Hangulatok

– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?

– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban, valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi alapból indult ki…

– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot kérek hozzá.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.

– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat meggyülöltem…

– Kegyed? Iró felesége?

– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse ki a hozzá illő czikkelyt.

– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!

– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…

– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról…

– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért. Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!

– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat. Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami meggondolatlanságot követne el.

– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta… Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.

A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt, nagyot sóhajtva:

– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy dolgokról s csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.

– És kegyed?

– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig. Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban, szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az a tisztelet, melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb mennyasszonya.

– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.

– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól – hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális. Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem. Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem. Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.

– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg magyarul. Ha csak keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban környezetének szellemét.

– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson. Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes dolgot. Megösmertem…

Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek! Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett, férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«

Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:

– Mire gondol, ügyvéd ur?

– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?

– Nem értem önt, ügyvéd ur…

– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul, megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az érdekes ember?

– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. Nincs senki, a ki az én esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…

– De bocsánat, asszonyom…

– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött beléjük…

Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta, hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a nyelvtanulás.

Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, – gondolá.

– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak, hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak. Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között. Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a csalódás!

Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón leste a szavakat.

– Minő csalódás, asszonyom?

– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges, silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt. Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!