visszalehelni látszik azt a mondhatlan bűbájt, mely őt minden aszonyok királynéjává tevé, azt a csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.
Mindenki bámulva látta benne Shirin arczát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálczáját, palástját, lerohant trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá el azt.
A király magán kivül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökeléseit adta vissza.
– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyújtva a szobrásznak. Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kivánj tőlem a mit akarsz, és birni fogod.
Ferhád sötéten tekinte a királyra.
– Esküdjél meg, hogy megadod a mit kérni fogok.
– Mindent, a mi enyim, a mit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.
– Esküdjél a napra.
A király előhivatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküvék, hogy mindent meg fog adni, a mit Ferhád kérend tőle.
– Tehát azt kérem tőled, szólt Ferhád, hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek szobraikat összetöretéd.
Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű kivánatára.
– Legyen, mondá a király, nemes kivánatod magadat tesz legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kivánj nagyot, én megadom.
– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.
– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, a mit kivánsz, tied leend. Kivánj.
Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől reszkető hangon monda:
– Kivánok. Add nekem – Shirint!
… Az emberek arczain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le saját fejére.
Kosru szótlanul ragadta ki egyik harczosa kezéből a dárdát s Ferhádnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, s Barbud elfeledé a zenét ijedtében.
Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.
– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki, – azután engemet.
A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva van.
– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.
– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt előttem áll, a hol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom; majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én birni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kaczagása dallamát, együtt sírni vele, ha sír, s érezni keblének dobbanását.
– Hallgass, tébolyodott! kiálta Kosru; őrűlt kivánatodat megbocsátom, kérj egyebet.
Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.
– Te csak igérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot előtted.
– Megállj! eszelős, kiálta Kosru ijedten. Engedj beszélni fejeddel. Te magad sem tudod, mit kivánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.
– Szivem gazdag.
– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit, ritkaságait; a mit emberi kéz kivihet, én megtehetem, még sem birom Shirin kivánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?
– Oh király, viszonza Ferhád, – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. A mi hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mausoleum, melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard, megád a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy perczet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid myriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos unalom. Mit adhatsz te annak, a ki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, miként te.
A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen hallgatott mindenki.
A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan. – Te mondád; – saját szavaidban legyen itéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kivánságai közül azt, a mit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt életemnél, neked adom.
Ferhád keble tágult. Istent érze magában.
– Legyen, szólt erős lélekkel, elfogadom az alkut. – Orpheus jutott eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.
A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt ott Ferháddal.
Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a kertben, melyre a nagy széles ablak nyilt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el.
Nem sokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek tánczolva, énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött Shirin, kedvencz hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy lányka arany evezőt fogott kezébe; másik rózsaguirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árboczot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappanléggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy felkérezkedve hozzájuk.
A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?
– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég, szólt könnyelmű lengeséggel a chinai hölgy.
– Én olyan balzsamot szeretnék birni, mely az ifjuságot örökké megtartaná, monda a hindu leány.
– Én szeretnék ős hazámban lenni, szólt az avar amazon, bár azon barna ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő, mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva, – és az engem elragadna innen.
Ferhád a királyra tenkintett: – ha ezt Shirin találta volna kivánni!
– Hát te mi után epedsz, oh Shirin? kérdé egy negyedik leány, a hab közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kivánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozassa a mit kivánsz.
Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá téve.
– Oh azért, a mit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Oh én úgy szeretem a szivárványt! A Hæmus virányain, a hol én születtem, annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s a hol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, a mi most zöld.