A látszat öl.
A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül utra.
– Irigyellek Kari.
– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…
– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.
Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek mellé.
– Tehát megyünk… Ideje van…
– Dehogy! csak fél kilencz.
– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen szeretik a tánczot.
– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…
A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!
A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.
A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai Sándort.
– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.
A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.
– Micsoda izléstelenség.
– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.
– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.
– Te, még megbabonázza.
– Fel kell világositani.
– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.
De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.
Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt. Égett a vágytól.
A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt. Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte, hogy látogassa meg.
Az öreg Werner igen ravasz ember volt.
– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?
Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle:
– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?
Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.
– Magának sok pénz kell – felelte rá.
– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.
– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?
– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.
– Hát mit akar?
– Választ akarok.
– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…
Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.
*
Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon. Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve, az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.
– Jól ülsz apó?
– Jól… Csak sétáljatok.
A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné megszólalt:
– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta.
– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.
– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.
– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?
Elhallgattak.
Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.
Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.
– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…
De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a helyzetet és megkérdé:
– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?
Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:
– Nem – nincsen sze–ren–csém…
– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta ismer…
Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt városszerte?
*
Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta, hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább is Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult, megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan előfizetőjét érdekli, tudta.
S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy szenzáczió.)
– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.
Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel, Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.
Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt lebilincselni?!
És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik, negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a korzón, este a sétányon…
Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy teremtés?
*
Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen, igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.
Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba. Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni ott kettesben, estende.
Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag kiséri a menyezethez…
Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni szegletet a nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.
Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.
*
Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin asszony-nővére Kondor Stefienek:
– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?… Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…
– És az ügyvéd?
– Azzal az utczán találkoztam.
– Köszönt?
– Merészkedett…
Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:
– Most már értem.
– Mit?
– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.
– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…
*
Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:
– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.
– Mit?
– Hogy udvarol Werner Gizinek.
Az ügyvéd elsápadt.
– Eh, bolondság!
– Én is azt hiszem. De beszélik.
Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:
– Hiszed?
– Mit?
Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit. Mit? Semmit. Csak valamit.
Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál. Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a kis Márthával, néha a doktorral.
A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért? Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy megérinté.
Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette. Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh, elviselhetetlen sors.
Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával, kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.
Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:
– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…
A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle.
– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…
De őt ez a válasz csak ingerelte.
– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.
*
Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette, hogy idejekorán észre tért. Az a lány…
Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?
– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni egykönnyen. Az után a dolog után…
Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert, hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:
– Kisasszony…
– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe egy kérdésemre felelnie: Mit gondol ön rólam?
Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos csend.
– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…
Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy pillanatig. Az ügyvédnek ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.
Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.
*
Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár előtt, hogy – szeretlek, örökké.
Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot érzett.