A majoreskó.
I.
A jogakadémiából lekerült a hir az Úri-utczába, végig repült a Fő-utczán, belevette magát a mellékutczákba, a fehér-apáczák zárdája mögé, tul a kishidon, a Szent-Imre-térre, sőt a city-be, a Sas-utczán át a Zöldfa-utczába is, rövidesen, zúgva, a gondolat szárnyán: »Megjött a kis gróf!«
Tudták, hogy jön, várták is, de azért meglepett mindenkit. Van hát grófjuk! A jogász kollegái hetek óta lesik, izgatottan. Végtelenül bosszantotta őket, hogy nem tudatta velük a megérkezése napját előre. Milyen szép fogadtatást lehetett volna rendezni!
Csakhogy itt van. Az igazgató felvezette az első emeleti segélyegyleti helyiségbe, s bemutatta az elnöknek.
– Gaitano Viktor vagyok, – mondotta.
Baranyi Miki kezébe csapott.
– Szervusz, Viki! Én vagyok a tavalyi elnök.
– A fiuk bizalma az idén benned összpontosul. Felléptetünk hát téged. Éljen a grófunk!
A fiuk ráéljeneztek.
Viktor gróf ott állott előttük, egy csomó ismeretlen fiátal ember között, a kiket mindmaig nem látott soha, s a kik ugy beszélnek vele, mintha csak gyerekkora óta közöttük élt volna. Érzékeny lelkét, lágy érzésvilágát a fiatalos jókedv e durva, egészséges kitörése sértette. Magába huzódott megremegve.
Baranyi Miki menten felvilágositotta. Segélyegyleti elnökjelöltnek léptetik fel, mert ugy illik. Az akadémia egyetlen grófja, hát persze, hogy ő lészen az elnök?! Úgy-e elfogadja? Hiszen nem is jár az semmi munkával, csak tisztesség, meg kell lenni, legyen czime is, ők azt ugy akarják.
Legyen. Hát elnök lesz. De nem jár sok munkával? Mert ő nem szeret ilyesmikkel bajlódni!
A fiuk összenéztek.
– Persze, hogy nem jár. Hát mivel szeretsz foglalkozni? Az asszonyokkal, mi?
Viktor ránézett Mikire.
– Nem én!… Legjobban a családjogot szeretem. Hanem azért bámulom a pandekták szellemét is. Viszont a jogbölcsészetben következetes pozitivista vagyok.
A fiuk nagyot néztek.
– Kedves Viki, – mondja neki Baranyi Miki, – hát te mindezt ösmered?
– Hogyan? Ti nem ösmeritek?
Általános kaczaj tört ki.
– Eh, Viki fiam, – s Nádaskay Ferkó vállára csapott, – ne nagyképüsködj, hanem jerr a corsora. Az egész város tele van már véled, tudják, hogy megjöttél, a nap gyönyörüen ragyog, a lányok mind ott lesznek a Korona előtt, s megmutogatjuk néked sorra.
– Okosabb is! Itt, bezzeg, nem fogsz bölcselkedni. Majd elveszi a kedvedet Ilus, ha meglátod.
– Ilus? Ki az?
– Ahá! Pedzi már… Ilus? Hogy kicsoda Ilus? Ilus a világ nyolczadik csodája, Zeus feltámadna menten, ha megsugnák neki, hogy Ilus él. Na, ha a bibornok nagybátyád megtudja, hogy ide kerültél, visszaimádkoz Kalocsára. Itt ugyan nem fogsz pandektákat bujni.
– Éljenek a szépek!
– Le a családjoggal!
Eközben már kiértek a corsora. Ötösével, karöltve haladtak, hangos társalgásba merülve. Az utczán mindenki kitért előlük. A lányok messziről meglátták, hogy rajzik az Uri-utcza s kidugták a fejüket az ablakon.
Gyönyörü szeptemberi délelőtt volt. A napsugár melege kivánatos volt, mint a szép asszony mosolya, kaczér és ragyogó.
Legelőbb a Nádaskay lányokkal találkoztak. Ferkó odament a nővéreihez.
– Amott, Miki mellett, az a gróf.
– Az a fekete?
A kis Laura feltette a lorgnonját és jól megnézte a fiatal embert. Sas orra és szikrázó tekintete, fekete bajusza és büszke tartása megnyerte tetszését.
– Elegáns ember!
De Mimike hozzátette:
– Igen, a tartása. Csakhogy a zöldes kabátja, meg a vadászkalapja nem dernier cri!
Ferkó megjegyezte:
– Az lesz holnap. Pá, édesem!
Aztán visszament a fiukhoz, a kikkel végigjárta a várost, mely hangzott a jókedvtől, mert hát átragadt az a jogászokról. Hogyne, mikor megjött a kis gróf!
II.
A méltóságos grófné megmondotta jó előre:
– Viktor grófban csalódni fognak. Gaitano-vér: mindent komolyan vesz.
A gróf büszkén jegyezte meg:
– A nagybátyámra üt, Gaitano bibornokra. Nagy ész, sok ismeret és finom elmeél jellemzik.
– De a szivét tőlem kapta! – mondta finom árnyalattal a grófné.
A gróf hidegen elfordult.
– A vagyont pedig Gaitano bibornoktól örökli.
Ez a szó talált. A grófné tudta, hogy mire czélzott; azokra a firenzei éjszakákra, velenczei serenádékra és nizzai carnevalokra. Most ide jutottak, ide, vadonat-idegenbe, a fényes mult után a kopott jelenbe, megyei hivatalba! Végigvillan az emlékén a sok lótás-futás, előszobából-előszobába, mig végre idekerültek a csöndes fészekbe. De hát nem tart sokáig. Viktor a majoreskó. Gaitano bibornok vagyona megmenti majd mindnyájukat…
A főispánné a grófnéhoz fordult:
– Viktor grófban csakugyan csalódtunk. Igaz, hogy még mindig a tanárnéknál mutatkozik.
– Méltóságos asszony téved. Viktor gróf a tanárait keresi fel.
Viktor gróf csakugyan azt tette. A philosophiae professor érdekelte főkép. A nyurga, immár kopaszodó, szürke ember, okos szemeivel és nyugodt kézmozdulataival ingerelte a képzeletét is, mert ugy tünt fel neki, akárcsak egy hittéritő. Minden, mit mondott, szakitás volt az ál-tekintélyek elméleteivel. Ebben a kis vidéki városban nem remélt ilyen kincset. Egész lelkével merült bele az államtudományi tanulmányokba. Ott töltötte a délelőttjeit az akadémia könyvtárában s hallgatta Nagy Károly tanár magyarázatait.
Sejtelemszerü hatás fogta el. Az elnyomás jaja és a tobzódás kifakadó réjái zugták körül. Behunyta a szemeit, s nyomort látott, a szibériai bányászok ólmos ábrázatjait, a szicziliai lazzaronik éhes tekintetét, az alföldi nép izzadtságtól megbarnult homlokát, csupa nyomort, piszkot, meg ujra nyomort, piszkot. A szive összeszorult s a lélegzete is elakadt.
Arra gondolt, hogy ő Gaitano-majoreskó. Azokra a firenzei palotákra, a Bréda-mezők gazdag kévesoraira, a római muzeumra s a bibornok kincsesládáira gondolt, melyekről oly sokat beszélt az édes anyja. Beszélt, valahányszor felkereste Kalocsán, hogy megnyugtassa az elhagyatottságáért. Oh azok a nyomorult egyhanguságban töltött napok? De eljön a jövő s hogy vágyott is utána! Az arcza kigyult, a szemei megnagyobbodtak, csodás fényben égtek, valahányszor a palotákra, muzeumokra, kincsekre gondolt, a megváltójára, mely az elhagyott magányból, a czellaéletből ki fogja vezetni az igéret földjére. Most is, most is rágondol, de szivében keserüség gyülemlik össze. Immár kikerült a czellából, a bibornok beleegyezett, hogy az utolsó évet itt tölthesse, a szülei házban, az anya mellett, a jó, édes melegben. Egy év s elhagyja őket, örökre tán, s elmegy messzi földre Olaszországba, a hazájába… A hazájába? Itt élte le legszebb éveit, igaz, hogy czellák között, de a magyar szó zenéje lelkéhez forrott.
El kell hagynia ezt a földet, meg kell tagadnia ezt a nyelvet…
Nem, nem fogja megtagani. A gazdagságához hozzákötött egy csomó eszményt, egy csomó álmot, egy csomó ragyogó illuziót. Most hát van czélja is a jövőjének, köszönet néked, szépen szóló szürke tanár, te, ki most álmokról, tervekről beszélsz, magyarázva a pápa encyklikáját: szeresd a szegényt, mert embertársad…
S mig álmai közé temetkezett, a jó, meleg, puha fészekben, az édes anyja kérő tekintete kisérte folyvást.
– Ugy-e megteszed?
– Megteszem, édes anyám. Mi az?
– Járj emberek közé.
– Járni fogok.
– Ugy-e, elvegyülsz a barátaid közé, kissé szórakozni, én féltelek…
– Igen, felkeresem őket.
– Ugy-e, látod, fiam, engem kértek fel, hogy vennélek rá, mert ugy illik, hogy a segélyegylet elnöke vezesse az ifjuságot.
Viktor révedezve szólott:
– Mi illik, anyám?
– A népünnepélyen, – ugy-e, – megteszed, fiam… Légy az ifjusági elnök, – ugy szeretném.
Hát a népünnepély elnöke lett, s mig lelkében zsongott ezer álom, ő, gépiesen, megtette bemutatkozó látogatásait.
III.
Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.
Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha Kelemen Ilus szólott hozzá.
Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt, ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf, mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.
Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s Viktor kérte Ilust:
– Szeret tánczolni?
– Szeretek.
– Nagyon?
– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni, akarja?
Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.
– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.
A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a zaj is.
Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, – csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.
Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai – mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték.
A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen, a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében, ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.
Milyen édes napok, milyen mámoros esték, milyen fényes, illatos levegő…
Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők, ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!
A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban egy vulkán háborog.
És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy bevezesse, a melléktermen keresztül.
A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve.
– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…
A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:
– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad büntetlenül megcsókolni…
– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.
IV.
Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.
– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.
– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.
– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással. Csak én voltam balgatag: hittem benned.
– Apám… nem tehetek máskép.
– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon… Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…
Felkaczagott.
Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.
– Apám… nem tehetek máskép.
– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!
Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü mosolylyal, homályos szemekkel…
Mikor az inas kiment, ismételte, gunyosan, epésen…
– Persze, szerelmes vagy!… Na jó. Akkor hát vége, mindennek vége. Nem vagy immár Gaitano majoreskó, fiam! Tudod-e? Majd betesznek a vidékre segédszolgabirónak, hjah, Kelemen Pál fiskális igen befolyásos ember… De mi ez? Olvasd csak… olvasd… Kelemen Pálról szól… Hogyan? Elfogták az éjjel, a bálból hazatérve, a detektiv várt reá… váltót hamisitott… Na, barátom, rosszul választottad meg az apósodat!
Viktor gyorsan, lihegve olvasta el a rettentő hirt. Lesujtotta. Az első pillanatban nem is tudott gondolkozni. Csak aztán, keserü fájdalom között, került elibe Ilus arcza, elképzelte ezt a kinos éjszakát, ezt a keserves, gyötrő, ölő, borzadalmakkal, szörnyüségekkel teli éjszakát, melyet ez a lány végig szenvedett. Eszeveszetten futott hozzá.
A lány még báli ruhájában volt, s ott térdelt az ágya előtt. Könyei kiszáradtak és hangja torkába fult.
– Ilus… én vagyok…
A leány meg se mozdult.
– Ilus… édes menyasszonyom… nézz reám… mindenki elfordulhat tőled, de én a tied vagyok… a tied örökre.
V.
A zaj felébresztette. A conduttore végigfutott a vonat lépcsőjén, minden kocsiszakaszba bekiáltva:
– Róma! Róma!
A facchinók beözönlöttek s az ambulantik éktelen zsibongása még jobban elkábitotta.
Felüdült, mikor végre kocsijában ülhetett s élvezte a gyönyörü kora tavaszi reggelt, a kinos-keserves vasuti éjszakák után. Lelkében harmonia támadt, a kinzó kétségek után az elszántság nyugalma. Jőjjön, a mi reá vár. Megkisérli a nagy lépést, de ha nem használ, követi sorsát.
A kocsi végig robogott a Via nazionalén s a fordulónál reggeli napsugárban fürdött előtte Traján oszlopa. Diadal jele ez? Vagy keserü gúny, mely arczába vigyorog? A nagy Corso már felélénkült, az emberek hajszolták a szerencsét, sürü csoportokban. A szálloda ablakából végigláthatott a széles utczán, elkábult a remek látványtól, a tarka, hullámzó, festői tömegtől, s nyugalomra tért.
Agyában kergetőztek a gondolatok. Nem ilyennek képzelte azelőtt a visszatérést! Nem lóhalálban, lopva, titkon, lélekszakadva, kétségek között, évődve és töprengések közepett, nem, nem! Milyen fáradt… De igy kell cselekednie… nem lehet máskép… Aztán elaludt.
Dél felé járt az idő, mikor fölébredt. Felüdülten ugrott fel s átöltözött. Odakünn egész pompájában ragyott a tavaszi nap, ezer szinbe vonva a tarka világot.
Végigsétált a corson s az Altieri palotába belépett.
– Sua Eminenza ma nem fogad, uram! – mondotta a portás.
– Engem talán igen. Jelentse be, hogy Gaitani Viktor gróf megérkezett és…
– Ah, ezer bocsánat… A majoreskó?… Rögtön szólok a titkár urnak… Méltóztassék követni, gróf ur.
A titkár bizalmatlanul nézte végig Viktort, de némán engedelmeskedett. Egypár pillanat mulva visszajött és jelenté:
– Sua Eminenza várja önt, gróf ur.
Belépett a terembe. A hatalmas ablak előtt, magas emelvényen, kényelmes, nagy támláju bársonyszéken ült a bibornok.
Egészen Gaitano arcz. Ugyanaz a sas orr, szikrázó tekintet, mely parancsra volt teremtve.
– Viktor…
– Nagybátyám…
Odaült a bibornok mellé, egy alacsony kis puha székre és meghatva csókolta a kezét.
– Vágyódtál hozzám?
– A szivem hozott ide.
A bibornok arczizma megrándult. Jól esett néki a tiszta olaszos kiejtés. Latinul szólott aztán hozzá:
– Jó hireket kaptam rólad mindig. Szeretted a tudományt és igazságait. A szived is tiszta maradt.
– Tiszta maradt, nagybátyám.
– A hited rendületlen-e?
– Rendületlen és ép. Ez a hitem vezérelt most is hozzád.
– Nem fogsz bennem csalatkozni… Milyen fiatal vagy s egészen Gaitano! Azt hiszem, távol a római élet ezer csábjaitól és hiuságaitól, egy magyarországi jeles intézetünkben nevelkedve, az édes szülei ház meleg fészkében megerősödve, ment lész nagyobb gyarlóságoktól. Megőrizted családunk erényeit. Vissza fogod állitani régi fényét. És én ebben segiteni foglak… Tetszel nekem.
Megsimogatta a fiu homlokát.
– Terveim vannak véled. Sokszor elgondoltam már, mikor igy végig néztem ezen a hullámzó tömegen, ott, a corson, s láttam itt előttem a Jezsuita templomot, egyszerüségével és hatalmával: ilyennek képzelem én a Gaitano herczeget is. Eszedre és kardodra lesz szükségünk. Belépsz a testőrségbe s kiképzed magad… tanúlsz… úgy-e akarod?
– Nagybátyám…
– S még egy! Viktor… tudod-e?… Borgia herczegnőt – nézd, a falon van az arczképe, megfestettem, hogy ő legyen az első női arcz, a kit megpillantasz Rómában. Feleségül fogod venni.
– Nem tehetem nagybátyám.
A bibornok felemelkedett székében és ránézett, merev, szigorú szemekkel. Bele akart látni a szívébe. Viktor kiállotta a tekintetét. Ettől a büszke szemvillanástól megdöbbenve, a bibornok visszaesett.
Viktor folytatá:
– Kivánj bármit, engedelmes öcséd leszek. De mondottam, most a szivem hozott hozzám. Nagybátyám! Megszerettem egy leányt, szép, jó és nemes. Azt mondták, te engem ezért meg fogsz gyűlölni. Nem hittem el. Tőled akartam megtudni: meggyülölsz-e azért, mert a szivem megszólalt? Meggyülölsz-e azért, mert egy szerelmes asszonynyal együtt akarom az életemet a legnagyobb eszmények szolgálatában tölteni? Nagybátyám! Álmok között éltem eddig… Gyönyörű, nemes, bűbájos álmok között…
A bibornok homlokán vörös folt támadt.
– Megölted az én álmaimat…
E pillanatban a titkár lépett be.
– Eminenza, bocsánat, de e sürgönyt be kell mutatnom. Gaitano gróftól jött és így szól: »Ne engedj Viktor kérésének. Annak a lánynak atyja váltót hamisított, elsülyedt ember. Ki kell ábrándulnia.«
A bibornok intett a kezével és a titkár távozott. Néma csend állott be, a bibornok homlokáról eltünt az a folt, jóságosan tekintett Viktorra, s remegő hangon kérdezte:
– Tudtad?
– Tudtam, nagybátyám. De én szeretem.
A bibornok felemelkedett, magához vonta a fiut és kezét áldólag fejére téve, mondotta:
– Értelek… Legyen hát a tied… Szereted…