Hangulatok

Honnét veszem meséimet, – kérded.

– A szemedből olvasom, – feleltem.

Hitetlenül mosolyogsz.

Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.

*

A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a lelkét.

– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el, megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:

»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat, melyet az éjszaka okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak setétsége nem mentené előttetek…«

A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült leány… Bübájos!

És olvasta tovább, remegve:

»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem pedig életemet…«

A szolgálattevő testőr jelentkezett:

– Marquis da la Tour D’Haussonville…

– Jöhet.

A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az mélyen meghajolva fogadta.

– Hogy aludt, Sir?

– Elég jól.

– Szomoru.

– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez a kert, mily illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.

A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.

– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad. Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem a kedvesem.

A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy, itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:

– Hát keresse meg Statiráját, Sir.

– Hol?

– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…

– Tréfálsz, marquis.

– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár, csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére, minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol fájdalom borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka. A gyászét eltemetjük…

És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva, kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj, melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.

A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és jókedv kaczajra ingerlé.

Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.

A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.

– Nem sétálna egyet, Sir?

Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a mámor korszaka. A gyászét eltemetjük!

Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó, kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.

– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, – susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…

– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.

*

Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?

*

A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé azon a bübájos éjjelen.

– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.

S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.

Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.

– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal…

A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.

– Sir, ha nem lennél királyom…

– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!

És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében, ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.

Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:

– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen elő.

Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig, tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett mindent.

*

Mért borult el szép kék szemed fénye?

*

Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége ott állott előtte, némán remegve.

– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled. Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem harisnyában. Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.

Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg a nyil. Am önzése fellázadt.

– De nem, nem, ez nem lehet…

Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell, különben elveszett.

A marquisné ott állott előtte némán, remegve.

A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért, hát mit akar?

– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?

– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.

– Ugy-e, te a király meghittje vagy?

– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.

A marquis zokogása meghatotta.

– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…

– Segitek. Jól van. De hogyan?

– Menjen a királyhoz.

– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.

– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm…

A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a királyon. Hogyan? Hogyan?

– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!

Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!

– Szolgája leszek, uram királynő!

*

Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.

*

Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s elküldte marquisnőnek.

– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.

A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e pillanatban jelentkezett.

– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.

A marquisné meghajlott:

– Nagy kitüntetés, szolgálójára…

Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.

– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.

Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.