Egy hatnapos asszony.
A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és meg nem állta, hogy ne szólitson meg.
– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?
– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!
Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud panaszkodni. Mondom neki:
– Váljon el!
– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?
– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…
– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.
– Kár magát emészteni.
Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.
– Mi ujság, kisasszony?
– Reggel van.
– Még pedig jókor reggel.
– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.
A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes, csillogó, friss. Édes, édes napsugár!
Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában. Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy ragyognak, mint szemei.
– Jó reggelt, megérkeztünk.
– Hát üljön ide mellém.
– Nem lehet, amott az asztalunk.
– Sebaj, maga itt is elfér.
– Mit gondol, egyedül vagyok itt?
– Azt én.
– Hát a férjem?
– ?
– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.
– Nos, hol a férje?
– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten.
Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan tudott nézni. És hatnapos asszony.
– Hát beszéljen a férjéről.
– Mit beszéljek. A férjem.
– Hat napja.
– Hat hosszu napja.
– Tréfál.
– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a sok herczehurcza után, de már unom.
– Már?
– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a nőnek a nevét?
Mosolyogtam.
– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis, ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal. Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na mindjárt megösmerheti.
A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta a beszédet.
– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem beszélni, mindig olyan okos.
Aztán hozzám fordult:
– Ki nem állhatom az okosságát.
– Köszönöm a bókját.
– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.
– De hát akkor…
– Értem. Mert muszáj volt.
És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:
– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.
Csókolni való volt.
A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.
– Mondja csak: mi az az érdekházasság?
– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt hiszem, érdekházasság.
– S a szive?
– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?
– Nem én…
– Az Ázrákról. Hiszi?
– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már?
– Tudja. Gratulált.
– Szamár.
– Az.
– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.
Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.
– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.
– Na, lesz is akkor hadd el hadd.
– Megkinzom.
– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.
– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.
A férj felrebbent.
– Mi az? Mivel szolgálhatok?
Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:
– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?
– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…
A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.
– Na, majd csak megkisértjük…
Aztán önelégülten visszadült a lapjához.
Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:
– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.
– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen otthon lesz ő is? Tud róla a férje?
– Nem, majd meglepem vele.
Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.
Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd meglepnek véle egy férjet.
Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép. Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah, télen, majd meglepnek véle egy férjet.
A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!
Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!
Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is, véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának:
– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.
Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.
Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott aztán meglepetés!
A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a férjéhez fordult:
– Mennénk talán?
– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos dolgok… az angol képviselőház speaker választása…
– Jól van, de siess!
– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!
Mosolygott.