Szünidőben.
Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak felé.
Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.
Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.
Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja. Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a diákéveiből, a hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal… Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz itt az ősz… a tél…?
– Gyula… susogja magában.
Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén, szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.
– Mit sóhajt, édes?
– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…
– De édes…
– Bizonyosan megint arra gondolsz…
– De édes, ne kinozzon…
– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége. Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!
– Már miért, jó anyám!
– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak bolondit, aztán itt hagy.
Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre.
– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…
– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.
– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.
Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös foltos arczán.
– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.
– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?
– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…
Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat. Nagy ma már a tudomány!
– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.
Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári nénire.
– Elment?
– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.
– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, Sári lelkem, biz én megálmodtam. Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.
– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál, annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme! Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…
Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy, bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő becsülete?
Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:
– Anyám!…
A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült, Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.
– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…
Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly.
– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…
De Katicza még keservesebben zokogott.
– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?
– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…
Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két asszony nem merte visszatartani.
Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap, egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt, amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.
Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve, boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő szemeit s érzi a lázat.
Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé. Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni akarta, akarja hát, hogy visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive, azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar öreget.
A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«
Zokogott.
A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.
– Te vagy?
Katicza zokogva mondta:
– Ne ölj meg, édes…
Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján kisziszegte a kegyetlen szavakat:
– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád? Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza.
Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.
Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült a bolt előtt és várta, mig kinyitják.
Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.
A bolt kinyilt.
– Na Katicza…
– Szeretnék helybe menni…
A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva, halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s félve a jövőt.
Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s – ellágyult.
Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető előtt.
Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra. Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.
Aztán kikiáltott:
– Hordár, egylovashoz.
A kocsisnak pedig azt mondá:
– Kigyó-utcza 38.