Felment a klubba!
Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján, mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták. Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg, hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.
Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni, ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap, elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott? Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar felejtenek az emberek.
Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.
– Jó napot! Beteg volt?
– Nem én.
– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…
– Nem, csak sok volt a dolgom.
– Hol utazott?
– Tanulmányuton voltam…
Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent megmagyaráz.
Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.
– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!
– Dehogy! Tanulmányuton voltam…
A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az előszobába.
– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.
– Mi ujság Károly?
– Hát kérem semmi, mint rendesen.
– Nem kerestek?
– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy párbajozott is… Hál’Isten semmi baja.
– Semmi, Károly, semmi.
– Már én azt hittem: fekszik.
Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök rámeresztették a szemüket.
– Mikor jöttél meg?
– A napokban.
– Hol voltál?
– Tanulmányuton.
– Ugy? Hát a karod begyógyult.
– A karom? Nem volt annak semmi baja.
– De hisz verekedtél.
– Mindennap, de csak iskolát.
– Hát az a mende-monda…
– Nem tudok róla semmit.
Lapot vett elő s olvasni kezdett.
A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.
– Te, hazajött.
– Hát az asszony?
– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.
– Hát persze… azt mondja.
Az egyik pajtása hozzálépett.
– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.
– Na, megjárja.
– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.
– Micsoda férj?
– Hát a Laura férje.
Elsápadt.
– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát nem igaz?
– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?
– Tudom is én? Beszélték.
– Na, mondd el. Hadd halljam.
– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.
– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…
– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!
Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a párbeszédből s adták tovább.
– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda szerencséje van ennek az embernek.
– Hogyan, szerencséje?
– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.
– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe van.
– De hát vajjon kivel vivott meg?
– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.
– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg…
– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?
Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a figyelmüket.
Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik, hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon marad?
Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van. Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.
Egy másik barátja lépett hozzá.
– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?
– Nem sokára.
– Sokat dolgoztál?
– Eleget.
– Kiváncsian várom.
Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon is tulbecsülte. Azt nem hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait. Bizony ezek elfeledtek mindent!
Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz, több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga, elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.
Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.
Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban, meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén medvéjével.
– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.
Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s azt susogta:
– Maradjon ez meg emléknek, a többit…
Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya, s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy »altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek egymásra.
Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros, odaborult a nyakába.
Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát játsza…
A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a legjobban e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.
Ah, mily jó, hogy felment a klubba!
Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.
Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.
– Hogyan, megjött?
– Regénynyel.
– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –
– De hisz itt nem tudnak róla semmit.
– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…