Katicza-bombon.
Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal, vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért csak nem szükséges mindennek felfordulni?
A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratóriumban abbahagyta.
Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra is a Pester Journál-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony volt ő, ez csak amolyan gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már csak annál marad ő is.
Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.
Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja, a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az Isten nyugosztalja szegényt.
Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a czimtáblára.
– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte volna?!
– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?
– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.
– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.
A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor? Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga. Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a műszerei közé, s folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta. Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót. Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.
Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!
Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza? Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy. Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta. Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik!
Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:
– A doktor?
Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:
– Az.
– Hát a jövendőbélid, Bécsben?
– Az csak a mama fejében él.
– Hát jól van, gyerünk.
A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt, kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a Nagy Katicza iruló-piruló arczára…
De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.
Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész érzésvilágát felzavarta ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből égő, perzselő varázs sugárzik.
– Szeret, azt látom, hanem gyáva…
– De Hermin…
– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!
Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle. Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába, bombonért.
A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok, különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak Herminhez:
– Nos, ösmeri már?
– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a patyikába… Pá…
A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.
A szőke Hermin hirtelen melléje állott:
– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.
– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes szivaros.
A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.
Pedig akkor csoda történt.
A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is… szóval a porticii néma megszólalt.
Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még ha doktor is, a másik részben kitört a lokálpatriotizmus, s kaczagtak a bécsi jövendőbelin…
Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja, megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke, dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit, megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:
– Katicza, szeretlek, szeretlek…
Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül, delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.
– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…
De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze a lánytól, szereti-e?
A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete támadt, hogy megkérdezi Hermintől.
Fel is csengetett másnap.
– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.
A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.
– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?
– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.
Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme… barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:
– Parancsoljon helyet foglalni.
– Kisasszony, én szeretek…
– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem szeretek.
De a doktor nem értette meg.
– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…
– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.
– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.
– Szentimentális? Több annál…
– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?
– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem, segitsen meg ebben. Megteszi?
– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.
A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is, hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni, hogy mit is akar a doktor?
Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát hallotta.
– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát beszélgettek rólam?
A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt. Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.
– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…
– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza.
– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és odavezette a doktorhoz.
– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…
A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott édes meséket.
– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen bombon elég! – tréfálkozott Hermin.
– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos betükkel rá volt irva: Katicza bombon.