Kegyelem.
Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és nyugtalanul járt-kelt a szobában.
– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…
A komptoarista szerényen besuhant a szobába.
– Parancsol, igazgató ur…?
Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.
– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan helyzet.
Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:
– Parancsol, igazgató ur…?
Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában, miglen beleütközött a fiatal emberbe.
– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?
– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…
– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért? Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?
– Bocsánat, igazgató ur?
– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti? Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!
– Nincs itt, igazga…
– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?
– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.
– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll itt? Mehet!
A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is hallatszott.
Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.
– Ez lehetetlen helyzet…
Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató urhoz.
– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni…
– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.
– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…
– Megyek.
A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja átölelve tartja s zokog vele.
– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak? Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást. Látod, látod. Édes Irénkém…
– No mi baj?
Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok zokogását.
A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:
– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség! Segitség!
– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…
– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod, látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.
A fiatal asszony pedig ismétlé:
– Segitség! Segitség! Meghalok!
Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:
– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van adóssággal… Most már árverezni fogják…
A fiatal asszony egyre sikoltozott:
– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!
– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt benne…
– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.
– Nos mi lesz? Mi történt?
– Irént letartóztatták az éjjel!
– Letartóztatták? Ki?
– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…
– Hát hol volt?
Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.
– Ismétlem, hol volt az éjjel?
A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a szőnyegen, a lába elé:
– Ölj meg… Apa, ölj meg!
– Nem tehet róla… zokogott az anyja.
– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.
– Ölj meg!… Bocsáss meg!…
Az anyja kinosan vergődve beszélte el:
– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt, hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!
– Hát hol történt a szerencsétlenség?
– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem ösmerte s bekisérte a városházára…
Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki a homlokán, s rekedten suttogta;
– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!
A szobaleány hirtelen benyitott.
– Itt az ügyvéd ur!
Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az anyja utána.
– Itt a feleségem?… Mi történt?
Az igazgató hidegen felelte:
– Ülj le…
Az ügyvéd csak bámult.
– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!« Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat. Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat tartani. Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod. Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni, asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént? Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…
Az ügyvéd megdöbbenve szólt:
– Mi történt?
– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat? Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.
Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:
– De hát mi történt?
– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után nyargalásztál. El sem tagadhatod: csak nemrég kellett kifizetnem helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát? És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten, ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd rajta a becsületedet.
Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se jött ki belőle.
– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…
De meg se tudott mozdulni.
– Nagy csapás!… dadogta aztán.
Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az ügyvéd elé állott.
– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom menteni. Hallod, meg fogod menteni! Hát mentsd meg…
– Hogyan?
– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól, hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?
Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.
Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen benyitott.
– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…
A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje elébe.
– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem. Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy kegyelmes!…
Sándor szomoruan fölemelte.