Hangulatok

Tiz óra volt, hogy lementek a Rózsabokorba. Tikkadt, lomha meleg az este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd legyen kicsapongó jókedve.

Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.

– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.

– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!

– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer forint is!

Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.

A Rózsabokorban még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak később jött a közönség.

Riza elől ment, utána a rokonság.

– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a leány elborult.

Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?

A vőlegénye hozzáhajolt:

– Mire gondol édes?

– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.

– Az egézségére!…

Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a menyasszonyával.

– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány odasomfordált.

– Mi a nagyságos kisasszony nótája?

– Hát huzzad moré:

Patyolatkedve kerekedett, a vőlegényét átkarolta, s a czigányhoz hajolt.

Dési Zoltán oda ült egy távoli asztalhoz, a menyasszonya családjával. Riza jól látta minden mozdulatát, hideg, udvarias mosolyát, hallotta a bókot, melylyel a lányhoz fordult, s elpirult, mikor az a lány feléje mutatott, s bizonyosan azt mondá.

– Milyen izléstelen!…

Jó, legyen izléstelen.

– More, csak azért is! Huzzad csak, huzzadd csak, ha a szivem is belé szakad:

Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.

Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt. Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban, okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer nyilhat meg.

Ám hibás-e Eszti?

Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az izlése. Oh érezte ő azt mindig, hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel. Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes, legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya? Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.

Eh, most már késő.

Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a szegletasztalnál. Jó.

– Na hát czigány, el ne fáradj!

Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek. Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.

Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy »be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.

Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most vette volna észre Rizát. Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:

– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!

– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan fordult Dési Zoltán asztalához.

– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel jegybe lépett.

– Egyformák…

Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a menyasszonyához s bort töltött a poharába.

– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy Eszti azt gondolná, hogy boszant.

Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.

– Ha ugy tetszik, mehetünk.

– Nem. Maradjunk még.

A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg. Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az. Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu, de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.

Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, nem volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint mikor tulesett az ügyvédin.

Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság? Eközben végtelenül fájt a szive.

Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása. Csak Riza szive sajgott.

E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt, aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el, csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva, trillázva távozik udvarával.

Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.

– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.

– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes.

A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg vállaira hajolt.

– Ha most Zoltán látna – gondolá.

Aztán gunyosra forditá:

– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.

És hirtelen zokogni kezdett.

Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.

– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van hatva.

Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most rögtön elaludt.

Hjah, a mámor, a boldogság kora.